Az iskolapszichológus szerző szubjektív hangú tanulmányában bepillantást enged a sokak előtt rejtve maradó iskolapszichológusi tevékenységbe. A vallomásszerű írásból megismerheti az olvasó, hogy mit tekint sikernek, mit kudarcnak egy pszichológus, aki együtt él az iskola szereplőivel. Arra is választ kaphat az olvasó, hogy mennyire ismeri el, mennyire tartja fontosnak a környezet tevékenységét. Járó Katalin tanulmánya jól érzékelteti, hogy milyen sokrétű, összetett tevékenység az övé, s arra is fény derül, milyen nagy szüksége van diáknak, szülőnek, pedagógusnak arra a személyes segítésre, empátiára, amely e munka igazi lényege.
...Léteznek hosszabb – egy-egy félévre kiterjedő – együttműködési formák, amikor
a gyerek által felkínált probléma mélysége és a gyerek személyisége reménytelivé
teszik, hogy az iskola falai között maradva – igény szerint jobban vagy kevésbé
elvonulva az itt zajló élet zajától – eredményesek tudunk lenni. A leghosszabban,
két tanéven keresztül egy öngyilkossági gondolatokkal foglalkozó ifjú hölggyel
foglalkoztam. A korlátozó büntetések igen gazdag tárházát vonultatták fel a
szülők, valahányszor a hazavitt osztályzat nem nyerte meg a tetszésüket. A csinos,
élni, szórakozni vágyó, tűrhetően, de nem kiemelkedően teljesítő kislányra szinte
bénítóan hatott az első generációs értelmiségi szülőknél meglehetősen gyakran
tapasztalható pánik: „Így nem jutsz be az egyetemre”. Tanárai azt észlelték,
hogy ha nem volt biztos a legalább 4-es értékű tudásában, hallgatott, mint a
sír, sértett dühe nőttön-nőtt, feje egyre vörösödött, s a legjobb szándékkal
sem találtak olyan eszközt, amellyel ez az állapot enyhíthető lett volna. Látványosan
készült szenvedéseinek véget vetni a bizonyítványosztás napján az iskola épületében.
Amikor felvetettem, hogy az én hivatásom az életről szól, és nem tudok a tervéhez
asszisztálni, azaz választania kell a velem való, az otthoni kommunikációs problémák
megoldására irányuló munka, valamint szuicid fantáziái között, akkor egy hét
gondolkodás után az utóbbi mellett döntött. Úgy váltunk el ekkor, hogy megírtam
neki, tovább nem tudom betartani szerződésünknek a szülőkkel szembeni titoktartásra
vonatkozó passzusát, s pontokba szedtem, mit fogok velük megbeszélni. Nem kevés
kétely és fejtörés után döntöttem e megoldás mellett, azaz úgy, hogy a válság
kellős közepén valóban elengedem a kezét. Csak nagyon zsigeri szinten éreztem,
hogy ezt kell tennem, egy benne – a végső kérdésekben is – alapvetően megbízó
felnőttre van személyemben szüksége és nem egy újabb szülőre. A szülők, főleg
az apuka egy percig sem tudott szabadulni az osztályzatok bűvköréből, a kívánatos
szorgalom hiányának képzetétől, amellyel szemben felelős ember csak főnök módjára
kemény megtorlásokkal léphet fel hatásosan. Talán az anyuka könnyeinek köszönhető,
hogy a bánásmód otthon mégis valamelyest megváltozott. S mi a következő tanévben
komolyan tudtunk foglalkozni a kommunikáció fejlesztésével. Sajnos nem ritka
jelenség az iskolánkban, hogy az ambiciózus szülőkben a gyermekük jövőjét érintő
illúzióik annyira dominálnak, hogy elfedik előlük a mellettük növekvő gyermek
fájdalmait, keserűségét, elemi örömvágyát. Nem tudják, mit kockáztatnak...
Forrás: oki.hu