Élete

Az erdélyi Érmindszenten született egy elszegényedett nemesi családba. Édesapja Ady Lőrinc (1851-1929), kisparaszti gazdálkodó, édesanyja Pásztor Mária (1858-1937), református lelkipásztorok leszármazottja volt. Egy öccse volt, Ady Lajos.

Ady 6 ujjal született ezért kiválasztottnak, táltosnak tartotta magát. Tanulmányait az érmindszenti református elemi iskolában kezdte 1883-ban, ahol Katona Károly tanította, majd a katolikus népiskolában folytatta Hark István keze alatt. Az elemi befejeztével, 1886-ban a nagykárolyi piarista gimnáziumban bővítette tudását, majd 1892-től a zilahi református kollégium diákja volt. 1896 júniusában jelesen érettségizett, csak görögből és matematikából kapott jó osztályzatot. Szeptemberben beiratkozott a debreceni református jogiakadémiára. 1896. március 22-én jelent meg első verse a Szilágy című hetilapban, Március 20 címmel. 1897 januárjától rendszeresen jelentek meg versei és tárcái a Szilágyban, teljes nevével 1897. november 21-től. Szeptemberben beiratkozott a pesti egyetemre, másodéves joghallgatónak. Szeptember végétől 1898. január végéig díjnok volt a temesvári ítélőtáblán. Márciustól júniusig joggyakornok volt egy zilahi ügyvédnél. Szeptemberben visszairatkozott a debreceni jogakadémiára.

Ezután Nagyváradra ment, ahol gazdag kulturális élet volt annak idején. Új verskötetet adott ki 1903-ban, ez sem volt siker. Az áttörés 1903 augusztusában jött, akkor találkozott Diósy Ödönné Brüll Adéllel, egy gazdag férjes asszonnyal, aki Párizsban élt és látogatóba jött haza Nagyváradra. Léda (Ady így nevezte őt verseiben) lett a múzsája; Léda iránti szerelme és nála tett párizsi látogatásai segítették. A Léda-szerelem 9 évig tartott:1903-1912-ig. Léda 1911-ben halott gyermeket hozott világra a költőtől, s ezután kapcsolatuk megromlott. 1912-ben, egy párizsi újságba írt cikkével végleg szakított Lédával. Hétszer járt Párizsban 1904 és 1911 között. Első, egy évig tartó párizsi útja után a Budapesti Naplónál helyezkedett el, ahol 500 cikk és egy sor költemény jelent meg az ő tollából.

A könyvek iránt is élénken érdeklődő Ady a Huszadik század nevű radikális csoport tagja lett. 1906-ban megjelent harmadik verskötete Új versek címmel - ez a könyv mérföldkő a magyar irodalomban, a modern magyar költészet születését jelzi -, de a negyedik könyve, a Vér és arany hozta meg az igazi sikert és a kritikusok elismerését.

1906-ban kormánycsere volt, és mivel Ady pozíciót töltött be az alkotmányellenesen kinevezett darabontkormányban, el kellett hagynia az országot.

1908-ban a Nyugat című új irodalmi lap első számában megjelentek Ady versei és esszéi, ennek a lapnak lett élete végéig munkatársa, 1912-től pedig az egyik szerkesztője is. 1908-ban Nagyváradon A Holnap nevű irodalmi csoport egyik alapítója volt. Egy antológiát jelentettek meg Ady költeményeivel, valamint többek között Babits Mihály, Juhász Gyula és Balázs Béla műveivel. Ezeket a verseket rosszallással és értetlenséggel fogadták. A Nyugat kétségtelenül a magyar irodalom legfontosabb folyóirata, melynek Ady nemcsak szerkesztője volt, hanem szimbóluma is. Mivel a Nyugatban nem jelentek meg politikai cikkek, írt más lapokba is. Keményen kritizálta a politikai helyzetet. Nem volt ínyére a vezető pártok nacionalizmusa, bírálta a szociáldemokraták antinacionalizmusát is; látta mennyire maradt el Magyarország a fejlett országok után, de rámutatott a nyugati országok fogyatékosságaira is.

Ady 1912 áprilisában szakított Lédával.

1914-ben találkozott a 22 éves Boncza Bertával, akivel 1911 óta levelezett. 1915-ben a lány apjának beleegyezése nélkül összeházasodtak. Verseiben Csinszkának nevezte Bertát.

Az I. világháború alatt nem közölt írásokat, 4 év hallgatás után 1918-ban jelent meg újabb verseskötete, A halottak élén cím alatt. A kötetet Hatvany Lajos szerkesztette, aki "a kötet összeállításába erős kézzel nyúlt bele", egyes verseket ki is hagyott.[1]

Az őszirózsás forradalom után megalakult népköztársaság a forradalmi versei miatt megpróbálta kisajátítani, saját költőjének tekinteni, bár Ady egyik versében világosan kimondta: "sem utóda, sem boldog őse nem vagyok senkinek". Élete utolsó heteiben súlyos beteg volt, vérbajban szenvedett. Ő, aki Tisza Istvánt geszti bolondnak nevezte egyik versében, elborult elmével feküdt a Liget Szanatóriumban, ahol 1919. január 27-én halt meg, 42 évesen. Temetése január 29-én volt. Koporsóját a Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel, ahol Kunfi Zsigmond, Móricz Zsigmond, Vincze Sándor, Babits Mihály, Pikler Gyula, Bíró Lajos, Jászi Oszkár, Kernstok Károly, Schöpflin Aladár és sok más közéleti személyiség mellett több ezren rótták le kegyeletüket és búcsúztatták, majd kísérték utolsó útjára fedetlen fővel, a Múzeum körúton és a Rákóczi úton át a Kerepesi temetőig.