NICHOLAS WOLTERSTORFF: KORAI SIRATÓ

 
Részlet a könyvből:
Wolterstorff a fiát siratja. Írása a gyász és a hit vallomása.... Mindazoknak ajánljuk, akik a fájdalom mélyére akarnak nézni, hogy megértsék saját maguk és embertársaik gyászát és szenvedését. (…)
Gyengéd szeretettel bocsátottuk le a júniusi meleg földbe, melyet valósággal beborítottak a fűzfák fehér vattacsomóba burkolt magjai.
Ő az, csakugyan, akit beletemettünk a földbe? - villant belém a gondolat. Amikor korábban megérintettem az arcát, valósággal visszahőköltem, olyan dermedt és mozdulatlan volt. Tudtam, hogy a halál jéghideg. Azt is tudtam, hogy mozdulatlan. De arról senki sem beszélt, hogy a halállal együtt meghal a test lágysága is. Eltávozott belőle a lélek, s magával vitte a melegét, a mozgékonyságát, és igen, a lágyságát is. Ő, aki volt, nincs többé. "Hol vagy Erik?" Nem megy nekem, hogy elválasszam az embert a testétől. (…)

Ragyogó napfényes nyári vasárnapon, délután fél négykor jött a telefonhívás. Épp miután kikísértük a reptérre egyik öccsét, aki vele akarta tölteni a nyarat.
-Mr. Wolterstorff?
-Igen.
-Erik édesapja?
-Igen.
-Rossz hírt kell közölnöm önnel, Mr. Wolterstorff.
-Igen.
Eriket hegymászás közben baleset érte.
-Igen.
Súlyos baleset.
-Igen.
-Őszintén sajnálom, Mr. Wolterstorff, Erik meghalt. Ott van még, Mr. Wolterstorff? Azonnal ide kell utaznia. Mr. Wolterstorff, Erik meghalt. (…)

Túlságosan természetenek vettük, hogy van. Talán mindenkivel így van: túl természetesnek vesszük egymást. Életünk megszokott menete leköti figyelmünket, napi tevékenységeink elfeledtetnek velünk minden mást, aggodalmaink és szorongásaink közepette nem törődünk egymással. Az ismerős szépség mellett elmegyünk. Nem becsüljük meg eléggé egymást. Ajándékul kaptuk őt huszonöt évre. Csak akkor eszméltem rá, milyen értékes volt, amikor az ajándék végül elvétetett tőlünk. És akkor már nem mondhattam el neki. Özönlöttek hozzánk a levelek, sok közülük tele Erik méltatásával. Mindig újra elsírtam magam, ha ezeket olvastam: minden dicsérő szó egy-egy újabb tőrdöfés volt szívemnek.
Most, hogy már meghalt, hogyan lehetek hálás azért, amit benne kaptunk? Pedig az vagyok. De a nincs többé fájdalma túlharsogja a hálát, amit a valaha volt kelt bennem. Ez már mindig így lesz?
Míg el nem ment, nem tudtam, mennyire szeretem őt.
Vajon ilyen a szeretet?.

Immár valahányszor összegyűlik a család, egyikünk mindig hiányzik. Hiánya épp olyan jelenvaló, mint a mi jelenlétünk, csöndje épp olyan hangos, mint a mi beszédünk. Továbbra is öt gyermekünk van, de egy mindig odavan.
Amikor mindannyian együtt vagyunk, nem vagyunk mindannyian együtt. (…)

Ez a sohaság a legfájóbb benne. Soha többé nem lehet itt velünk - soha többé nem ülhet velünk egy asztalnál, soha nem utazhat velünk, soha nem nevethet, nem sírhat velünk együtt, soha nem ölelhet meg bennünket iskolába menet, soha nem láthatja testvérei esküvőjét. Hátralévő életünket nélküle kell leélnünk. Csak halálunk vethet véget halála feletti fájdalmunknak.

A könyv a Harmat kiadó gondozásában jelent meg 2000-ben.