A város

Nem lehet a pokolnak olyan mélységesen  mély bugyra
ahova le ne ereszkednék
hogy a közeledben lehessek..

Sosem szerettem ezt a várost
pöffeszkedő, beképzelt sikátorai megszűrik a fényt
poros csipkefüggönyei mögött alig leplezve bújik a gonoszság
plakátok, lobogók takarják lüktető sebeit
csillogó arcán vastagon a púder, de a ráncok
mélyen belevésve keresztül-kasul szántják
fényes felét fordítja kifelé
de hajlataiban gombaként tenyészik a bűn
málladozó falait kiégett lotyók támasztják lusta közönnyel
a szél csatornák szagát keveri körbe-körbe
éjjel és nappal sikoltó jajgatással sír a város
csilingelő villamosok hangja összevegyül
részeg káromkodások röfögésével
s felberregő motorok füstjétől haldokolnak a tüdők
nem szeretem az ablakok kíváncsian koszos tükrét
a fél-sarokvason lifegő kapuk ásító torkát
nem szeretem a betonutak
forró-fagyos, csúszó-darabos botorkálását
gödröket kerülgetve untalan
nem szeretem ezt a várost
kihalt utcáin a szenny gyülekező lábnyomaival
mit keresek én itt?
viszolygó pillantásom befogja
a parkok koldusait
s unatkozó dámák ölebének piszkát...

Rágondolni se merek
mit tehet veled ez a város
az életed
nem könnyen fogom megszeretni
pedig muszáj
mert ez is te vagy
léted legelső pillanatától az otthonod
s az marad elválaszthatatlanul
bárhova mégy.

Elbűvölve nézem a fényeket
mik átívelnek a kék folyó felett
mi lehet a titka, hogy fogva tart, nem ereszt
pillekönnyű szárnyaidat lefogja
varázslatával magához ölel.

Talán
szeret téged ez a város
mint anya a saját szülöttjét
büszke öntudattal néz rád: tehetséges fiára...

Milyen szép ez a város!
Árnyékos sikátoraira nyíló
ódon csipkefüggönyös ablakaival
ezerszínű plakátokkal halványfoltos falain
illatos füstbe burkolózó terein
neonfények szikrázó ragyogásával
milyen szép ez a város
milyen széppé tudod tenni
jelenléteddel a helyet, ahol élsz
milyen boldogok
akik szerethetnek téged
egy városban
egy utcában
egy világban
egy bolygón
egy szívben.

Nincs  a pokolnak olyan mélységesen mély bugyra
nincs a mennynek olyan fagyos magassága
amit meg ne járnék
hogy a közeledben lehessek..

---

Egyestés varázslat

 
Ez egyestés varázslat
árnyékod a falon
mintha sírna
szívünkbe a hatalom
vérrel írva
ez egyestés varázslat
fejed a párnán
ha félrefordulnék
már nem találnám
kevés szavam, vigyázok
ne töltse az időt
csak ölelj, ölelj újra
hajnal előtt
ez egyestés varázslat
árnyékod a falon
mintha sírna
hangtalan suttogás
csak kérne, hívna
arcod az arcomon
égő parázsnak..
könnyekből suttogom:
menj, ha várnak.

Ne bánts, ha nem muszáj
álmok dalai mind vigyáznak rád
a fájdalom se fáj
fényes oldalán látszik a világ
megidézted a bánat szellemét
ne rettegj tőle most, hogy megjelent
senki se képes megtanulni, hogy kell
egyszerre élni múltat  és jelent
semmit se bánj
minden örömök öröme
hogy  itt vagy most velem
s csukott szemeink mögött
szép szelíden
álmodik a szerelem.

Ez egyestés varázslat
árnyékod a falon
mintha sírna
elszáll majd, mint a füst
meg van írva...
ez egyestés varázslat
holnapra elrepül
holnapra vége lesz
s maradok egyedül...

---

Hívlak, Mester

Azt hittem, hogy majd mindig itt leszel velem,
ha elbotlom, megfogod a kezem,
segítesz, hogyha ostobán, balul
sülne el a varázslat – jó mágus is holtig tanul –
de cserbenhagytál, rémülten kutatnám
nyomod a füstben, mely fölszáll az égre,
s hiába hívlak, nem felelsz szavamra,
eltűntél ismeretlen messzeségbe;
gyámoltalan kezemben reszket a varázspálca,
félek, hogy köpenyem, s süvegem csupán álca,
tudatlanságom vétke most mindjárt kiderül,
meglátod, a varázslat úgysem sikerül,
bizonytalan szavakkal suttogom a szélbe:
Hol vagy Mester, segíts, ne hagyj magamra, még ne...
 
Mindig együtt arattunk sikert és csillogást,
ketten együtt legyőztünk könnyen mindenki mást,
mutattad az utat, csak végig kellett járnom,
most nemcsak téged, még magamat sem találom,
több voltál, mint tanító, apám voltál, barátom,
ellenfelem, ha kellett, szavad, úgy mint sajátom
hittem, tudtam, szó nélkül elfogadtam,
s most hirtelen-váratlan ittmaradtam magamban
ezer dolgom lenne, a világ tőlem várja
a nagy varázslatot, de félek, hogy hiába,
tenném is én, amit kell, ha volna bátorságom,
de eltűnt veled együtt, s most sehol sem találom,
bizonytalan szavakkal suttogom a szélbe:
Hol vagy Mester, segíts, ne hagyj magamra, még ne...

Gyermek voltam, még őrzi az emlékezet
a napot, mikor téged megismertelek:
elveszett árvaként bolyongtam az úton,
nézted, hogy rongyaim magamhoz szorítom,
a hűvös szél nagyon ne fújjon rajtuk át,
s hirtelen rajtam termett egy puha nagykabát,
melege átölelt, de többet ért meleg,
szeretettel teli tekinteted
s a szó, ahogy kérdezted: nincs hely, ahova menj?
van egy kuckóm számodra, nem félsz? gyere velem!
Sose hiányzott semmim, amíg melletted éltem,
most már megmondhatom, akkor se tőled féltem,
hanem hogy az álomnak hirtelen lesz majd vége:
hol vagy Mester, segíts, ne hagyj magamra, még ne...

Holnap mester leszek én is, ahogy a többi
varázslótanonc, és szeretném megköszönni
amit szavakba öntve talán nem is lehet,
és az a legszörnyűbb, hogy nincs is már kinek,
holnaptól tőlem várják, hogy gondjukat viseljem
a sors árvái, s kell legyen hozzá türelmem,
kell hogy legyen erőm, kell hogy legyen hitem,
s kell hogy legyen hozzá elég szeretetem,
és lesz is majd, tudom, hisz mind tőled tanultam,
te adod a jövőt, mert te adtad a múltam,
és értem is, hogy nincs még vége a világnak,
jönnek utánam, ahogy én jöttem  utánad,
varázspálcád hegye utat mutat a fénybe,
Hol vagy Mester, segíts, ne hagyj magamra, még ne...

Volt egy  ígéreted, én sose hittem benne,
de váltig állítottad, igaz mért is ne lenne,
azt mondtad, nálad százszor nagyobb tudós leszek,
elképzelhetetlen csodákat megteszek,
azt mondtad, az erőm akármihez elég
kezemben tartom ezrek halálát, életét,
örökségem a holnap, vigyáznom kell nagyon,
mert csak akkor lesz jobb, ha én is akarom,
de mondd, mire való akármi hatalom
ha másokon segít csak, és sose magamon
de azt ígérted... lássuk, igaz volt-e szavad,
minden erőm együtt, ami csak megmaradt,
szívemből küldöm most varázsigém az égbe:
Hívlak, Mester, maradj, ne hagyj magamra, még ne!

---

Istenhozzád

Legyen szavad bölcsők zenéje
ringatva édes álmokat
legyen harangok hűvös hangja
mely csend múltán is ittmarad
legyen szavad virágok szirma
lágy zizegés a fű felett
legyen szavad istenhozzád
ha elmegyek

legyen szavad csillagok hangja
fényes, tiszta és bűntelen
templom kövén zsoltár zenéje
földre terített életem
minden álma hozzád siet,
legyen szavad istenhozzád
ha elmegyek

legyen szavad sziklák morajló
hörgése hegyek peremén
a mélységbe utánam nyúlva
legyen szavad majd a remény
legyen szavad emlék-palást
beburkolva az életet
legyen szavad istenhozzád
ha elmegyek.

---

Tűz  a víz fölött

Hadd égjen a tűz a bástya felett
míg vár a remény, csak a fény, mi vezet
a szikla szegélye a vízre tekint
csak gyújtsd meg a lángot, újra, megint,
hadd égjen a tűz és hívja a csend
ki most odakint jár, ki messzire ment
hadd égjen a tűz és szóljon a dal
tán visszatalál, ki élni akar
száz szürke hajót ha elnyel az éj
hadd érje a partot mind, aki él
míg reszket a szó és száz ima száll
míg tűz nyeli, víz nyeli, úr a halál
hadd égjen a tűz – a Hold odafenn
csak lesve lapít, de nyitva a menny
és forr ezer üst a pokolban
és száll a sikoly, (a víz színe forr)
a part füve, part füve hol van?

Hadd égjen a tűz a bástya fokán
ma éjjel hullnak a könnyek
imára kulcsolt kezek melegében
ha fázik a szív, szava könnyebb,
s bár nem jön a hír, még hallgat a vész
már tudja, ki vár, csak hinni nehéz
hogy vége a.. vége a dalnak
s csak várnak... várni akarnak
hisz ott a remény és bármi csekély
oly széles a part és révbe ha ér...
ma éjjel tiszta a lélek...
hadd égjen a tűz a bástya fokán
megroggyannak a térdek
hadd várja a fény, lobogás, ma talán
ennyin múlik az élet.

~~~vissza~~~