megfordul a szél
valahol mindig megfordul a szél
és az ablakfényekbe süllyedt utcákon
reszketve szaladnak végig
a magányba barnult, pókháló ruhájú falevelek
bomlott virágillat lapul meg
kertkapuk rácsai között
és a kerítések fölött
már borzolt tollakkal ül a tavaszi napsugár
a piszkossá olvadt hófoltok alatt
szunnyad a virágokat álmodó mező
és élénk zöld emlékekben keresi vigaszát
minden hidegtől dermedt, fuldokló fűszál
fagyott hajnali percek lassan olvadnak
míg tócsák gyűjtik össze didergő nagykabátok lépteit
és a siető, mogorva emberek arcéleit,
amiket keményre edzett a hajlott idő
a felbukkanó napsugár csak félve érinti
az arcok barázdáiban megbúvó keserűséget
de mutatni akar valami szépet,
ezért megcsillan az ablakok üvegén
és a tócsák tükréről szivárványt hint
a közönyös, megfáradt szemekbe
---
Sámán lettem
tűzbe nézek
tűzzé válok
próbálok aranyos palástot
fényes szikrák
messze szállnak
szellő lányok táncot járnak
dobok hangja
bennem dobban
láncos botom földön koppan
lelkem járja
ezt a táncot
ledobja a nehéz láncot
körbe-körbe
egyre másra
léptem visz a másvilágra
vágyak, álmok
egybefolynak
nincsen múlt és nincsen holnap
lángok fénye
elvarázsol
tűz leánya velem táncol
izzó parázs
szemem helyén
táncot járok fák tetején
lábam dobban
testem billen
lelkem messze jár már innen
sólyom szárnyak
repítenek
Sámán hangok
segítenek
ropog a tűz
már nem hallom
darabokban minden csontom
szétszednek
majd összeraknak
táncot járok önmagamnak
sámán forgás
varázs körök
tűz szívébe beköltözök
szól még a dal
dobban a láb
a tűz sem adja még alább
én fekszem csak
földön testem
életfáról visszaestem
helyén van már
minden csontom
varázsigéimet ontom
sámán vagyok
táltos lettem
sólyomként száll már a lelkem
köszöntöm a fát
az erdőt
ismerem a bárányfelhőt
barátom őz
alvó bagoly
titkokat súg a hangyaboly
két világ közt
ajtó vagyok
a földön fekve is szárnyalok
test sebeket begyógyítok
lelketeknek erőt adok
naponta többször meghalok
---
Szikrák, Napok
hány szikrát gyújtottam már
sötét, bársony puha égen
és milyen örömmel néztem
a csalfa fényeket, ahogyan
csillagképeket alkotnak és vezetnek
vándort, hajóst, utazót
és sóhajra késztetnek bús,
vagy boldog szerelmeseket, akik
társuk, vagy a magány oldalán
elmerengenek a távoli tű-fények
ragyogó halmazán
hány rőzselángot hagytam már
elhamvadni és az illanó láng
nyomát őrző szívdobbanásként
vibráló parázzsal rajzoltam
vérvörös, vagy narancs köröket
és végtelen jelet, mely a kezemből fakadt
és mint vékony, önmagába forduló
patak ott maradt
hiába fedte hamvadt hamu szürke
pora az egykori tüzet, a jel
még retinámon át üzent
hány máglya lángjába néztem már...
szinte fájt a szemem és a kezem
eltakarta hőtől égő arcomat
láttam elhamvadni egykori
életek nyomát és
fekete-szürke porát sirattam néha
bár éreztem milyen nagyszerű ez az
egész, amint az anyag eltűnni látszik
és elválik lényeg és a hordozó
vonzott ez a szinte feloldozó élmény
és követte tekintetem a felfelé törő pernyét,
amint rebben, lebeg, ujjong, majd
visszahull oda, ahová tartozik
és majd lassan földdé változik,
de a lángok peremén, ahol elenyészik
a fény, ott megláttam a vibráló,
forrongó levegőben, amint
a fa lelke szabaddá vált és
áttörte az egykor szorító határt
hány Napot őriztem féltőn szívemben
neveltem, tápláltam, melengettem
és később hogyan csodáltam lebegő,
aranysárga fényét, a kavargó tűzözönt,
mely újból és újból rám köszönt
boldog voltam ha szívembe néztem
és mennyire féltem, elhagy majd
és mégis, ha eljött az idő,
küldtem: Menj! Ne maradj itt!
Vár a világ, hogy életet adj!
...és ment, és tündököl most is,
fényét már másokra ontja,
rám már csak ritkán hullik
egy-egy csillanó sugár
és olyankor boldog-szomorú szívem
hevesebben dobog, hisz
nem hiába hittem! a tüzem
most is tovább ég....
de azóta is új Napok gyúlnak
bennem és új hittel óvom fényüket,
vigyázom létüket, hogy erősek legyenek
és Ők is útra kelhessenek
bár tudom, majd minden búcsúnál
újra meghalok, de amíg szívem
dobog mindig lesz új remény és
mindig lesz új búcsúzás, mert
így követeli az örök
Megújulás...
---
Hazám
Ha azt mondom Hazám...
...mit mondok akkor?
Mondom az ég sosem volt kékjét,
füvek édesen zöld illatát.
Mondom a levegő anyatej ízét,
földek szülői bánatát.
Elmondom a kalászok rengetegében
megbúvó búzavirágot.
Elmondom a hólepel alól
csontvázként kibukkanó akácot.
Ha azt kiáltom Hazám...
...mit kiáltok akkor?
Kiáltom harcokban megfáradt
nomád népek nyugalmát.
Kiáltom bezúduló még vad
hadak pusztító dúlását.
Kikiáltom a szabadságunkért
életüket adók néma sikolyát.
Kikiáltom a fehér, a vörös és
minden más színű terror iszonyát.
Ha azt súgom Hazám...
...mit súgok akkor?
Súgom szeretettel ölelő folyók
égszínű, lankás habjait.
Súgom mosolygó dombok, hegyek
útra csábító hangjait.
Belesúgom a sötét barlangok
nedves-csendjébe titkaim.
Belesúgom gyógyító hőforrások
gőzölgő mélyébe bánataim.
Ha azt hallom Hazám...
...mit hallok akkor?
Hallom gyermeküket altató anyák
lágyan-mosolygó dalát.
Hallom ártatlanokat pusztító
harcokba indulók sóhaját.
Meghallom, ha ismerős csillagok fényét
nézni hívnak kristályfényű esték.
Meghallom, ha egymásnak égi-titkokat
súgnak a villám röptű fecskék.
Ha azt játszom Hazám...
...mit játszok akkor?
Játszom napsugarat arany koronánk
ferde keresztjén.
Játszom véres harapást parasztvezér
megsütött testén.
Eljátszom, hogy csak itt élhetek
annyira szeretlek.
Eljátszom, hogy érted élek
sohasem temetlek.
Ha azt álmodom Hazám...
...mit álmodok akkor?
Álmodok dicső és hitvány urat,
szép jövőt és büszke múltat.
Álmodok nyugodt éjszakát, boldog nappalt
és esküket, amelyek megfakultak.
Megálmodok elesett bevehetetlen
büszke várakat.
Megálmodok komoly felnőtté silányodó
tervekkel teli srácokat.
Ha azt látom Hazám...
...mit látok akkor?
Látom a mesék hőseit
Csillagszeműt és Fehérlófiát.
Látom a csillagösvényen érkező
Csabát, Attila fiát.
Meglátom mennyi nyomort és szenvedést
viselt el népem.
Meglátom mennyi náció alkotja
összeolvadva lázadó vérem.
Ha azt vallom Hazám...
...mit vallok akkor?
Vallom az édes gyermekkort,
eperízű fákat, hatalmas teleket.
Vallom az angyali lányokat,
édes csókokat, szép szerelmeket.
Megvallom minden jó tettemet
és jutalmam elől elfutok.
Megvallom minden vétlen vétkemet
és a büntetést elfogadom.
Ha azt hiszem Hazám...
...mit hiszek akkor?
Hiszem a lehullott gyümölcsöt,
az érett gabonát.
Hiszem a paraszt könnyét,
a munkás bánatát.
Elhiszem a sírokon égő gyertyák
emléket őrző lángjait.
Elhiszem a gyermekek jövőt-ígérő
gondtalan kacajait.
Ha azt érzem Hazám...
...mit érzek én akkor?
Érzem, hogy élek,
érzem, hogy ember vagyok!
Megérzem, hogy ide,
hozzátok tartozom!
---
Télen
Tört-szárnyú röptét
lesed a Napnak.
Röhögve vad szél
zúdul az ablaknak.
Jéggyökereken csillan
hideg, fehér sugár.
Üvegeken sző hálót
a fagyos délután.
Fa ágakon a tél
szorítja ölelését.
Tágult szemek fogják fel
hópihék rebbenését.
Zöld, kék, sárga, piros
emlékek csupán.
Megérint néha múlt-jövőből
a távoli Nyár.
1986. 11.
~~~vissza~~~