A jó palócok, tót atyafiak 
Sokféle optika sokféle látószögbol veszi szemügyre a mikszáthi beérkezés nagy dokumentumait, az oeuvre talán legfényesebben csillogó darabjait. Várdai Béla, Schöpflin Aladár, Király István könyvei, Fábri Anna népszerusíto monográfiája, Zsigmond Ferenc, Barta János, Kovács Kálmán, Eisemann György tanulmányai, Csurös Miklós 1986-os utószó-esszéje mind szolgáltatnak érdekes szempontot, tartalmaznak korrekt, lényegmegragadó észrevételt. Sorra eloszámláltatnak bennük a lehetséges források, minták, analógiák (Beöthy Zsolt, Macaulay, Dickens, Daudet, Maupassant, Bret Harte), fölemlíttetik a romantikus szentimentalizmus, a rousseau-i természetes ember. Schöpflin a gyermeki látás fontosságát emeli ki, Zsigmond a romantikát felváltó realizmus sajátságait nyomozza, Király a nemesi népszemlélettol való elfordulás jeleiként olvassa a két kötet elbeszéléseit, Fábri Anna az irodalmivá nemesülo köznyelv, a személyes árnyalatú történetmegjelenítés diadalaként tartja számon az 1881-es szövegeket. Eisemann György a modern elbeszélés-poétika kategóriáival igyekszik megvilágítani – érdekesen és szakszeruen – az Olej-történet narrációs technikáit, s Csurös Miklós is az utóbbiak segítségével véli meghaladhatónak a korábbi vizsgálódások kikristályosodott alternatíva-rendszereit (romantika–realizmus, valóság–kaland, hétköznapok–csodák). Jómagam Csurössel egyetértve végleg félretenném azt az optikát, amely az elbeszélések vizsgálatakor a parasztábrázolás, a falukép realizmusfokát állítja középpontba (mennyire ünnepi-eszményíto e kép, mennyire „reális-valóságos”, mennyiben készíti elo a differenciált, mélyre ható, „leleplezo” ábrázolásmódot). A Mikszáth Kálmán-i szövegeket egységes, konstituált világként fogom föl, olyan objektivációként, muvészi teremtésként, amelyben az alkotó életproblémái tárgyiasítódnak, jelenítodnek meg. S hogy hol látom a problémacentrumot, amely e novellaegyüttest összetartja? Szkepszis, dezillúzió, relativizáló, ironizáló hajlam, rezignált kihamvadás és a hitre, eros, megtartó életformára sóvárgó nosztalgia kettosségében. A harmincnégy éves Mikszáth a kötetek írásának idejére, tudjuk, sok mindenen keresztülment, sokféle csömört megtapasztalt, sok-sok illúzió levedlett róla. A tót és palóctörténetek tanúsága szerint eros szkepszissel nézi már az ember alkotta institúciókat, nem hisz a világ változtathatóságában, karakter-érdeklodése egyre kizárólagosabban a látszat és valóság összebékíthetetlenségét illusztráló különcökre irányul, s az elementáris emberi szenvedély sem tudja ot magához vonzani azzal az egyértelmuséggel, ahogyan a romantika emberét vonta buvkörébe („A szerelem csak éget, ot már elégette” – kommentál az elbeszélo a Filcsik történetben a maga szkepszisét, kihamvadtságát egy pillanatra önkéntelenül is fölvillantva.) Másrészrol viszont a vágyakozás, a nosztalgia szintjén a történetszerzo mégsem tud lemondani a szilárd normákról, eligazító ereju, elemi érzésekrol, biztos életformaelemekrol, valamiféle muködo, az alapveto interiorizációkat biztosító közösségeszményrol, schützi, habermasi kifejezéssel élve, olyan életvilág megpillantásáról, amely megrendíthetetlennek tuno, természetes, érvényes háttértudást biztosít, sikeresen szervezi a szociális integrációt, az egyénnek személyes identitást ad, a kollektív történésekkel összekapcsolja, semmilyen élethelyzetében nem hagyja magára. 
A jó palócok és Tót atyafiak igenekbol és nemekbol összeszott munka. A legtisztábban artikulált nem, a dezillúzió komikus, groteszk „kifejtése”, nyílt feltárása az elsoként megjelent kötet nagy különctörténete, a Mikszáth-elemzok által eddig méltó figyelemre nemigen érdemesített Az arany-kisasszony. Az elbeszélésben az anekdotikus-komikus-zsánerszeru ábrázolásmód radikalizálódását és abszurdba való átcsapását érhetjük tetten. Már a szöveg legelso mondata is sejtet valamit ebbol a késobbi át csapásból („Uraim, ha a pokolban egyszer az a gondolatuk támadna az ördögöknek, hogy várost építsenek, az bizonyosan olyan lenne, mint Selmecbánya”), s az abszurd topográfiai viszonyok további részletezése (Csemez Krisztina s Mirkovszki Bohuska groteszk érintkezési lehetoségei) és a bevezetoben felvillantott furcsa, komikus életkép (a szegény, görnyedt tót asszony háti kosara füstöl – kamasz fia, a Náckó pipázik odabent) tovább fokozza a bizarr hatást. A fohos trió: Csutkás tanár úr, Luppán Demeter, Csemez István azután végleg megteremti az abszurd vízióját, atmoszféráját. Karakter helyett egy-egy mánia, groteszk rögeszme uralja e figurákat. Csutkás differencia specifikája a nebulók vélt odaadása („ok csüggnek rajtam”), Luppáné a Lacika–Eszterke élethazugság, Csemez Stevóé pedig az aranymegszállottság. Az értelmes, kommunikatív, emberi cselekvések nyomokban sem találhatók meg a muben, hiányukat pót reflexek, pótszokások: kalabriás, sör, tubákozás igyekeznek elfedni. Az abszurd vízióját kelti e csodabogarak elso bemutatása-bemutatkozása is. Az elbeszélo alakoskodó, körülményeskedo iróniával, a tubákolás külön-különféle szokásrendjének részletes ismertetésével gyozködi az olvasót, hogy e téren mindhárom úr önálló kapacitás, természetesen az abszurd személyiséghiányt, nivellációt, szabad fölcserélhetoséget szuggerálva. Luppán eszerint nem viszi a tubákot egészen az orrlyukakhoz, Csutkás ellenkezoleg, egészen teletömi oket, miközben a szelencét alátartva vigyáz, nehogy a lehulló anyag kárba vesszen, míg Csemez úr a nyelvét nyújtja ki, hogy a fölöslegesen alászálló szemcséket rendre fölfogja. 
Nem állom (az intertextualitás mindent elönto divatja idején hogy is állhatnám) meg, hogy ne utaljak itt arra a mélységes rokonságra, ami Mikszáth szövegét egy másik XIX. századi kelet-európai abszurd elbeszélo muvéhez, Nyikolaj Vasziljevics Gogol Hogyan veszett össze Iván Ivanovics Iván Nyikiforoviccsal címu darabjához fuzi. A mufaji „fejlodés” sémája is teljesen analóg a két szerzonél. A kisorosz falu csakúgy istenhátamögötti, „élet és cselekvési tér nélküli” hely, mint a felvidéki kisváros, a különc zsáner, anekdotikus csodabogár végso lehetoségként itt is szükségképpen csap át a groteszk, a bizarr, az abszurd szférájába. Gogol Ivánjai éppúgy „tulajdonság nélküli” figurák, mint Csemez professzorék, s az elbeszélo alakoskodó, ironizáló jellemzési technikája ugyanaz, mint a tubákolás terén megnyilvánuló karakteres egyediséget fejtegeto magyar íróé. A Mirgorod szerzoje is azzal kezdi, hogy leszögezi a mélységes különbözoséget („Ez a két cimbora a nagy barátság ellenére sem hasonlított egymáshoz egy hajszálnyit sem”), majd két teljes oldalon át halmozza a látszategyediséget igazoló látszatellentéteket, köztük a tubákolás területén tetten érheto differenciákat. „Ivan Ivanovics – valahányszor megkínálja az embert burnóttal – eloször mindig végignyalja a szelence tetejét, azután rákoppant az ujjával, és ha jó ismerossel áll szemben, akkor azt mondja: „Szabad megkínálnom Önt uram?” Ha pedig nem ismeri az illetot, akkor azt mondja: „Szabad megkínálnom önt, uram, noha nincs szerencsém ismerni a rangját, keresztnevét és apai nevét?” Ivan Nyikiforovics viszont egyszeruen az ember markába nyomja a dobozt, és csak annyit mond: „Tessék!” 
A máskülönben alighanem legkitartóbb mikszáthi értékvízió, az ébredo ifjúi szerelem is ironizálódik Az arany-kisasszonyban. Csemez Krisztinka kezdetben olyan udvarlóra vágyik a deli Miklós helyett, aki könnyelmu, mint Athos a Három testorben, szép, mint Don Alvira a Fekete noben és úgy tud szeretni, mint Gaston a Hét arany hajszálban, majd – az ifjú regényes hajlama által mégiscsak meggyozetvén – igazán mindent megtesz a szerelemért. Módszeresen koplal és méri magát a sánta mészárosék mázsáján, hogy az aranygyujtéshez a maga módján hozzájáruljon. Az elbeszélés komikus idotlenségbe, groteszk, abszurd végbe fullad. Krisztina elszántan éhezik és visszatarthatatlanul vénlányosodik, Miklós hír nélkül vesztegel valahol Amerikában, Csutkás pedig (a szöveg utolsó szavai ezek) rendíthetetlenül – motorikusan hajtogatja rögeszmés tételmondatát, „mert csüggnek... igen, igen, csüggnek rajtam”. A kör bezárult. Az elbeszélo az abszurd komikumba fojtja a nosztalgia kereso gesztusait, a világot minden megtartó lényegiségtol mentesnek, paradisztikusan nevetségesnek láttatja. Az arany-kisasszonyban a valóságnak – Erich Auerbach kifejezését használva – alaposan megkérdojelezodik a joga az életre. 
No és hova lesz a létezés e groteszk, negatív lenyomata a Lapaj és Olej-történetben, A jó palócok sok-sok szállal egymáshoz kötözött, egységes atmoszférájú novellafüzérében? Úgy fogalmaznék, hogy az elbeszélo, miután megmutatta a lét parodisztikus vetületét, stratégiát változtat. Eztán már nem a nyílt megjelenítés, hanem a védekezo világteremtés gesztusait alkalmazza. Vagyis teremt magának egy külön világot, amely felett nem a kétség és relativizmus uralkodik, amelyben spontán módon érvényesülnek a közösség számára fontos szokások, kulturális patternek, tiltások és ajánlások, amelyben otthonosság dominál és az egyszeru emóciók – szolidaritás, részvét, szeretet – alkotják az emberi érzésvilág törzsét. E közösségben föltétlen normabiztonság honol. Az egyéni lelki élet alapját nem az elkülönülo individualitás adja, hanem a szocium tárházából, az eligazító szólások, sejteto babonák, interaktív jelek gazdag készletébol, a természeti jelenségek körébol vett, analógiás, megvilágító, eligazító mozdulatok. „Hátha az akácfa virága a kacsintása... Mindenkire hullatja de olyan magasan nyílik, hogy nem lehet ágat szakítani róla...” – artikulálja kételyeit a Vér Klárára sóvárgó Gélyi János. „Az apja a csoltói sánta molnárhoz akarta eroltetni. Egy cserépbe ültetni a rezedavirágot a csalánnal.” – találja meg a Filcsik Terka sorsproblémáját szemlélteto analógiás jelenséget spontán természetességgel maga az elbeszélo. „Ha már egyszer peregni kezd a kalász szeme, megérett egészen” – nevet önelégülten a Péri Judit hajlandóságának elso jeleit észrevevo Csató Pista. A mágikus befolyásolás, az eligazító babona készségesen, jól muködik. A harangszó elkergeti a felhoszakadást Bodok felol, az elégetett halottszállító saroglya meghozza a régen várt esot a bágyi vízimalom számára, az ember elott átszaladó süldonyúl bajt jelez, a négylevelu lóhere szerencsét hoz, a kerítésre telepedo szarka és a földbe fúródó olló csalhatatlan jelei annak, hogy vendég várható. A közösség tagjainak, ha jelt akarnak kapni, vagy adni, gazdag készlet áll rendelkezésükre. A csapodár Vér Klára piros és fehér rózsa által üzen reménybeli szeretojének; a szegény Gyurinak a vezérürük nyakára erosített négy csengo hivatott messzirol hírül adni a lánykérés sikerét. A természet máskülönben is hu, empatikus társa az embernek. A jót cselekvo Bizi apóra nemcsak a napocska nevet rá nyájasan, hanem a meggyult esovizek is, a megtaposott füvek elismerik testvéreiknek, szelíd aranyhímként fogadják be Péri Judit levágott aranyhaját, út pora el nem beszéli, suttogó lombok el nem árulják merre szökött a vérétol uzött, hajtott Timár Zsófi-férj, Péter, a hold gyönyörtol ittasulva áll meg az égen, ha meghallja Lapaj Istók dudáját, s a vén Garam is szünetelteti a locsogást, nehogy megzavarja a gyönyöru, mélabús nótát. 
A közösségi otthonosság atmoszférájának megteremtéséhez hozzájárul a szereplok állandó keverése, visszatérítése, újbóli fölvillantása is. E visszatérítésnek sokféle, érdekes változatát figyelhetjük meg. Lapaj Istók például már a maga története elott felbukkan az Olej-elbeszélésben egy-egy minutára: Anika tole hall a fiatal hercegrol, apja hozzá küldi a lányt, hogy eltávolítsa hazulról a csábítóval való számadás idejére. Máskor a korábbi foszereplo epizodistaként bukkan fel egy másik történetben, karakterállandóságát mintegy mellékesen, mégis demonstratívan megvillantva. A szelídnek, megbocsájtónak, türelmesnek megismert Timár Zsófi védelmébe veszi a pletykálkodó asszonyok nyelvére került Vér Klárát („Jó asszony az, ha szép is”), a tiszta szívu, jólelku Bede Erzsi szemérmes szeretettel fogadja a lánykéro Szucs Palit, s pénzt adományoz Szuz Máriának, hogy haragvó édesanyját megengesztelje a legény iránt. Ismét máskor egy korábbi epizodista újfent mellékszereploként bukkan fel egy másik történetben. A Filcsik-bunda ellopását kezdeményezo Suska Mihály hajdút a vizsgálatot folytató kupaktanács tagjaként látjuk viszont egy pillanatra a Galandáné asszonyomban, a „gyerekeket” vegzáló Télné Gál Magdára tesz gyanakvó megjegyzést a Sás Gyuri–Gál Magda történetben, a jószerivel még epizódszerephez sem jutó Filcsikné A Gózoni Szuz Mária után A gyerekekben is megemlíttetik. 
Nem véletlen, hogy a legnagyobb bun – a legállandóbb konfliktusképzo kollízió – e világban a közösség rendjét megbontó külso kapcsolat: Olej Anika, Bede Erzsi, Péri Judit, Filcsik Terka, Vér Klára, Gál Magda nagy vétke. Mindennél nagyobb, jóvátehetetlenebb ez a bun, ha kívülrol, más – a bodokiak–gózoniak–csoltóiak–majornokiak világán kívüli – szférából, magasabb társadalmi rétegbol jön (Az a fekete folt, Lapaj, a híres dudás, Az a pogány Filcsik). A vén, pogány Filcsik István Terka iránti kérlelhetetlenségét, meglehet, az is motiválja, hogy a szép hajadon a szolgabíróval adta össze magát. Az engesztelhetetlen apa viselkedése, ha szélsoséges is, egyáltalán nem különös. Alighanem csak a palóc és tót atyafiak körében fölöttébb általános hárító gesztusok, kizáró reflexek, önvédo stratégiai mozdulatok közül való ez, amelyek szüntelen elhatárolják e falvak világát mindattól, ami rajtuk kívül esik. És itt visszakanyarodnék az illúzióvesztés, a lehetoséghiány gondolatához. E körül a nagyjában-egészében jól muködo „életvilág” körül állandóan ott settenkedik a normavesztés, dezintegrálódás réme a „kinti világ” (törvény, institúció, vármegye, ügyintézo hivatalnokréteg, urak, megyei emberek, arisztokraták) képében. A husángokból, gallyakból, fubol összetákolt Lapaj-féle kunyhót az elbeszélo a rendorségi palotával, vármegyeházával hozza ironikus kapcsolatba, az igazságszolgáltatás menten elnémul egy-egy bárány mekegésétol, a megyeiek a felé a falu felé vezetik az utat, ahol széplyány-szeretojük van, sot a végso instancia, a király sem orvosolja a szegény ember baját, hiába szerkeszti meg a nótárius a beadványt oly szívhez szólóan, hogy a ko is meghasadna tole. A Tót atyafiak és A jó palócok mind tudják, hogy a kinttol, a kintiektol semmi jót nem lehet várni, stratégiájuk velük szemben a passzív, beletörodo engedelmesség, a leheto kibúvókeresés, s az érintkezés kerülése. „Eredj lányom, a törvény törvény, nem lehet vele tréfálni” – indítja útnak Annát Bedéné a tárgyalóterembe. „A talári herceg hatalmas, nagy ember, s kilenc vármegyében süvegelik, míg él. Tamás huségesen szolgálja, mert nem okos ember az, aki olyan fának nyesegeti ágait, melynek árnyékába húzódott” – villantja fel Olej életstratégiáját az elbeszélo. Lapaj szerint pedig még az Isten is az urakkal tart: „Az is csak csosz, mint én, csakhogy nagyobb területre kell vigyáznia.” 
A lapaji istenkép-alkotó technikához hasonló pszichikus muveletek boségesen megfigyelhetok a két kötetben. Azokra a gondolkozásmód megjelenítésekre, párbeszéd-bemutatásokra gondolok, amelyek tanúsága szerint a szereplok a kívülrol jövo ismereteket, a falvak tapasztalati valóságán túl eso fogalmakat rendre a maguk képére formálják. „[...] Szép világ volt, mert már az is valami, mikor két jóravaló legény összeméri az erejét, hát még két ország...” – gondolja el magának az 1848-as szabadság-harcot Olej Tamás. „Bécs városában lakik a színarany palotában, száz vadász lövöldözi a vacsorára valóját [...] tejfelt vacsorál [...] rozmaringvirág magjából sütött kenyérrel” – képzeli maga elé a talári herceget Anika; „zsírt ennél ott folyvást száraz kenyér helyett, olvasztott vajat innál rá szomjúságodban. Aztán mikor lefeküdnél aludni kilenc közönséges baka kergetné rólad a legyeket” – festi le a gazdagság és a hatalom státusjegyeit a vágyakozástól hörgo Szlimák Matyejnek a vén ravasz Gerge; „aminél ezentúl burgonyáját süti, politúros lesz a tüzelofája, suhogó selyem lesz a viselo inge, karbunkuluscsat a derékszíján, s kilenc lépésrol veszi le kalapját, ha erre jár, a brezniai bacsa” – veszi számba az elbeszélo a Lapaj képzeletében élo uralmi és boségattribútumokat. 
A szereploi gondolkozásmódhoz való idomulást az elbeszéloi szólam boszorkányos variabilitása is fokozza. Úgy is mondhatnánk, hogy a két Mikszáth-kötetben felbukkanó kommentáló, értékelo-értelmezo megjegyzések egész tömegérol lehetetlen eldönteni, vajon az elbeszélo, a közösség vagy az egyes szereplok nézopontja érvényesül bennük. „Szegény Baló Ágnes, benne volt abban a ládában mindene!”, „Bizony Isten, kár volt a kocsiért!”, „A gazdák barázdákban eresztették a folyóba az esovizet. Csak aztán vissza ne térjen többedmagával!”, „Kocsipál Gyuri, a molnárlegény már Szent Mihály lovát is ellopta a majornoki temetobol, lévén annak az elégetése csalhatatlan módja a záporeso kieroszakolásának az égi hatalmasságoktól. Legyen is foganatja, mert a zsilipek le vannak ugyan eresztve, s minden éjszakára gyujt is annyi vizet a gát, hogy a kereket megmozgassa, egy-két óráig – de mi az ennyi életnek?” – sorjáznak a narrátori közlésként és csoportvélekedésként egyaránt fölfogható „reflexiók”. „Uram, én teremtom, de helyes komíves lehetett, aki megalkotta!” – kapcsolható az idézet nélküli szabad függo beszéd (Olejnek a brezinai akol iránti föltétlen bámulata) akár a narrátorhoz is. „Sás Gyuri odanyúlt, megigazította. S ha már olyan közel járt a keze, egyúttal átnyalábolta azt a gyönyöru derekát. Vétek is lett volna elmulasztani.” – biztatja magát a dali lókupec és hunyorít hamiskásan az olvasóra a voyeur-elbeszélo. 
A narrátornak az elbeszélt világban való ottlétét, cselekmény- és szereploközelségét természetesen még számos más, jól megválogatott, ravasz hajlékonysággal alkalmazott fogás szuggerálja. Ilyen a részletezo, dokumentáló hipertárgyiasság. „Hosszú, sárga alkotás volt az, széles fekete báránybor gallérral, melynek végén in natura lóg le a bárányláb körmöstül, bojtnak, s két szép ezüstcsat tartja össze. A bunda két alsó csücskén egy-egy zöld tulipán kihímezve skófiummal. Távolabb különféle madarak valának láthatók, rendesen vörös színben, hátul pedig Miskolc városa számtalan házával és valamennyi templomával: még a kálvinista kakas is ott állt az egyik tornyon.” – írja le Filcsik bundáját ezzel a részletezo, minden apróságot számbavevo, közelnézeti hiperrealizmussal az elbeszélo. 
„– Te Kocsipál Gyuri! Tied lesz a furulyám, ha megáll a malomko és meg nem mozdul reggelig. 
– Hüm! De mikor annyi vizünk van! 
– Mondd az asszonynak, hogy nem elegendo, hogy gyujteni kell, s ereszd le a zsilipeket! 
[...] 
– Ühüm! Csakhogy akkor átcsap a gáton... 
– Ne törodj te azzal, neked adom még a selyemvarratú dohányzacskómat is. 
– Szurkálóval, acélostul? 
– Mindenestül.” – érvényesül ugyanez az otthonosságteremto, érvényességimitáló hitel a Vér Klára-történetben az alkutárgyak gondos-pontos megjelölése, kiegészítése révén. 
A közelnézeti, ottlét-perspektíva dominál A jó palócok elbeszéléseiben oly gyakran alkalmazott látvány-, megfigyelés-korrekciókban, az észrevétel váratlan, hirtelen ráismerésszeruségének fölvillantásában, az elbeszélés és a történés idejének egybecsúsztatásában is. A narrátor a ráismerésszeruséget gyakran az odaillo mutatószó közbeszúrásával fokozza. „De nini, mintha ok beszélték volna hirtelen össze azt a sötét felhot egyszerre elborítja nyugat felol az egész égboltot. No emberek, gózoniak, majornokiak, mozogni fog itt a garat estére.” „Ni hogy csillog a szeme, ni hogy odanézett a nyalka legényre, epedon, lopva, hosszan vetette rá édes tekintetét.” „Pedig Csató Pistának nem szabad ilyen kétféleképpen látni, házas ember már, s nem is utolsó asszony a felesége, ott az a magas, délceg a Péri Kata mellett. (Ni, bizony megvágja a kezét a sarlóval!)” 
Az otthonosság, ismertség, jártasság képzetét kelti az a mód is, ahogyan az elbeszélo szereploivel és a hozzájuk tartozó attribútumokkal (helyszínekkel, jószágokkal, tárgyakkal, életforma-elemekkel) bánik. A bemutatást egyszeruen mellozi, negligálja, úgy tesz, mintha mesélo, hallgató úgyis mindent tudó részese, tagja volna a közösségnek. Így veszi számba Lapaj a falu kakasait: a rektorét, az özvegy tiszttartónéét, a tiszteletes úrét és a közönséges hívekéit; így keveri be a narrátor A jó palócok kötet nyitó történetébe minden eloismeret-nyújtás és kommentár nélkül, hogy a Szegény Csúri Jóskának hólyagos lett a tenyere, hogy Csökéné asszonyom sárga szárnyasa a házfedélre szállva jelezte a közelgo vihart, hogy az öreg Sós Pál még csáklyát is hozott magával a partra, hogy Tóth-Pernye Jánosék portájáról jó rálátás kínálkozik a patakra, s hogy Mócsik György a gózoni Szucs alighanem tud valami nagy-nagy titkot. 
A néhai bárány egyébként is a narráció szempontjából rendkívül érdekes, komplex szöveg. Az elbeszéloi nézopont megszorítása, a mindentudás korlátozottsága egyrészt az ottlét víziójával fonódik össze (itt helyben vagyok, adott ponton állok, én is csak annyit tudok, amennyit a többiek – sugallja a mesélo), másrészt a novella „rejtélyével”, azzal a talánnyal, amelynek megoldását a beszélo kezdettol sejteti, s mégis ironikus tettetésbe, a mit sem tudás leplébe burkolózik. A narrátor ismeretei nemcsak a történés tényeit, okait, következményeit és a jövot illetoen elégtelenek („odafönn Majornok, Csoltó környékén nagy jégeso volt vagy talán felhoszakadás”, „A gazdák barázdákban eresztették a folyóba az eso vizet, csak aztán vissza ne térjen többedmagával!”), de észlelései is korlátozottak, állandó korrekcióra szorulnak. A ládika útját csak onnantól és odáig követheti szemmel, amíg a folyó cikcakkjai ezt lehetové teszik (a Périék pajtájánál fordul és a következo kanyarodóban már nem bukkan elo), de fölismerni, azonosítani, részleteiben megfigyelni is csak a szerint tudja, ahogyan a fény- és terepviszonyok ezt megengedik „Azután jött egy petrence, utána pedig valami négyszögletes tuskót gurítottak a habok... A holdfény éppen oda vágódott. Nem tuskó biz az, de tulipános láda, s nini, egész csuda, milyen szépen ül a tetején egy picike bárány. Az ám, most, hogy ím a partnak hozza a szél, Tóth-Pernye Jánoséktól egészen jól lát szik, amint két hátulsó lábát alászedve, az elso lábacskáival megkapaszkodik. Szép patyolatgyapjas, két fekete folt van a hátgerincén, piros pántlika a nyakában.” 
Az alakoskodó, tetteto, körülményeskedo irónia, az állandó nézopont-elbizonytalanítás, a világlátások, megítélo álláspontok közti bujkálás, boszorkányos ide-oda villódzás a Mikszáth-szövegek lebilincselo érdekességének minden bizonnyal egyik legfobb forrása, hatásmechanizmusuk igen-igen fontos összetevoje. A szentimentális, biedermeier világlátás rögzített optikája ugyan itt-ott rajta hagyta a nyomát a Tót atyafiak és A jó palócok történetein, de a nézopont-váltogató irónia még e részekbe is be-behatol. Mint említettem, a házasságon kívüli külso kapcsolat e novellavilág legfobb botránya, s az elbeszéloi viszonyulás alapja is a megítélo, elítélo aspektus. Az öreg Péri sommás apai konklúziója egyedül a tiszta, törvénytartó Katinak juttat részvétet, szeretetet, Péter szeretojétol és önmagától is megundorodva vágyik vissza szelíd-szép, törvényes hitveséhez, a csábító Gughi Panna rémülten hátrál meg a karján gyermeket tartó, Szuz Máriát formázó Kovács Maristól, még a földtol búcsúzó, angyali szépségu Filcsik Terkáról is megjegyzi a narrátor, hogy hiába, egyszer már lebukott az égbol. Gálné asszony pedig a Hova lett Gál Magda? szövegében rendíthetetlen anyai szigorúsággal jelzi, hogy mi a hajadonoktól elvárható méltó, tisztességes magaviselet „– Veted le mindjárt azt az ünneplo ködmönt! Ejnye, te, erdei gyík, hogy mered azt a selyemkendot a nyakadba venni? Hát hétköznapra való az tisztességes emberek gyerekinek? Hányd le, de mindjárt! Nem vettem én azt sem az alsó végnek, sem a felso végnek. Hanem vettem az Úr házába, vasárnapra. Az Úrnak teljék az o szent kedve abban a selyemkendoben...” 
De az óvásoknak a Gál Magda-történet tanúsága szerint sincsen túl sok foganatjuk. A lányok sorban menetelnek a bodoki fo találkahelyhez, a savanyúkúthoz, „Cifrán kiöltözve, ropogós szoknyában, begyesen, kacéran, nyíllal a szemükben úgy húzódnak át mint a pávák. Az ördögé már az, aki ezt az utat egy-két évig járja.” S az elbeszélo mintha lépten-nyomon beletörodne, hogy ez a világ rendje; sot, mi több, mind gyakrabban kacsint össze cinkosan az olvasóval. Eloször még csak a hasonlat pompás, érzéki kidolgozottsága enyhíti, relativizálja a kijelentés zord egyértelmuségét: „Olyan vékony itt a fehérnép erkölcse, mint a suhogó nád, koronája hajló, töve mocsárba vész.” Alább (a korábban más vonatkozásban már idézett szövegrész tanúsága szerint) a narrátor egyenesen a cinkosság bunébe esik: megjegyzi, hogy bizony vétek is lett volna, ha Sás Gyuri nem nyalábolja át Magdi derekát, azt a gyönyöru, hajlós derekat. Még alább a pompás emberpáron eluralkodó szenvedély erejébol, szépségébol is megmutat valamit az író: „A szenvedély hangja, mintha viharos szél volna, a Gál Magda arcát vérvörösre marta.” Nem csoda, ha mindezek után kifejezetten ironikusnak, a dévajság megtörhetetlen hatalmát hirdetonek tunnek a novella befejezo reflexió-sorai „...No, csak kár azzal a kúttal dicsekedni a bodokiaknak. Jobb volna bizony, ha behánynák, betaposnák földdel... Hogy alant repültek, sok apró madárnak lett a temetoje... temetonél rosszabb sok bodoki lánynak.” 
S valahogy így áll a dolog a többi szöveggel is. A gózoni Szuz Máriában az elbeszélo a közösség ítéletét imitálva lebecsülo, sérto, stigmatizáló megjegyzést tesz a „hetyke-petyke Vér Klári”-ra: „hogy nem szégyell emberek közé jönni a gyalázatos!” Igen ám, csakhogy az ítélet komolyan vehetoségét alaposan megkérdojelezi az a cinkos empátia, amivel – emlékszünk még rá – a bágyi patak visszafordulásának, Gélyi János és Klára egymásra találásának történetét a narrátor korábban eloadta. Külön hangsúlyt kapott Klári szépsége, tuzrolpattantsága; „a gyönyöru Vér Klára” volt o, aki vidáman járt-kelt az orlok közt szárazság idején is, akinek „mindene módos, járása, nézése, szava, mosolygása,” s Gélyi Jánost is végül csak azért engedte be magához, mert megesett a szíve rajta, s meghatotta a köpcös, zömök legény szemeiben csillogó, mámoros szenvedély. „Klári megsajnálta, oly szomorú, panaszos hangon kéri. Aztán igazán hideg lehet ott künn... hiszen o is fázik, reszket az ablaknál, mikor azt feleli: „– No gyere be hát, ha szépen viseled magad...” Még a készségesen ellobbanó gyertyaláng, a zárban csikorduló kulcs, a fölfelé folyó patakot suttogva gúnyoló sás, füzes, mogyorós is cinkosul szegodtek a malombeli légyotthoz. 
A jó palócok történeteiben a voyeur attitud, a fiatal vér erejében, az erotika nagy, kavargó, karneváli játékában való gyönyörködés lépten nyomon visszaveszi, ironizálja, relativizálja a megítélo egyértelmuséget... 

MIKSZÁTH KÁLMÁN: A JÓ PALÓCOK 


A jó palócok címu kötetet általában Mikszáth író indulása kapcsán szokás emlegetni. Ez a kötet hozta meg A tót atyafiak sikere után az országos írói hírnevet. Ismert és elismert szerzo lett, novellásköteteit több nyelvre lefordítják, magyarul pedig egymást érik az újabb és újabb kiadások. A novellák egyike-másika középiskolás szöveggyujtemények állandó darabjává vált, méltán. 
Mikszáth írói ereje világosan megmutatkozik ezekben a rövid rajzokban, kevés szó esik azonban a tankönyvek és szakkönyvek lapjain A jó palócok kompozíciójáról. A szakirodalom általában Mikszáth parasztábrázolását méltatja, azt a lépést, ami Jókaihoz képest határozott fejlodést jelent. Az író immáron belso nézopontot választ, ismeri parasztfiguráinak a környezetét, érzelmeiket; szeretettel mutatja be szüloföldjének alakjait. Azzal már inkább vitába lehet szállni, hogy mindez a jókais romantika, vagy a realizmus eszközeivel történik-e. 
Jelen dolgozatban Mikszáth novelláskötetéhez másként közelítünk. A kötet kompozícióját vizsgáljuk, mert ezt valamilyen érthetetlen oknál fogva a szakirodalom ez idáig igencsak elhanyagolta. Az egyes írások keletkezéstörténetérol a kritikai kiadás beszámol, a teljes kötet szerkezetével azonban nem foglalkozik. Összeállítja ugyan a kötetben szereplok katalógusát, de mindezt csupán azért teszi, hogy a szót a realizmus-romantika kérdése körüli vitára terelje. 
Kezdjük talán éppen itt, a seregszemlénél. Azonnal olyan megfigyeléseket tehetünk, amelyek a kötet kompozíciójára világítanak rá. Feltuno például, hogy Csuri Jóska alakja két novellában bukkan fel. Elsoként rögtön a nyitódarabban, A néhai bárány ezekkel a szavakkal kezdodik: 
Az napról kezdem, mikor a felhok elé harangoztak Bodokon. Szegény Csuri Jóskának egész hólyagos lett a tenyere, míg elkergette a határból Istennek fekete haragját, melyet a villámok keskeny pántlikával hiába igyekeztek beszegni pirosnak. 
Másodjára a Hova lett Gál Magda? címu írásban pillanthatjuk meg: 
Alkonyodni kezdett. Csuri Jóska, a bakter, éppen ott guggolt a falu végén a haranglábnál, s csak azt várta már, míg a tiszteletes uram tehenei beérnek a csordával, mert ezeknek a megérkezésétol függ vala az estének pontosan való elharangozása Bodokon. 
Az elso novellában Csuri Jóska alakja éppen csak felbukkan, a történetben nem játszik semmiféle szerepet; a záródarabban ezzel szemben o próbál segíteni a bajba jutott lánynak, valódi szereplové válik. A két jelenet tehát nem pontosan azonos súlyú. Mégis vitathatatlan, hogy a figura felbukkanása keretes szerkezetet hoz létre. Ezt a harangozás szignáljellege még fel is erosíti. 
Nem tekinthetjük tehát a novellák sorrendjét esetlegesnek. Tudatos írói eljárás sejlik föl a legelso tétova kísérletre. 
Miféle rend, miféle kompozíció van tehát A jó palócokban? A novellák azonos vidéken, a Palócföldön játszódnak. Az események közel azonos idoben játszódnak. Szereploik túlnyomórészt parasztok, s az író figurái többször visszatéro szereplok, az egyik írásban bemutatja, egy késobbi történetben már ismerosként emlegeti jó néhányukat. Az írások tehát a teret, idot, szereploket tekintve egységesek. A szövegek kohézióját erosíti, hogy utalásokat találhatunk közöttük. Mire végigolvassuk A jó palócokat, Vér Klárát, Filcsik Istvánt vagy Timár Zsófit személyes ismerosünknek érezzük. Mindez a kötetet regényszeruvé teszi. Ha nem kiragadott novellákat olvasunk, hanem az egészet, egy naiv olvasat regényként is érzékelheti Mikszáth muvét. Mégsem regény, hanem novellafüzér. Olyan tematikusan erosen szervezett novellafüzérek elodje, mint amilyen majd Kosztolányi Esti Kornélja, vagy Krúdy Szindbádja lesz. Azoknál a foszereplo személye az összetartó kapocs, Mikszáthnál a jó palócok. 
Kövessük most az elobb említett, elképzelt naiv olvasatot, és próbáljuk meg ebbol a nézopontból megérteni a kötet szerkezetét. A gyanútlan olvasó igyekszik a legkézenfekvobb megoldást választani, hiszen nincs oka rá (legalábbis egyelore), hogy bonyolultnak képzelje a muvet. Elsoként tehát egy természetes rendet választ. 

Az idorend 
A novellák látszólag idorendben sorakoznak egymás után, pontosabban fogalmazva: az elbeszélt események belso idejének megfelelo sorrendben. Kevés konkrét idopontjelöléssel találkozhatunk, csak néha-néha bukkan fel egy-egy olyan hivatkozás, amelyik másik elbeszélésre vonatkozik, amibol kiderítheto, hogy melyik esemény történt elobb, vagy késobb. 
Persze vannak nyilvánvaló esetek. Vér Klári elobb A bágyi csoda történetében lesz Gélyi János szeretoje, s csak ezután, már mint Gélyi János felesége szerepel a Szegény Gélyi János lovai címu írásban. Ugyancsak valószínunek tunik, hogy Timár Zsófi azért hord fekete kendot A bágyi csodában, mert a Timár Zsófi özvegysége címu novellában éppen arról olvashattunk, hogy elveszítette a férjét. (Az utóbbi példa nem feltétlenül igaz, Timár Zsófi már akkor fekete kendovel fejezi ki szalmaözvegységét, amikor a férje még él. Ennek ellenére a naiv olvasó ok-okozati összefüggést láthat a két mozzanat között, s miért is tenne másképp?) 
Ha aprólékosan összevetjük Mikszáth írásainak szövegét, találhatunk még néhány utalást, de legtöbbször csak annyi derül ki, hogy egy-egy esemény melyik évszakban játszódik, a novellák közös szereploi különálló történetekben szerepelnek, nem feszül az írások mögé érzékelheto idosík. Annál meglepobb, hogy arra is akad példa, hogy az író megsérti ezt a látszólagos laza idorendet. 
A tizenöt írás közül Az a pogány Filcsik a hatodik. Ennek a történetnek a vége felé a következo mondatot olvashatjuk: 
Egy cserjéhez érve, a majornoki hegyszakadéknál (ott, ahol éjente, mint mondják, a Gélyiné lelke nyargal megriadt lovakon) megbotlott valamiben a gyalogúton. 
Gélyiné, azaz Vér Klára a Szegény Gélyi János lovai címu írásban zuhan a majornoki hegyszakadékba, ez pedig a kötetben a tizenharmadik novella! Fel kell tehát adnunk a szigorú kronológiáról szóló elképzelésünket. Mivel az író megsérti az általunk elképzelt, természetesnek tuno rendet, más megoldást kell keresnünk. 
Kézenfekvo ötlet megvizsgálni a novellák keletkezési sorrendjét, hiszen ez nyilvánvalóan befolyásolhatja a kötetbeli közlési sorrendet is. A kritikai kiadás alapján két jegyzéket készíthetünk. Az elso a novellák elso kidolgozásának, elso közlésének (általában folyóiratközlésének) sorrendjét tükrözi. (Ez természetesen nem feltétlenül azonos a megírás sorrendjével, hiszen Mikszáth leadhatott korábban megírt novellát is egy késobbi idopontban. Az azonos hónapban közölt írások sorrendje is módosítható): 
1.	Az a pogány Filcsik (1876. október) [A Filcsik uram bundája címmel] 
2.	A gyerekek (1879. november) [A mézeshetek címmel] 
3.	Galandáné asszonyom (1879. december) [Luca címmel] 
4.	Két major regénye (1881. március) 
5.	Bede Anna tartozása (1881. március) 
6.	Timár Zsófi özvegysége (1881. március) 
7.	Péri lányok szép hajáról (1881. április) 
8.	A kis csizmák (1881. május) [A kis András csizmái címmel] 
9.	A bágyi csoda (1881. május) 
10.	Szücs Pali szerencséje (1881. május) 
11.	A gózoni Szuz Mária (1881. május) 
12.	Szegény Gélyi János lovai (1881. június) 
13.	A néhai bárány (1881. október) 
14.	A „Királyné szoknyája” (1881. december) 
15.	Hova lett Gál Magda? (1881. december) 
Ehhez képest a kötetben a következo sorrendben találhatók meg a novellák: 
1.	A néhai bárány 
2.	Bede Anna tartozása 
3.	Péri lányok szép hajáról 
4.	A kis csizmák 
5.	Timár Zsófi özvegysége 
6.	Az a pogány Filcsik 
7.	A bágyi csoda 
8.	Szücs Pali szerencséje 
9.	Galandáné asszonyom 
10.	A gózoni Szuz Mária 
11.	Két major regénye 
12.	A „Királyné szoknyája” 
13.	Szegény Gélyi János lovai 
14.	A gyerekek 
15.	Hova lett Gál Magda? 
A két lista alapján rögtön felfigyelhetünk néhány dologra. Természetesen a két lista nem azonos sorrendet tükröz, ennyire még a naiv megközelítésünk sem naiv. Megfigyelheto, hogy három, korábban megírt novella kerül a kötetbe, ezeket egészíti ki az író egy szuk év alatt kötetnyivé. A három korábbi írás közül a legelso a Mikszáth korai írásaiban többször is megrajzolt Filcsik István csizmadiamesterrol szól. A figura kissé elüt A jó palócok alakjaitól, inkább a kezdeti évek Suska Mihályára, vagy Stofi bácsijára hasonlít. A két másik novella önéletrajzi ihletésu, Mikszáth saját magát rajzolja meg a babonás temetoi történetben és az ifjúházasokról szólóban is. Vagyis a kötet legkorábbi darabjaiban szinte még nyoma sincs a késobbi szerkezetnek, hiányzanak az ismert szereplok. 
Az 1882-es kötet egységes hangját, szereplogárdáját, helyszínét és vélhetoen a kompozíciót is csak 1881-ben alkotja meg az író. Egyetlen év leforgása alatt igazítja egymáshoz az egyébként még 1881-ben is különbözo helyszínekkel megírt történeteket. 
A listákból jól látszik az is, hogy A néhai bárány és a Hova lett Gál Magda? szinte közvetlenül egymás után készült, vagyis a dolgozat elején említett keretes szerkezetnek egyszeru technikai magyarázatát is fellelhetjük: Csuri Jóska neve elobb egy 1881. októberi, majd egy decemberi írásban tunik fel. A keret azáltal jön létre, hogy Mikszáth a két írásból nyitó- és záródarabot készít. 
A Szegény Gélyi János lovai majdnem utoljára készült el, Gélyiné majornoki hegyszakadékban bolyongó lelkérol tehát csak 1881. júniusa után tudhat Mikszáth, hacsak nem gondolta már el jóval a megírás elott a történetet. Az a pogány Filcsik elso változata pedig a kötet legkorábban keletkezett darabja, vagyis a Gélyinérol benne tett megjegyzés utólagos betoldás. Valóban így van, az 1876-os folyóiratközlésben a korábban idézett szövegrész még így szerepelt: 
Egy cserjéshez érve, egyszerre megbotlott valamiben a gyalogúton. 
Ezen még az 1881-es újraközléskor sem módosít az író, csak amikor A jó palócok kötetét összeállítja, akkor igazít a szövegen. Mikszáth szándékosan zavarja össze az idorendet, szándékosan olyan eseményre hivatkozik, amirol az olvasó majd csak késobb értesülhet! Ezt persze csak akkor érzékelhetjük, ha újraolvassuk a kötetet. 

A helyszín 
Elképzelt gyanútlan olvasónk másik természetesnek tuno elképzelése a novellafüzér helyszínére vonatkozhat. A novellák Mikszáth szüloföldjén, a palócság lakta vidéken játszódnak. Nem ritka az olyan olvasó, aki valóban létezo falvaknak tekinti Bodokot, Gózont, Majornokot, Csoltót; valóban létezo pataknak hiszi a Bágy patakot. Ezek persze költött földrajzi nevek, a térképen hiába is keresnénk oket. Mikszáth alakította ki azt a képzeletbeli térképet, ahol A jó palócok történetei zajlanak. Az illúzió azonban tökéletes. 
A tizenöt novella ügyesen összemossa a valóságos és képzeletbeli helyeket. Az Ipoly, a Cserehát vagy Miskolc neve összeköti a valós helyszínekkel a mesebelit. Azt is tudjuk, hogy a költött nevek mögött létezo falvak lapulnak, Bodok alatt például Mikszáth szülofaluját, Szklabonyát kell elképzelnünk. Itt játszódik az egyes szám elso személyben megírt Galandáné asszonyom, itt található a több novellában is emlegetett savanyúkút. Majornok neve mögött talán Mauks Ilona faluja, Mohora rejtozhet, Mikszáth más írásaiban majornoki kisasszonyokat emleget, nem lehetetlen, hogy Mauks Ilonára és Kornéliára gondolva. A Bágy patak ezután nem lehet más, csak a két falut valóban összeköto Kürtös patak. 
A jó palócok elso kiadásának illusztrátora, Dörre Tivadar igazi térképen is megörökítette a novellafüzér helyszínét. A metszet igen kicsire sikerült (2,5 cm ´ 2,5 cm), alig veheto ki a rajz, a feliratok pedig szinte egyáltalán nem; két helyen záródíszként szerepel a kötetben. A kritikai kiadás már nagyítva (!) közli a fotóját (3,5 cm ´ 3,5 cm), sajnos nagyítás és a fotó minosége miatt a feliratok teljesen olvashatatlanná váltak. Az eredeti illusztrációt erosebben nagyítva mégiscsak kisilabizálhatóak a térkép feliratai. A Bágy patak (ahogyan a valódi Kürtös patak is) nagy félkörívet leírva siet a rajz alján feltüntetett Ipolyba. A jobb partján rendre be van jelölve Bágy község, Majornok, Csoltó, Bodok; a túlsó parton pedig Gózon. Ezek a falvak A néhai bárány szövegében valóban így követik egymást, az író ebben a sorrendben említi oket, amikor Baló Ágnes kelengyésládájának útját leírja. A térképen szerepel még két különálló major, nyilván a Két major regénye címu írás helyszíneként. Fellelhetjük a majornoki hegyszakadékot, valamint a gózoni erdot, ahol a szent kút közelében játszódik A gózoni Szuz Mária története. 
A kicsinyke illusztrációt nézegetve önkéntelenül is J. R. R. Tolkien regénye, A gyuruk ura jut az ember eszébe, vagy talán klasszikusabb példa: Milne Micimackója. Olyan hátteret jelent a Mikszáth-novellák mögött ez a rajz, mint a Milne-regényben a Százholdas Pagony, vagy a Méhek Fája. 
Tekintheto-e a Micimackóhoz hasonlóan ez a térkép a kötet szerves részének? Írói szándékot tükröz-e az elso kiadásbeli illusztráció? Naiv olvasatunk szerint: igen, hiszen kiszolgálja azt az igényünket, hogy a történeteket egyszeruen elképzelheto térben rendezze. Sajnos a kronológiáról szóló gondolatmenethez hasonlóan itt is be kell majd látnunk, hogy az elso megközelítés nem illeszkedik pontosan a szövegbol kiderítheto tényekhez. 
A térképen hiába keressük a Bogát-hegyet, vagy a Királyné szoknyáját, ezek csak a szövegben szerepelnek. Baj van a helységek szomszédsági viszonyaival is, hiszen a Hova lett Gál Magda? címu írásban a következoket olvashatjuk a bodoki csevicekútról és az azt orzo Szent Vendelin szoborról: 
Hanem aztán volt e miatt a kút miatt »hiba« is. Mikor azt a határigazítási pört vitték a majornokiak ellenük s megnyerték a felso réteket, úgyhogy immár a kút is az o határukba esett, a prókátor felszámította az eddigi haszonélvezetbe a savanyúvizet is, melynek használata huszonhét esztendo óta naponta egy váltó forintnyi jogtalan hasznot eszközölt minden bodoki ember egészségi állapotában, minélfogva most ezen kártétel egy kerek summában lészen visszatérítendo a majornokiaknak. 
No, ha ezt így ítéli meg a tekintetes vármegye, nemcsak az egész határ úszik utána a kútnak, de a hajszálaik sem az övék többé. 
A rétet már nem is sajnálták, a Szent Vendelinen is segítettek, rávésetve, hogy: »Ezen Szent Bodok helysége költségén emeltetvén, ámbátor most kápolnástól, mindenestol a majornoki határban vagyon, mindazonáltal a bodoki határra ügyel fel«, de bezzeg a kút, vagyis az újonnan támasztott követelés miatt nagy rémület volt a faluban. 
Mármost a térképre pillantva rögtön megállapíthatjuk, hogy Bodok és Majornok nem határos egymással, közöttük fekszik még Csoltó! A novellát azért idéztük ilyen terjedelmesen, mert jól rávilágít Mikszáth alkotói módszerére. A szobor talapzatára vésett felirat történetét megírta már egyszer Az igazi humoristák címu kötetben (KrK. 54.), s egy késobbi történetben, a Krúdy Kálmán csínytevésében is szerepelteti. Majornok pedig talán azért szerepel az anekdotában, mert Mikszáth ehhez a helységhez kapcsolja tréfás anekdotáinak legtöbbjét. A jó palócok lapjain ezek közül Az a pogány Filcsik címu novellában olvashatunk ilyet: 
Mert... de köztünk maradjon, ez a Majornok a leghitványabb falu az egész környéken. Egyrészt, hogy a legszegényebb a népe, de kivált, mert nincs egyetlen kövezett útja, hídja, még csak helységháza sincs. 
Ami nem is csoda, mert a megyei uraknak még sohasem volt szeretojük Majornokon, minélfogva arrafelé építették az országutat, amerre jártak. 
Ott van, teszem azt, a csoltói országút: olyan, mint a palló; a szép Bitró Erzsébetnek köszönheti a Bágymellék, míg a Karancsalja a deli Vér Jánosné tejszín arcát áldhatja. 
Ez a néhány bekezdés szinte szó szerinti átvétel egy másik írásból, a Rajzok a régi vármegyébol címu regénybol. Ez 1881 nyarán jelent meg folytatásokban a Pesti Napló hasábjain. A bennünket érinto rész így szól: 
Miért hát, hogy mégis ez a leghitványabb falu a vidéken? 
Talán mert feneketlen sárfészek, mert egyetlen kövezett útja sincs? No, bizony ennek igen egyszeru volna a magyarázata. Mind olyan vicispánok uralkodtak a vármegyében, akiknek nem volt Majornokon szeretojük, minélfogva mindenik arra felé építette az ország-utakat, ahol udvarolt. Az valami természetes is, azon nem ütközhetik meg senki. Már azért a vármegye hatalma követeli, hogy a vicispán négy lova úgy röpüljön, mintha szárnya volna. S bizony a jó út a jó lónak a szárnya! 
Ott van a bodonyi országút, olyan akár a palló, a szép Bitzó Erzsébetnek köszönheti a Cserhát, míg a Karancsalja a deli Vér Jánosné tejszín arcát áldhatja. 
Így lesz a Cserhátból Bágymellék, Bitzó Erzsébetbol Bitró Erzsébet. Mikszáth ugyanezt a pribolyi országút kapcsán is elmeséli, a Nemzetes uraimék egy egész fejezetét szenteli ennek. (Ennek kapcsán kiigazíthatjuk a kritikai kiadás egyik szövegkritikai jegyzetét. A Rajzok a régi vármegyébol egyik helyén (KrK. 2. 289. 15.) Mikszáth Kapornokot ír Majornok helyett. Az apám ismerosei címu regényben (KrK. 2. 24. 7.) szintén. Ez utóbbiról a jegyzetek azt állítják, hogy a Szegedi Naplónak leadott kézirat helytelen olvasása folytán keletkezett. Majdnem bizonyos, hogy másról van szó. A helynevek láncolatát kell inkább bovítenünk, a történet elobb Pribolyról, majd Kapornokról, végül Majornokról szól.) 
A példák száma könnyedén szaporítható. Mikszáth korai regényeinek (Nemzetes uraimék, Az apám ismerosei) anyagát újra meg újra átdolgozta, epizódokat emelt ki belolük, A Tót atyafiak négy története közül ketto teljes egészében így keletkezett. Mikszáth alaposan kiaknázta Az igazi humoristák címu kötetének anyagát is. Ennélfogva nem várható el, hogy a novellákba illesztett anekdoták tökéletesen illeszkedjenek A jó palócok elképzelt földrajzi rendjéhez. Ellentmondanak egymásnak, Mikszáth még az utolsó pillanatban is módosítja az egyes neveket. Úgy tunik azonban, hogy nem törekedett arra, hogy minden ellentmondást kiküszöböljön. 
A kritikai kiadás szereplo-felsorolása Filcsik Istvánt Bágy községben lakójának tekinti. Valóban, A gózoni Szuz Mária szövegébol ez derül ki. A kis csizmák története viszont Bodokon játszódik, s Filcsik uram bodoki csizmadiaként készíti el a kis Andris csizmáit. Az a pogány Filcsik címu írásban Majornokról származik, de azt is megtudjuk, hogy elozoleg Gózonban lakott. Mi hát az igazság? Nem derítheto ki. 
Mikszáth nem tartja be azokat a játékszabályokat, amiket gyanútlan olvasatunk elvárna. Hiába találunk térképet az elso kiadás lapjain, nem több az hevenyészett illusztrációnál. Az író sem ragaszkodik hozzá, hogy a késobbi kiadások közöljék e rajzot, nem része a munek, nem tekinthetjük a szerzoi elgondolás részének. 

A palócok 
A gyanútlan olvasó harmadik, természetesnek tuno feltételezése, hogy Mikszáth kötete palóc szereploket mutat be, pontos képet fest az író szukebb hazájáról. Valójában szó sincs etnográfiai pontosságról. Mikszáth szereploi egyszeru falusi emberek, a viseletükbol, beszédmódjukból, szokásaikból nem lehet ráismerni származási helyükre. Ha nem ismernénk a kötet címét, nemigen tudnánk megmondani, hogy Magyarország melyik vidékén játszódnak a történetek. Mikszáth nem néprajzi tanulmányt írt, bár novellához használt ilyet. Pintér Sándor: A palócokról írott, 1880-ban megjelent tanulmányát nemcsak ismerte, hanem ismertette is a Szegedi Napló hasábjain (KrK. 59. 44–49.). A kritikai kiadás is felhívja azonban a figyelmet egy ellentmondásra: a Mikszáth által bemutatott könyv közölt és tényleges adatai bántóan nem egyeznek, mintha két palócokról szóló munka létezne, s mi csak az egyiket ismernénk. Az író Pintér és Mocsáry könyvérol beszél, Mocsáry Pál népköltészeti gyujteményét azonban hiába keressük. 
Mikszáth A palócokról címu írásában számos olyan mozzanatot említ, ami Pintér Sándor tanulmányában nem szerepel, és nem csupán a népköltészeti anyag ilyen, hanem számos apró anekdota, amit az író különbözo írásaiba, például a leghitványabb faluról szóló, többször megírt történetbe beépít. Idézzünk most egy olyan párbeszédet, amely A jó palócok történetében bukkan fel. Mikszáth könyvismertetésében ez olvasható: 
– Milyen az út, földi? kérdi a palóc a kiscsoltói fuvarostól. 
– Csintalan nagy uram, csintalan? 
– Hát a termés milyen volt? 
– Maradhatós nagy uram, maradhatós. 
– Hát a szolo mutatkozik-e valahogy? 
– Úgy, hogy sehogy se mutatkozzon, még sohasem volt. 
A székelyek csavaros észjárására emlékezteto dialógus szövege több ponton is gyanús. Nem világos, hogy miért a kérdezot nevezi Mikszáth palócnak. Az elso válasz végén is logikátlan a kérdojel. A válaszoló kétszer is nagy uramnak nevezi beszélgetopartnerét, amitol az az érzésünk támad, hogy ez a párbeszéd inkább Mikszáth egyik regényének, vagy novellájának idézete, nem pedig néprajzi megfigyelés. Ez a részlet másfél év múltán A „Királyné szoknyája” címu novellában kerül ismét elénk, s érdekes módon a beszélgetést folytatók közül az egyik úri szereplo: 
Úgy elgondolkozott, hogy észre sem vette az öreg úri vadászt, ki a hegy felol közelgett, csak mikor már megszólította. 
– Jó estét fiam! Hova való vagy? 
– Csoltóra. 
– Akkor azt is tudod, kié ez a hegyhát? 
Imre elmosolyodott. Egészen egyenesen mégsem veszi magára, nincs vele mit dicsekedni. 
– A Gyócsi Imréé – mondá kelletlenül. 
– Úgy nézem, szántónak használja. Arra ugyan nem lehet valami nagyon jó. 
Imrét bosszantotta a lenézo beszéd. De bizony csak nem hagyja bántani a Bogátot. 
– Maradhatós biz az, egészen maradhatós. 
– Hát az út milyen tole a belédi üveghutáig? 
– Csintalan, majd mindig csintalan... 
Említettük már egyszer Az igazi humoristák címu Mikszáth-kötetet, egy az iméntihez hasonló, a palócokra jellemzo nyelvi fordulat kapcsán még egyszer idézhetjük. Mikszáth a temetok sírfeliratai közül válogat, humoros versikéket, feliratokat közöl, s közöttük szerepel a rimaszombati utazóügynök sírverse is: 
Itt pihen Kutlik Pál, az én kedves férjem. 
Honnan foglak várni ezentúl mindennap? 
A kritikai kiadás Kutlik Pál nevéhez fuz magyarázó jegyzetet, arról azonban nem tesz említést, hogy a versike második sora szinte szó szerint megegyezik a Timár Zsófi özvegysége címu novella egyik nagyon hangsúlyos mondatával: 
Zsófi némán borult a holttest fölé, csókokkal borította s sokáig tartá átkarolva, görcsösen. 
Mikor eroszakkal elszakították onnan, akkor is olyan szelíd, olyan nyugodt volt az a bánatos arca, mint egyébkor. Nem volt még sem szava, sem könnye. 
Visszafordult, egy utolsó tekintetet vetett a halottra s összeroskadt. 
Majd felkelt, megragadta acélerovel az öregasszony vállát s szilaj, dúlt arccal, tompa hangon kérdé: 
– Minek hozott kend ide? Honnan fogom ot ezentúl várni? 
S könnye csak most eredt meg, mint a kiengedett patak. 
Timár Zsófi története abból a szempontból is tanulságos, hogy mennyire kötodnek A jó palócok történetei Mikszáth szukebb szülohazájához. Amint az a kritikai kiadás jegyzeteibol kiderül, a toronyból leszédülo ácslegény történetét az író 1875-ben meséli el eloször. A pesti ferences-rendi templom renoválása kapcsán hozza fel, mint egy hajdan Egerben megtörtént esetet. A novella folyóiratközléseiben, a Fovárosi Lapok és a Szegedi Napló szövegében már Röszkén játszódik a történet (1881. március–április; Mikszáth Szegeden írja ezt a változatot), s csak az 1882-es kötetben válik palóccá az eset. 
A novellafüzér szereploi tehát nem felelnek meg a gyanútlan olvasó elvárásainak. 

Összegzés 
Sem idoben, sem térben, sem az alakok között nem sikerült természetes rendet találnunk. Mintha Mikszáth tudatosan törekedett volna arra, hogy ezek a novellák laza rendben maradjanak. Nem szotte olyan szoros rendbe a szálakat, hogy regénnyé szervezodjön a szöveg. A történetek sajátos palóc mitológiai térbe kerülnek, szinte tetszoleges sorrendben olvashatók, idézhetok. Számukat akár szaporítani is lehet, hiszen írt három olyan novellát is, amelyik minden további nélkül beillesztheto a kötetbe. Rubinyi Mózes meg is tette, 1914-es kiadásában szerepelteti A fekete kisasszony, A szépasszony vászna és az Asztaltól – ágytól címu novellákat. Ezek a személy és helynevek tekintetében tökéletesen illeszkednek A jó palócok darabjaihoz. A kritikai kiadás úgy véli, Mikszáth önkritikusan tartózkodott attól, hogy a misztikus hangulatú darabok túlsúlyba kerüljenek a kötetben, a magunk részérol arra gondolunk, hogy alaposabb kötetkompozíciós elemzés nélkül ez a kérdés megválaszolhatatlan. 
Szükség lenne már réges-régen olyan átfogó vizsgálatra, amelyik A jó palócok szövegösszefüggéseit, keletkezéstörténetét, kötetszerkezetét feltárja és értékeli. Az eddigi kiadások jórészt csak halomba hordták a fellelheto adatokat, feldolgozásuk pedig egyelore nem történt meg kielégíto módon. Az évforduló talán arra is alkalmas, hogy ilyesmit szóvá tegyünk, abban a reményben, hogy a szövegek újabb, tudományos igényu kiadásai már figyelnek erre is. 
AOT I S Z A T Á JOD I Á K M E L L É K L E T E 

1997. JANUÁR                                                                 40. SZÁM   

HÁSZ-FEHÉR KATALIN
A vígjáték és a regény párbeszéde 
MIKSZÁTH: A NOSZTY FIÚ ESETE TÓTH MARIVAL 
 MIKSZÁTH KÁLMÁN (1847–1910) 	·	„Csodálatos, hogy az emberiség... milyen fiatal és mennyire tele van naivsággal. Foleg a színpadi muvek közönségénél tapasztalható. – Ott ül a nézotéren s látja a darab legelején, milyen rosszul áll az egymást szereto fiatalok dolga... Pedig csak a színlapra kell vetni egy tekintetet, s ha az áll ott, hogy »vígjáték«, még az angol bank sem olyan biztos, mint a házasság az utolsó jelenetben...” 
„Azelott csak két fogalom volt a nagyképuségre: a pávakakas és a spanyol nagykövet. A többi teremtmény a maga módja szerint, a maga természetességében élte le a világát. Az emberiség kétfajta gogöt ismert: a XIV. Lajosét és a Diogenészét. A többi ember vagy rossz volt, vagy jó volt, vagy okos volt, vagy nem volt okos, de nem bujkált mindenféle szerepkörökben. Átlátszók voltak. Azért még nem is kellett a Röntgen-sugarakat kitalálni.” Így ír Mikszáth Kálmán egyik cikkében (Nem kell mindent tudni), 1904-ben, A Noszty fiú esete Tóth Marival címu regényét két évvel megelozoen. 
A „tiszta embernek”, az „átlátszó embernek”, a mesterséges és megtéveszto szerep hiányának a képzete a szabadságharc utáni idoszakban egyre inkább a század elso évtizedeihez, a hol reformkornak, hol biedermeiernek nevezett idoszakhoz kapcsolódott. A század második felét megélt emberek emlékirataiban, emlékbeszédeiben, önéletírásaiban szinte kivétel nélkül nosztalgiával felidézett aranykorként szerepel ez az idoszak, szemben a jelen kiismerhetetlen, bonyolult, szövevényes világával, melyben a legtisztább ideálok mögött is szerepek gyaníthatók, és leleplezodnek, még mielott a tragédiáig eljuthatnának. Mikszáth korábbi regényeiben is szívesen alkalmazza az alakoskodás, a szerepcsere, a szereplok külsejének és jellemének ellentmondásosságában rejlo bonyodalmakat, írói eszközként, humorforrásként, idillteremtési lehetoségként. A mesemondás egyik legizgalmasabb és legosibb formulájára, melyet Odüsszeusz álruhás hazatérésébol már jól ismerünk, a legváltozatosabb módon építi rá korábbi kisregényeinek és egy sor novellájának cselekményét. A gavallérokban (1897) a Sáros vármegyei nemesek Csapiczky Endre esküvojén például kibérelt fogatokkal, kölcsönvett ékszerekkel, alkalmilag beöltöztetett lakájokkal, tízezrekre szóló álváltókkal, egymás közti hallgatólagos megegyezés alapján játsszák el sajátos álarcosjátékukat, hogy hogyan viselkednének, ha valóban gazdagok lennének. Ez az itt még ártatlan és ártalmatlan tragikomikus szürrealista játék azonban már a következo évek muveitol kezdve egyre veszélyesebb és komorabb, emberéletekbe kerülo szeszéllyé, végül hidegvéru stratégiává változik. 
A szelistyei asszonyokban (1901) Mátyás király, miközben udvari bolondját, Mujkót ülteti várpalotai legénytanyájának a trónjára, o maga álruhában fogadja a három szelistyei követasszonyt. Egyszeru udvaroncként így elnyeri a legszebbnek, Gergely Annának a szerelmét, s a továbbiakban, egy erdo mélyén felépített kastélyban, magánemberként, álruhában meg tudja teremteni azt az idilli világot, amelyet uralkodói szerepköre lehetetlenné tesz a számára (erre utal a mu utolsó fejezetének kétértelmu címe: A király paradicsomkertje, mely egyszerre jelenti Mátyásnak e privát idilljét, és azt a szépasszony-kertet, melyet Szelistyén a megrémített Dóczy, az odavalósi tót menyecskék széttelepítésével és Erdély legszebb asszonyainak behozatalával megteremt, de amelyet Mátyás király már sohasem tud megnézni). A Mátyás-féle álruhásdi azonban szerencsétlenül végzodik például az Akli Miklósban (1903), amikor a szeszélybol egyszeru polgárnak (vadásznak) öltözött Ferenc császár helyett annak egyik alattvalóját, Kovács Mihály ezredest lotték le, aki után két árva gyermek maradt. A vén gazemberben (1904) báró Inokay Mária „öltözteti át” a kasznár unokáját, Borly Lacit lakatosmesterbol huszárrá, megsemmisítve az öreg Borly terveit, hogy a fiúból mesterembert nevel. A legbonyolultabb inkognitójáték, az átöltözések egész sorozatával, A Noszty fiú elott A beszélo köntösben zajlik le (1889), amikor az átváltozások, álöltözetek hosszú sora után maga az álruha is hamissá válik: az öreg Lestyák Mihály mesteri hiúságból ugyanolyan köntöst készít, mint a Kecskemét városának birtokában lévo, a török szultántól kapott ajándék, melynek az a varázshatása van, hogy a belehímzett szultáni jelszót meglátva a törökök a köntöst viselo ember minden kívánságát teljesítik. Lestyák mindent pontosan lemásol, csak éppen ez a jelszó marad le a köntösrol, s amikor az álruhában o maga megjelenik a törökök elott, azok levágott fejjel, lóra kötve küldik vissza a városba. 
Szerep és valóság, maszk és idill A Noszty fiúban távolodik el véglegesen és többé össze nem illeszthetoen egymástól. Igaz, hogy nem annyira végzetszeruen, mint A fekete városban, ahol egy egész város öltözik át feketébe a Görgey foispán elleni bosszú rituális szertartására; itt még csak a Mátyás király esetében lehetséges idilli szerelem válik áldozatául egy pusztuló (nemesi) és egy emelkedo (polgári) világ részben megrögzött, részben alakulófélben lévo szokásrendjének és törvényeinek. 
A Noszty fiút úgy szokás kétpólusú társadalmi regényként emlegetni, hogy az egyik oldalon ott áll a hozományvadász dzsentri réteg (ennek tulajdonságai, mint Barta János írja, surítetten, tömörítve jelennek meg Noszty Feri alakjában), amely minden eszközt bevetve igyekszik megszerezni a munkája által meggazdagodott, társadalmi szokásoktól független polgár (Tóth Mihály) vagyonát. Ennek alapján értelmezik a regényt az elavult, önmagát túlélo és az új társadalmi réteg, az erkölcsi romlottság és tisztaság harcának, melynek során, sajátos mikszáthi látásmódban feltárulnak a megyei és politikai élet visszásságai, aktuális párt- és nemzetiségi kérdései stb. Ha azonban a regényt nemcsak kétpólusú, hanem kétszintes munek (is) tekintjük, ahogyan Bécsy Tamás nyomán a középkori misztériumjátékokat (s ennek alapján például a Csongor és Tündét), akkor azt figyelhetjük meg, hogy annak az idilli világnak a megakadályozásában, amely a két fiatal, Mari és Noszty Feri szerelmébol létrejöhetne, ugyanúgy szerepet játszik a Nosztyak, mint a Tóthok reális társadalmi világa. E kétszintes regényben az egyik szintet tehát a megvalósíthatónak hitt idill, a másik szintet pedig az idill kialakulását meghiúsító gondolkodásmód és szokásrend képviseli. Az elozo, az idilli-szentimentális történet a vígjáték szabályai és kliséi szerint alakulna, és akkor a történetnek boldog házassággal kellene végzodnie, mint azt Mikszáth az Utóhangban le is írja: „Csodálatos, hogy az emberiség ... milyen fiatal még és mennyire tele van naivsággal. Foleg a színpadi muvek közönségénél tapasztalható. – Ott ül a nézotéren s látja a darab legelején, milyen rosszul áll az egymást szereto fiatalok dolga...Pedig csak a színlapra kell vetni egy tekintetet, s ha az áll ott, hogy ’vígjáték’, még az angol bank sem olyan biztos, mint a házasság az utolsó jelenetben”. A második szint a regény szintje, amely körülveszi és leépíteni igyekszik a vígjátéktörténetet. A Noszty fiú nemcsak társadalmi rétegek és életideálok, hanem ezen belül a mufajok harca, párbeszéde, egymás elleni és melletti replikáinak sorozata. 
Az egymással ellentétes társadalmi pólusok, a dzsentri és a polgár szembeállítása az utóbbi, reális (regény)szinten történik meg, de e két pólus már közösen, együttesen van ellene a „mikszáthi paradicsom”, a valóságon felül vagy kívül létrehozható (s az eddigi Mikszáth-muvekben, még a Különös házasságban is megvalósuló) boldogságszigetnek, ahol a világ muködo törvényei kikapcsolódnak, érvényüket vesztik. 
A regénynek e két szintje a többszörös ruha- s ezzel együtt szerepcsere folytán különül el egymástól. Noszty Ferit csinos huszárhadnagyként ismerjük meg Trencsénben, kissé léha és felelotlen szerepben, de semmi olyan tulajdonsággal, amely meggátolná abban, hogy idovel egy Stromm ezredeshez hasonló katonatisztnek és úriembernek a karrierjét fussa be. Hogy nem kapja meg Velkovics Rozália kezét, pedig a házasságnak a tulajdonképpen polgári eredetu szülok sincsenek ellene (az öreg Velkovics orvosnak tanult egykor, azután váratlan örökségébol nemességet vásárolt magának, felesége pedig egy pozsonyi kékfesto lánya), annak nemcsak az az oka, hogy Noszty, megsértve a becsület szabályait, aláhamisítja Stromm ezredes nevét a váltóra, hanem az is, hogy Kozsehuba, Velkovics Rozália másik kéroje, egy vendéglotulajdonos (polgár) kihasználja Noszty szorult helyzetét, s a pénzkölcsön feltételéül kéri tole a váltóhamisítást. A hamisítás miatt Nosztynak távoznia kell az ezredbol, így megtörténik az elso alakváltás, az egyenruha helyébe polgári ruhát ölt. 
Másodszor akkor öltözik át Noszty, amikor Fitos János nevu vadászként megjelenik a somlyói szoloben, hogy véghezvigye a furfangos „kutyafeju hercegno”, Máli nagynéni tervét, s ismeretlenül Mari közelébe jusson. Csakhogy itt váratlan helyzetbe kerül: nemcsak o, hanem Mari is álruhában vesz részt az iparos ifjúság szüreti bálján, hogy kipróbálja, vajon mennyire udvarolnak neki, ha nem tudják róla, hogy kinek a lánya. Tóth Mariról a regényben az egyetlen részletes jellemzést, sot lélekanalízist éppen Máli néni adja, aki nem annyira a lány szendeségét, tisztaságát hangsúlyozza Noszty Ferinek, hanem hiúságát: „Hiszen éppen az a nagy hiúság, hogy tükrének se hisz, udvarlóinak se hisz, hanem még valami erosebb tanúbizonyságra vágyik.” A másik vonás, amit Máli néni megállapít Marinál, az a világ rendjébe, társadalmi helyzetébe való belenyugvás képtelensége, hogy mindenáron idillt és romantikát szeretne ott, ahol vagyona folytán ennek már igen kevés a lehetosége: „A nagy vagyon fogalma ez egyszer kétségtelenül elválaszthatatlan a személyétol, azon nem lehet segíteni.” Marinak erre a gyöngéjére játszik rá Máli néni a tervével, amikor a szerepcserét, az álruhás játékot ajánlja fel Noszty Ferinek. („A bárányborbe bújt oroszlán leveti végre a báránybort. A patikárius-segéd szentimentális szerepébol visszavedlik Noszty Ferenc azzá, ami volt.”) Az adott tervben nem (vagy nem csak) két társadalmi réteg áll egymással szemben (a Noszty rokonság, sot maga Feri is, kezdetben az udvarlás és lánykérés szokásos módjára gondolnak – egy kis segítséggel), hanem noi hiúság a noi furfanggal szemben is. A szobalánynak öltözött Mari hiúsága és álruhája, noi és polgári bizonytalansága, a realitásokat tudomásul venni nem akaró idillvágya bizonyos értelemben éppúgy gátló tényezoje a házasság létrjöttének, mint Noszty Feri hozományvadászata, vagy legalábbis elosegíti, megkönnyíti a Máli néni-féle terv kibontakozását. 
A szüreti jelenet, a két álruhás fiatal megismerkedése annak a szerepnek a lejátszása, hogy mi történne, ha valóban azok volnának, akiknek átöltöztek. A kezdodo szerelem szépsége és tisztasága még a valódi idill lehetoségét is felvillantja egy pillanatra, de ekkor lép be a jelenetbe Noszty elozo szerepkörének, huszáréletének egyik alakja, Velkovics Rozália, és visszazökkenti a cselekményt a valóságba. 
Noszty Feri és Mari újbóli találkozása Noszty újabb szerepével folytatódik: szolgabíró lesz a voglányi járásban. Noszty ebben az alakjában népszeru, az öregek által is kedvelt fiatal nemes, Mari pedig drága holmikat viselo, szeszélyes, unatkozó gazdag lány. Amikor arra kerül a sor, hogy felfedik egymás elott kilétüket, a szüreti jelenetre emlékezve visszatér – de megint csak egy pillanatra – a realitásokból kilépo szerelem lehetosége („napsugárból, ködbol, naiv bohóságokból font kötéllétrán lépegettek az égbe. S útközben úgy nekimelegedett a Noszty szíve, hogy a jóság harmatját izzadta ki...”). Feri már-már visszalép, amikor eszébe jut, hogy játéka jogos, hiszen Mari is alakoskodik, az o arcán is ott a maszk, vagyis e játékban egyenrangú félként vesz részt Nosztyval. Nem férfi-no kapcsolatként alakul tovább az esemény, hanem maszknak maszk elleni küzdelmeként („szabályos lefolyású párbaj”), melybol az egyént, a személyiséget Noszty kizárhatónak véli. 
A lánykérés a somlyói jelenet folytatásaként, természeti környezetben, erdoben, egy rókacsalád játékának figyelése közben zajlik le. Noszty puskával a kezében (vadászként), Mari stílszeruen, a szobalány álruhájában jelenik meg Noszty mellett. A környezet ideiglenesen lelküket, gondolkodásukat, érzéseiket is magához alakítja, s megint kívül kerülnek azon a világon, amely az idill folytatását megakadályozhatná. Fitos János uradalmi vadász megkérte a szobalány Klára kezét, az igent mondott, s az álruhás történet itt, a szerencsés befejezés után véget ér. A maszkok lejátszották a szentimentális regény vagy a vígjáték forgatókönyve szerinti szerepeket, az eloírt, boldog szerelemmel a végén, s az elhasznált színházi lomok közé vettettek. A jelenet után a második szint, a valóságról szóló riport következik. A rókák megijednek, elbújnak, egy hus áram végigsuhan az erdon, a harkály telegráfoszlopot kopogtat élelem reményében. „A kenyérért való küzdelem mindenütt – s a hibás kombináció” – írja Mikszáth. Nosztynak, amikor Kopereczky a lánykérés lezajlásáról kérdezi, már csak halvány emlékei vannak a jelenetrol: „Tudod, van abban valami nevetséges és ostoba. Az akkori hangulat kell hozzá, a milio, az erdo csendje, a rókák stb.” 
Noszty egyénisége az eddigi fejleményekig annyiban kétértelmu, hogy – mintha csak üres keret lenne – mindig azzal a szerepkörrel töltodik fel, amelyben éppen fellép. Olyan tükörhost játszik a regényben, aki az aktuális, a jelenlévo környezetét veri vissza. A pesti társaságban színésznonek udvarol, a Noszty családban hozományvadász, a szolgabírói szerepben szeretetreméltó fiatalember, az erdei jelenetekben a Mari álmait megvalósítani képesnek látszó szerelmes. A lánykérés utáni idoszakban azonban, amikor Tóth Mihály sorra lebontogatja róla addigi szerepeit, egyetlen jellemvonása kerekedik felül, megint csak Máli néni hatására, a valódi vadászszenvedély, s ezáltal válik egyre ellenszenvesebbé. Már csak egyetlen lehetoség marad, a kompromittálás, melybe Mari, az idill folytathatóságának hitében belemegy. Ezt a jelenetet a hiányos öltözék jellemzi. A valódi „levetkozés”, a jellem lecsupaszítása azonban még csak ezután következik, amikor Tóth Mihály, rideg józanságával, polgári büszkeségével bebizonyítja Marinak Noszty komédiázását. Úgy tunik, Noszty Feri akkor lesz minden szereptol függetlenül teljesen azonos önmagával, amikor a kudarcba fulladt esküvo kiderültével azt kiáltja oda Tóth Mihálynak: „pékmester”. Pedig ez sem az igazi Noszty Feri, tudjuk a korábbi jelenetekbol. Most csak éppen a sértett rokonság jelmezét ölti fel. Ezt a sértést nem Tóth Mihály védi ki: helyette Stromm ezredes válaszol, aki e szavakra kilép a szomszéd szobából. Stromm ezredesnek kevés szerepe volt eddig a regényben. Vele indul a történet, közben, a regény közepe felé megismerjük a másik két mesterfiúéval (Tóthéval és Velkovicséval) együtt az o ifjúkorát is, s újra, a regény bekeretezéséül, a végén lép színre, hogy az általa képviselt becsület és jellem nevében („Nagyon úriember!” – mondta róla az elején az öreg Noszty) semmisítse meg másodszor is Noszty dzsentriszerepét. Noszty Ferit nem a polgári etika szégyeníti meg, hanem a saját osztálya által is tekintélynek elismert katonai („úri”) becsületeszmény. 
A regény legvégén egyedül távozik Noszty Feri a helyszínrol, megszökik a családtól is, Tóthéktól is, csinos arcával (a regény során az egyetlen állandó tulajdonsága a megnyero külseje) és kiüresedett szereplehetoségeivel, mely a jövoben ismét bármivel feltöltheto. Noszty Feriben egyetlen jellemvonás, egyetlen érzelem, gondolat, akarat vagy terv sem tart tovább, mint az az adott pillanat és környezet, amelyben ezek létrejöttek. O a magyar tulajdonságok nélküli ember, alakja azonban a kínálkozó tipológiai párhuzam ellenére sem hasonlítható Musil Tulajdonságok nélküli emberének intellektuális, helyzeteiket filozófiai mélységekben és metafizikai síkon átélo hoseihez. Hogy Mikszáthot mégis ugyanazok a kérdések foglalkoztatták, mint majd két évtizeddel késobb a Monarchia felbomlását érzékelo Musilt, egy pusztuló értékrend szereploinek önazonossági problémái, az Musilnak egy a nagyregényét megelozo komédiájából látható (Vinzenz és a fontos emberek barátnoje, 1923), melynek fohosei, Alpha és Vinzenz hasonló módon képtelenek a tartós emberi kapcsolatokra, és hasonlóan változékony szerepeik irányítják tetteiket, mint Noszty Ferinek. Nosztynak a kapcsolatokra való képtelenségét Mikszáth nemcsak a rideg számítás vagy a pusztuló világ önvédelmi mechanizmusának illusztrációjaként mutatja fel. Noszty Feriben egy orvosi esetre is ráismer, az erkölcsi beszámíthatatlanság (moral insanity) kezelésre szoruló tüneteire, melyet a hasonló betegségben szenvedo környezete csak felerosít benne. Amikor a titokban besurranó Noszty, a kompromittálás tervével a fejében megpillantja a szanatóriumi szobában az alvó Marit, kételyek fogják el: „Bizonytalan kilátások szorongatták, különbözo érzések; a megszorult ember cinizmusa, a moral insanity kaotikus zagyvaléka, mely lényének alapját képezte, a nemes ember fölszedett lovagias allurjei, a szerelmes gyöngédsége, a kéjenc gyönyörszomja mintegy birokra keltek a könnyelmu úrfi lelkében...” Az ilyen kételyekkel kísért pillanatok azonban csak egy idore zavarják meg azt a játékszenvedélyt, amely az erkölcsi beszámíthatatlanság legszembetunobb megnyilvánulása, és ez a játékszenvedély akár egy másik szerkezeti elv kimutatását is lehetové teheti a regényben, a körkörösséget, ahogyan egy-egy játéknak induló, jelentéktelennek és ártatlannak látszó jelenet egyre nagyobb köröket és egyre komolyabb következményeket maga után vonva végül tragédiába vált át. A házasság meghiúsulása egy ilyen szerkezeti koncepcióban ennek a körökörös, pókhálószeru okozatfonadéknak az utolsó köre, kiindulópontja pedig a regény legelejének elso könnyelmu, katonacsínynek tuno ballépése, a váltóhamisítás, amelyhez aztán társul egy ugyancsak nagyon veszélytelennek látszó másik játék, Mari álöltözetben való megjelenése a szüreti bálon. 
A két utolsó jelenet, a kompromittálás és a Tóth Mihály-féle leleplezés a reális világ két legkegyetlenebb fellépése az idill ellen. Az egyik az erkölcsi tisztaságát, a másik az érzelmi alapját rombolta le, s miután Mari elutaztatásával a boldogságsziget lehetoségét így kiiktatták maguk közül, a két ellentétes, s most már ellenséges réteg is összecsap egymással egy látványos karneváli (A gavallérokhoz hasonló) jelenetben, az álesküvore felvonuló sereg megrendezésével, melyet a Nosztyak éppúgy óhajtottak, mint Tóthék (a menetben a legkülönfélébb karneváli maszkok és díszletek sorakoznak: a Homlódy-fiúk apródoknak öltöztek, Kopereczkyné régi magyar ruhába, de vannak liliputi hercegek is pónival stb.). Tóth Mihály ugyanis a felesége kedvéért rendezi meg az esküvot, akinek szerepe (akárcsak Velkovicséké) a parvenü magatartása. Ahogy a Nosztyak egyetlen vágya, hogy „beöltözhessenek” Tóth vagyonába, úgy Tóthnéé az, hogy a társadalmi rangban, a nemesi életformában végre beazonosíthatóvá váljon. Az egymás szerepei utáni vágy kölcsönös a két rétegnél, mert a teljes identitástudat csak egymás segítségével valósítható meg. A dzsentriréteg számára a pénz hiányzik a hagyományos szerep folytatásához, a polgári réteg számára a szerep hiányzik a meglévo vagyonhoz. (Ennek alapján minosíthetnénk a muvet identitásregénynek.) 
Két szereplo van a regényben, aki mindebbol kiemelkedve egy másfajta identitástudatot alakít ki magában. Az egyik Tóth Mihály, a másik Kopereczky. Megismerkedésükkor kölcsönösen tetszenek is egymásnak. Kopereczky a rousseau-i és herderi természetesség sajátos, kissé idoszerutlen, ezért mikszáthiasan kétértelmu változatát képviseli („az állatok tanítványa”), Tóth Mihály pedig a felvilágosodás- és reformkori humanizmusnak még a századfordulón is csak utópiaként ábrázolható polgáreszményét, amely csak olymódon válhat realitássá, következetes szereppé, ha nem jön létre a fiatalok közti idill. (Az idill éppen fordított módon valósul meg Kopereczky esetében. Malinka, Kopereczkyné egykori szerelme titkárul szegodik a foispán mellé, hogy Vilma közelében lehessen. Mikszáth kritikusai szerkezetbeli hibául rótták fel, hogy a Malinka-történet félbeszakad a regényben. Mikszáth azonban kétszer is visszatér rá, igaz, hogy csak egy-egy utalással. Egy alkalommal csak úgy mellékesen megemlíti Kopereczky, hogy Malinkának milyen arany szíve van, még arra is hajlandó, hogy Kopereczkynéval fenn a szobában dominózzon. Másodszor akkor esik szó Malinkáról, amikor az élokép szervezésénél egy pillanatra elalszik a villany, a sötétben csókok esnek, s Kopereczkyné is felsikolt. Kopereczky Malinkára gyanakszik, de azután megnyugszik, hogy csak Noszty Feri lehetett. Ha a Malinka-Vilma kapcsolatot az idill megvalósulásának sajátos, kompromisszumos megoldásaként tekintjük, akkor a kétszintes regény szerkezetének megfeleloen már nem elvarratlan szálként van jelen a cselekményben.) Az idillt és az eszményeket a regénynek minden szintjén viszonylagossá teszi Mikszáth. A cselekmény kimenetelének vagy lélektani állapotoknak jelzésére a legkorábbi elbeszéléseitol kezdve felhasználja a természeti képeket, az állat- és növényvilágból vett hasonlatokat. A Noszty fiú egy-egy fordulópontján azonban valósággal halmozza ezeket a hasonlatokat, több más, vadász- és rablótörténetre való utalással ötvözve. A somlyói szoloben például Noszty Feri, miközben vadásznak öltözve Marira vár, egy pók szövi hálóját a Szent Orbán-szobor lámpása körül. Noszty vadászatát azonban Mikszáth még csak nem is ezzel a létfenntartás sima természeti törvényszeruségével azonosítja, hanem a felborított természeti rendnek azzal a képével, ahogyan Noszty ráfújja a szivarfüstöt a pókra, s az azt hiszi, a füst is az o hálójához tartozik, amelyre felmászni akarván, belerohan „egyenesen a semmibe”. A lánykérésnél lejátszódó rókajelenet is kétértelmu. Az alapjában véve idillnek szánt történet nemcsak a fiatal rókák játékáról szól, hanem Noszty és Tóth Mari elott egy valóságos véres kivégzés játszódik, ahogyan a félénk rókafiak, anyjuk biztatására nekibátorodván, széttépik a kakast. Ezekhez a természeti képekhez csatlakozik a mitológiai Jázon történetének felemlítése, aki az aranygyapjúval együtt a királyleányt, Médeiát is magával viszi, de a leghangsúlyosabb a reformkori történetek és eszmények felidézése, visszájára fordítása. Ez nemcsak abban nyilvánul meg, ahogyan Tóth Marit az ismeretlen vadász Vörösmarty tragikus történetének, a Szép Ilonkának az illusztrációjára emlékezteti (1900 körül, a Vörösmarty-centenárium kapcsán különösen sok szó esett Vörösmarty egyik legnépszerubb, legtöbbet szavalt balladájáról), hanem abban is, ahogyan Mikszáth két részre bontva mondja el Tóth Mihály történetét. 
Az elso résznek, az ifjúkornak külön fejezetet szentel, melyben a negyvenes évek hangulatát, polgáreszményét idézi, azokat az éveket, amikor egy-egy kisiparos, akárcsak az öreg Stromm vagy késobb a fiatal Tóth Mihály abban találta meg önazonosságának létalapját, hogy munkáját, vagyonát a muvelodés támogatásán keresztül egy ideális jövokép megvalósításának szolgálatába állította (Petofi elso verseskötete például egy Tóth Gáspár nevu szabómester anyagi támogatásával jelent meg 1844-ben). Ilyen környezetben nott fel Tóth Mihály, aki még idos korában is, magányos tanyáján, a pihenoházbeli szobájában Kemény Zsigmondot, Jókait, Petofit olvasgat. A másik két iparosfiúval, Velkovics Gyurival és Stromm Adalberttal együtt kezdi o is iskoláit, s készül az értelmiségi-polgári pályára. A három fiú azután együtt kerül Pestre, együtt is laknak, s amikor Velkovics Gyuri szülei is elhalnak, Tóth magára vállalja az orvosnak készülo fiú kiképzését. Ugyanazt a mecénási szerepet játsza el, mint névrokona, a Petofi-kötetet kiadó Tóth Gáspár. A három fiú útja azonban különválik. Stromm Adalbert már korábban kilép közülük, függetleníti magát a társadalmi viszonyoktól és katonai pályára lép. (Az o életútját nem is említi tovább Mikszáth, így azt sem tudjuk meg, hogy a szabadságharc idején, amikor Velkovics például tönkremegy, és Tóth Mihály Amerikából küld neki segítséget, Stromm milyen szerepet játszik.) Velkovics kompromisszumos megoldást választ: örökölt pénzén nemességet vásárol magának, beilleszkedik felvidéki környezetébe, és megyei tisztséget vállal. Csak Tóth Mihály marad a „polgári” mesterség mellett, karrierjét azonban nem az eloítéletekkel telített magyar nemesi világban, hanem külföldön, Amerikában futja be, s ezzel kerüli el Mikszáth azt a kényes feladatot, hogy a vagyonosodó polgárok körüli reformkori dilemmákat érintenie kelljen. Az írókat és tudósokat támogató, de nem dúsgazdag iparos képét ugyanis nemegy muvében rajzolta meg például Jókai (legismertebb az Eppur si muove c. regénye); a meggazdagodott, mások munkájából élo, nemesi birtokokat bérlo nagyiparos és újgazdag alakja azonban a reformkori muvekben szinte mindig ellenszenves, vagy legalábbis kétes erkölcsökkel jelenik meg, egészen a század második feléig, amikor – foként Jókai – a Fekete gyémántokban, A jövo század regényében és más muveiben megteremti a pénzembereknek a nemességgel szemben az erkölcsös, etikai magaslaton álló ideálját. Ezeknek a hosöknek az alapvonásaiból szerkeszti össze Mikszáth a maga ideális polgárát, a kései, meggazdagodott, hazaköltözött Tóth Mihályt. 
A Noszty fiúnak sok forrását, eloképét, mintáját lehetne felsorolni, az egyik legfontosabb azonban egy reformkorról szóló, 1856-os regénynek (érdekessége, hogy eloször németül jelent meg 1855-ben), A régi jó táblabíráknak a párhuzamos világa. Mikszáth szemmel láthatóan a Jókai-regény meggazdagodott, nemesi kúriát bérlo parvenüjének, Krénfynek az ellenképét igyekszik megmintázni az idos Tóth Mihályban. A Jókai-regény arról szól, hogy Krénfy, a maga lelketlen iparával, a szeszgyárával lezülleszti, végül az éhínség beálltával csaknem kipusztítja a brenóci uradalom környékén élo jobbágyokat. Ebben az ínséges helyzetben a környék nemessége és a táblabírák azok, akik jótékonyságukkal vagy törvényes intézkedéseikkel enyhíteni igyekeznek a szenvedéseken. Ok a környék orvosai, kenyérosztogató jótevoi, végül a bírósági eljárásban Krénfy vádlói. Tóth Mihály esetében mindennek az ellentéte történik. Szeszgyára ugyanolyan magas, titokzatos kéményu, mint Krénfy szeszgyárának a kéménye, amelyrol a felvidéki parasztság azt tartja, hogy boszorkány muve az, ha már a templomtoronynál is magasabb. Tóthnak ugyanolyan vörösfalú épülete van, mint Krénfynek, de o ebben az épületben szanatóriumot rendez be a gyár mellé, ilymódon ápolva, segítve és etetve a környék betegeit és szegényeit, s mikor a szanatórium orvosa statisztikával bizonyítja neki, hogy a szesztol évente több ember betegszik meg, mint ahány az ispotályban kigyógyul, Tóth azonnal bezárja a gyárat. Krénfy, parvenüként nemességet vásárol magának, s a brenóci kastélyban lakik, Tóth Mihály a kastély melletti kasznárlakot rendezi be magának. A Jókai-regény telepes hollandusa, aki kello körültekintés nélkül alapítja meg Krénfy rábeszélésére Brenóc mellett Kis-Amszterdamot, már az elso évben tönkremegy, mert nem ismeri a földet, amellyel dolgozik. Tóth Mihály Amerikába küldi elemeztetni földjének mintáját, s aszerint termel. A párhuzamokat és ellentéteket sorolhatnánk tovább, az azonban az eddigiekbol is szembetuno, hogy Mikszáth Jókai jótékony táblabíráinak helyébe képzeli Tóth Mihályt humanizmusával, találékonyságával és egyszeruségével. 
Mégis, Tóth Mihály kevésbé egyértelmu jellem, mint a régi jó táblabírák. Pontosabban addig egyértelmu, amíg jelleme a táblabírákéval egyezik. A polgárszerep ennél kissé ellentmondásosabb. Tóth vagyona két forrásból ered. Nagyobb részét még hazaköltözése után is Amerikából, az ottani vállalataiból kapja, itthon azonban mintha nem tudná megvalósítani, s Mikszáthnak sem lennének elképzelései a humánus pénzforrás lehetoségérol. Tóth Mihály, hazatérte után tökéletesen beilleszkedik a vidéki nemesi élet kereteibe, elkártyázgat a szomszéd birtokosokkal, idonként a megyei politikából is kiveszi részét (még ha csak a záptojások összevásárlásával is, amit Kopereczkynek szánt az ellenzék), vagy apró hiányosságokat foltoz be (megmenti pl. a takarékszövetkezetet). Az utolsó nagyjelenetig, amikor a házasság megakadályozásával ez az egymásba simuló két világ kettéválik, Tóth Mihályra inkább illik a mikszáthi különc, mint az ideális polgár jelzoje. Hogy a regény egyetlen pozitív figurájának szokták tartani, az csak abból ered, hogy viselkedésével, döntésével ellentmond a hagyománynak és erkölcsi szokásoknak. De ahogy a Nosztyak, s foképp Noszty Feri elott nincs már semmiféle ideális cél vagy jövokép, úgy Tóth Mihálynak sincsenek – foképp a házasság meghiúsulása után – a jövore nézve semmiféle tervei, célkituzései. Miután a házasságról szóló vitákban kiderül, hogy milyen gondolkodásbeli különbségek választják el a környék legszimpatikusabb, általa is leginkább kedvelt nemeseitol, s így kiesik a hazai, megyei környezet kereteibol, lényegében hazátlanná, talajtalanná válik pénzével, humanizmusával és ideáljaival együtt. (Mikszáth hiába ígérte meg közönségének a bontóvári történet továbbírását, a regény nem volt folytatható.) 
Hogy a társadalmi regény fogalma alatt nem kizárólagosan a dzsentriréteg és a megyei élet visszásságainak leleplezése, riportszeru felmutatása értendo, s hogy Mikszáthnak sem ez volt az egyedüli célja, azt nemcsak Mikszáth korábbi muvei (Az új Zrínyiász, A gavallérok, Két választás Magyarországon stb.) igazolják, melyekben ugyanezt ugyanilyen szatírával, sot talán még nagyobb szarkazmussal megteszi, hanem az is, ahogyan a regény két korábbi szövegét a könyvbeli megjelentetés idejére átdolgozza. A Noszty fiút az 1908-as kötetkiadás elott, 1906 októberétol 1907 végéig folytatásokban közölte a Vasárnapi Újság, majd 1907–1908-ban a Képes Folyóirat, elbeszélés mufaji megjelöléssel. A Vasárnapi Újságban az elso fejezet a Gyík-szabályozással kapcsolatos visszaélések, tehát a még élesebb bírálat lehetosége felé vitte volna el a regényt. A Képes Folyóiratban, s majd a kötetközlésben azonban Mikszáth éppen ezeket a részeket hagyta ki a szövegbol, teljesen átalakítva a regény koncepcióját. 
A korabeli közönség, amely csaknem másfél éven keresztül izgalommal találgatta, hogy megkapja-e végül Noszty Feri a Tóth lányt, s sokan nem bírva kíváncsiságukkal, levélben érdeklodtek eziránt a szerkesztoségben, nem is a megyei élet rajzát vette zokon Mikszáthtól, hanem a házasság meghiúsulását. Az olvasók és a kritikusoknak egy része befejezetlennek, lezáratlannak érezte a történetet, amely pedig a fent elemzett, kétszintes (esetleg egy másik elv alapján a körkörös) szerkezet modellje szerint (a regény fohose, mint láttuk, nem Noszty és Tóth Mari, hanem a meg nem valósult idill), tökéletesen megtervezett, szigorúan összefogott kompozíciónak tunik. Még úgy sem volt elfogadható a történet, hogy néhány évvel korábban, 1901-ben a Délvidéken, Ómoravicán a valóságban is megtörtént egy hasonló lányszöktetési kísérlet. A bácsmegyei foispán unokaöccse vitte magával Bécsbe a gazdag zsidó, Ungár Lajos lányát, s Ungár, miután visszahozatta Piroskát, lakodalmat rendezett, melyen bejelentette, hogy a menyasszony idoközben elutazott. (A fiatal Ady volt a kevesek közül az egyik, aki kemény és okos embernek nevezte Ungárt.) Az sem igazolta a közönség elott Mikszáthot, hogy az 1904-es parlamenti váltás, Tisza István bukása és az addigi ellenzéki pártok hatalomra kerülése után a megyei választások számos (gyakran véres, tragikus) eseményére ráismerhettek a Kopereczky-féle beiktatás leírásában. Mindemellett pedig az egész regényen végighúzódó nemzetiségi kérdés közelrol is érintette Mikszáthot, miután 1906-ig, A Noszty fiú írásának idejéig o maga is egy többnemzetiségu megye, Fogaras képviseloje. A közönség mindezt elfogadta külso valóságnak, életténynek, ünnepelte is parlamenti írásai miatt Mikszáthot, de regénybeli tényként, Noszty házasságának gátló tényezojeként nem volt hajlandó respektálni. Mikszáth a regény Utóhangjában elobb esztétikai érvekkel magyarázza a közönség által követelt befejezés elmaradását: a regénynek az élethez kell közelednie, a hírlapírói riport felé haladnia, ez az elv pedig ellentmond a mufaji hagyománynak: „A riporter elmondván az eseményt, épp azon módon, mint aki szotte, maga a Végzet, szélnek ereszti az abban szereplo személyzetet, menjen ki-ki a maga útján, más érdekes vagy nem érdekes, de ezzel többé nem összefüggo események felé...” Azt azonban maga is érzi, hogy ezek az érvek nem fogják meggyozni az olvasót, ezért, sajátos mikszáthi eljárásával (Ön megtanulta a nyilakat, de még nem a kenocsöt, amivel az ütött sebet nyomban be kell tapasztani – tanácsolja egyik fiatal kollégájának egy 1892-es írásában, A karcolatok történetében) az Utóhang végén megígéri, folytatni fogja hoseinek történetét. Ezúttal mégsem sikerült begyógyítania a szúrást, sem a kritikusok, sem a közönség felé. A kritika, kevés érto kivétellel (mint például Alexander Bernát vagy Csáth Géza) támadta („A kielégítetlenség sohasem végcélja az írónak és lelki vágya az olvasónak.” – írja Andor József az Élet 1909. január 17-iki számában), a közönség pedig bojkottálta a muvet. 
Nem is vált igazán népszeruvé a regény (bár 1912-ben és 1923-ban újra kiadták), egészen addig, amíg 1926-ban Harsányi Zsolt át nem dolgozta színpadra, négyfelvonásos vígjátékká, a közönség ízlése szerint hamisítva meg a cselekményt. Leszavazva a szerzoi akaratot és szándékot, lefejtve a történetrol a riportszeru elemeket, visszaállította azt a hagyományt, amelynek ellenében Mikszáth a muvet megírta. Harsányi nemcsak a cselekményt, hanem a mufajt is korrigálta, amikor víg kedélyu, cigányzenés vidéki nemesurak tárát, anekdoták sorozatát, boldog házassággal végzodo szerelmi históriát komponált a regénybol, és ráadásul missziót vélt teljesíteni azzal, hogy a regényt olvasó(nézo)közelbe hozta. A Noszty fiú a továbbiakban nem a regényt, hanem a vígjátékot jelentette a közönség – de a hivatásos irodalom számára is: Harsányi átdolgozása az akkori akadémia szentesítésével történt, megkapta érte az az évi Vojnits-díjat. Ez a változat járta a diadalútját egészen az 50-es évekig. 1926 szeptembere és decembere között csaknem minden este eloadták a Vígszínházban (Góth Sándor rendezésében), 1929-ig összesen 171-szer játszották. 1939-ben Harsányi újra átdolgozta a darabot a Nemzeti Színház számára, természetesen hasonló szellemben, mint elso alkalommal. Ez a változat, Nagy Adorján rendezésében 1939-ben és 1940-ben 34-szer került színpadra. A két háború elotti film is a Harsányi-féle dramaturgia alapján készült, az egyik 1827–28-ban némafilmként, Bolváry Géza rendezésében; a másodikat Székely István rendezte 1938-ban, Jávor Pállal, Szörényi Évával, Kiss Manyival, Gózon Gyulával stb. a fobb szerepekben. (Film a regénybol késobb 1960-ban készült, Gertler Viktor rendezésében, Csurös Karola, Kaló Flórián, Páger Antal, Pécsi Sándor stb. szereplésével.) 
A háború után a regény cselekményéhez hubb (bár, mint a miskolci eloadás kritikusai megjegyzik, mégsem eléggé radikálisan demokrata) változat vált népszerubbé. Karinthy Ferenc és Benedek András eloször 1950-ben írta át a regényt a Miskolci Nemzeti Színház számára (rendezte Vass Károly), majd 1956-ban a Nemzeti Színház vitte színre újabb átdolgozásukat (Gellért Endre rendezésében). Ez utóbbi változattal elégedettebbek voltak a kritikusok, mint az egyikük kiemeli, az átdolgozók és a rendezo erénye, hogy a munek inkább a politikai vonatkozásait emelték ki, s nem a szerelmi szálat. 
A Noszty fiú külföldi recepciója is az ötvenes években élénkült fel. A Neuer Pester Journal már a magyar folyóiratközléssel egyidoben hozta a német fordítást, ezután azonban a regény csak 1949-ben és 1954-ben jelent meg szlovák, 1956-ban lengyel, 1958-ban cseh és ugyanebben az évben bolgár nyelven. (A határon túl háromszor jelent még meg magyar nyelven, Pozsonyban 1954-ben, Bukarestben és Újvidéken pedig1957-ben.) 
A regény valódi szövegének recepcióját foként a színpadi átdolgozások befolyásolták, annyira, hogy bár alig van olyan magyar olvasó, aki ne ismerné a Noszty-históriát, modern, friss interpretációja a regénynek nem létezik. S nemcsak a regénynek, Mikszáthnak sem. A Mikszáth-évfordulóra való készülodés keretében megjeleno újabb tanulmányok bizonyítják a leginkább, hogy a nagyon ismertnek vélt muveket is milyen kevéssé ismerjük, s hogy e muvek egyszeru újraolvasása is mennyivel mélyebb, bonyolultabb egyéniségu szerzot állítanak elénk, mint a kedélyesen mesélgeto, anekdotázó, olykor csipkelodo, szatirikus kedvu, vagy éppen zordonul társadalmat ostorozó Mikszáth-kép.