Életlánc Egyesület

Az egyesület tagjai aktívan már nem, de saját történetük felvállalásával tenni akarnak azért, hogy az öngyilkosság és az arra való hajlam ne legyen többé tabu téma!

Sohaország

Aki lát, és keveset tud rólam, akár még irigyelhet is.
Hiszen van jó munkahelyem, szüleim, feleségem és egy csodálatos kislányom.erre szokták mondani, hogy az illető rendezett anyagi és családi körülmények között él.
Igen, az egyik felem éli a hétköznapi életemet, igyekszik jól-rosszul megfelelni az elvárásoknak, megharcolja a napi csatákat, küzd célokért, néha még örülni is tud a sikereknek, vagy annak, hogy néhány embernek fontos vagyok - sőt talán még szeretnek is.
De a másik énemnek valami nagyon-nagyon hiányzik. 17-18 éves korom óta, tehát 20 éve keresem, hogy mi lehet az.
Sokfelé kerestem már, rengeteg érdekes helyen "jártam", és sokszor tűnt úgy, hogy megtaláltam, vagy legalább is jó irányba haladok.
Aztán mindig kiderült, hogy délibábot kergetek. Pedig hányszor nekifutottam, mennyire tudtam lelkesedni, századszor is!
És közben csináltam butaságokat, megbántottam ártatlanokat, és engem is bántottak ártatlanul. Mint mindenki, ahogy mindenkit.
Voltak (és lesznek is) mélypontjaim, amikor úgy éreztem, nem bírom tovább. Elfáradtam, feladom. Soha nem érhetem el, amit keresek, mert az ebben a világban nem létezik, talán majd egy másikban.
Eljutottam arra a szintre, amikor már a tudatom úgy beszűkült, hogy a saját, imádott gyermekem életét is képes lettem volna tönkretenni azzal, hogy öngyilkos leszek.azt mondják, egy gyermek sohasem tudja feldolgozni, ha a szülője megöli magát. Örökké saját magát fogja okolni érte.
Ahogyan fordított esetben a (szerető) szülő is teszi.
Zárójelbe tettem a szót, de higgyétek el, minden szülő szereti a gyermekét. Csak néha rosszul, ügyetlenül. És képtelen kimutatni, mert talán a saját szülei sem tanították meg rá.
Szóval, átkozottul nehéz szülőnek lenni. Hibátlannak meg pláne.
A naiv, gyermeki énem közben csak nem akart felnőni. Makacsul hitt abban, hogy létezik odaadó, önzetlen szeretet és szerelem, merthogy közben rájöttem, ez az, ami a legjobban hiányzik. Mint ahogyan a legtöbbünknek, persze sok más dolog mellett.
Na jó, ennyi év alatt természetesen én is találkoztam vele néhányszor, mindig köszönt, aztán továbbált.és mindegyikük elvitt egy kis darabot belőlem.
Kettő pedig a szívem felét-felét.szóval nem sok mindenem maradt.
Látjátok, még ilyen vén fejjel is kergethet álmokat az ember. De hát mi másért élnénk?
Kergessétek hát ti is, álmodjatok bátran. Lehet, hogy csalódás, fájdalom lesz az ára, de hát mi az, amit ingyen kapunk?
Akikre pedig nehéz sorsot mértek az égiek, vigasztalódjanak egy kedves barátom szavaival: "Akinek kipárnázott élete van, sohasem fog szárnyakat növeszteni. Hiszen nincsen szüksége rá."

Nita

Sziasztok! Nita vagyok,16 éves gimnazista lány.

Tudom,hogy fiatal,de életem során találkoztam már párszor az öngyilkossággal,mint gondolattal,mint tervvel és mint tettel is. Imádkoztam már ki kést egy kétségbeesett lány párnája alól,hívtam már vissza embert,mikor kimászott a korlát mögül és hála az égnek,sikerrel jártam. Sikerült már lebeszélnem egyik barátnőmet arról,hogy folyton vagdossa magát,és szívvel-lélekkel segítettem mindenkinek,aki csak kérte tőlem,vagy akin csak láttam,hogy szüksége van rá. Olyannyira, hogy megszoktam hogy nem kérdezik vissza, hogy én hogy vagyok, hogy tanácsadó vagyok csupán,"kamasz pszihológus", ahogy ők mondták. Később már akkor sem mondtam semmit magamról, ha megkérdezték,mi a helyzet. Évek alatt lassan maga alá temetett a mások problémája, és az hogy közben az én életem összedőlni látszott. Egyre inkább magamba fordultam.

Ekkor kezdtem el foglalkozni én személy szerint az öngyilkosság gondolatával. Úgy éreztem, mindenkinek csak eszköz vagyok, egy problémamegoldó gép és azért szeretnek csak, mert az ő terheiket is viszem helyettük. Ahogy haladt az idő, lassan már azokat sem engedtem közel, akik azért szerettek, aki vagyok.
Lelkileg olyan sötétben éreztem magam, amibe már az sem hozott fényt, hogy másokon segíthetek. Ekkor vagdostam össze a csuklómat. Volt, hogy úgy telt el hét, hogy egy mosoly sem jelent meg az ajkamon. Még hazug mosoly sem. Egyszerűen már nem voltam képes rá...

Aztán egy napon úgy érztem,nem menekülhetek tovább.Belenéztem a tükörbe és ránéztem a csuklómra és feltettem a kérdést, hogy hova tűnt az, aki voltam? És mégis mire várok, mi fog majd megmenteni?
Akkor határoztam el, hogy kimászom ebből az egészből. Ha másokon segíteni tudtam, magamon is tudnom kell.
Többé nem vágtam a csuklóm- ezt tartottam az első fontos lépésnek. Ezután megtanultam kontrollálni, kezelni mások problémáit és azok hatását rám nézve, majd félig-meddig új életet kezdtem.

Ma pedig már ugyanolyan boldogan segítek bárkinek, mint annak idején, és már kezelni is tudom ezt az egészet, szívből nevetek és közelebb engedem magamhoz az embereket, mint bármikor ezelőtt. Büszke vagyok arra, hogy ki tudtam mászni egyedül az egészből, úgy érzem, eddigi életem legnagyobb kihívása volt ez. És így visszanézve már ez egy nagyon jó személyes tapasztalat, mert tudom, mit élnek át azok, akiket komolyan foglalkoztat az öngyilkosság gondolata - mert én is átéreztem.
Mindig is szerettem segíteni az embereknek, és nagyon örültem, mikor rátaláltam az ÉLre, mert a saját segítőkészségemet láttam viszont mások szavaiban. Már eddig is tartottam a kapcsolatot pár depressziós, esetleg öngyilkossággal foglalkozó fiatallal és jó lenne ezeket megbeszélni másokkal, hogy ők mit tennének a helyemben, mit tanácsolnak, hogyan kezelnék a helyzetet.
Napjaink elhidegülő világában a legtöbben úgy oldják meg az öngyilkosság problémáját, hogy egész egyszerűen elsétálnak mellette. De nekem életem egyik értelmévé vált küzdeni ellene.

Nita

József

... nem tudtam eldönteni, hogy mi az ami a lehető leghitelesebben adja vissza azt az utat melyet bejártam. Mellékelten küldök 2 verset, melyek már akkor készültek, mikor sokkal jobban voltam és EGYÁLTALÁN szavakba tudtam önteni mindazt, ami anno kavargott bennem és hátráltatott, megkeserítette az életemet.

Sablonos dolgokat tudtam volna csak írni,mint például szorongtam,iniciatív hiányos voltam, izolálodtam a környezetemtöl, depresszziós állapotban voltam....Ezek is mind megfelelnek a valóságnak,de azzal talán többet segítek, ha az érzelmekröl írok azoknak akik most bajban vannak.

Talán felísmerik benne saját maguk problémáját és egy kis eröt merítenek abból, hogy NINCSENEK EGYEDÜL!!! Ha most visszaolvasom ezeket a verseket, akkor csak csodálkozom és ÖRÜLÖK
annak, hogy már nem ilyen gondolatok járnak a fejemben.

Sziasztok, hát akkor elküldök egy saját verset amit akár rakhattok az oldalra is, bár régebben írtam.

Anita vagyok, 17 éves. Az utóbbi évek kétségtelenül életem legnehezebb évei voltak. Sokszor gondoltam hogy nem bírom tovább, meg kell halnom, és többször próbáltam megölni magam.

14 évesen kezdődött minden. bár ha igazán őszinte akarok lenni, már a születésem után elkezdődött. de csak 3 évvel ezelőtt ittam meg a levét.

14 éves koromra komoly önbizalomhiány alakult ki nálam, és az énképemmel sem volt minden rendben. Túlsúlyos voltam, és elhatároztam, hogy lefogyok. Erre a nyári szünet volt a legalkalmasabb. A 2,5 hónap alatt 30kg-tól szabadultam meg. elvesztettem a kontrollt a testem és a tudatom felett, nem tudtam megállni. depressziós lettem, és ahogy az egészségi állapotom egyre rosszabb lett, nem akartam tovább szenvedni, nem láttam más kiutat csak az öngyilkosságot.

Elkezdtem vagdosni magam és egyre több gyógyszert szedtem. A végén már teljesen kikészültem. Nem voltam önmagam. Az elején nem akartam semmi mást csak meghalni, nem bírtam a fájdalmakat, az egyedüllétet, nem tudtam elhinni, hogy mindenki elfordult tőlem, és mindenki csak bántott.

A szüleim pedig nem hogy segítettek volna, inkább ők is lemondtak rólam. Ez nekem végképp betett, és nagy mennyiségű fájdalomcsillapítót vettem be, amitől iszonyatosan rosszul lettem, és hogy mi történt utána, arra nem emlékszem, csak azt tudom, hogy pár óra múlva tértem magamhoz. egyre rosszabbul voltam és még mindig nem láttam a kiutat.

Az iskolában is gondok voltak, a tanulmányi eredményeim nagyon leromlottak, és mindenki előtt mutatnom kellett, hogy minden rendben. és ez volt a legnehezebb mind közül.

Ahogy telt az idő, egyre rosszabbul lettem. egyre többet kellett orvoshoz járnom, egyre többet hiányoztam az iskolából, mindenki gyanakodott, iszonyatos nyomás nehezedett rám. és még mindig nem volt senkim. senkinek nem mondhattam el, mert tudtam, hogy nem értenének meg. és igazam is volt. 2 embernek mondtam el, a 2 legjobb barátomnak és ők sem tudták ezt megérteni.

Ahogy telt az idő, megpróbáltam nem foglalkozni a bajokkal, és élni az életemet. de nem tudtam sokáig boldog lenni. egy reggel, amikor iskolába kellett mennem, éppen fésülködtem, amikor észrevettem, hogy elkezdtem elég erősen kopaszodni. még mindig sikerült titkolnom, hogy milyen komoly bajom van, de rettegtem, hogy ki fog derülni az igazság.

Ehhez a félelemhez egy nagy adag magány, fájdalom, kétségbeesés, hirtelen hangulatváltozás és kiszámíthatatlan viselkedés társult, és az a kevés ember, aki még eddig mellettem állt, elfordult tőlem.

Ekkor megint előkerült a kés és a borotvapenge és nem utolsósorban a gyógyszerek.

Aztán egy idő után rájöttem, h nem szabad megfutamodnom a problémáim elől, nem adhatom fel ilyen fiatalon. Ahogy elnéztem magam a vérző karommal, és kezemben a késsel, akkor ébredt fel bennem igazán az élni akarás. innentől kezdve ismét egy hosszú és fájdalmas út állt előttem. meg kellett gyógyulnom, mind lelkileg, mind testileg. ez még ha nagyon nehezen is, de sikerült.

Már lassan 9 hónapja egészségesnek mondhatom magam, de teljesen sosem fogok meggyógyulni. a történtek nagyon mély nyomot hagytak a lelkemben. és sosem fogok megbocsátani azoknak, akik cserbenhagytak, és akik miatt ennyit kellett szenvednem.

Gyökeresen megváltozott az életem. más ember lettem és mindent másképp látok. és tudom, hogy a keresztül kellett mennem. és nagyon örülök, h túléltem.

Elszomorít, hogy egyre több fiatal hal meg depresszióban, és Anorexiában. azt tudom, hogy 9 anorexiásból, 6 meghal. és az, hogy élek, rádöbbentett, hogy jobban kell értékelnem az életet. hiszen az élet egy ajándék, amit ha eldobsz magadtól, már nem kapod vissza.

A szeretethiány és az, hogy egyáltalán nem törődtek velem, hogy nem neveltek semmire, és egyedül kellett végigmennem minden szörnyűségen, nemcsak megtört, és kis híján megölt, de megtanított küzdeni, és jobban átlátni a dolgokat. Őszinte leszek : a szüleimnek egyetlen jó dolgot köszönhetek. hogy most már nem akarom eldobni magamtól az életemet, hanem küzdeni akarok. magam ellen, magamért.

Komolyan mondom, hogy mindig van fény az alagút végén, csak észre kell venni, és követni kell azt, mert kivezet a sötétségből. Ne félj segítséget kérni, és elmondani, ami bánt!

Viki

Szija! Én 93-ban születtem. egy véletlen gyerek vagyok. Szüleim miattam házasodtak össze.. de mint anyukám mondja ő nem bánta meg,hogy megszülettem. Én viszont igen.... Mert nem éppen egy csodás családba születtem.Az apukám 4 és fél éves koromban bedilizett és mivel elváltak anyáék kiélte bulizós korszakát és vele együtt az ivást és a drogozást..... Aztán később kiderült róla,hogy apukám szkizofrén....Nevelőapukámmal soha nem volt jó a viszonyunk és ez csak egyre jobban erősödik ahogy növök fel... Már igazából nem érzünk egymást iránt semmit.. Csupán közöny.... Semmi más...Pedig én mindig is úgy szerettem volna egy igazi apukát! De ez nem adatott meg. illetve hát meg van csupán az apai törődést felejtették el vhol amikor még 9 éves voltam... Lehet h ez az egész depim oda vezethető vissza nem tudom.... Sok pszichológussal volt már dolgom és senki nem mondott nekem semmit mindegyik csak jegyzetelt folyamatosan.... Nagyon idegesítő tud lenni.... Jártam idén már vadaskertben és nemrég jöttem ki a heim pálból. Oda vittek be ,mert meg akartam ölni magam. Bevetem jó sok gyógyszert de valahogy nem jött össze..... Reményt nem sokat láttam... Nem akartam élni,mert úgy éreztem nem lesz soha se jobb ,mindig depis maradok és mindig vissza fogok esni és mindig előröl fog kezdődni minden.. Szerencsém van, mert vmien szinten anyukám mellettem áll.... Valamilyen szinten... Tudom hogy vannak és még lesznek rossz napjaim.. Talán lehet,hogy lesznek szépek is,de igazából fogalmam sincsen... Talán egyszer megélem azt a várva várt szép napot, amit ki tudja mi hoz majd el.....

Ibolya

Ibolya vagyok, 14 éves. Én kétszer próbáltam öngyilkos lenni,de nem sikerült. Egyszer egy késsel próbáltam elvágni az ereimet,de nem sikerült. Aztán próbáltam autó elé ugrani,de az autós megállt. 12 éves voltam amikor a legjobb barátom meghalt. Azóta mindig a halálról gondolkodok,hogy milyen volna meghalni. Anyukámmal sem jövök ki jól. Ő is állandóan idegesít és mindig összeveszünk. Azóta állandóan fogyózok ami anyu szerint hülyeség,de nem igaz mivel kövér vagyok. Két nap alatt 10 kg. -ot lefogytam pedig az nem sok. Nagyon hiányzik nekem,barátaim sincsenek,mert bezárkózok. A jegyeim lényegesen rosszabbak,mert nem tanulok hanem ábrándozok vagy firkálom a kezem. Másoknak tudok segíteni,de magamnak nem,mert nincs elég energiám. Valahogy próbálok élni úgy,mint egy normális ember,de nem mindig sikerül.