Alany

Alanytalan, fekete
mondatok egy
összegyűrt, lehányt papírlapon.
Feljegyzések egy korból,
amikor még…
De nem. Műs tintát
és más tipográfiát
használ a jelen.
Más a szintaxis is,
a szórend rég megfordult
önmaga körül,
és már csak, egyetlenegy
sötétkék, acéllal vert
alany létezik…

---

Kiáltás

Képernyők.
Kék levelek,
érinthetetlen karakterek,
jelentésvesztett szavak,
vázak a semmitmondó
jelek mélyszerkezetében…
A fizikai kontaktus
hiánya – acélfalak közé
zárt, magukban fuldokló,
halványzöld személyiségek.
Kiáltás.
Sivatag-sárga kiáltás
a süketnéma, hangszigetelt,
fekete mennyezet fémfüle felé…

---

Rekurzív

Torz formák valahol
a kék létezés és a
smaragdzöld, üres síkok között.
Egy kéz megint lecsap,
bíbor illatok paradox keringője,
hívószavak, és a fekete
kör visszatorkollik önmagába –
megint ő, csak a díszlet,
a forgatókönyv és
a szereposztás más kicsit.
 

---

Vörös téglák

Túl explicit, túl kék
és túl háromdimenziós
frázisok egy mélyfehér
papírlap abszurd két
dimenziója közé zárva…
Vörös téglák a levegő
küldetéstelen atomjai
között, valami érzésre
emlékeztető, halvánszürke
por-körvonal….
De nem.
A torony sem építi
fel magát már újra,
és mi sem teremtjük újra
a semmiből saját egykori
lényegünk.

---

Koccintás

Bort tölt nekünk,
Leülünk egymással
Szemben, látszólag
egymásra figyelünk, pedig
tulajdonképp már csak őt látjuk
egymás szemének kihunyó
szikráiban is…
Aztán poharat emelünk,
annak rendje és módja
szerint, ahogy az illem kék
tintával belénk itatott, jelentésüres
szabályai diktálnák, ha még hallanánk
akármit saját hangunkon kívül…
Koccintunk
a semmivel, átlátszó
poharaink szilánkokra
törnek, míg létezésünk
lassan, csendesen
újradefiniálja önmagát.  

---

Zenitbe zárva

Zenitbe zárt
szavak, utolsó mondataink
fekete könnycseppjei.
Ott, hol az időt leszúrták,
vére lepelként terült köré
és leereszkedtek
az időn-kívüliség háromnál
több dimenzióval bíró
acélrácsai.
Mi vagyunk azok,
a forma és a tartalom
mégsem emlékezteti ránk
a külső szemlélő zöld értetlenséggel
felvillanó szemeit, de még saját
kiüresedett, kék könnyek marta
szemroncsainkat sem…
Zenitbe zárt
szavak, utolsó mondataink
fekete könnycseppjei.

---

Absztrakt kopogtatás

Nem volt koponyája négy fala
között semmi, csak a mindennapok
narancssárgára festett sziluettje.
Úgy járt a sorok között, akár
utcaseprő a járdán, mindig
felseperve egy-egy betűt,
írásjelet. A drótokat sosem
értette, csak tudta, vezetnek valahová,
de mindig félt attól, hogy végigkövessen
egyet és eljusson valahová,
a fekete gépforrások egyik trafóházába…
Ült. Kőből kifaragva, kőből,
mit vénák és ideghuzalok zöld
hálója nőtt át. Ült, saját koponyája
négy falának ólomszürkére festett
térzárlatában, várva, hogy kopogtasson
valaki a résnyire nyitva hagyott, elvileg
igen, de gyakorlatilag mégsem
légmentesen záró tolóajtón…

~~~vissza~~~