HERMAN HESSE: Elizabeth

Akár égen a felhő,
mely fehéren suhan
rejtélyes Elizabeth,
éppoly gyönyörű vagy.

A felhő tovarepül
s hűlt helye marad csak,
ám álmaid papírján
örök mondatot hagy.

Járja végtelen útját,
nyomában ezüst fény,
s benn a szívben kigyúl száz
keserédes emlék.

Christina Rosetti: Visszhang

Jöjj el hozzám éji némaságban,
töltsd be álmaim beszélő csendjét,
simogasson szemed ragyogása,
akár a szűz napfény,
könnyes szemmel
térj vissza, ó, hisz már annyi év eltelt.

Édes álom, keserédes álom,
a mennyben kellett volna ébrednem,
ám illúziót hiába várok,
sápadt, sóvár lelkem
mélán nézi
csak az ajtót, mely többé nem nyílik.

Mégis várlak, álmomban keress fel,
hogy még mielőtt meghalok,
hogy újra élhessek csak még egyszer
pár tűnt pillanatot
szólíts, kérlek,
és súgd fülembe, hogy szeretsz, mint régen…

DYLAN THOMAS: És nem lesz soha többé úr a Halál

És nem lesz soha többé úr a Halál:
kik elporladtak, mind eggyé válnak majd,
eggyé az őszi széllel és a holddal,
a csillagok között szabadon szállva,
letisztult, csupasz koponyával s csonttal
tiszta elmével megtébolyodottan
merülnek a mélybe s felbuknak újra,
szeretők örök szerelmükbe fúlnak
és nem lesz soha többé úr a Halál.

És nem lesz soha többé úr a Halál,
a tenger háborgó, ős mélységében
fekszenek kék némaságban időtlen,
ám egy napon újra felszínre törnek,
mind megkínzatnak, s nem szenvednek mégsem,
megvívják gyilkos harcukat a léttel
a halandó fájdalmat elfeledve,
minden szertefoszlik, ám végül győznek,
és nem lesz soha többé úr a Halál.

És nem lesz soha többé úr a Halál,
nem zokog fülükben többé száz sirály,
nem hallják többé a tenger moraját,
nem nyílik nekik e földön már virág,
nem szívják be az eső friss illatát,
s bár félőrült csontvázak lesznek csupán,
büszke százszorszépek fejét döfve át
napra törnek, míg csak ég a napvilág,
és nem lesz soha többé úr a Halál.

Jules Superville: Változás

Hajnal halvány tócsáiból
ittak az éj madarai
míg halk sóhajával a hold
holttá nem mem dermesztette mind.

S ím a rózsaszín flamingók,
már fényben rakják fészküket,
a kék selyemhorizontból
s szélből otthont építenek.

Luis de Borges: Az iránytű

Minden létzező egy rejtélyes nyelv szava,
e nyelven íródik folyton, reggel s éjjel
a végtelen, értelmetlen hangzuhatag,
mely elbeszéli, mi történik e létben.

E fekete szófolyamban ott van minden:
a leomlott Kártágó és vele Róma,
ezer rejtvény, saját érthetetlen létem,
letűnt korok nyelve-vesztett Bábeltornya.

S túl a nevek végtelen milliárdjain
ma éreztem, mint vonzanak torz árnyai
e fényes, könnyű, azúrkék mutatónak,

mely gondolattengert s valót választ ketté,
óraként forog agyamban, s mint álomkép,
irányrejtője az örökkévalónak!

PAUL VERLAINE: Naplemente

Halvány esti fény-
ben dereng a táj,
bíborlángban ég,
és a nap leszáll.
Szívem is busong,
el sosem felejt
oly sok bánatot,
múlt emlékeket.
Lelkem egyre sír,
bús melódiát
nap fényével ír,
s néhány furcsa árny
száll csendben tova.
Pár halvány sugár
játszik, míg a nap
halkan sírba száll...

Paul Verlaine: Őszi chanson

Messze szálló
bús gitárszó
hangja zeng,
peng a zord ősz
gyászos és bősz
hangszere.

Én félhalott
árnyék vagyok
s csak nézem,
elém hogy száll
elmúlt sok száz
emlékem.

Felkél a nap
és elragad
az éjjel,
s mint hullt levél
elszállok én
a széllel.

Rainer Maria Rilke: A párduc

Holtáradt már a fel-lejárkálástól
Sziluettje megviselt, s mintha már
Nem is létezne más, csak a vasrácsok
S rajtuk túl nem lenne ott a világ

Amint a monoton köröket rója
Fémléptei dobognak egyre csak
Mintha misztikus pont körül táncolna
Melyben szunnyad egy ősi akarat

A szembogár fénye néha feldereng
S beszökhet a világ egy-egy képe
Átsiklik izmokon és idegeken
Rögtön eltűnvén a szívbe érve

RAINER MARIA RILKE: Őszi nap

Uram, itt az idő, túl hosszú volt a nyár,
hulljanak végre a földre árnyaid alá,
s hallja a végtelen róna szeled szavát!˘

Érjenek be az utolsó gyümölcsök,
adj nekik csupán még egy-két napot,
csillogjanak a csodás szőlőfürtök,
forrjanak a mámorédes borok!

Kinek most nincs háza, már nem is épít,
ki egyedül van, egyedül is marad,
felébred éjjel, s hosszú levelet ír,
vagy éji utcán csavarog, mely kihalt,
míg a fagyos szél halott avart repít.

Samuel Taylor Coleridge: Kubla kán

Kéjpalotát emelt a kán
Egy xanadui hegy fokán
Hol a szent folyó, a nagy Alph
A naptalan tengerbe tart
Vak barlangokon át
Kétszer öt jókora mérföld
Virágzó, termékeny aranyföld
Bódító, vad illatokkal telt kertek
A tűznek ellenálló smaragdzöld fák
Időtlen öreg őserdőségek
Napfény által át nem járt zöld világ

Ám lent egy éjsötét szakadék mélyén
A palotától messzi, cédrusos domb alatt
vad táj, átlátni nem lehet sötétjén
túl a fogyó hold halk, halovány fényén
démonok ajkán zengtek fel súlyos szavak!
Mintha a föld lélegzetre fakadt volna
Szállt fel a mélységből az őrület hangja
Forrás tört fel a kénköves pokolból
A lét, a lég vörös színben lángolt
S egyszerre fagyott a mindenség jéggé
S lett a táj a démoni sötétséggé
Táncra perdültek a hegyek sziklái
Kigyúltak a tűzkatlanok szikrái
A buja örömpalota remegett
Őrült módján hömpölgyött a szent folyam
Mint ki a önként a végzet felé rohan
Elnyelték az élettelen tengerek
S a távolból meghallotta a Kubla kán
Az ősök háborút jósóló dalát!

Az örömdóm hosszú árnyéka
Vad hullámokon úszott tova
Zengett a forrás muzsikája
Táncoltatva a barlangokat
S aki ott volt, láthatta a csodát
Jégtermekkel telt napfénypalotát!

Álmomban valaha láttam
Egy gyönyörű szűzleányt
- Abesszínia szülötte -
Kis kezében lanttal zengte
Az Abora-hegy dalát
Hacsak felidézhetném
álomszép énekét
kigyúlna lelkem mélyén a fény
s én zengeném a zenét
mi újra felépíti
a jégtermes fénypalotát
s ki meglátja, majd hirdeti
kiáltozván: Vigyázz! Vigyázz!
Nézd tűzszemét, nézd szélhaját!
Előtte félvén, térden állj
S alázattal hunyd le szemed
Mert ő máson nem élt sosem
Csak mennyei ambrózián!

Wiliam Butler Yeats: A Második Eljövetel

Egyre csak forognak az őrült örvények..
A sólyom nem hallja a solymász szavát.
A lét szétesik, a középpont összeroppan,
s anarchiába süllyed a világ.
Vérfolyam hömpölyög, míg az ártatlanság
szentségét aljas kezek fojtják vízbe.
Hitét veszti mind, kit tiszta, ám a legaljasabbak
vad, szenvedélyes áhítatba merülnek.

Valami nagy változás közeledik…
Biztosan a Második Eljövetel közeledik.
A Második Eljövetel! Alig mondatik ki e szó,
s a Világ Lelke máris hatalmas, kaotikus
festményként tárul szemem elé: valahol
a sivatag homokjában egy oroszlántestű,
Emberfejű sziluett néz maga elé könyörtelen
tekintettel, akár a nap, kinyújtóztatva lomha lábait,
míg körülötte sivatagi madarak cikáznak őrült árnyakként.
A sötétség ismét lehull, ám most már tudom jól,
hogy húsz évszázad kőbe zárt álom csupán lidércnyomásba
fordult át a bölcsőben szunnyadva.
Itt az idő, de vajon miféle pokolfajzat tart
Betlehem felé, hogy megszülethessen?

William Butler Yeats: Szavak

Gondolat ötlött eszembe:
,,Kedvesem nem értheti meg,
e keserű, átkos létben
amit tettem s amit teszek.”

S lassan gyötört a nap fénye,
míg elmém kitisztult újra,
zsongtak bennem az emlékek,
s hová is tartok, már tudtam:

Sírtam minden múló évben:
,,Szerelmem megérti egyszer,
mit teszek, miért is élek:
kezemben a szó a fegyver…”

Tettem, amit tennem kellett,
s csak most, későn kapok észbe:
üres, holt szavaim helyett
többet ért volna az élet!