Kezed

Egy kopott „pillangót”
érintett kezed.
Nem.
Te nem láthattál,
míg én néztelek.

Tétova mozdulat,
az ujjad is remeg,
majd lassan megáll,
vállán megpihen.

Végigfut a múlt,
mit rég eltemettem:
egy titkos kazamatában
a szívem rejtekén,
e felkavart időből;
még mindig!
és még meddig?

Különös érzés fakad:
lelkem viharos tengere
és elfojtott csendje vagy.

---

Félárnyékban

Lépj tovább,
ne várj,
hiszen nincs mire!
Én adtam vándorbotot
régen a kezedbe.

Igéző szavad már
hozzám nem jut el,
becsukódott lelkem
néked nem felel.

Hiába is kéred
nézzek fel az égre:
-Nem akarom látni
azt a csillagot!
Hamis lett a fénye,
miért is ragyog?
Kábító varázsa
elkápráztatott.

Lelkem szárnyalt tőle,
boldog volt!
Holott…
Szemfényvesztésével
csak elvakított.

Hosszú, hosszú évek
tűntek a semmibe,
boldogság virága
megfagyott a télbe’.

---

Távoli ködben

Tovaszállt a nyár.
Elvitte magával
a gondtalan ifjúság
maradványait.

A dér is belepte
az érdi hegytetőt.

…már nem megyek oda…

Csak állok.
Távolról nézem,
szememmel kutatom
a régi helyet,
ott,
hol a cserjékből erős,
nagy fák nőttek
s a lombtalan ágaik
nyújtóznak az égbe.

-És egy fiatal párt-
A ködös messzeségbe.

---

Ne tedd!

Még viruló rózsa.
A szirmokat róla
letépni mondd,
miért akarod?

Gyenge az ága,
törékeny szára,
zsenge hajtással
könnyen bír karod.

Természet adta
lágy puha kelyhe,
elszáll illata,
-más nincs helyette-

Marad a harmat,
majd minden hallgat.

Takarja leple,
éjsötét benne:
lelkébe rejtve
szégyen forrása.

-Kíséri éltét
a rémkép szelleme-

 ---

Vándor felhők

Vándor felhők kérlek, álljatok meg,
Itt az érdi dombtető felett.
Nézzetek le csak egy pillanatra,
Apró fények adják a jelet.

Szüleimnek végső otthonánál,
Kulcsolódik imára kezem:
Megköszönöm azt, hogy felneveltek,
Jóban, rosszban, ott voltak velem.

Segítsetek elmondani mindent,
Azt is, amit szóban nem lehet.
Hiányuk úgy égeti a lelkem, 
Hűsítsétek vándorfellegek!

Sercegve ég most a mécses lángja,
Harang hangot hoz felém a szél.
Megrezdül a krizantém virága,
Könnycsepp hull rá. Nektek így mesél.

---

Ma…

Ha úgy érzed: az árnyak
lassan körbefonnak,
ne tévelyegj benne,
keress igaz utat.

A csalfa álomképet
hagyd messzire el,
felkel a nap,
csak látni kell.

Rád hinti sugarát
hívogató fényét,
fogadd magadba
a remény hírnökét.

Ma még lehet,
a könnyed pereg,
de a holnapod majd
csodát teremt.

Dobd el messzire,
ami visszahúz,
az igaz utat nézd,
s a béklyód lehull!

---

Magány

Pihen a gondolat,
hallgat a pusztába’.
Dupla talapzaton
magányosan állva.

Nézi a nagy semmit,
elmereng kicsit:

-egy régmúlt, szép koron-

De emlékére vastagon
ráül a korom…

---

Képeslap a csendből 

Zizegő lepellel betakart a csend,
puha érintéssel karjaiba vett.
Lelkem is néma, benne furcsa rend,
üres lett egy része: az úton elveszett.

Magamba zártan ül egy gondolat,
fotelba bújtatott méla pihenés.
Átalakul minden egy pillanat alatt,
míg szemem a múltból egy képet idéz.

Csendben lesimítom a többéves port,
homályosan dereng a templomi oltár:
Stólával átkötve, -lelkünk összeforrt-
Kezem a kezedben: mely emlék ma már.

Fehér habruhámat megrágta a moly,
régen elveszett a mirtuszkoszorú.
Gyermekeim arcán van az a mosoly,
mely élteti szívem, s így nem szomorú.

A relikviát őrzöm, ő velem maradt; 
lelkem körbe fonja az adott szavad.
Óh, de messze van időben és térben!
Csak a csend ölel; olyan nagyon régen.

---

Gyermekkori emlék

Fából ácsolt pihenőhely
emlékembe visszajár:
kicsi gyermek voltam akkor,
arra ültetett Anyám.

Négy hasábfa volt a lába,
széles deszka kerete,
sodrony helyett erős lécek,
benne szalmazsák helye.

Jól megtömve friss szalmával
- ez volt egykor ágybetét -,
kellemesen friss illata,
amíg élek elkísér.
 
Nap érlelte gabonáknak
kapaszkodó gyökere,
az alföldi szép határ volt
születésemnek helye.
 
Kaptam annyi jót és szépet,
ami el sem mondható,
végig kísér életemen
az a jó útravaló.
 
Rám ölelte szeretetét
az én drága jó anyám,
puha bársony volt a lelke,
öle volt a mennyország.
 
Napsütötte rónaságban
égi tündér szavai,
varázslatos tág határnak,
védő, óvó szárnyai.
 
Nincs már olyan, nem találok
hozzá fogható helyet.
Álmaimban visszatérek:
ott még gyermek lehetek.

---

Virág-sóhaj a jegenyéhez

Jegenyefa, jegenyefa,
jaj, de magas vagy te!
Kis ibolya halk sóhaja
nem jut el füledbe.
Árnyékodban meghúzódva
gyökeredet nézi:
Jegenyefa, jegenyefa
mért kellett felnőni?

~~~vissza~~~