Ha értem jössz

kedvesem,
ki sosem voltál az
s nem is leszel talán,
rohan az idő
vadul vágtat szekere,
rögös az út
kopognak a kerekek,
zakatolják a neved,
félek, kihull a kerék
felbukik s eltemet,
minden mi volt
a rút halálé,
de Ő így szeret
csókol mohón
szívja vérem
neki ez az élet,
ölel szorosan
mégis gyengéden,
betakar
bársony köntösével,
szemem már megtört
fényét neki adtam,
ki most ennyire szeret
ringat lágyan
utoljára két karjában,
semmi sem oly fekete
mint hittem róla,
az nem, az nem
az ő színe hófehér, mint
barackfa, virág nyílás idején
sziromeső szemfedő,
szeret engem a kedvesem
ringat-ringat csendesen,
ráfontam a két kezem
örök álomba ringatva,
ez a sírig tartó
szerelem...

---

Megkövült lélek

deresedő haj, tétován kutató szürke tekintet,
ráncos homlok mögött bizonytalan gondolatok,
elkopott hajdani tűz, odaveszett ifjonti hevület.
a fiatalság friss lépteit rég felváltotta a csoszogás,
fáradság ólmos-szürke gúnyájába öltözött a lélek,
keresztül robogott rajta a múlt, s a jelen sem kíméli.
görnyedten vonszolja magában a megkövült életét,
e sorsának megannyi viharán edződött porhüvelyt.
az élet viseltes, foltos, rongyos vackát viseli,
széttépte az idő kérlelhetetlen keze,
melyért, ha majd kopog a végelszámoló,
utoljára ráborul, mint egy szemfedő csipkés leple.

---

Sárga Rózsa

Hol vagy ?
Sikolt a hangom
Bodorodik a felhő
Vihar kavarog.
Ragadj meg !
Vigyél magaddal
Ölelő karoddal
Veled ott járjak
Fenn a fellegekben
Ahol rád találtam.
Szoríts magadhoz !
Mint egy forgószél
Vesszen a homály
Örvényként vonaglik
Széttépett lelkem már.
Tiszának fodra mossa
Tavasszal ha éled újra
Megválaszolatlan kérdések
Sokasodnak.
Tegnapért a máért s holnapért
Hisz csak sodródtam
Míg megtaláltalak
Forgószélbe öltözött
Sárga Rózsaszálam

---

Hol vagy ?

hol vagy ?
sikoltok hangosan
csak a csend vesz körül,
félek,
érzem már nem lehet,
hogy tüzes tested
illata belémhatoljon,
kéjem éget elalélok
s ernyedten aláhullok,
hol vagy ?
oh hol vagy ?
fogj meg !
ragadj meg !
vigyél magaddal
mert félek,
elszállok
nélküled az égre,
bodorodik a felhő
betűket formázva
miközben szerelmem
rajzolja a kékbe
neved,
jaj, de tüzem hamvad
szítsad
még ne lobbanjon el a láng,
zokogok,
én már nem vagyok
füstté lettem,
elégve
meztelenül,
gyere, gyere
ragadj magadhoz!
ivódj belém!
illatod járja át testem,
védj meg!
óvj meg!
még e kevés parázs
izzon fel,

---

Szürkeség

Szürkét öltött a lomhán haladó idő,
nyirkossága mindenütt vendég
bár nem hívták őt, mégis elül
csonton inakon s minden egyeben
dölyfösen uralkodik a testemen,

hirtelen rámtört fáradtság
beborít, mint egy rongyos lepel
mit már foltozni sem érdemes,
szitává vékonyította a korosodó
idő kérlelhetetlen két keze,

arcomon a redők barázda-utakat
formáznak, nyelik az élet porát
tömődnek, végleg kisimulnak
az a lepel már szemfedelem lesz,
marad olyan,- mint koldus életem

majd ott kisimul minden ránc
az utolsó út előtt a ravatalon
magához ölel a végső nyugalom,
repít magával égi szekéren, hogy
lelkembe megérkezzen az örök béke,

~~~vissza~~~