Amikor július 13-án az egyik internetes újságban megláttam a hírt: "Meghalt Haraszty István Kossuth díjas szobrászművész" önkéntelenül szaladt ki a szájamon: "Jaj, az Édeske!". Aztán odamentem ahhoz a tárgyhoz, ami Édeske keze alól került ki, és amit néha Keringőző golyóknak, néha egyszerűen csak éremnek hívott. Bekapcsoltam, és ki tudja életemben hányadszor figyeltem, ahogy a golyók körbe járnak a polírozott acélfelületen. Ez lehetne monoton keringés is - de a nagyobbik acélgolyó, amelyik a húsz centim éteres átmérőjű korong - nevezzük éremnek - külső pályáján fut, minden ciklusban akadályba ütközik. Amely eltéríti a körpályáról, a korong széle felé taszítja, ahonnan a mélybe kellene zuhannia. De nem zuhan, mert Édeske egy mágnes épített a mozgató szerkezetbe. Húsz másodperc nyugalom, kiszámítható mozgás, majd valami váratlan dráma, valami meglepetés. Nekem ez az egyszerű, tökéletesen elkészített mobil nagyon sokat elmond Édeskéről. Például azt, hogy micsoda meglepetés, ahogyan Édeske művész lett, a belső késztetés, a "maga-tanítás" csodája. És micsoda váratlan fordulat, hogy épp a késő hatvanas évek magyar avantgardjában találta magát otthon. Hogy ott fogadták be, ott talált barátokat.

És talán az is váratlan fordulat, hogy most, hogy Édeske elment nem egy avatott művészettörténész, nem egy értő pályatárs búcsúztatja, hanem egy - használjuk ezt a kifejezést - civil. Egy kívülálló. Olyasvalaki, akihez Édeske művei szólnak. Hadd mondjam azt szerénytelenül: egy rajongó.

De menjünk vissza az első fájdalmas felkiáltáshoz. Hogy jaj, az Édeske! Kevés olyan embert ismerek, akihez ennyire hozzánőtt volna a beceneve. És ez nem véletlen. Ugyanis nagyon pontosan jelzi azt, ami Édeskére a legjellemzőbb volt: a végtelen kedvességet, hiszen ő hívott szinte mindnyájunkat Édeskémnek. Ez a kedvesség nem tévesztendő össze a kedveskedéssel, a negédes, de üres megszólítással, ez az őszinte szeretet, az őszinte érdeklődés, az odafordulás nyitánya volt minden egyes alkalommal, amikor találkozott vele az ember. Sugárzott belőle az a meggyőződés, hogy az emberek alapvetően jók. Hogy ugyanazokban az egyszerű elvekben hisznek, amelyekben ő, abban, hogy kell lennie egy igazságos társadalomnak, hogy aki rászorul, annak segíteni kell. Hogy nem a pénz a legfőbb úr a világon. Baloldali volt, ez nem pártpolitikai fogalom, hanem világlátás, ahogy baloldali volt Kassák is és Bartók Béla is. Talán naivan - ahogy mi mindannyian, akik azt szeretnénk, hogy fent említett elvek szerint legyen a világ berendezve.

Természetesen Édeske életében nem így volt a világ berendezve. Gondoljunk bele, a Kádár korszakban ő - ha én jól emlékszem a vele való beszélgetésekre - pályája kezdetén egy javító műhelyben dolgozott afféle kisebb főnökként. Ezeket a műhelyeket akkor TMK műhelyeknek nevezték, a TMK rövidítés feloldás pedig "tervszerű megelőző karbantartás". Egy olyan világban, ahol ugyan un. tervgazdálkodás folyt, de - talán szerencsére - a tervek sohasem teljesültek. Megelőzés pedig aztán egyáltalán nem volt, hanem összevissza kapkodás, slendrián, értelmetlen, de serénynek tűnő munka. Édeske ekkor készült nagy művei erre a korra reagáltak, méghozzá rendkívül szellemesen. A Fügemagozó a maga bonyolult módján ezt a serény semmit jelenítette meg zseniálisan. De szeretném egy másik, kevésbé szembeszökő "társadalom-kritikára" felhívni a figyelmet. Ebben a korban, amikor a gyárakból kikerült termékek vagy működtek, vagy nem, ha az ember végre új autóhoz jutott, az nemcsak hogy a 25 évvel korábbi technikai színvonalat képviselte, hanem azzal rögtön szerelőhöz kellett menni, hogy a slendrián módon összeszerelt autót használható állapotba pofozzák. Nos, ebben a szinte mindenki által kényszerűségből elfogadott világban Édeske mobiljai minden porcikájukban tökéletesek voltak. Ha valaki végighúzta a kezét egy rozsdamentes acélból készült rúdon, amelyik egy Haraszty-mobil része, ujjongott az ujjbegye. A felület mintaszerűen polírozva, minden stimmel, minden századmilliméter pontossággal illeszkedik és kiválóan működik. Egy országban, ahol semmi sem működött normálisan. Ez már maga a lázadás volt. Valószínűleg Édeske ezt nem is vette észre, neki ez volt a természetes. A tökéletesség. Idemásolok néhány mondatot a már szóbahozott, az 1970-ben k észült Fügemagozó leírásból:

" Funkcióját tekintve - egy bonyolult elektromos vezérléssel működő mechanizmus, amely nyolc - négy nagyobb és négy kisebb - azonos anyagú (egynemű) golyót vándoroltat, kötött pályán, miközben állandóan változik az egyes szerkezeti elemek működése, tömegaránya, ku?lalakja stb. A gép folyamatos működtetéséhez, csakúgy, mint az elindításához, mindössze minimális energia (kis ku?lső lökés) szu?kséges. "

Egy országban, ahol mindenhez rettentő sok energiára volt szükség.

Néhány Édeskééknél tett látogatás merül fel az emlékeimből. Egyik alkalommal a designról esett szó közöttünk. Véleményem szerint az a letisztult egyszerűség, az a funkcionalitás, ami Édeske műveiben testet ölt számomra azt jelenti, hogy ő kiemelkedő designer lett volna. Egyszer említettem neki, hogy valahogy az ő világlátása engem egy dán designerre, Jacob Jensenre emlékeztet, és meg is mutattam neki az említett tervező egyik emblematikus karóráját. Édeske csettintett és amikor megemlítettem, hogy Jacob Jensen honlapján az az idézet áll, hogy "A kevesebb több", akkor Édeske sűrűn bólogatott, majd az én szemem a megterített asztalra esett, ami a legegyszerűbb, de legigényesebb ízlést reprezentáló asztalneművel volt terítve. A modern design legszebb darabjaival. Mert ezek között szerettek Évával élni.

Egy másik alkalommal Böröcz András szobrásszal mentünk Kispestre látogatóba. A két művész nem ismerte személyesen egymást - Böröcz New Yorkban él - de ermészetesen ismerték egymás munkáit. Két olyan ember, akik már gyerekkorukban is folyton fúrtak, faragtak, szereltek, ez volt a vérükben. Óriási élmény volt figyelni, ahogy ez a két, sok mindenben hasonló, de sok mindenben különböző művész az első perctől kezdve megértette egymást. Áradt a másik iránt megnyilvánuló kíváncsiság, megbecsülés, szeretet. A vége természetesen "műtárgy-csere" lett.

Hiszen az is jellemző gesztus, ahogy Édeske és Éva a pályatársak felé fordult. Ez a figyelem mára, nagyon jelentős gyűjteményben ölt testet - több mint négyszáz mű - minden jelentős kortárs (értsd: Édeske-kortárs) alkotótól. A nevek a magyar képzőművészet csillagos egét jelenítik meg.

"Minden sikeres férfi mögött áll egy erős nő ?" - tartja a mondás. Ez hatványozottan igaz Édeske és Éva kapcsolatára, akik 1963 óta ismerték egymást. Amit Édeske létrehozott, abban benne van Éva, ő a biztos támasz.

Tudom jól, Édeske az utóbbi években rettenetesen megkeseredett. Ez a politikai berendezkedés, a szolidaritás, a humánum hiánya, ez az fékevesztett mohó rablógazdálkodás, amit a mai rendszer létrehozott őt mélységesen elkeserítette. És ehhez jött még a rettenetes "Horthy-barokk" újjáélesztése. Ez neki megemészthetetlenül sok volt.

 

Ellopok Parti Nagy Lajostól egy minap hallott rövid mondatot: "Édeske a gépművészet Wöeres Sándora". Ugyanaz a sugárzó természetes tehetség, ugyanaz a gyermeki játékosság és az, hogy amihez hozzányúl, abból remekmű lesz. Minden tökéletes, minden működik. Ahogy Wöeres a költészet, Édeske a kinetika zsenije.

 

Kinyitottam Édeske honlapját - ezt mindenkinek ajánlom - nagyszerű áttekintés az életműről és a gyűjteményről. Én nem vagyok a szó hétköznapi értelmében hívő, de azt hiszem, hogy Édeske most éppen egyik, a mennyei tökélyt megtestesítő mobilját mutatja meg Szent Péternek. Aki ámuldozik.

Én pedig a keringőző golyók segítségével kommunikálok vele.