Hess, fekete!

Hess madár,
Hess, fekete!
Kék madár,
Te, gyere be!
Fénybe röppent,
Idecseppent
Boldogság madara
Hozzád tér be
Nem megy égbe
Hozzád tér ma haza.

Vigye könnyed,
Csak annyit hagyjon,
Nevetésed
Ne szomjazzon

---

Úgy, ahogyan...

Ahogy elérkezik az alkonyat,
Ahogy múlttá lesz meghitt pillanat
Ahogy hajnal dereng, fenn az égen
Ahogy mosolyod fakad, mint régen

Úgy érintsd meg az ölelő kezet
Úgy szólítsanak, mondják a neved
Úgy lebegj csak, tiszta, mélykék égen
Úgy libbenj feljebb, szárnyadon, szépen

 

_____________

Prózák

Detonáció

Agyában zavarodott képek villództak: „haza kell menni", ez volt a legerősebb érzés, erre biztosan támaszkodhatott, tudta, kívánta, akarta.
Most már letisztulni látszottak a dolgok, de sok volt még az érthetetlen: mintha valami detonáció szaggatta volna szét a dolgokat. Egy hatalmas, mindent szétfeszítő detonáció.
Érthetetlen volt, hogy a robbanás nem kívül történt, úgy érezte egyidőben, mindenütt.
Valami végzetes történt, valami visszahozhatatlan.
„Már nem élek" - gondolta. Ezt alátámasztani látszott a tény, hogy testét - ha még létezik ilyen - meg sem tudta mozdítani. Sem a kezét, sem a lábát. „Mindent szétvetett a robbanás" - fűzte tovább gondolatait.
Milyen robbanás? Nem volt robbanás. Az anyag, vele ő is egyszerűen elkezdett nagy erővel kifordulni önmagából, nagy sebességgel áramlás indult be, mindent magával ragadó áramlás...
Nem érthetőek a dolgok, talán álmodja mindezt..
Már régóta kint állt az út mellett. Ahogy elment az utolsó autóbusz átrohant a vasútállomásra, kell lennie valamilyen vonatnak, amivel hazajuthat. Nem volt.
Legközelebb majd hajnalban.
Késő délután jött ide, amikor már nem maradt más, mint a stoppolás. A bizonytalan stoppolás, immár biztossá vált, ez maradt egyetlen esélyként.
Kellemesen sütött a nap, de olyan helyet kellett választania, számítva az esetleges kudarcra, ahol sötétedés után is felfedezhető lesz személye, ahogy kezét feltartva áll majd az autók áradata mellett, minden reményét a bizonytalan jóindulatba vetve.
Már régóta állt itt, a napsütést felváltotta a szürkület. Az utcai lámpákat automata kapcsolta be, egyszerre világosodott ki valamennyi. Nem sokáig maradt a szürkület sem, hamarosan jött a sötétség. „Hamarosan a sötétség" - emlékezett, volt egy ilyen című film. Talán két éve látta, igen jó film volt.
Nem volt más választása, ha még ma haza akar érni. Egyedül az autóstop maradt, mint bizonytalan lehetőség.
Állt az út mellett, a hideg nyári éjszakában. Nagy volt a forgalom, folyamatosan rohantak el az autók mellette.
Biztos volt benne, hogy valamennyien haza igyekeznek.
Háromnapos ünnep, amit mindenki szeretteivel együtt fog tölteni.
A lámpa alatt állt, feltartott, egyre erősebben zsibbadó kézzel. Néha leengedte, azonban ez sem hozott változást, nem állt meg egyetlen autó sem.
Egyre erősödött benne az elkeseredés: nem fogják felvenni, hiába ácsorog itt.
Ki kellett volna hagyni az ebédet, a táplálkozás - holott nagyon szerette - nem mindig hasznos az utazó számára. Talán elérhette volna akkor a buszt...
Fájdalmasan gondolt erre az utolsó buszra. Persze ki tudja, ő nem idevalósi, elképzelhető, hogy erre csak utolsó buszok járnak. Otthon nem, feléjük egészen más..
Egy régi mese jutott eszébe gyermekkorából: "a jó kisfiúk ilyenkor már biztosan megitták a tejecskéjüket és a meleg takaró alatt a biztonság érzete hatja át testüket".
Már csaknem elszundított álló helyzetében, amikor váratlanul fékcsikorgás lökte vissza tudatát az éjszaka forgatagába.
Az érkező hatalmas fekete autó - ilyenben még sem utazott még - jól láthatóan lassított. Talán megáll - gondolta.
Vezetője - egy csinos szőke hölgy - a mellette levő ülésre mutatott, ahogy megállt a jármű, őt beszállásra invitálva.
Nem volt ellenvetése, ő is így képzelte el, már régóta várta ezt a pillanatot.
A hölgyön kívül másik két utas is ült a kocsiban, a hátsó ülésen.
Amint beszállt, az autó - lágyan besimulva a forgalomba - már fel is vette a kocsisor sebességét.
Jól gyorsul ez a járgány, meg kell hagyni, gondolta, most már a kocsi kellemes belsejében.
Szemét a műszerfalra szegezve kereste a sebességmérőt már kíváncsiságból is, mit tud egy ilyen luxusautó?
Mutató helyett, jobb és baloldalon egyaránt nyolcjegyű számok villogtak, ki tudja milyen célból. A kocsi, mindenesetre nagyon szépen haladt, a legkisebb erőlködés nélkül.
Már megtettek néhány kilométert, de jótevői semmit sem kérdeztek. Így ő sem.
A volánnál ülő csinos hölgy, vezetés közben érdeklődve méricskélte, majd minden bevezető nélkül, teljes természetességgel, mint régi jó ismerősnek tette fel a kérdést, ami inkább kijelentésnek tűnt:
- Akkor most három napra vége az iskolának...
- ...I...igen - lepődött meg - honnan tudja, vajon? Ismeri őt, talán? Vagy valamelyikük ismeri?
Ő biztosan nem ismer közülük senkit. A sofőr esetében - fűzte tovább - szívesen venné az ismeretséget. Jaj, mit nem gondol, nem hogy örülne a szerencséjének.
- Rendben van - mondta a szőke, amin ugyancsak meglepődött.
- Nekem mondta, kisasszony?
- Csak válaszoltam, mi olyan furcsa azon, hogy választ kap a kérdésére? Ilyesmit szeretett volna, nem?
- Hát igen, azaz nem is tudom, azaz igen, azt hiszem. De honnan tudja?
- Nagyon erősen gondolt a megismerkedésre, nem?
Fájni kezdett a feje, talán a sebesség teszi, próbálta az érzést elhárítani.. Nem! Kevés a levegő, az lehet az oka. Keze önkéntelenül nyúlt az ablakot működtető kar után..
Háta mögül rémülten kiáltotta egy hang: „NE!"
Ő azonban a mozdulatot már csaknem befejezte, a kar lassan engedett...
Hatalmas robbanás következett be, a levegőben mindenütt égett szag terjengett, minden darabokra szakadt szét, de mégsem! Hanem, mintha minden önmagába omolna, anélkül, hogy... Nem értette.
A dolgokat valami megmagyarázhatatlan kényszerítette összeomlásra és újraépülésre, majd hatalmas lendülettel áramlásra, ki tudja, miért és hova?
Hol vagyok?
Hol a szőke lány?
A műszerfalon villogott valamennyi szám. A baloldali - most vette észre - teljesen megegyezett azzal a dátummal, amikor kiállt stoppolni. Igen! Most döbbent rá, valami igazság-közeli gondolata támadt. Nem! Ilyen nem létezik, a másik szám is egy dátum..
Szédült, meg kellet kapaszkodnia az ülésben. Most vette észre, már csak ő van itt, jótevői eltűntek.
Hányingere volt...

Nagy teremben találta magát. A szőke lány itt ült mellette.
Mégis valóság - örvendezett.
Hol lehetünk?
- Moziban vagyunk, kedvesem - mondta a szőke, megint kitalálva gondolatát.
- Akkor miért nincs sötét, és hol a vászon?
- Azonnal kezdődik az előadás, kérem, vegyen be ebből a tablettából egyet!
A széksorokban az emberek celofánpapírokat zizegtetve, szintén gyógyszerek bevételére készültek, volt, aki már lenyelte és csak ült a székben, mintha kábítószerezne.
- Mi ez, amit be kellene vennem? Én nem szoktam ilyen helyen semmit sem fogyasztani.
- Vegye be, nyugodtan, ez nem ártalmas. Ha élvezni akarja az előadást, be kell vennie, ez film-tabletta.
Így, már megnyugodva, bevettem végül is..
- Nyelje le és már kezdődik is a film élvezete.

_______________

Történések, ellenállhatatlanul, csak úgy...

A hegyek és a köd, a mindent beborító homály. Tapogatózva, óvatosan keresem a menekülés útját, előnyöm, hogy ismerős helyen, a hazámban vagyok. Lent a völgyben férfiak jajdulnak, gyermekek és asszonyok sikítanak. Szégyellem, hogy én itt vagyok. Titkon tudom, ez véletlen, nincs miért szégyenkeznem, a sors játéka, hogy én itt lehetek, ezen a rejteken. Kutyák vonítását hozza a szél, azt hiszem, be vagyok kerítve. Lábamon úrrá lesz a remegés. Nem félek, csak gyűlölöm a történéseket. Erős kezek terelnek egy kocsi belseje felé. A kocsi kincstári számmal ellátva: 53. Ez van az oldalán. Érzem, nincs visszaút. Többen bilinccsel a kezükön egykedvűen várják a történéseket. Tenni kellene valamit, azonban a szemekben megadást látok, fáradtságot.

Elindulunk, tíz-húsz percig is döcögünk, úttalan utakon, mikor egy sorompóhoz ér a járművünk.
A ponyva résén látom: ez határátkelő. Skót katonák vizsgálják át a kocsinkat. Felemelkedik a sorompó.

Szeretteim ott maradtak, én pedig tehetetlenül nézem, ahogy skót leszek, aki többé már nem ír.

________________

Eredmények

Néha jól esne egy kis szünet. Érkezett valaki, már megint szól a csengő. Esküszöm, egyszer ki fogom húzni a vezetéket. Talán egy ügyfél. Már a múltkor is gondoltam, legjobb volna kiírni az ajtóra vagy a falra legalább, hogy belépést követően a dugót ki kell húzni a dugaljból. Kinyitottam az ajtót, halkan nyikordult. A csengő eközben folyamatosan mondta a magáét. Nem láttam senkit.

Most szerencsére, éppen nem láttam senkit. Itt az idő. Amit akartam már megtettem. Már csak el kell hagynom a termet minél előbb, zsebemben a papírral. Gyorsan el kellett hagynom a termet, hacsak nem akarok örökre ott maradni. Szerencsére éppen kicsengettek. Rajtam kívül senki sem tartózkodott a helyiségben. Hosszan szólt a csengő, szokatlanul és vészjóslóan hosszan. Ki kellene talán húzni, villant át a gondolat. A gondolatok már csak ilyenek. Nincs idő most másra. A mielőbbi távozás lebegett csak a szemem előtt. Nem is tudom mitévő lennék, ha most váratlanul betoppanna valaki. A megszerzett papírlapot zsebembe gyűrtem, kezem már a kilincsen pihent. Óvatosan, csendesen próbáltam lenyomni, lehetőleg úgy, hogy észrevétlenségemet megtarthassam.

Egyes egyedül kellett kinyitnom. Senki sem figyelt rám, senki sem ugrott elém ajtót nyitni. Nem is vártam ilyent. Porta-szolgálat egy ideje már nem működött itt. Az ajtónyitás enyhe ellenállásba ütközött, de mindez csak egy pillanatig tartott csupán. Majd hosszú percek múltán még mindig az ajtó kinyitása volt az elfoglaltságom. Ekkor váratlanul hatalmas robajjal mégis engedett a zár. Kinyílt végre az ajtó, ám mint már mondtam is, senki sem állt az ajtó túloldalán. Egyes egyedül én álltam ott, kezemben a kilinccsel. Eleinte csodálkozva tartogattam, majd megpróbáltam helyére visszarakni. Sikerült is úgy, ahogy. Azonban nem működött.

Folyamatosan működött a csengő, mint egy megátalkodott örökmozgó. Rádöbbentem, ez még jól is jöhet: a hangzavarban könnyebben elfelejthető lesz ez az egész rémtörténet. Nem értettem: én, pont én, hogy tehetek egyáltalán ilyent? Nem erre tanítottak, az biztos. Itt, ennél a pontnál nem várt akadályba ütköztem: tényleg, honnan vettem a bátorságot? Mire tanítottak egyáltalán? Sőt! Mit is keresek én itt?

Keresni kezdtem egy arra alkalmas eszközt, hiszen nem hagyhattam így, nyitott állapotában az ajtót. Magammal sem vihettem, pedig mennem kellene vissza a helyemre dolgozni. Bíztam benne, találok valamit, valamit, amivel egy csapásra megoldódik a dolog, mondjuk, rákoppintok egyet és el is képzeltem a helyére ugrást, nagy ívben. Vagy csak úgy, ahogy szimplán a helyére ugrik, minden feltűnéstől mentesen.

Feltűnően nagy rendetlenség volt, főleg a szekrényben, ahonnan előkerült a papír. Nem is értettem, minek köszönhető, hogy így is, pillanatokon belül szinte, ott volt a kezemben? Mi okozhatta, léteznek, vajon mégis csodák? Nem hiszek bennük, mégis nagyon furcsállom. Miközben kutattam utána, reménytelenül - körömszakadtáig - fel sem tűnt a rendetlenség, ami körülvett.

Minden rendben volt, így már, a kilincs végre a helyén és működik. Így nagy megkönnyebbüléssel indulhattam az íróasztalomhoz vissza. Még sok dolgom volt ezen a napon. Hónap vége lévén, összegeznem kell a hivatali gépkocsival megtett utakat, az összegzett, e hónapban futott kilométereket.

Kevés lesz a munkaidő, egy csomó megírásra váró ügyirat is van az asztalomon. Tudtam, ezeket nem hagyhatom válasz nélkül. Ez a dolgom hiszen. A betyárbecsület is ezt kívánja. Így engedtem a többszörös erőszaknak: az elszámolás ráér később, gondoltam.

Nem gondoltam volna. Mégis előkerült. Így most már visszazökkenhet életem a rendes kerékvágásba, zsebemben a papírral, a legutóbbi dolgozatomnak szánt üres papírral. Így tehát nem válik mégsem semmissé a nyaralás. A tanár beígérte, hogy akinek ez a dolgozat nem sikerül, az biztos évismétlő lesz.

Nem mondanám, hogy nem sikerült, hiszen semmi sem jutott akkor eszembe. Sikerülhetett volna, ám túl későn jöttem rá, mit is kellene írni. Kénytelen voltam üresen beadni ezt a lapot. Már nem okozhat problémát, már itt lapul a zsebemben.

Emlékszem, reggel még itt volt a zsebszámológépem a zsebemben. Az asztalom felé haladva azonban hiába kerestem. Mindkét zsebemet átnéztem, de nem volt fellelhető. Nélküle nagyon sokáig számolgathatom a kilométereket és még csak nem is érek a végére. Nem örülök, de mit tehetnék, nem tudom.

Tudom, ma nagy örömmel mehetek iskolába. Ki fogják osztani a dolgozatokat. Az enyémet nem. Ez egészen biztos. Sikerült megszereznem és eltüntettem teljesen a Föld színéről. Elégettem. Jól égett, nem gondoltam volna egy üres lapról, hogy ilyen jól éghet.

Délután, az első órán osztotta ki a tanárnő. Azután egyenként be kellett diktálni a rajta levő osztályzatot.
Én nem diktáltam be, mert hála Isten nem volt mit bediktálni. (Üres lapot hogyan diktáltam volna be?)
Nagyon csodálkozott, ezen a tanárnő, én pedig örültem milyen jól megoldottam a dolgot. Szüleim is mondták már: nagyon jó képességű vagyok.

Mindenki négyest, ötöst kapott.

„Sajnos - mondta a tanárnő - be kell írjak neked egy egyest". Beírta, pedig elő sem került a dolgozatom.

Előkerült valahonnan a számológép. Ott volt az asztalomon a rengeteg ügyirat között. Még nem tudom, hogyan oldjam meg a teendőimet. Az ügyiratokat mindenképpen rendeznem kell, de már felsejlett egy megoldás: emlékszem, egyszer még iskolás koromban volt valami elképesztően nagy probléma velem. Már nem igazán emlékszem mi volt az, csak a frappáns megoldás rémlik. Ha más nem jut eszembe - azt hiszem - valami hasonló megoldást produkálok.

~~~vissza~~~