Részlet a könyvből:
Wolterstorff a fiát siratja. Írása a gyász és a hit vallomása....
Mindazoknak ajánljuk, akik a fájdalom mélyére akarnak nézni, hogy megértsék
saját maguk és embertársaik gyászát és szenvedését. (…)
Gyengéd szeretettel bocsátottuk le a júniusi meleg földbe, melyet
valósággal beborítottak a fűzfák fehér vattacsomóba burkolt magjai.
Ő az, csakugyan, akit beletemettünk a földbe? - villant
belém a gondolat. Amikor
korábban megérintettem az arcát,
valósággal visszahőköltem, olyan dermedt és
mozdulatlan volt. Tudtam, hogy a halál jéghideg. Azt is
tudtam, hogy
mozdulatlan. De arról senki sem beszélt, hogy a
halállal együtt meghal a test
lágysága is. Eltávozott belőle a lélek, s
magával vitte a melegét, a
mozgékonyságát, és igen, a
lágyságát is. Ő, aki volt, nincs
többé. "Hol
vagy Erik?" Nem megy nekem, hogy elválasszam az embert a
testétől. (…)
Ragyogó
napfényes nyári vasárnapon, délután
fél négykor jött a
telefonhívás. Épp miután
kikísértük a reptérre egyik
öccsét, aki vele akarta
tölteni a nyarat.
-Mr. Wolterstorff?
-Igen.
-Erik édesapja?
-Igen.
-Rossz hírt kell közölnöm önnel, Mr. Wolterstorff.
-Igen.
Eriket hegymászás közben baleset érte.
-Igen.
Súlyos baleset.
-Igen.
-Őszintén sajnálom, Mr. Wolterstorff, Erik meghalt. Ott van még, Mr.
Wolterstorff? Azonnal ide kell utaznia. Mr. Wolterstorff, Erik meghalt. (…)
Túlságosan
természetenek vettük, hogy van. Talán mindenkivel
így
van: túl természetesnek vesszük egymást.
Életünk megszokott menete leköti
figyelmünket, napi tevékenységeink elfeledtetnek
velünk minden mást,
aggodalmaink és szorongásaink közepette nem
törődünk egymással. Az ismerős
szépség mellett elmegyünk. Nem becsüljük
meg eléggé egymást. Ajándékul kaptuk
őt huszonöt évre. Csak akkor eszméltem rá,
milyen értékes volt, amikor az
ajándék végül elvétetett tőlünk.
És akkor már nem mondhattam el neki.
Özönlöttek hozzánk a levelek, sok
közülük tele Erik méltatásával.
Mindig újra
elsírtam magam, ha ezeket olvastam: minden dicsérő
szó egy-egy újabb tőrdöfés
volt szívemnek.
Most, hogy már meghalt, hogyan lehetek hálás azért, amit benne kaptunk? Pedig
az vagyok. De a nincs többé fájdalma túlharsogja a hálát, amit a valaha
volt kelt bennem. Ez már mindig így lesz?
Míg el nem ment, nem tudtam, mennyire szeretem őt.
Vajon ilyen a szeretet?.
Immár valahányszor összegyűlik a család, egyikünk mindig hiányzik.
Hiánya épp olyan jelenvaló, mint a mi jelenlétünk, csöndje épp olyan hangos,
mint a mi beszédünk. Továbbra is öt gyermekünk van, de egy mindig odavan.
Amikor mindannyian együtt vagyunk, nem vagyunk mindannyian együtt. (…)
Ez a sohaság a legfájóbb benne. Soha többé
nem lehet
itt velünk - soha többé nem ülhet velünk egy
asztalnál, soha nem utazhat
velünk, soha nem nevethet, nem sírhat velünk
együtt, soha nem ölelhet meg
bennünket iskolába menet, soha nem láthatja
testvérei esküvőjét. Hátralévő
életünket nélküle kell leélnünk.
Csak halálunk vethet véget halála feletti
fájdalmunknak.
A könyv a Harmat kiadó
gondozásában jelent meg 2000-ben.