DISZKRIMINÁCIÓ
Negatív megkülönböztetés.
Talán Ti is tapasztaltátok már, hogy a mentális betegekkel szemben a társadalom nem mutat kellő toleranciát.
Állandó piszkálódások az iskolákban, megalázás, csúfolás, kiközösítés.
Mindezek -ha "olyan" hangulatban vagyunk" - tragédiához is vezethetnek.

Néhány fiatal, akik már megtapasztalták az élet árnyoldalát és azt, hogy milyen az, amikor negatívan megkülönböztetik őket:

Tamás, 15 éves:
�Félek az emberektől akik bántanak..Volt hogy kerestem a társaságukat
és erőt vettem magamon de a keresésnek rendszerint az a vége, hogy megbántanak, így inkább kerülök mindenféle kapcsolatot... A külső világ az annyira bántó, hogy
inkább egy belső, elképzelt világban szeretnék élni... Sokszor
képzelem el hogy más lesz az életem. Ha létezne egy
csodálatos hely ahol élhetnék, az telis-tele lenne szerető emberekkel, akik a barátaim lennének. Az emberek nem pusztítanák a bolygót és egymást
sem... Nem lenne elkülönülés, az egész egy
hatalmas és nagy közösség lenne ahol mindenki fontos..�

Anita, 18 éves:
�Tizedikes voltam, mikor megjelentek az első vágások a csuklómon. Minden erőmmel igyekeztem elrejteni őket a világ elől. Aztán az iskolában mégis észrevették.
Előtte sokat gondolkoztam, hogy milyen reakciót váltana ki az emberekből, úgy hittem valamilyen szinten sajnálnának, és megpróbálnának segíteni. Mégsem ez történt. Az osztálytársam, aki meglátta a sebeket a kezemen, szétüvöltötte az osztályban. Akkor kezdődött az igazi pokol. Leveleket kaptam, hogy inkább öljem meg magam, mert a közösségnek nincs szüksége egy ilyen �szuicid p..csára�. Attól a perctől kezdve folyamatos megalázásnak, csúfolásnak voltam kitéve. Sokszor kiabálták hangosan szünetekben, hogy mekkora egy szerencsétlenség vagyok, még arra sem vagyok képes, hogy megöljem magam. Még tanácsokat is adtak hozzá, hogy hogyan tegyem meg. Volt olyan nap, mikor szinte az egész osztály filctollal vércsíkokat rajzolt a csuklójára, rám mutogattak, és nevettek. És ez így ment két évig. Akkor rúgtak belém, amikor az a legjobban fájt, és elkönyveltek egy öngyilkos hajlamú selejtnek. Én pedig hiába küzdöttem le a problémáimat, az ő nézetük sohasem változott. Volt, hogy a szemembe kiabálták, máskor meg egymás között beszélték ki hangosan. Ha a halál szóba került, rögtön engem emlegettek.. Tizenkettedikben, mikor a termet dekoráltuk, célzásképpen az �öngyilkossági tanácsot csak attól fogadok el, akinek már sikerült� �felirat pont az én padom fölé került, gúnyolódások közepette.
Azt hittem, az emberek megértőek lesznek, és segíteni próbálnak majd. Nem ez történt. Azt hiszem ez az igazi diszkrimináció..�

Petra, 16 éves:
�Néhány eset, amikor negatív visszajelzést kaptam a környezetemtől:
Van egy lány akit elsős korom óta ismerek. De aztán megszakadt a kapcsolat mert én átmentem egy másik suliba. Majd újra osztálytársak lettünk a gimiben. Ö mindig a �menők� közé tartozott, de én nem. De azért tudtunk beszélgetni. A második öngyilkossági kísérletem után mikor visszakerültem tudtam h nem lesz könnyű. Mikor ezzel a lánnyal összefutottam elfordult tőlem. Próbáltam vele beszélgetni de nem ment. Majd vettem a bátorságot és újra elkezdtem vele beszélgetni. Mondtam neki:� tudom, hogy tudod, hogy mit csináltam és kérlek ne haragudj, de te nem értenéd meg, hogy miért tettem.� Ezután úgy ahogy rendezödőtt a kapcsolatunk.
Én így terjedtem el az osztályban: �Ha a Petra egy napot nincs suliba akkor biztos, hogy kórházban van�
Mikor elküldtek Budapestre egy kéthetes terápiás csoportba csak egy valaki tudta, hogy hol vagyok. Egyszer az egyik osztálytársam odament ehhez a lányhoz és röhögve azt mondta neki: �Ne aggódj, majd az orvosok helyrerakják gyógyszerekkel
Mikor én ezt meghallottam teljesen kétségbe estem, mert nem értem, hogy hogy derülhetted ez ki. Szégyelltem. Az olyan emberrel, akit pszichiátrián kezelnek, nem szívesen barátkoznak az emberek.
Mikor kölcsön kértem az egyik osztálytársamtól José Silva: Agykontroll című könyvét az egyik srác az osztályból beszólt. �Igen Petra, neked is az kéne�
Én próbáltam erről tudomást se tenni.
Tesi óra volt. És a csuklómat egy csuklószorítóval vagy kendővel takargattam. Láttam, hogy az egyik osztálytársam köhintve fogdossa a csuklóját érzékeltetve velem, hogy tudja, hogy mit rejtegetek. Én nem mondtam rá semmit odébb álltam.
Néha azt álmodom, hogy velem szemben egy édesanya áll a kisfiával, aki tudja rólam, hogy milyen gondjaim vannak. Mikor próbálok közeledni feléjük, az anya elhúzza tőlem a gyermekét, és azt mondja neki, hogy �ne barátkozz ilyen emberekkel�.

Bettina, 20 éves:
�Nagyon sokat bántottak a depressziós hangulataim miatt. Azt mondták, hogy lelki nyomorék vagyok, és inkább kössem fel magam, minthogy elrontsam a körülöttem lévők kedvét. Úgy gondolták, hogy unalmamban vagyok depressziós, fel is ajánlották, hogy segítenek megölni, csak ne lássanak többet..�

Viki, 14éves:
�Általában, amikor épp rosszul érzem magam, vagy épp be van kötve a kezem (mert vagdosom magam) ilyenkor általában az osztálytársaim a hátam mögött összesúgnak, és azt beszélik, hogy már megint vagdostam magam, és azon röhögnek, hogy Viki biztos megint öngyilkos akar lenni.. Amikor először megtudták ezt az egészet. Oda hívtak hozzájuk, és röhögve megkérdezték tőlem, hogy én nekem ez mire jó. és hogy miért csinálom ezt. És, hogy mit mondok majd Isten előtt, ha majd meghalok. És, hogy majd az unokáimnak mit fogok én mondani. Egyszer megtalálta osztálytársam a naptáramban az egyik búcsúlevelemet, amit neki írtam, és elolvasta, már aznap mindenki arról beszélt, hogy öngyilkos akarok lenni. Mindenki összesúgott a hátam mögött, ha kimentem valahova. Vagy éppen kimentem a szemeteshez és mindenki furcsa pillantásokat vetett rám. Iszonyatos érzés volt.
Most már annyira nem érdekelnek, de néha meglepődöm, hogy egy Felekezeti Gimnáziumban, hogy lehetnek ilyenek, az emberek, ha mindenki a felebaráti szeretetről beszél, és hisz is benne, akkor a gyakorlatban ez miért nem valósul meg. :S:S�.És amikor éppen az ember a mélypontot van, nem éppen arra van szüksége, hogy mindenki kibeszélje, és rajta röhögjön, csak sajnos az emberek fel se tudják fogni, mi is az a szenvedés és a fájdalom, és milyen az, ha az ember, már nem lát kiutat. Csak egyet. A halált.
Igazából, már az emberek közt nem merem felvállalni, hogy én miken töprengtem, és, hogy depressziós voltam, mert ők ezt nem értik meg.�

Shadowgirl, 19 éves 
Engem is sokszor értek... pl. a suliban, hülyültek azzal, h segítenek megölni, pl hoznak kötelet, ill. pisztolyt, vagy egyszerűen lelőnek. Meg befestették a kezüket piros festékkel, és röhögtek rám. Amikor hiányoztam (korház) rámfogták h lógok... 2-3 ember kivételével senki nem látogatott engem meg. ja és közölték velem, h aki hülye haljon csak meg, és majd ők segítenek nekem ebben. persze volt aki mellém állt, azt is kiközösítették, és suicid picsáknak hívtak minket. ha akarjátok elküldöm a rajzaim, és az írásaim (versek, rövid szösszenetek)