TOLLAS TIBOR                    

1920 - 1997

"Szememmel lássad az utat...!"

Csak annyit mondott magáról, hogy õ Tollas Tibor, most érkezett Münchenbõl, a barátaitól hallja, hogy közös
ismerõsünk kórházban van, és szeretné meglátogatni másnap, ha felvenném. Nem felejtem, ahogy a súlyos beteg
fölé hajolt, és mint anya a kicsinyét, becézgetve, szeretõ szavakkal símogatta, sajnálgatta: "Édes Pityukám,
ugye nem fáj nagyon? Kedves barátom, meglátod, megsegít az Isten, és hazamehetsz hamar..."

Hogyan is ismerhettem volna? Bár a modern magyar költészet kiemelkedõ alakja volt, a Rákosi-évek brutalitásának
 ezt a tanuját, aki a legnívósabb nyugati magyar lap, a Nemzetõr kiadójaként maga köré gyûjtve az emigráció íróit,
költõit, politikusait éles tollal, tántoríthatatlan meggyõzõdéssel harcolt a diktatúra ellen, indexen tartották,
 amíg csak lehetett.

A borsodi Nagybarcáról származott, anyai ágon a Gelejiek, a református zsoltárfordítók hit-örökségével.
A Kohlmann család férfitagjainak nyomába lépve (dédnagyapja Kohlmann József tábori honvéd-ezredesként harcolt
a magyar szabadságért 1848-ban) õ is katonai pályát választott. 1947-ben koholt vádakkal latartóztatták és 10 éves
 fegyházi büntetésre ítélték. A "gyûjtõ," majd a váci börtön cellái lettek a magyar "szamizdat-irodalom" szülõszobája,
ahol Tollas Tibor és költõtársai versei a "Füveskert" kézzel írott gyûteményeiben kézrõl-kézre járva tartották ébren
a reményt a rabtársakban. Amikor a forradalom után, Bécsben végre nyomtatásban is megjelentette ezeket a verseket és
megalapította Nemzetõrt, a szovjet titkosrendõrség még oda is utána ment - Münchenben telepedett végülis le.

"Ha arra jársz, hol én születtem,/ szememmel lássad az utat" (Ha arra jársz), és aki tanácsát megfogadva néz vissza
a magyarság közeli múltjára, jó vezetõt fogadott. Egyéni sorsok, de népünk legújabb történelmének nálánál summásabb
megvilágítását kinél találnánk, mint a váci bõrtön lakójánál, aki napon sütkérezõ õrét figyelve írja:

"Önárnyékából fényre lép az ember,/ Szólna is már és lehullna a fal./ Nézd, juhászbottá szelidül a fegyver./ Faluról
indult mosolygó magyar./ De csizma döng, egy durva hang kiáltoz./ S õ árnyékába gyorsan visszalép./ A merev egyenruhában
 úgy áll ott,/ Mint faköpenyben, mely szorít, de véd./ Parancs zsinorján mozgó bábok, gépek,/ Ki itt a bûnös, milyen a
hatalom? (Az õr).

Megértõ, de meg nem alkuvó áldozata volt a magyarság testvérharcának, és ilyen ritkán születik. A versei rólunk és
hozzánk szólnak: értjük õket. "Sose vágytam így szeretetre, / Sose voltam ily elhagyott./
Zörgetek Uram, jaj, eressz be,/ A régi énem már halott. /Nem kérek fényes karácsonyfát,/ Egy gyertyaláng elég nekem,/
Ha kigyúl majd a te csillagod,/ Börtön felett a Betlehem" (Fekete karácsony).

Hite Istenben és az igazság gyõzelmében, sorsának türelmes, de mindig reménykedõ vállalása, és a szûkre hagyott
keretek között is felbuzgó küldetéstudat mûvészien egyszerû megjelenítése költészetének a titka. Erdélyi rabtársával
 Csiha Kálmánnal, õk ketten új mûfajt alkottak. A politika rabjaiként evangéliumi töltetû verset írtak, példát adva
ezzel megalázott népünknek, míg sokan mások könnyebb sors alatt is gyûlöletet szítottak.

Rendszeresen újralátogatta a nagyobb nyugati városok magyarságát. Köteteiben lapozgatva érzõdik, milyen sokat jelentett
neki magának is a honfitársaival való találkozás. Gyülekezetünkbe is szívesen visszajárt, itt hallottuk tõle,
de a Nemzetõr olvasói elõl sem titkolta, amikor súlyos betegségébõl felgyógyította az Úr, hitte, hogy a testvérek
érte mondott imádságaira volt ez válasz.

Haláláról hallva, majd, mikor ideért a hír, hogy kérése szerint szülõfalujában helyezik testét örök nyugovóra,
érdeklõdtem: hogyan búcsúzik tõle az ország és a nép, amiért annyit szenvedett és fáradozott? Mintha még mindig
index alatt lenne...! Már megint igaza volt:

"Szavaink, õszi levelek, még kigyúlnak, / de elsõ szélre mind leperegnek. / Csupasz fák leszünk, csak meztelen
magunkat / tárjuk ki a végsõ szeretetnek" (Esti ima). ___Novák József

Fekete karácsony