Talán soha nem fogom megérteni, miért következett be Eszter kislányom tragédiája, annak ellenére, hogy a körülményeket ismerem. És többet, mint amennyit az "Egy öngyilkosság előzményei" weblapon láthatsz. Szeretném, ha Te nem jutnál el oda, ahonnan már nincs visszaút... Válassz valakit és oszd meg vele azt, amit másnak eddig nem mertél, vagy nem akartál elmondani. Mi bánt most annyira, hogy a legrosszabbra gondolsz? Szeretnénk meghallgatni Téged és kérdezni Tőled!  Együtt gondolkodni Veled.
	Szecsődy Péter, író. Újságíró vagyok, bár inkább írónak szeretem gondolni magam. 55 évesen nem érzem magam annyinak. Semennyinek sem. A fenti édesapa a barátom, nem érdemelte meg a fájdalmat, amit Eszter miatt átélt. Nekem is van két fiam, tudom, nem érhetne nagyobb rettenet, mintha elveszíteném valamelyiket is. Szeretném, ha soha egyetlen szülőnek sem kellene a gyereke sírja előtt állnia. Szeretném, ha mindenki olyan türelmes és bölcs lenne, hogy végigjárja a saját sorsának útját, Mert az élet egyetlen és megismételhetetlen. És talán tudok segíteni abban, hogy ez a türelem tartson még...
	Zoli, kapocs. Szia! Zoli vagyok. 1984-es. Juli invitálására leledzem itt. Mondhatnám, Ő ajánlott be ide, az Ő protezsáltja vagyok (ebben az országban tényleg csak a kapcsolatokkal lehet előbbre jutni?:-))) ). Szerinte undorítóan vidám az élettel való kapcsolatom. Van benne valami. Az élet jó, szerintem. Vannak rossz részek, de különben meg jó. Ha jól "használjuk". Ha meg nem, abból is kisülhetnek jó dolgok. Én nem gondolkodtam öngyilkosságon sosem, meg nem voltam depressziós sem. Csak...segíteni szeretnék. Azt mondta Juli, pár soros bemutatkozást kell írni. Ez már megvan pár sor, úgyhogy be is fejezem.
	Juli, kapocs. Szia, a nevem Juli, 1990-ben születtem, és kilenc évesen gondoltam először a halálra, tizenhárom évesen már kimondtam, hogy öngyilkos akarok lenni. Valami visszatartott akkor és ennek mostanában néha örülök, néha meg nem. Átéltem milyen az a hangulat, amikor csak a halálra tudsz gondolni, és úgy érzed, hogy nincs jobb megoldás, és senkinek nem is fogsz hiányozni, mert senki nem szeret. Néha mégis azt érzem, hogy van feladatom az életben és van jövőm, remélem ez mindig eszembe fog jutni, akkor is ha már majdnem feladnám. Ha van kedved beszélgetni írj nyugodtan, minden nap nézem az e-maileket. Ha úgy gondolod, hogy neked nincsenek esélyeid, és senki nem tud segíteni, akkor se árthat még egy beszélgetés, ki tudja lehet, hogy mi is átéltünk már azt, amiben Te élsz.
	Rita, kapocs. Sziasztok! Ritának hívnak és 1990-es vagyok. Sajnos én is megtapasztaltam, hogy az élet nem mindig szép, és akadnak nehézségek. Egy barát elvesztése után azt hittem már nem lehet rosszabb.. Tévedtem.. jöttek a problémák a sport miatt, az itthoni feszültségek majd újabb halál eset. Azt éreztem már nekem sincsen itt keresni valóm, egyedül, magányosnak éreztem magam. Úgy gondoltam, nem hiányoznék senkinek és nekem sem hiányozna semmi.. csak a boldogság,amit itt nem kaphatok meg. Aztán apró fénysugarak jelentek meg, amik mind azt mutatták, mégis van értelme küzdeni, harcolni, és van miért élni. Ha azt érzed,hogy senki sem ért meg, sok gondod van és megoldást keresel, vagy egyszerűen csak szeretnéd kiönteni a szíved, hozzám bármikor fordulhatsz! Meglátod együtt sikerülhet!
	Bea, kapocs. Sziasztok!Mint mindenki másnak, néha nekem sem könnyű az életem, és sok ember bizony ugyanígy van ezzel. Sokan gondolunk arra, mi lenne ha véget vetnénk az egésznek, nem kéne szenvedni, és problémákkal törődni. De ha belegondolunk, senki sem mondta, mikor a "kezünkbe adta az életet", hogy könnyű lesz. Ezért vagyunk mi, hogy segítsünk! Minden megoldható, feladni az életet nem érdemes, hisz csak egy van belőle, és ki tudja mi vár ránk a jövőben. :) Ha problémád van, vagy csak beszélgetni szeretnél, nyugodtan írj, válaszolok! :)
	Dorci, kapocs. Szia! 1990-ben, a késő őszi falevelekkel érkeztem erre a világra, de hamar megtapasztaltam a fájdalmat, nagyon korán eljutottam arra szintre, mikor kimondtam (először csak magamban): nincs értelme élni. Ez később csak rosszabb lett és a kínok elviselhetetlenné kezdtek válni. Az erő, ami a legrosszabb pillanatban visszahúzott, az egy másik ember támogatása volt, akit itt ismertem meg és, aki segített felfedezni az élet szép oldalát. Mert az élet szép, az élet gyönyörű és sosincs olyan, hogy vége. Mindenki számára van segítség, csak merni kell kérni. Itt megtalálhatod a segítséget, akár tőlem, akár a többiektől. De addig is, míg rászánod magad a lépésre, sok kitartást és erőt kívánok.
	Lia, kapocs. Sziasztok! Liának hívnak, és nemsokára töltöm be a 18. évemet. Az én életem sem volt könnyű. 9 évig a poklok poklát éltem meg. Ezalatt a hosszú idő alatt többször �eljátszottam� az öngyilkosság gondolatával és nem egyszer próbáltam kárt tenni magamban minden formában. Ennek a szomorú időszaknak a kiváltó oka sok minden volt. Többnyire a családom is közrejátszott, de mégis ami a mélybe taszított az egy szörnyű gyerekkori emlékem volt, amitől nem tudtam elszakadni. Egyetlen kiútnak a halált tekintettem. Sok idő telt el azóta a nap óta, de minden napomat csak egy reménytelennek tűnő útnak tekintettem. Ahogy visszatekintek magamra olyan voltam, mint egy félholt, akinek csak a teste van itt a Földön, de a lelke már valahol másutt jár, a túlvilágon. Nem tudom igazából mi is az, ami segített nekem, hogy visszatérjek, de sikerült. Újra vannak álmaim. Talán, a szavak� talán, azok segítettek nekem. Egyik ismerősöm azt mondta,idézem: �Én hiszek a szavak erejében!� Talán, igaza volt. Az, ha kimondjuk, ami bántja a szívünket sokat segíthet, mégha az elején keserű szájízzel is gondolunk rá. Amit még megtanultam az élettől, hogy mindig van remény, csak hinni kell benne! Mindig van mellettünk legalább egy olyan ember, aki szeret minket, mégha mi azt nem is vesszük észre. Sosem érdemes magunktól eldobni az életet, mert csak EGY életünk van és egy lehetőségünk, hogy olyan dolgokat csináljuk, amiket szeretünk. A túlvilágon ezt nem tehetjük meg, és nem is lesz jobb, mert ott még inkább egyedül maradunk.