Hajnal Anna
Hajnal Anna (Gyepüfüzes, 1907. febr. 1. – Bp., 1977. szept. 6.): költő, József Attila-díjas (1966). Gyepüfüzesen és Pinkafőn járt iskolába. Szombathelyen tett polgári isk.-i vizsgát. 1926-ban családjával Bp.-re költözött, magántanításból élt, angol nyelvórákat adott. A harmincas évek elejétől jelentek meg versei a Pásztortűz és az Álláspont c. folyóiratokban, a Nyugat 1933 decemberében közölte először verseit. Első verseskötetét, Ébredj fel bennem álom (1935) a felfokozott expresszivitású versformálás, a kendőzetlen önvallomás jellemzi. Gyakoriak költeményeiben az antik mintákra utaló, idillikus-bukolikus képek. Himnuszok és énekek c. kötetének (1938) versépítésére Horatius és főleg Berzsenyi Dániel öröksége jellemző. Mesterének Babits Mihályt tartotta. Egyik szerk.-je volt Trencsényi-Waldapfel Imrével a rövid életű Argonauták (1937–38) c. folyóiratnak. Létrehozta a Tóth Árpád Társaságot, amelynek tagjai, írók, költők, kritikusok az ő lakásán tartották felolvasásaikat, vitáikat. 1937-ben feleségül ment Keszi Imréhez. A II. világháború idején írt antifasiszta verseinek egy része 1944-ben elpusztult. 1946-ban közreadta Összegyűjtött versei. Baumgarten-jutalomban részesült (1947). Az Országos Könyvhivatalnál lektori állást vállalt 1949-ben. Átmeneti válság után 1952-ben jelent meg az Óriások százada c. kötete. Líráját szüntelenül gyarapította mítosz-teremtő képzelete, természetszemlélete, majd utolsó köteteiben szembenézése az öregséggel, a halállal és hite az élet legyőzhetetlenségében. Műfordítói tevékenysége is jelentős. Leginkább az angol költészetben volt otthonos, elsősorban Breton, Blake, Burns, Lear és Swinburne tolmácsolásaival alkotott maradandót. Írt még gyermekverseket, gyermekeknek szóló elbeszéléseket, fordított ifjúsági irodalmat is. Életéről Újraszületések címmel a Pályám emlékezete c. sorozatban vallott (Új Írás, 1976. 5. sz.). – M. Füzes. Gyepüfüzes (elbeszéIő költemény, Bp., 1948); Utószó az ifjúsághoz (Bp., 1954); Esők, szelek, csillagok (Bp., 1956); Olajos korsó (Bp., 1961); Szertelen nyár (válogatott versek, Bp., 1965); Kölcsönkenyér (válogatott műfordítások, Bp., 1968); Parti város (Bp., 1970); Csak ennyi? (összegyűjtött versek, Bp., 1971); Időjárás jelentés hajóknak (versek, Bp., 1973); Ének a síkságon (összegyűjtött versek, Bp., 1977); Alkonyfény (posztumusz versek, Bp., 1978). – Irod. Radnóti Miklós: Himnuszok és énekek (Nyugat, 1938); Vas István: Fellebbezés H. A. ügyében (Kortárs, 1965. 6. sz.); Sőtér István: H. A. (Tisztuló tükrök, Bp., 1966); Faragó Vilmos: H. A. (Látogatóban. Kortárs magyar írók vallomásai, Bp., 1968); Kalász Márton: Viaskodás a halállal (Új Írás, 1975. 10. sz.); Zelk Zoltán: Gyönyörűt olvasok (Féktávolságon belül, Bp., 1973); Takács Imre: A költőnő szól (H. A. hetven éves) (Kortárs, 1977. 2. sz.); Lukácsy András: Meghalt H. A. (Magy. Hírlap, 1977. szept. 7.); Németh G. Béla: Búcsúszó H. A. sírjánál (Napjaink, 1977. 11. sz.); Gergely Ágnes: H. A. (Új Tükör, 1977. 36. sz.); Görgey Gábor: H. A. mindensége (Nagyvilág, 1977. m. sz.); Sőtér István: H. A.-ról (Kritika, 1977. 2. sz.); Nemes Nagy Ágnes: H. A. otthonai (Élet és Irod., 1977. 37. sz.); Melczer Tibor: Kései ragyogás (Élet és Irod., 1977. 39. sz.); Lengyel Balázs: H. A. kőrisfája (Közelképek, Bp., 1979); Rónay László: Az antik költőideál (Új Írás, 1979. 8. sz.); Urbán Nagy Rozália: Önvarázsolás (Irodalomtörténet, 1981); Tandori Dezső: A tovatűnt énekesek. H. A. költészetéről (Műhely, 1983.) Csontos Sándor: H. A. utolsó verseiről (Új Írás, 1985.). – Szi. Szécsi Margit: H. A.-nak (vers, A trombitásokat összesöprik, Bp., 1965); Zelk Zoltán: H. A. (vers, Akit az Isten nem szeret, Bp., 1976); Habán Mihály: Fényképem hátlapjára. H. A.-nak (vers, Új Írás, 9. sz.); Kalász Márton: Az alvilág hattyúi között. H. A. halálára (vers, Jelenkor, 1977. 12. sz.); Gergely Ágnes: Epistola H. A.-nak (Magy. Nemzet, 1977. febr. 6.); Vészi Endre: H. A. (vers, 1971.); Sőtér István: Mezei liliom. Vázlatok H. A. témáira (nov., Új Írás, 1979. 10. sz.).
~~~
Versei
SOHSE HAGYJ EL...
Itt hol a ködben, az időnek villanva suhogó szárnya megbénul,
súlyos falak közt, én felébredt tavaszom csengettyű hangod megnémul,
menjünk a régi rétekre megint,
hol tavaszi árvízről a nap az égre s onnan nevetve magára tekint.
Itt vagyunk, várj amíg feltűröm, bokáig leérő, hosszú ruhámat,
indulj te előre, térdig sem ér a víz, könnyen lábalok utánad,
ott túl a zsendülő bokrok alatt,
félig a vízből kiállva a gólyahír sárga virága fakad.
Hallod az erdőben szerelmes kakukok egymásra találva szólnak,
menjünk és kérdezzük tőlük, hogy boldogok leszünk-e soká vagy holnap?
fussunk az erdei puha mohon,
nedvesen csillogó meztelen lábbal az úton játszó napfoltokon.
Tavaszom, csengessed erdei csendbe most csengettyű hangod zenéjét,
gyermekkor, hadd igyam csapongó gondtalan örömed mézét,
vágyak és szerelem muljatok el!
gyermekkor szép ege, ártatlan derüje, sohse hagyj el!
~~~
A MAGAM TÖRVÉNYE SZERINT...
Jaj hol is kezdjem, hogy el tudjam mondani mennyire boldog vagyok,
éjjel volt, hirtelen elállt az eső, kacagtak a friss illatok
kettesben mentünk a fák közt az úton percekre boldogok.
Aludni sem hagyott örömem éjjel, nevetve gondoltam rád,
megszünt a rettegés, gyanu és vágyódás, megszünt a rabszolgaság,
szeretlek, mégis a magamé vagyok, most szabadon gondolok rád.
Bizhatok magamban, biztosan ringanak napjaim felém megint,
haragod nem halál s üdvözülhetek a magam törvénye szerint!
Hajnalok, nappalok vágytalan derüje s csillagok nyugalma int.
Mert tudom ha engednék, nem lenne csókodból sohasem, sohasem elég,
örvénylő keringés, kábulás, zuhanás, nem bánnám hogyha az ég
naprendszerei bomolva keringnek és itt a szörnyű vég.
S a nyujtózó fák közt megéreztem hirtelen: szabad-szabad vagyok,
énekeltek a csendben a cseppek s a bolondul friss illatok -
sohsem szerettelek annyira még mint most, hogy szabad vagyok!
~~~
KÜLÖNÜLNI MINDIG VÉTEK
Isten teste fogva tart,
erdők, völgyek nem engednek
s ezer inda karja van,
rámfonva a végtelennek -
hiv a lélek - -? nem lehet - -!
Külön nincsen test és lélek
- - Isten féltékeny magára - -
különülni mindig vétek.
Mindig-mindig győz a test,
s örökéltü Isten teste,
kialhat a gondolat,
mint a fáradt fények este,
ám a kar amely ölel,
Isten karja, kedves karja,
rövid álmunk, örök álmunk
befogadja, betakarja.
~~~
VÁRLAK, VÁRLAK HŰ BARÁT...
Én tovább már nem birom,
tulnehéz lettem magamnak,
mézem felgyült éven át,
megáldottak ős hatalmak.
Szétfeszit, szivemnek telje,
Élet, hivtál, itt vagyok
s leborulni kényszeritnek
sziromlágy alázatok.
Vegyétek szerelmemet
mind kik éltek s élni fognak,
szétáradni vágy szivem
ital lennék szomjazóknak.
Erőimtől élednétek,
jertek, hadd szeresselek!
ezernedvü televénnyel
várok szomjas gyökeret.
Teljességem kinek kell?
nem hinni mohó szivemnek,
várlak, várlak hü barát
könnyitője terheimnek.
Ennyi erő már halálos,
csordult, érett hasztalan,
mégis csendes hullásomban
ezer tavasz magja van.
~~~
Egyszerre légegzetet vettem...
Egyszerre lélegzetet vettem,
torkom hirtelen szabadult,
a kő, mely majd bezúzta mellem,
sziromcsomó lett, szerte hullt;
s amikor szemem kinyitottam,
köröttünk egy ázott csalit
éppen a napban szárította
kamaszos lombjait.
Fülemben az a sötét zúgás
átváltozott és tiszta lett,
felismertem a patak hangját,
mely a sűrűben nevetett...
Nem félsz? kérdezted s szavaidból
ezüstös ujjú könnyűség
örvényt kavart a levegőben,
mely felkapott, sodort feléd
s mellemmel melledhez tapadtan,
mint törzséhez szélfújt levél,
éreztem, édes érintésed
magának elígér;
s mint fény ha bimbója kinyílik
valami enyhe ébrenlét
virágzott zsongó tagjaimban
s átsugárzott beléd.
Valami tündér szomjúsággal
ölelkezett két hűvös láng,
lankadtak s nem tudnak betelni
s a zsibbadás úgy szállt le ránk,
mint lepkék fehér havazása,
mely megülte ámult szívünk...
szárnyak nyitódtak és csukódtak
s a csalit felrepült velünk...
Lépések... láttak? sose bánjad!
mentünk s az úton a kavics
fehérre mosva nevetett ránk
s virágok, füvek, bokrok is;
zöld tenyereken ázott lepkék
dermedten ültek, míg a nap
leheletével melengette
az ájult, fehér szárnyakat.
~~~