Zavaros vizek

szabad a szívem, mégis rab vagyok,
kalitkába zárt életre semmiféle ok.
mért’ gondolom azt, rám valami várhat,
-ami szép volt, minden a múltban maradt…
néha előveszem átnézegetem,
lassan az egész kétes rejtelem…
nem várok csodát, nem is érdekel,
szívem, eszem érvel, mért’ temetem el.
felednem kéne, de nem tudom hogyan,
minek az élet, ha virág nem fogan…
múltban botorkálok, nem süt be a nap,
elhervad a szirma, reményt sose kap.
megáradt folyót nézek szüntelen,
hogyan örvénylik ott a félelem…
lehúz a mélybe, lassan megfulladok,
lábamon a hínár, feljutni nem tudok.
fény sem töri át a zavaros vizet,
érzelmeimnek, a halál most fizet.
remete életbe magány lett az úr,
hajamba néha még, a szél beletúr…

 

Számítok-e Mondd...

Eltűnt az az út, mely hozzád vezet
Irányt adó hangok puha bársonyán…
Képzelet varázsa tölti be a képet,
Ködbeveszett világ múló alkonyán.
Sötét labirintusban tapogatózva
Felsejlik néha egy picit a fény…
Tovább lépni kevés: -merre és hova?
Olyan ez: -mint egy csalfa tünemény.
Délibáb kapun nem látok át tisztán,
Lelkem mélyén kondul a vészharang.
Pók a hálóját szövi, azt teríti rám,
És hívogatóan szól hozzám a hang.
*
-Mutatok néked gyönyörű álmot,
Adok hozzá,…látod? -egy bohóc ruhát.
Építek mellé igazi szélmalmot,
Ajándékom ez…-jöjj…gyere hát…
*
-Számítok-e mondd? -csak ezt kérdezem.
Bohócruhát ne adj, fel nem veszem!
Szívem odaadom, kezedbe teszem,
És már azt se' bánom, hogyha vétkezem…

 

Te nem érezheted...

Te nem érezheted
mit érzek én
most az életem
csak egy bús regény
valami történt
bár ne történt volna
így az álmom,
vágyam
nem válhat valóra
szilánkokra törten
széthullott a porba
hiába keresem
nincs
ki összerakja
kit okolhatok
csak is önmagam
amiért elhittem
csalfa
szép szavad
légváram felépült
talán tetszett is
kicsit feledtetett
bennem valamit
rákellett jönnöm
ez önámítás
nyitott szemmel látom
-összedőlt a vár-

 

Alkonyatkor

sok-sok csalódás
és hitehagyott álmok
mondd, a boldogságot
miért nem találod
keresve kutatsz
hol egy kicsi morzsa
ködös világodnak
halvány fénysugara
nem kell már csillogás
üt a toronyóra
csak a melegség
mely lelked körül fonja
rá van szükséged
az idő egyre rohan
megállítanád
de nem tudod hogyan
jeges lehelettel
érkezik a tél
belepi lassan
hajadat a dér

de nézd! a lemenő nap
milyen szépen ragyog
reményt lop szívedbe
fényével ha hagyod.

 

Ledermedt szavak

kopott selyembe
rejtem a tegnapot
most élesen
kopog a szó

a kör közepe is
oly elhagyott
nincs fogódzó
szédít a mélység
árnyak osonnak
hideg a lehelet
és csak
kopog a szó
kopog

majd
ledermed
   ledermed...

 

Gondolat-lángok

Leláncolt akarat
vergődik a szélben
nem hallható néma kiáltása
pókhálóba fonva
minden képzelet
a kiutat elzárja
súlyos retesz
vérével mossa
várja a tisztulást
fekete lepléből
a szabadulást
lángemésztett lelkén
keserű a kín
felé nyújtott kézzel
változik a szín

 

A temetőben

 

mécsesek lángja

imbolyogva ég

fejünk felett felhős

szomorú az ég

ezernyi emlék

a szívünkben él

imáinkról suttog

az őszi szél