Az őskeresztény egyházközségek életét - Jézus Krisztus életének példáját követve - teljesen átszőtte az elesettek megsegítése (gyűjtések a szegények részére, rabszolgák kiváltása, özvegyek támogatása). Az ősegyház alapelvei közé tartozott a rokonok ellátásának kötelezettsége és a munkaképesek kötelező munkavégzése. A munkaképteleneket hozzátartozóik hiányában teljesen az egyházi közösség tartotta el. A közösségen belül teljes körű szegénysegélyezés alakult ki, amelyet már akkor is rendszerbe foglaltak és benne nyilvántartották a szegényeket, körülményeiket. A közösség a test ápolásán, a fizikai szükségleteken kívül szegény társuk lelkét is ápolta. A segélyeket a hívek adakozásaiból teremtették elő. Az adományozás módja az oblatio (önként felajánlott adomány volt.

Az Egyház még az ókorban kiterjesztette a szegénygondozás körét a római császárság határain kívülre is. Az egyházi javak egy negyedét a "quarta pauperum"-ot karitatív célokra kellett fordítani. Egyházi "ápoldák" és szegények befogadására alkalmas fogadók létesültek.

A IV. században Nagy Konstantin császár rendelete megerősítette az Egyház szegénygondozói tevékenységét. A püspökök kötelessége lett a börtönlátogatás, a foglyokkal való bánásmód feletti őrködés és a gabona szétosztása az özvegyek részére. Megalakultak az első szerzetesközösségek, amelyek nagy jelentőséget tulajdonítottak a caritasnak, a felebaráti szeretet gyakorlásának.

A VI. században létrejöttek a plébániák, amelyeknek az egyházközségi szegénygondozás irányítása is feladata lett. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a szegényügy nagyobb szervezettséget igényel. Az Egyházban a szerzetesrendek mellett új irányelveket jelöltek meg a szegények szolgálatának nagy szentjei is: Nursiai Szent Benedek, Assisi Szent Ferenc, Árpád-házi Szent Erzsébet és Szent Hedvig. Példájuk nyomán a szerzetesek a szegények ápolását, gyógyítását tűzték maguk elé célul. A kolostorok a szegénygondozás központjai lettek. A szerzetesek kórházakat, beteg- és szegényházakat hoztak létre, amelyeket alamizsnákból és saját munkájukkal tartottak fenn. Az elesettek felkarolásában és a betegek ápolásában a lovagrendek is szerepet vállaltak.

A XVI. században az árvák nagy istápolója Néri Szent Fülöp élete példájával mutatta meg az utcagyerekek nevelésének és árvaházak létesítésének szükségességét. A XVII. század legkimagaslóbb szegényapostola Páli Szent Vince volt, aki a szegénygondozás új rendszerét állította fel, intézmények helyett saját otthonukban gondoztatta a szegényeket.

Az újkor századaiban is számos vezéregyéniség vitte a keresztény emberszeretet zászlaját. Az olasz Bosco Szent János elsősorban a gyermeknevelés terén alkotott maradandót, a német Boldog Kolping Adolf a tanoncotthonok alapjait tette le, az angol Ward Mária az angolkisasszonyok rendjével a leánynevelést emelte magas szintre. Miközben a kereszténység kitermelte a felebaráti szeretet gyöngyszemeit, az állami hatalom mindenütt igyekezett tanulni az Egyháztól, és versenyezni karitatív tevékenységével. Az állami szegénygondozás kiépülésével az egyházi szociális intézmények lassanként elvesztették a hivatalos támogatásokat, és teljesen a hívők áldozatkészségére szorultak. Több példa mutatta meg, hogy az egyházi szegénygondozás önerőből is bámulatra méltó eredményeket tud létrehozni és képes megújulni. Ilyen szerveződés volt az 1897-ben Lorenz Werthmann által megalapított Caritas-Verband für das Katholische Deutschland a németországi Freiburgban, amelyet a német püspöki konferencia 1916-ban országos karitászként ismert el. Werthmann célja az volt, hogy a jószándékú emberek önkéntes segítő munkáját szervezett keretek közé foglalja és hatékonyabbá tegye. Alapvető célként fogalmazták meg, hogy a karitász korra, nemre, felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül segít a rászorulókon. Később ezek a csoportok összefogtak, hálózatba szerveződve eredményesebben dolgoztak.

A német szerveződést követve hamarosan egész Európában létrejöttek az országos szervezetek. Lorenz Werthmann alkotta meg a Caritas világszerte ismert jelét, amely a szeretet lángját jelképezi. A "lángoló keresztként" is emlegetett jel körül a Caritas szó mellett Pál apostolnak a galatákhoz írt szavai álltak: "tuet gutes allen", amelyek jelentése: "tegyetek jót mindenkivel".