Karitas Magyarországon
Hazánkban a szegénygondozás mindig a világegyház szellemével haladt. Az egyházi szeretetszolgálati formákat összefogó, szervezett karitász kialakulását először Prohászka Ottokár sürgette a XX. század elején. 1914-ben meg is alakul Rott Nándor, későbbi veszprémi megyéspüspök vezetésével Katholikus Karitász néven egy nagyszabású segélyakció, amely elsősorban a hadbavonultakat és családjaikat támogatta.
Az I. világháború után a püspöki kar Csernoch János bíboros vezetésével kísérletet tett a Katholikus Karitász szervezeti formában történő megalakítására is. Ez a szerveződés csupán kezdeményezés maradt, lényegi tevékenységet nem folytatott, és nem tudott mozgalommá válni, mert a proletárdiktatúra minden további tevékenységtől eltiltotta. Budapesten a Mészáros János érseki helytartó által létrehívott egyházközségek karitatív szakosztályai azonban nem maradtak tétlenek. Gyermeknyaraltatást szerveztek, szegénygondozást végeztek, és már létrejött a kapcsolat a karitatív alapon működő régebbi egyesületek és az egyházközségek karitatív szakosztályai között. 1920-ban egyházközségi mozgalom alakult szociális és karitatív szakosztállyal.
1924-ben az amszterdami Eucharisztikus Világkongresszus keretein belül összehívták az első nemzetközi karitász konferenciát. Még ebben az évben 9 európai ország katolikus vezetése - köztük hazánké is - elhatározta egy nemzetközi karitász szervezet létrehozását, amely 1928-ban alakult meg Caritas Catholica néven.
1926-ban P. Oslay Oswald egri ferences szerzetes elgondolása alapján megszületik az Egri Norma szegénygondozó rendszer, és szolgálatában a szegénygondozó nővérek rendje. Mindezek ellenére csak 1930-ban indul meg a szervezkedés az egyházi szegénygondozás és szeretetszolgálatok egységesítése céljából a szervezett karitász létrehozására.
Serédi Jusztinián, Magyarország bíboros-hercegprímása 1931. szeptember 17-én a karitász érseki biztosának nevezte ki Mihalovics Zsigmondot, aki azonnal megalakíttatta Budapest minden egyházközségében a karitász szervezetet. A 39 budapesti és az egyházmegyei karitász szervezetek koordinálása és támogatása céljából 1931. október 7-én a püspöki kar megalapította a Szent Erzsébet Karitász Központot. 1931 végére országosan szervezetté válik a karitász tevékenység. Az egyházmegyei karitász központok és a nagyobb városok élére püspöki biztost neveztek ki. A plébániai karitász szervezetek vezetését pedig igazgató látta el.
1938-ban Budapesten, a 34. Eucharisztikus Világkongresszus keretében rendezték meg a Nemzetközi Karitász Kiállítást, amely a keresztény felebaráti szeretet erejét és történelmét a világegyház embersegítő tevékenységét mutatta meg a világnak.
A II. világháború éveiben a szegénygondozás és segélyakciók mellett a karitász a hadigondozásból is jelentős mértékben kivette a részét. A hadbavonultak családjainak támogatása céljából a hadisegélyekről tájékoztatót állított össze az egyházközségek részére, felkarolta a menekülteket és a bombakárosultakat is. A menekülteknek ruhát, élelmet, szállást adott és külföldi adományainak köszönhetően nagy mértékű segélyakciókat tudott lebonyolítani, amelyek keretében pénzbeli támogatást, cipőt, ruhákat, élelmiszert tudtak adni a károsultaknak, menekülteknek, árváknak.
A kommunista diktatúra 1950-ig a legtöbb egyházi szervezetet, egyletet, egyesületet és a szerzetesrendek többségét feloszlatta. Az egyházi, és szerzetesi közösségek széthullottak, a "szolgáló szeretet hősei" az egyház keretein kívül találtak rá az embersegítő szolgálat útjára. Megindult a karitász intézményeinek államosítása, a karitász szervezetek felszámolása és betegápoló rendek eltávolítása a kórházakból. A Szent Erzsébet Karitász Központ teljesen állami felügyelet alá került. Az 1950-es és '60-as években a Rózsafüzér Társulat "leple alatt" azonban tovább működött az egyházközségi karitász.
A szeretetszolgálat "felszabadulását" az 1989-es keletnémet menekültáradat felkarolása hozta meg nemzetközi segélyszervezetek segítségével. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a rendszerváltás után elhatározta, hogy újjászervezi a karitászt, és hozzálát a hálózat kiépítéséhez.
Az I. világháború után a püspöki kar Csernoch János bíboros vezetésével kísérletet tett a Katholikus Karitász szervezeti formában történő megalakítására is. Ez a szerveződés csupán kezdeményezés maradt, lényegi tevékenységet nem folytatott, és nem tudott mozgalommá válni, mert a proletárdiktatúra minden további tevékenységtől eltiltotta. Budapesten a Mészáros János érseki helytartó által létrehívott egyházközségek karitatív szakosztályai azonban nem maradtak tétlenek. Gyermeknyaraltatást szerveztek, szegénygondozást végeztek, és már létrejött a kapcsolat a karitatív alapon működő régebbi egyesületek és az egyházközségek karitatív szakosztályai között. 1920-ban egyházközségi mozgalom alakult szociális és karitatív szakosztállyal.
1924-ben az amszterdami Eucharisztikus Világkongresszus keretein belül összehívták az első nemzetközi karitász konferenciát. Még ebben az évben 9 európai ország katolikus vezetése - köztük hazánké is - elhatározta egy nemzetközi karitász szervezet létrehozását, amely 1928-ban alakult meg Caritas Catholica néven.
1926-ban P. Oslay Oswald egri ferences szerzetes elgondolása alapján megszületik az Egri Norma szegénygondozó rendszer, és szolgálatában a szegénygondozó nővérek rendje. Mindezek ellenére csak 1930-ban indul meg a szervezkedés az egyházi szegénygondozás és szeretetszolgálatok egységesítése céljából a szervezett karitász létrehozására.
Serédi Jusztinián, Magyarország bíboros-hercegprímása 1931. szeptember 17-én a karitász érseki biztosának nevezte ki Mihalovics Zsigmondot, aki azonnal megalakíttatta Budapest minden egyházközségében a karitász szervezetet. A 39 budapesti és az egyházmegyei karitász szervezetek koordinálása és támogatása céljából 1931. október 7-én a püspöki kar megalapította a Szent Erzsébet Karitász Központot. 1931 végére országosan szervezetté válik a karitász tevékenység. Az egyházmegyei karitász központok és a nagyobb városok élére püspöki biztost neveztek ki. A plébániai karitász szervezetek vezetését pedig igazgató látta el.
1938-ban Budapesten, a 34. Eucharisztikus Világkongresszus keretében rendezték meg a Nemzetközi Karitász Kiállítást, amely a keresztény felebaráti szeretet erejét és történelmét a világegyház embersegítő tevékenységét mutatta meg a világnak.
A II. világháború éveiben a szegénygondozás és segélyakciók mellett a karitász a hadigondozásból is jelentős mértékben kivette a részét. A hadbavonultak családjainak támogatása céljából a hadisegélyekről tájékoztatót állított össze az egyházközségek részére, felkarolta a menekülteket és a bombakárosultakat is. A menekülteknek ruhát, élelmet, szállást adott és külföldi adományainak köszönhetően nagy mértékű segélyakciókat tudott lebonyolítani, amelyek keretében pénzbeli támogatást, cipőt, ruhákat, élelmiszert tudtak adni a károsultaknak, menekülteknek, árváknak.
A kommunista diktatúra 1950-ig a legtöbb egyházi szervezetet, egyletet, egyesületet és a szerzetesrendek többségét feloszlatta. Az egyházi, és szerzetesi közösségek széthullottak, a "szolgáló szeretet hősei" az egyház keretein kívül találtak rá az embersegítő szolgálat útjára. Megindult a karitász intézményeinek államosítása, a karitász szervezetek felszámolása és betegápoló rendek eltávolítása a kórházakból. A Szent Erzsébet Karitász Központ teljesen állami felügyelet alá került. Az 1950-es és '60-as években a Rózsafüzér Társulat "leple alatt" azonban tovább működött az egyházközségi karitász.
A szeretetszolgálat "felszabadulását" az 1989-es keletnémet menekültáradat felkarolása hozta meg nemzetközi segélyszervezetek segítségével. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a rendszerváltás után elhatározta, hogy újjászervezi a karitászt, és hozzálát a hálózat kiépítéséhez.