Mint az ég alján a nap

Mint hajléktalan a híd alatt,
etted és ittad a mocskos trágyalevet;
mindentől fölmentetted magad,
hisz az ember, ennél vakmerőbb nem lehet.

A szádon nyers, édes, -szürke gyom,
így képzeltél magadnak kis szabadságot;
csillagok ültek a harmaton,
oly fényesen mint cella fölött a rácsok.

Hallgattad az álmodó falut,
míg a szorongó álmok magasra szálltak;
meg-megrebbentve az elaludt
árnyú, millió és millió fűszálat.

Virrasztottál csak elmerülten,
szíved nem szívta szerelmed levegőjét;
fuldoklott a lelked az űrben,
vércseként csapott le rád a lebegő ég.

Elhagytak mint ég alján a nap.
Azt akartad ami ostobának látszott:
hogy értsenek és ne szánjanak.
A vágyad az elméd kockáival játszott.

Nézted ahogy a híd megremeg,
ahogy már a kegyes őszi dél dorombol;
ahogy a hasábfák döngenek,
miközben dobálják őket a vagonból.

Borús vers kélt borongva benned,
(rajtad az Éjfa, melyen nem termett virág);
rokon hang zendült rá szívedben,
míg feküdtél mint egy bús diák.

Csak kopár szobád falai láttak,
és csupaszon, fázón meredtek az égnek;
talán kékes magasba vágytak,
ahol nem fú a szél, és csillagok égnek.

Dúdoltad csak halk leltárodat,
a hazád nem volt csak egy eldobott kabát;
egy buckára omlott alkonyat.
Dúdoltál hogy nincs szíved folytatni tovább.

---

Ha tudnád…

A 130 éve született Ady Endrének

Oh, ha tudnád: mennyire szeretlek
Téged, ki ismert száz sötét átkot;
ki nyögte a nyomasztó keresztet,
kitől elrabolták a tündérvilágot.

Elmerengtél annyi édes hangon,
és a nőkben tiszta angyalt láttál;
daloltál a sóvárgó bús lanton,
Te, aki talán nem is a földön jártál.

Sirattad boldogságod hiába,
miből nem jutott csak hébe-hóba;
mely nem nyílt mint a jázmin virága,
ha nyílt is, bezártad sötét koporsóba.

Mi régen sorsod volt, még mindig az,
hiszen a kor követni képtelen;
mikor leroskad elvész az igaz,
és a dohos büróban hála nem terem.

Az élet harca hangolt a dalra,
de mások csak nevettek a dalon;
közöttük vágytál a diadalra,
kit nem pótolhatott babéros sírhalom.

Javítani vágytad a világot,
aztán Te sem bántad bármint forog;
leköptek az üres fejű bábok,
és Te jégember lettél, -fáradt elkopott.

Első dalod még egy lányról szólott,
ki félve adta a szűzi csókot;
míg végül elhagytak mint az álmok,
maradt az üres szív és a festett lányok.

Bús halottja lettél dérnek-fagynak,
ki feszült semmiséges magasra;
ki nem hitt a ködöt bontó napnak,
nem is gondoltál becsületes tavaszra.

Úgy gondoltad hogy e három nincsen:
a Titkoló, a Sors, és az Isten;
meg is halt a lelked, a hű tenger,
és úgy ásított sós, hideg, unott szemmel.
*

Oh, ha tudnád hogy szeretlek Téged,
kinek szívét a puskatus zúzta,
kinek szemét ezer rémség nyúzta,
kinek néma dzsin ült büszke torkán,
kinek agyát a Téboly ütötte,
a borzalmak tiport országútján.

---

Keresztség

1.

máglyák vagyunk
lassúdan égünk
ameddig kiméretett
minékünk

Akkor is, ha jobbról-balról osztják,
ha róla már tudomást se vesznek;
akkor is, ha rúgják, -kardlapozzák,
ha Ő az, akit földhözszegeznek.

Ha Ő az, kire víz és tűzözönt,
kivel szemben a sors nem válogat;
kit a jó szerencse, ritkán köszönt,
ki úgy járja a szellemvilágokat.

Kitől elveszik azt is, ami kevés,
mondván hogy szerepe csak váteszi;
kit Létbe taszít majd a vettetés,
és majd a bolond is lóvá teszi.

Hogy maradjon már zöldségeivel,
hiszen minek annyi mély gondolat;
mire emberből már kevés figyel,
inkább egymás torkának ugranak.

Ő akkor sem veti le az irhát,
nem könyököl és nem is pedáloz;
akkor is ha csak furkálni bírják,
és láncolják a börtön falához.

Mint akit egy álomkép vezérel,
akkor is ha nem irigylik sárgán;
Ő jár tovább csonkolt két kezével,
pofon sem fog a líraiságán.

Mert szája igaz szavakat érlel,
nem ijeszti sújtó tengerrengés;
marad vándor, világ(talan)-útlevéllel,
kit nem hágy el ige, se teremtés.

*

Ha kormol, füstöl a csipkebokor,
ha az ostor arcába is robban;
bízik hogy egyszer elvész a pokol,
ha végül élete el is lobban.
2.

dögségen dúlásokon
keresztül
lassudan felégünk
mindenestül

Akkor is ha lényem
huzatban imbolygó
gyertyaláng csupán.

Nekilátok újra
és újra, a lyukas
vödrömmel kimerni
a világóceánt.

*

Akkor is maradok
a vér, a szerelem
s a forradalmak
bukott démona.

Ha meg is szállnak majd
a dögkeselyűk, hogy
májamból kitépjenek
egy címerpajzsra valót.

*

Maradok a primitív
bűvésztrükökkel
dolgozó varázsló.

Megj.:

Az idézeteket
Határ Győző: Máglyák c.
verséből kölcsönöztem.

---

Nyugalmat nem leltem

Szegény voltam, kit a jelen bántott,
elvett tőlem reményt, boldogságot;
pihent alattam tajtékos élet,
gyerekszemem mélye feketéllet.

Torkomat szorongatta a titok,
ajkat miért csak sóhajra nyitok;
hogy a bánat mért belém költözött,
és sodor éles zátonyok között.

Vonszoltam ifjú szívem, -kacagtam,
sült helyett az öklömbe haraptam;
sokszor vártam, ahogy tőlem tellett,
mikor az égből napsugár pergett.

Vártam egyedül borzongós éjjel,
ahogy a fák büszke terebéllyel;
hogy meghalljam az éjjeli zenét,
és elsimuljon köröttem a rét.

Csókoltam volna mint más helyettem,
duruzsoltam volna önfeledten;
és daloltam volna mint az orkán,
alkoholos szavaknak a torkán.

Énekelgettem csak búsan árván,
szállt az ének szellő hollószárnyán;
szerelemről, őszről, illó nyárról,
kettős teherről, a pusztaságról.

Tenyerén ki tehette nem hordott,
és a vágyam csak gyáván háborgott;
a többiek közé űzve jöttem,
míg mennykövek civódtak fölöttem.

Nem az voltam kinek meleg szavát,
bölcsen susogták boldog szép anyák;
nem tűz ram a Nap, habja nem vakít,
azóta is csak várok valakit.

---

Istenhez is

1.

Hidd el hogy nagyon szeretlek, -ez még
Fiatal koromból datálódik
Hogy vannak jambusok, fogódzók, eszmék
Hogy van aki igazat mond, nem lódít

Keresem arcod, verseid megett
Ahogy színeket az álmaimban
A földtől eloldottad az eget
Megtudott érteni, bölcs és hibbant

2.

Ötben születtél, de még titok ma
Hogy önmagadhoz mennyi volt közöd
Hogy feküdtél mint a hasított fa
Vonat alatt, cementfalak között

Keresik csak a hasonmásodat
Boncolni való lettél: egy lelet
Látjuk ahogy láttad: a múlt hasad
Ahogy elnyel a tiszta szürkület

3.

Bő asztalt neked már az Úr terít
Hogy idézünk téged, talán meglep
Míg sírodon a sárga fű virít
Állok mint sárba száradt üvegcserepek

Hídként remegek, a szél dorombol
Halottat költeni tollat vettem
Az erő kifut a két karomból
Aludnék: a sírodat zörgetem

4.

Keresett a halál, mint a sintér
Zsebében az Úr, hatosként hordott
Keresem: miért vagy olyan mint én
És mint a boldogság: meghúzódom

Bár zokogni, lennem könnyem annyi
Valahol egy ezüstvonat robog
Fáradt nyugvással hagyom rohanni
Az élettel előtted számolok

5.

Megölelnélek te ifjú költő
Lennék rajtad nagykabát vagy mellény
Átkom és üdvöm, neked vallom meg
Hogy a gyilkosod, véresre verném

Látom a szemed, éhesen lobban
Hol lökdösnek téged durva kezek
Meg kik szánnak téged, jóllakottan
A Duna-parton, mond mit keresek

6.

Mért járok most, mint egyszerű vándor
Mért borulok rád, jajongva esdve
Kettőnk közül, ki a nagyobb jámbor
Mért gondolok most egy dermedt testre

Mért tántorul meg előtted a térd
Belőlem dalt, miért zokogót hoz
A fekete kelme, drága sötét
Őrjöngve mért török utat holthoz

7.

Anyaként ölel-e téged Isten
Ígéret voltál, lerontott a tél
Sebeidet bekötözném frissen
Mint aki, szárny nélkül a földön él

A szó, kontár ajkamon a tiéd
Próbálok kipengetni némi dalt
Nem látni téged, semmivé hullni szét
Miközben a nap, a kezedbe halt

8.

Nyelvem kiszárad, a homlokom ég
Szememen könny mért remeg kövéren
Szerény vággyal, szeretlek egyre még
Kedves képmásom és bús fivérem

Mint aki egy holtat imádni hű
Kinek verse csupa bús nedvű bor
És emléke örvénylőn keserű
Mely szent, és mely reszket egyre s forr

 

9.

Ha néha behunyom a szememet
Hallom hangodat az éjszakából
A kihalt utcán kerget a hideg
Hátamon dobol a sűrű zápor

Nem tudom hol járhat most a lelked
Meg nem történté tenni mit vágynál
Új otthonodból el most ki kerget
Most hol nem ereszt el a kantárszár

10.

Bár csak tudnám, milyen csöndesség ez
A táj egy sötétre mázolt festmény
A hang kuskad, az érintés érdes
És egyszer kigyúl egy különös fény

Átvilágít vad erdőn és poklon
Futok mint aki utat találhat
Futok, -árnyékodba sírva botlok
Mint anyaföldre egy vándor állat

11.

Nem hiszem: így lesz mindig ezután
A szemhéjad örökre lecsukott
Megmaradsz kamasz, megmaradsz talány
Utánad minden vers fonnyadt, -lucsok

Elveszett nemzedék ihletője
Lettél. Nem egyiknek sem tolla
Te míg mindent megírtál előre
Mi iszunk csak az illúziókra

12.

Verssoraidat döföm magamba
Oly könnyű a nehéz út is veled
Ha botladozom, dőlök karodba
Ragyogjon a nap a sírod felett

Sokszor álltál halál közelében
Utadat járom: máshol nem visz út
Megborzongok ugyan, de nem félek
A vers és Te lettél az abszolút

___________

Novellák

Tiszta tudat

A válás után, nem akart, és nem is mert, se a saját, de főleg nem a mások szemébe nézni. Kerülte még azt a kis asztaltársaságot is, amely addig megértette, vagy legalábbis időről-időre meghallgatta sirámait.
Fogta magát, kevés holmiját, és vidékre költözött.

Mindig az volt a vágya, hogy ha egyszer megöregszik, miután a gyermekek kirepültek a fészekből, -majd egy meghitt kis házban fogja leélni utolsó, de egyben legszebb éveit. De persze nem egyedül, kivert kutyaként, ahogy most állnak a helyzet.
Volt feleségét ugyan felhívta, de egy hang sem jött ki a torkán, és csak nyelni tudott, mikor a túlsó oldalon mérgesen lecsapja a kagylót az ex.
A faluhelyiek ugyan próbálták úton és útfélen keresni vele a kapcsolatot, át-át köszöntek az út túloldaláról is, ami először furcsa volt számára, hiszen Pesten, még a közvetlen szomszédjuk sem hederített rá.
Az a kevés ember aki ismerte, ha szerette őt, akkor az a humora. Minden helyzetben és körülmények között, képes volt kivágni magát, egy-egy poénnal, ironikus mondattal. Mikor másnak sírni lett volna kedve, akkor is ott éktelenkedett szája szegletében a vigyor, amit senki nem vehetett el tőle.
Ez az én túlélésem záloga- mondta sokszor.
De úgy látszik ezt is sikerült elhagynia útközben, mert mindenhez volt kedve, csak humorizálni nem. És még csak a kocsmába sem tért be, inkább az közértbe szerezte be a napi ital adagját, de mintha már a barna sörnek is más lenne az íze.
Főzni sem igen főzött, pedig otthon érezte magát a konyhában, és kevés dolgot szeretett jobban, mint új ételeket kitalálni.
Elballagott a kisközértbe, és másnap reggelig, ki sem merészkedett a házból, pedig lett volna tennivalója több is mint elég, de nem volt kedve se csinosítani, se kipofozni a házat, hiszen kinek tegye meg ezt a szívességet? Neki jó úgy ahogy van. Ha meg megszólja valaki, tesz róla hogy az illető máskor kétszer is meggondolja, ha szóvá meri tenni hogy mit és miért nem csinál.
Ugyan nem volt soha életében egy agresszív ember, de ha egyszer-kétszer elborult az agya, képes volt az élő fába is belekötni.
Azért arra mégis szánt egy kis időt, hogy biztonsági zárat szerelt az ajtóra, amelyet mindig bezárt maga mögött, a kulcsot pedig a zsebébe csúsztatta, a zsalugátert pedig behúzta.

Senki nem értette, miért kedveli ennyire a sötétet, és a magányt.
Megszokott volt hogy reggel előjön, majd eltűnik, de amikor már több napja hírét sem hallották a szomszédok, aggódni kezdtek érte.

Felkapcsolta a villanyt, és egy konzerv bab mellett, egy pofa sör társaságában meghányta-vetette eddigi életét, megpróbált válaszolni a saját maga feltett közhelyes kérdésekre, de a sokadik nekifutásra sem jutott tovább annál, hogy hibázott nem is egyszer, de nem tudja hogy mi lehetne innen a kivezető út.
Amíg a fekete-fehér kis képernyős televízióban éppen egy aktuális talk-show futott, elvált párok szereplésével, egykedvűen lapátolta magába a hideg babszemeket, rágta hozzá a zsömléket, és öntötte magába a hugymeleg sört.
Szerencsére a tévének valami baja lehetett, mert hangot azt nem adott, de így is eltudta képzelni hogy mit vágnak egymás fejéhez a foghíjas szereplők, akik pár tízezer forintért még hülyébbet csinálnak magukból, mint amekkorák eddig is voltak.
Amíg a konzervdobozt a többi közé hajította, a morzsákat a földre söpörte, a poharat a mosogatóba tette, az üveget az ajtó mellé állította, -magát látta a kamerák kereszttüzében, ahogy magyarázkodni próbál, kínlódva a lámpalázzal, és a szégyenérzettel.
Maga előtt látta magát, ahogy csak hebeg és habog a műsorvezető sablonos és bugyuta kérdéseire, miközben a közönség egy része alszik, a cipője orrát nézi mereven, a ruháját igazgatja, hogy a piros lámpák kigyulladásakor, betanított majomként tapsolnak, fütyülnek, röhögnek, fanyalognak.
Látta magát ahogy tehetetlenül próbál elhajolni a feléje dobott, hajított székpárnák, majd műanyag székek elől, amit a nézők önszántukból cselekednek.
Hallja szinte a zenét, amire a volt felesége bevonul a csiribiri színű, műanyag dekorációs stúdióba, hogy két-három székkel arrébb foglaljon helyet, hogy pár perccel később a földre vágja a jegyűrűjét, pár nyomdafestéket nem bíró jelző kíséretében.
A műsorvezető hölgy persze meglepődik, pár másodperc hatásszünetet tart, és bekonferálja a pár perc reklámot, és persze a nézők lelkére köti, hogy ne menjenek sehova, ne kapcsoljanak el, hiszen a java még csak most jön, a hűtlen, alkoholista, csavargó, semmirekellő volt férjjel, és a feddhetetlen, áldott lelkű volt feleséggel, aki annyit szenvedett, és nélkülözött ura mellett.
A nézők persze suttyomban ki-ki merészkedtek a konyhába, hogy magukkal cipeljenek pár zacskó ropogtatni valót, pár lehűtött üdítő kíséretében, hogy két pofára tömve magukat, mérgelődjenek, és rázzák a fejüket.
Felesége könnyekben tör ki, amit aláfestenek valami fülbemászó halk dallammal, miközben zsebkendőt morzsolt az izzadt kezében, miközben felsorolja hogy mi mindentől fosztotta meg az a szemét ura, akinek a legszebb éveit áldozta fel, akiért volt hogy meg is halt volna, akiért tűzbe tette volna a kezét, de bűnbánó áldozatként bevallja, hogy most látja csak be, hogy mekkora egy ökör volt, egy naiv kis liba, aki a sokadik hazugság után is tudott még hinni urának.
Látta magát ahogy egyedül marad, ahogy mindenki ellene fordul, ahogy a nézőtéren ülő fiatalok, fogukat kezdik vicsorgatni, ahogy a karfákat szorongatják, és bármelyik percben szíves-örömest neki esnének.
A műsorvezető hölgyemény megrendülve jelenti be a show utolsó két vendégét is, közös gyermekeiket, akik hol szúrós tekintetekkel, hol szégyenlős és zavart pillantással illetik, volt apjukat.
Itt már minden szín összemosódik, minden hang kivehetetlenné válik számára. És a tojás-sárga színű műbőr fotelt elnyeli a mély, ahonnan tűznyelvek csapnak a magasba.
A műsorvezető hölgy meglepetésében elejti a papírjait, majd köszöni a nézők figyelmét, és ajánlja magát holnapra is.
Elmosogatnia nem volt semmi kedve, inkább fogta kedvenc kispárnáját és elment aludni.

A szomszédok kihívták a zsarukat, és értesítették révol élő, már felnőtt gyermekeit, hogy valami nem stimmel körülötte. Ahogy az várható volt, a sokadik csengetésre, és az erőteljes dörömbölésre sem nyitott ajtót. Végül a nagyobbik fia vette a bátorságot, és betörte a bejárati ajtó üvegét, és a zsarukkal együtt bement a lakásba.
A cigaretta füstöt szinte vágni lehetett, pedig ha jól emlékezik a két fiú, apjuk soha nem volt rabja a koporsó szögnek. Igaz: ezt kompenzálta a játék-szenvedélyével, hiszen eleinte a TOTÓ-ra, később a játékgépekre verte el azt a kis pénzét is, amit összespórolt, vagy ellopott tőlük.
Szólogatták, hosszú percekig keresték, és még az ágy alá is bekukkantottak. Ki tudja ezt nála, alapon.
Végül egyikük, nem is tudva hogy milyen látvánnyal kell szembesülnie, felnyitotta az előszobai fagyasztóláda tetejét.

Nem vetkőzött le, még csak a cipőt sem rúgta le magáról.
Kedve lett volna ugyan olvasni pár sort, de inkább az orra alatt morogva pár szót, aludni tért.

Valamennyien hátra léptek egyet, vagy kettőt: János feküdt benne, kővé dermedve, kockás pizsamájában.
Bár több mint háromszáz literes volt a fagyasztóláda, mégis csak felhúzott lábakkal fért el benne, miután üzembe helyezte a gépet, és magára zárta az alkalom szülte koporsója fedelét, mellém összekulcsolva a kezét, bevárva a halált.

Pápaszeme egészen elsötétült, és úgy tetszett, hogy napszemüvegben tér a másvilágra. Az arcáról minden leolvasható volt, kivéve az ijedséget és a rémületet. Mintha csak Csipkerózsika-álmát aludta volna.
Mégis, a véres borzalmakhoz is hozzászokott, és hozzáedződött rendőröknek is sokkoló volt a kép.

Szerették volna ugyan kiemelni a fagyos koporsóból, de annyira a falához fagyott hogy a hűtőládával együtt tudták csak beszállítani a pásztói kórház proszektúrájára, ahol több napon át olvadt, hogy végül felboncolhassák,
A folyamatot siettetni sem lehetett, hiszen a holttest károkat szenvedhetett volna.

Boncolása során nem találtak gyógyszert, altatót, nyugtatót vagy drogot szervezetében, így vélhetően tiszta tudattal szenvedte el a kihűlés folyamatát, amelynek végső fázisaként örök álomra szenderült.

___________

A címzett ismeretlen

A Répcelaki postást szerették, megbecsülték a Répcelakiak. Ha akartak volna sem haragudhattak volna rá. Mindig pontos volt, soha nem késett el sehonnan, egy csomaggal sem. Ha be is tért egy-egy házba, egy-egy rövidre, soha nem látta senki pityókásnak, és minden meghívást előre beleszámolt az útjaiba, ami nem volt mindig könnyű és zökkenő mentes, de mindig hősiesen állta a természeti kihívásokat.
Ha zuhogni kezdett, vagy öklömnyi hópelyhek is hulltak, mielőtt útjára indult volna, ezeket nem vette soha hivatkozási alapnak, mint társai, akik magukba öntve egy-két bögre forró teát, elszívva egy-két száll cigarettát, megvárták míg csillapodik az időjárás, és utána láttak neki dolgukhoz.
Ma is előbb vette a táskáját a vállára, előre lejátszotta fejben hogy milyen útvonalat választ, de arra nem számíthatott előre, hogy vele is történhet baleset, őt is utolérheti a vég. Akármilyen óvatos és előrelátó volt, -lehet hogy most is az orra elé nézett, de mégis megcsúszott egy patak mellett, és olyan szerencsétlenül esett el, hogy a táskája szája széjjelnyílt, és a levelek mindegyike a vízbe kötött ki.
Ahogy tudta, összeszedte mindegyiket, még mielőtt mindegyik elsüllyedt volna, vagy eltűnt volna a szeme előtt. De akármilyen fürge is volt, a tintával írt szavak, összemosódtak, és kiolvashatatlanokká lettek.
Kezében az elázott levelekkel, kénytelen-kellett bekopogtatni a legközelebbi háznál, és egy kerti asztalon szétterítve a leveleket, várta hogy megszáradjanak, amíg a ház legkisebb és legfiatalabb tagját szélnek eresztette, hogy adja tudtára mindenkinek, hogy mi történt vele, és hogy az érintetteket itt és itt várja.

Még jóformán ki sem fújta magát, máris tömött sorokban érkeztek a fiatalok, a vének, a férfiak és asszonyok, hiszen mindenki várt valakitől-valamit, talán még akkor is, ha évek óta nem írt senki.
Kiválogatta majdnem mindenki a saját levelét, bogarászták bőszen a borítékokat, egy-egy támpontot keresve, de a nagy kutakodás végén, mégis csak maradt pár boríték az asztalon, amelyek nem találtak gazdára.
A Répcelaki postás mivel fázott, mivel nem akart napestig a falu népe előtt állni, csuron vizesen és befürödve, kibökte végül azt a kérdést, amely helyénvalónak tűnt, még akkor is, ha ilyet még soha nem tett.:
Akkor most felbontsam őket?...
A kérdést, mély csend követte, majd páran lökdösni kezdték egymást, krákogni, köhögni kezdtek, vagy a cipőjük orrával a földet rugdosták.
Mindezt először nem tudta mire vélni, ahogy a kérdést sem akarta még egyszer feltenni, de segítségére sietett egy igen kapatosnak tűnő személy:
-Na, mi lesz már?
Kibontotta hát őket, és mivel ha már ezt megtette, bele is kezdett a felolvasásukba.
Gazdára is került kelletlenül mindegyik, kivéve egyetlen kivétellel.
-Ezt találd ki.
-Most légy okos, Domokos.
-Ilyen nincs is. Te csak szórakozol velünk.
-Nincs jobb dolgod?
-Ilyen levelet errefelé nem kap senki.
A Répcelaki postás minden bekiabálást és az őt ért sértegetést elengedett a füle mellett, és sértődés nélkül végigolvasta a levelet.
Amikor az utolsó soron is túl volt, nyugodtan körültekintett a népes egybegyűlteken, mint aki számára minden sor világosabb a napnál, akinek a címzésen kívül minden egyértelmű.
Sápadtan emelte fel fejét a kurta aláírás után, de akkora már a Répcelakiak mind hazasiettek.
A Répcelaki postás, négy részre tépte a levelet, elmosolyodott, és miután a tóba dobta a miszlikeket, köpött egy istenest.

~~~vissza~~~