Egy Erasmus-félév Strasbourgban

Néhány hónapja, amikor a közelgő strasbourgi félévemre készülődtem, szerettem volna élménybeszámolókat, tanácsokat olvasni azoktól, akik korábban Erasmus-ösztöndíjjal külföldön (ne adj' Isten Franciaországban, éppen Strasbourgban) töltöttek egy vagy két félévet. És sajnos nem sok információt találtam.

Most, hogy én vagyok abban a helyzetben, hogy leírhatom azt, amit akkoriban én is szívesen elolvastam volna, úgy döntöttem, talán hasznos lehet, ha írok a tapasztalataimról az információk után kutakodó kiutazni készülőknek.

Menni, ne menni?

Sokat töprengtem (és talán ti is így vagytok ezzel), hogy elfogadjam-e a lehetőséget és mindazt, ami azzal jár; lesz-e elég pénzem, tényleg itt hagyjam-e hónapokra a családomat, hogyan fogom megoldani, hogy az itthoni egyetemen is rendben legyenek a dolgok és kint is, meg tudok-e majd birkózni az együttes erővel fellépő magyar és francia bürokráciával amikor a szükséges papírok, igazolások, vízum, tartózkodási engedély, stb. megszerzéséről lesz szó?

Ha esetleg ti is efféle kérdéseken morfondíroznátok, akkor a válasz (szerintem, utólag) egyszerű: nem szabad habozni! És ez itt nem a divatos "be happy"-közhelyek helye: mindenkinek, akiben akár csak egy csepp nyitottság, utazási vágy, kíváncsiság is van, azoknak csak azt tudom mondani, hogy nem szabad félni, mindenképpen menni kell. Gondjaim az alatt a hat hónap alatt persze nekem is voltak, de valójában semmi sem bizonyult igazi fejtörést okozó gondnak. Sőt, inkább arra jöttem rá, hogy a dolgok sokkal egyszerűbbek, mint azt gondolnánk. Kivétel nélkül igaz, hogy a kinttartózkodás alatt nem volt semmi olyan problémám, amit egy kis akarással ne sikerült volna megoldani. Úgyhogy nem szabad habozni.

Pénz, mindig az a kiba.... pénz

Ez volt talán az egyetlen tényező, ami valóban gondot okozhatott volna: honnét fogok én kis bölcsész-egyetemista létemre havi 4-500 eurót előteremteni, ráadásul erről előre igazolást is szerezni (a tartózkodási engedély megszerzéséhez ugyanis havi 430 eurót kellett igazolni, tehát 5 hónap esetében 5×430 euró, plusz az utazás költsége, a francia tb-nek fizetendő 170 euró és a kollégium által kért 130 eurós kaució...) Arról pedig végképp fogalmam se volt, hogy havi 430 euró mire lesz elég és mire nem.

Az utazás előtti hónapokban osztottam szoroztam és — főleg spóroltam. Diákhitel, "rendes" egyetemi ösztöndíj, Erasmus-ösztöndíj, szociális alapú kiegészítő Erasmus-ösztöndíj (ami úgy tudom, azóta már sajnos megszűnt): végül összejött a pénz (habár lehet, hogy az elkövetkező 25 évem azzal fog telni, hogy a diákhitel törlesztőrészleteit fizetem...)

Bürokrácia

Rengeteg papírt, igazolást, hiteles fénymásolatot, személyi igazolványképet és hasonlókat kellett összeszedni, de mindig is az volt a benyomásom, hogy ha lassan is, de a dolgok mégis haladnak. Furcsamód az egyetemen, hivatalokban, nagykövetségen, prefektúrán, egyszóval mindenhol mindenki segítőkésznek bizonyult. De ha jól tudom, akkor azóta az uniós csatlakozással tovább egyszerűsödtek a dolgok; már nem is kell tanulói vízumot és tartózkodási engedélyt kérni.

A franciák sajnos nem a precizitásukról híresek, úgyhogy előfordult hogy e-mailben próbáltuk sürgetni a kinti egyetem, kollégium felelőseit egy-egy igazolásért. Válasz, ha egyáltalán válaszra méltattak bennünket, általában 2 hét múlva érekezett... Érdemes tehát odafigyelni.

Utazunk! - de hogyan?

Több lehetőség is szóba került, de végül a busz mellett döntöttünk. Vonaton a Budapest-Strasbourg út 40 ezer forintba került volna, csak oda, úgyhogy ezt hamar elvetettük. A fapados repülőutak szimpatikusak lettek volna, ha az úticélunk Párizs lett volna és nem Strasbourg. Merthogy mire a jól megtömött bőröndökkel Párizsban repülőről vonatra átszállva eljutottunk volna Strasbourgba, addigra anyagilag is rosszabul jártunk volna, mint a győztes befutó Eurolines-szal. Az út így oda-vissza 35 ezer forintba került, a visszaút időpontja "nyitott" volt, tehát a visszaút előtt elég volt elmenni a strasbourgi Eurolines-irodába és 4 eurós kezelési költség fejében helyet foglaltatni a következő Budapest felé tartó buszjáratra. Igaz, hogy így 14 órán keresztül, egy makákónak is szűk helyről bámultuk az autópályákat, de szinte háztól-házig szállítottak bennünket, viszonylag olcsó volt és bármikor változtatni lehetett az utazás időpontján.

Megérkezés

Egy hideg februári hajnalban tehát — telve várakozással és optimizmussal —, megérkeztünk Strasbourgba. A kollégium magyar szemmel nézve tökéletes volt: egyágyas, egyszerűen, de igényesen berendezett szobák, közel az egyetemhez. A strasbourgi kollégiumok többsége tényleg kifogástalan; a szobák mindenhol egyágyasak, van bennük mosdó és kis szerencsével az ember még hűtőt is kap. Mindezt a már említett 117-130 euró körüli lakbérért. A fent említetteknek viszont van egy aprócska hátrányuk a magyar kollégiumokhoz képest, amire eleinte mi sem gondoltunk: ha nincs szobatárs és külön tanulószoba, akkor ismerkedni is nehezebb. Ettől igencsak szenvedtünk az első hónapban: az egyetemről hazatérve a kollégiumban mindig síri csend honolt, még ha főzött is valaki a közös konyhában, az is gyorsan visszabújt a saját kis kuckójába, hogy ott egyen. Ez a zárkózottság jellemző volt az egyetemi életre és általában a strasbourgiakra is. Az éppen aktuális tüntetéseken és sztrájkokon kívül ugyanis nem voltak egyetemi rendezvények, az évfolyamtársak pedig nem nagyon ismerkedtek egymással. Ez eleinte eléggé megviselt bennünket, úgyhogy jobb híjján utazótársammal jártuk a várost ketten, reménykedve, hogy kinti magyarokba botlunk.

Aztán persze pár hét elteltével kezdtek jobbra fordulni a dolgok; egyre több embert ismertünk meg, főleg külföldieket. Furcsa mód a kint töltött 6 hónap alatt nem sok franciával ismerkedtünk meg, viszont annál több Strasbourgban tanuló némettel, osztrákkal, belgával, svájcival, szlovákkal, bolgárral, amerikaival, japánnal — és persze magyarokkal. Ez utóbbiak igencsak aktív és összetartó társaságnak bizonyultak, ezért majdnem én is abba a hibába estem, mint sok más magyar és nem magyar erasmus-os; hogy a honfitársaival tölti az idejét, miközben franciából teljesen visszafejlődik.

Strasbourg, a város

Strasbourg egy gyönyörű város. Igazából amikor most visszagondolok rá, három kép jut eszembe: a rengeteg apró, folyószerű csatorna, a fagerendás elzászi házak és a panelnegyedek. Ez utóbbi persze nem volt valami szép látvány, nem is igazán értettük, miért erőltetik annyira. Emellett rengeteg apróság van, ami megnehezíti, hogy az ember igazán megkedvelje a várost: nagyon kevés a köztér, a pad, alig vannak fák és beülni valahová egy pohár kólára minimum 2 eurós kiadást jelent. Viszont az árakat leszámítva a többi csak megszokás dolga, 2-3 hónap után kifejezetten otthon éreztük magunkat. Strasbourg egy nagyon dinamikus város érzetét kelti; a belvárosban mindig rengetegen vannak, ultramodern villamosok járnak néhány percenként, az európai intézmények épületeivel teletüzdelt negyedben pedig tényleg az volt a benyomásom, hogy igaz, amit a képeslapokra írnak: "Strasbourg, Európa szíve".

Mindenesetre a városnak sajátos hangulata van. A történelmi negyed tele van fagerendás házakkal, habár ez tipikusan nem francia... :) És ami még megragadja az embert: a több mint ezer éves katedrális, körülötte (főleg német) turisták tömkelege, kis kávézók terasszal, mindenfelé kis folyócskák, a vízben néha hattyúkkal, sikátorszerű kacskaringós utcák, távolban pedig a Vogézek.

Ami érthetetlen volt, az az, hogy Elzász Franciaország második legfejlettebb régiója, de ennek ellenére mindenki 20 éves tragacsokkal jár: néha tényleg úgy tűnt, hogy a strasbourgiak sportot űznek abból, hogy kinek van a legöregebb Renault-ja... A kontraszt elég erős volt, amikor átmentünk a Rajna túlpartján lévő német kisvárosba, Kehl-be, ahol az utcák tele voltak nyitott tetejű Porsche-kkal és Audi TT Coupé-kkal.

A panelnegyedek... Habár az egyetemi és kollégiumi épületek is fantázia-szegény betontömbök, mégis leginkább a gettók vannak tele panelekkel. Arrafelé hál' Istennek nem sokat jártunk: egyszer mentünk el arrafelé, de a hely finoman szólva nem volt bizalomgerjesztő. Azon a környéken szinte csak arabokat, feketéket és ázsiaiakat láttunk, sehol egy ABC, vagy gyógyszertár. Nagy nehezen találtunk egy kis kocsmát, ahol inni szerettünk volna egy kólát, de a bejáratnál ácsorgó gyanús alakok hamar elvették a kedvünket. Átverekedtük magunkat az iskolánál ordibáló és cigit kunyeráló tizenéveseken és hazafelé vettük az irányt. De a gettótól nem szakadtunk el végleg: a rádió helyi híreit hallgatva mindig értesültünk az aktuális történésekről. Hol egy kocsit gyújtottak fel az ott lakó, általában nem éppen echte franciák, hol kiraboltak valakit az utcán. A kedvencem az a hír volt, amikor néhány arab (bosszúból, mert a rendőrök tévedésből lelőtték az egyik társukat) leszállították az egyik busz utasait és felgyújtották a buszt...

Mindenesetre Strasbourg alapjában véve egy kellemes, emberi léptékű város sok sétálóutcával, rengeteg szórakozóhellyel és kulturális programmal. Érdemes megnézni néhány fotót a városról és Elzászról.

Tanulni is kéne...

Be kell vallanom, hogy a kinti tanulmányokat nem vettük túl komolyan. Mentségemre szolgáljon, hogy a kinti tanárok és a francia diákok sem... Szerintem az órákra csak azért jártunk be, hogy lássuk, aznap miféle komédiába fullad az óra. Az egyik tanár például néhányszor "elfelejtett" visszajönni az óra közepén tartott szünetről, egy másik pedig rendszeresen elzászi dialektusban írt német szövegeket olvastatott és elemeztetett annak ellenére, hogy az óra elvileg a francia nyelv dialektusaival foglalkozott volna (néhányan nem is tudtunk németül...) Angol-órán kb. 30-an voltunk a teremben, tehát fordításnál a csoport egy része még csak szóhoz se jutott (de nem is kár; a tanár mindenféle magyarázást mellőzve elmondta a jó megoldást és jött is a következő mondat). Utazótársam egyik tanára, dacolva az általános gyakorlattal úgy döntött, feljegyzi, kik járnak be órára. De a hagyományos katalógusos megoldást talán túl fáradságosnak találta, mindenesetre minden órán polaroid-képen örökítette meg a jelen lévő diákokat :)

Sajnos nyüzsgő egyetemi életről, mint már említettem, nem igazán beszélhetünk: a diákok, még ha be is jöttek órára, óra után siettek haza, az egyetem körül pedig nem voltak szórakozóhelyek. Az előbb elmondottak alapján sejthető, hogy az oktatás színvonala sem volt túl magas: bár hozzá kell tenni, hogy persze mi sem a legnehezebbnek tűnő órákra iratkoztunk fel. De valahogy az egész nagyon kaotikus volt: órákra úgy kellett jelentkezni, hogy az ember az adott kurzus tanszékén kért egy "pedagógiai füzetet". Jobb esetben ebből kiderült, hogy ki, mikor, hol és hány kreditpontért tartja az órát. Mivel ez a nem sok, ámde lényeges információ ritkán állt együtt rendelkezésre, ezért az ember utána még napokon keresztül próbált találni valakit az általában zárva lévő tanszéki titkárságokon, aki segíteni tudna.

Valójában nem is bántuk, hogy nem kellett megszakadnunk a tanulásban; így mellette volt időnk az otthoni szemináriumokra referátumokat írni, diplomamunkához könyvtárazni — és persze bulizni.

Buli van!

Persze kimondva-kimondantatlanul az egyik célunk az volt, hogy ezt az 5 hónapot felhőtlen bulizással töltsük. Erre sajna az első 1-2 hónapban semmi esély nem volt, mivel senkit sem ismertünk. Aztán szép lassan, egy kifejezetten külföldieknek szervezett egyetemi kurzuson összeállt a "csapatunk": valamiféle haverság, 10-15 ember (mind külföldiek), akik együtt jártak szórakozni. Annak, hogy közülünk mindenki külföldi volt, volt egy nagy hátránya: franciából nem fejlődtünk annyit, mintha franciákkal lettünk volna együtt. Mindenki megőrizte ugyanis a saját akcentusát, mert ha a többiek kiejtését utánoztuk volna, akkor is csak egy akcentust utánoztunk volna és nem a helyes kiejtést. Viszont az jó érzés volt, hogy valójában teljesen mindegy, ki milyen országban született, közhellyel élve "mind egyformák vagyunk". Ahogy kezdett jobb idő lenni, úgy töltöttünk mi is egyre többször az estéinket a kevés parkok egyikében az igencsak drága kocsmák helyett. Biztos, hogy ezeknek a kapcsolatoknak a többségéből nem lesz életre szóló barátság, de a lényeg, hogy jól éreztük magunkat együtt, volt kivel kirándulni, vagy házibuliba menni. Ezekhez a kapcsolatokhoz én legalábbis igencsak hozzászoktam, annyira, hogy pocsék érzés volt, amikor az öt-hat hónap elteltével lassacskán mindenki hazament.

Vásárlás, árak

Elég nehéz megmondani, hogy havonta mennyi pénzre van szükség. Az biztos, Strasbourg még a többi francia városhoz képest is drágának számít, úgyhogy nagyon oda kell figyelni az árakra. De talán nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy (a kollégiumi lakbéren felül) havi 250-350 euróból ki lehet jönni. Persze sok mindenen lehet spórolni; például ha felszáll az ember a helyi járatú (!) buszra és átmegy vásárolni Németországba, Kehl-be, ahol van, hogy még a magyarországinál is alacsonyabbak az árak. Strasbourgi árak (2004-ben):

Érdemes (akár a Magyarországról vitt, forint- vagy euróalapú Visa Electron, vagy nevesebb) bankkártyával fizetni, mert sokkal jobban megéri, mint kinti automatából Magyarországon kiadott kártyával készpénzt venni fel. Fizetni vele ugyanis díjtalan, de készpénzfelvétkor (OTP-s Visa Electron kártyával legalábbis) kb. 4 eurót vonnak le. Érdemes még itthon utánaérdeklődni, hogy hogyan lehet az adott (itthoni) banknál interneten átutalni, számlaegyenleget lekérdezni és hasonlók. Csak ajánlani tudom az OTP e-bankos rendszerét, nagyszerűen működik. Persze lehet (és ha az ember kér kint lakhatási támogatást; CAF-ot, akkor kell is) francia bankszámlát nyitni. Ennek a költsége a Société Générale-nál havi 4 euró, ami nem tűnik soknak, ha azt vesszük, hogy a CAF nekünk pl. havi 36 euró támogatást adott (ebből maradt tehát havi 32 euró).

Kapcsolattartás

Ez az, amivel egyáltalán nem volt gondom (elvégre mégsem a világ végén voltunk). Hazatelefonálni viszonylag olcsó: internetkávézóból magyarországi vezetékes telefont hívni 20 centbe kerül percenként, mobilt pedig 40 centért lehet hívni. Ezen kívül a Hungary Direct-en keresztül lehet R-beszélgetést kérni: ehhez fel kell hívni a HD behívószámát (ez Franciaországban a 0-800-99-00-36, bármelyik fülkéből ingyen hívható). Ennek a percdíja 30 és 80 forint közt van, attól függően, hogy itthon a hívott vezetékes telefon melyik szolgáltatóhoz tartozik (a'sszem). Telefonálni persze lehet France Télécom-os telefonkártyával is, de ezzel csak Franciaországon belül érdemes, mert különben elég drága lenne. Még egy lehetőség adódik, ha magával viszi az ember a mobilját: így hazatelefonálni elég drága mulatság, habár ennek díja persze a különböző szolgáltatóktól függ. Viszont érdemes még itthon kártya-függetleníteni a telefont, így kb. 30 euróért lehet bele SIM-kártyát venni valamelyik kinti szolgáltatónál és így nincs gond a kinti ismerősökkel való kapcsolattartásban.

A postán küldött levél 5-7 nap alatt érkezik meg, egy levelet kb. 80 centbe kerül feladni. És van még persze az e-mail; internetkávézóban 2-4 eurót kérnek egy óráért, de nem érdemes fizetni érte, mert viszonylag keveset kell várni az egyetemi számtech-teremben, hogy felszabaduljon egy gép.

Látnivalók

Látnivalóból bizony nincs hiány: érdemes megnézni a Modern művészetek múzeumát és a Petite France nevű negyedet, ami eléggé töményen mutatja a város két jellegzetességét: a fagerendás házakat és a kis csatornákat. Mindenképpen fel kell menni a katedrális tornyába, ami ugyan elég fárasztó dolog, mert 20 percen keresztül (vagy legalábbis úgy tűnik) mássza az ember a lépcsőket, de megéri: az egész várost és a közeli hegyeket is be lehet látni. Persze a hegyeket közelebbről is érdemes megnézni, magyar fejjel nagyszerű volt bámulni a völgyekben megbúvó kis falvakat és rácsodálkozni a meredek hegyoldalakra. Strasbourgtól nincs messze Strutthof; itt egykor náci koncentrációs tábor működött, amit a háború után leromboltak, aztán múzeumként újjáépítettek (aztán néhány neo-náci felgyújtotta és megint újjáépítették). A kontraszt elég furcsa: a táj annyira gyönyörű, hogy az embernek eszébe se jutna, hogy ott néhány évtizede emberek ezreit végezték ki.

És ha már a Elzászban bolyong az ember, érdemes megnézni Colmar-ban a Bartholdi-múzeumot: ő készítette a new york-i Szabadság-szobrot.

Sajnos az Európai Parlament, az Európa Tanács és az Európai Bíróság épületét csak szervezett csoportokban lehet látogatni. Ehhez időpontot kell kérni vagy pedig ha májusban 9-e körül jár arrafelé az ember (nyílt napot szoktak tartani), akkor mindenképpen meg kell nézni az Európai Parlament épületét belülről is, mert a belső terek elrendezéséből és a színekből árad a mértékletesség és a dinamizmus.

Strasbourg, a veszélyes város

Mint minden városban, Strasbourgban is vannak környékek, ahol nem tanácsos sötétedés után kóborolni (talán még nappal sem). A belváros ugyan nem tűnt veszélyesnek még éjjel sem, de a hecc kedvéért provokáló, félelmet kelteni akaró arabokkal azért találkoztam sajnos. Általában véve igaz, hogy nem szabad rasszistának lenni, de óvatosnak kell lenni a Strasbourgban élő nem-európaiakkal. Ez talán kegyetlenül hangzik, de tényleg nem rasszizmusról, hanem csak elővigyázatosságról van szó: a strasbourgiak kb. 30%-a külföldi, vagy külföldi származású francia, akiket néha egészen másképp neveltek, mint a "tőzsgyökeres" európaiakat, máshogy gondolkodnak és gyakran Franciaországban sem a legjobb anyagi körülmények között élnek.

Egy gyakorlati példa: vannak arabok és feketék, akik egyszerűen minden európai lányt kurvának tartanak az öltözködésük miatt. Különösen vonzónak találják a szőkéket és — ezt kifejezendő — pár másodperces beszélgetés után képesek szexuális ajánlatot tenni. Néha egy kicsit túlságosan is erőszakosan. Persze nem szabad általánosítani, de tény, hogy a fent leírt gondolkodásmód gyakrabban fordul elő köztük, mint az európaiaknál. A megoldás egyszerű; kellő határozottsággal kell nemet mondani és addig senkit sem szabad beengedni a kollégiumi szobába, amíg meg nem bízik benne az ember.

De persze az afrikaiak és az arabok többsége normális, illetve máshogy fogalmazva: nem csak a bevándorlók tudják sokkolni az embert. Az elején még meglepődtünk azon, hogy normális, ápolt kinézetű franciák is egyfolytában cigit kunyerálnak egymástól a buszmegállóban, vagy hogy szintén franciákból álló banda egész úton ordítozik a villamoson, később már csak az extrémebb dolgokra figyeltünk fel (pl. amikor egy francia fickó füvet szívott a buszon).

Valójában Strasbourg nem annyira toleráns, mint azt a külföldiek száma alapján gondolná az ember. A városban a 2004-es választásokon a szélsőjobb 20%-körüli eredményt ért el, a hagyományos jobboldal pedig jobban szerepelt, mint bárhol máshol az országban. Néhány megkérdezett francia szerint a magyarázat egyszerű: a strasbourgiaknak elegük van a társadalmilag gyakran leszakadt és néha agresszív bevándorlókból. Eleinte fel se tűnt, de aztán kezdett fura lenni, hogy az egyetemen, egyetemi menzán, a kollégiumokban nem igazán lehet látni "vegyes", európaiakból és nem-európaiakból álló baráti társaságot. És ez sajnos a mi társaságunkra is igaz volt. Viszont ismertünk nagyon rendes, jószándékú arabokat és feketéket, csak valami oknál fogva mégsem ismertük meg egymást jobban.

Helyi furcsaságok

Valójában az első egy-két hónapban minden furcsának tűnt: hogy a városban nagyon kevés a park és a pad, hogy még ha vannak is fák az utcákon, azokat úgymond szabvány-formára nyírják és szinte vonalzóval mérik ki köztük a távolságot, hogy az utak tele vannak tragacsokkal, hogy a gyalogosok gond nélkül átmennek a piroson és az autósok akkor is szinte rögtön átengedik a őket, ha csak zebra van felfestve és nincs lámpa. Eleinte borzasztóan zavaró volt a bürokrácia, de aztán rájöttünk, hogy egyszerűen csak arról van szó, hogy a strasbourgiak nem törik össze magukat a munkában: ha az ember el akar intézni valamit az egyetemen, a könyvtárban, vagy bárhol, általában nemzeti eledelükhöz híven, csigalassúsággal tevékenykednek az alkalmazottak. De legalább mindezt mosolyogva teszik. Idővel igazat adtunk nekik: mért kéne neki megbolondulnia a munkában csak azért, mert sok ember vár rá? Az egésznek az eredménye viszont az, hogy előfordult, hogy 30 (!) percig álltam sorban a postán, hogy egy levelet feladhassak, vagy hogy az ABC-ben a pénztáros háromszor mondta be a hangosbemondóban, hogy segítségre lenne szüksége egy vonalkóddal kapcsolatban, mire valaki végre odafáradt... Itthon az ember hozzá van szokva, hogy még ha hosszú is a sor, a sor halad. A franciáknak viszont az természetes, hogy sorba kell állni és várni... várni... A boltok, könyvtárak, a posta és a bankok (tehát szinte minden) bezár délben. Ezt nem nagyon értettük, elvégre Strasbourgban semmivel sem melegebb az éghajlat, mint itthon: valójában nem az éghajlat a magyarázat, hanem az, hogy a francia dolgozók küzdenek a jogaikért, tudatában is vannak azoknak és szolidárisak egymással. Az átlag ABC reggel 7-kor nyit, délben bezár 1 órára és este 7-ig van nyitva, vasárnap pedig szinte minden zárva van.

És ha már az ABC-knél tartunk; hihetetlen, hogy mennyire piszkosak tudnak lenni! Általában a kosarak olyan piszkosak voltak, hogy hozzányúlni sem volt gusztusom, nemhogy beletenni azt, amit majd meg akarok enni (bezzeg Magyarországon rendszeresen el kell mosni a kosarakat, mert hogy az unió azt mondja...) A felvágott mindig fel volt előre szelve, és az eladónő a csupasz kis kezével választotta ki azt a néhány szeletet, amit nekem szánt. A tejespultba pedig úgy pakolt a srác, hogy fél lábbal a hűtő peremén állt, finoman arrébb lökve a cipőjével a joghurtokat...

Rengetegen járnak biciklivel, szinte mindenfelé van kerékpárút. A biciklit viszont úgy lopják, mintha természetes lenne, ezért nem is érdemes sokat költeni rá.

Strasbourg rengeteg külföldit fogad be, de az elzászi falvakra, kisebb városokra inkább az elzárkózás a jellemző. Talán a történelem miatt a francia nemzettudat nem olyan erős bennük: vannak, akik szerint Elzásznak függetlennek kellene lennie. A környező falvakban, de sokszor még Strasbourgban is elzásziul beszélnek, ami a német nyelvnek egy eléggé bizarr dialektusa (a német anyanyelvűek csak felét-harmadát értik meg az elzászi beszédnek). Egy nem-elzászi francia lány mesélte, hogy gyakornokként dolgozott egy strasbourgi cégnél, és egyszer megkérte a munkatársait, hogy beszéljenek franciául amikor ő ott van, mert ő nem tud elzásziul. A válasz erre az volt, hogy ha nem vagy elzászi, akkor menj vissza oda, ahonnét jöttél...

Jó volt azt látni, hogy attól még, hogy valaki "különbözik", attól még ki mer menni az utcára, meg meri mutatni magát. Ezt a mozgássérültekre értem: szerencsére nem maradnak otthon, hanem megpróbálnak teljes életet élni. Magyarországon alig látni kerekes székes, vagy vak embert az utcán, Strasbourgban viszont igen. Talán azért, mert tesznek is értük: minden fontosabb épületnél van megfelelő feljáró (még a menzán is), a zebráknál pedig van hangjelzést kérő gomb a vakoknak. A melegek sem rejtőznek el annyira, mint itthon: vannak meleg bárok, melegek felvonulása és az emberek egymás előtt is kevésbé titkolják, ha melegek. pár hónap alatt több meleg és leszbikus emberrel találkoztam, mint addig egész életemben (vagy legalábbis olyannal, aki nem titkolta).

Egyszer valaki azt kérdezte, mi a legfurcsább Franciaországban, mi az, amiben leginkább különbözik Magyarországtól? Azt mondtam neki, hogy igazából nincsenek nagy különbségek, de sok kis apróság van, és ettől lesz különböző.

Ennyit szerettem volna leírni: köszönöm, hogy végigolvastad és remélem, hogy hasznosnak, vagy érdekesnek találtad a fenti jónéhány sort. Ha kérdésed lenne, nyugodtan írj e-mailt.

© egyoldal.atw.hu 2004