A szülei nagyon nehezen fogták fel a tragédiát, hiszen a fiukat vidámnak és kiegyensúlyozottnak ismerték. Ő volt az egyetlen közös gyermek, de Csaba és  féltestvérei kimondhatatlanul szerették egymást. Mindene megvolt, amire vágyott. A szüleivel mindent meg tudott beszélni, jó fiúnak ismerte a család és a tanárok is. A reál tárgyakból jól teljesített, az édesapjával sokat utaztak, voltak szoros barátságai.

K. Aranka, az édesanya leveleiből és a vele folytatott telefonbeszélgetésekből illetve a televízióban látott interjúkból ismertem meg valamennyire Csaba életét, és az utolsó nap tragédiáját. Ő kért meg minket, életláncos fiatalokat arra, hogy írjuk le a történetüket, amit ő már többször elmondott a nyilvánosság előtt is, és nekünk is.

Nem feladatunk felelősöket keresni, csak az, hogy felhívjuk a tanárok figyelmét arra, hogy van, amikor a szigor és az igazságosság mellett a gyerekek lelkével is kell foglalkozniuk.

A társak figyelmét arra, hogy szóljanak a szülőknek, idősebb testvéreknek, ha látják egy barátjukon, hogy reménytelennek látja a jövőt, lehangolt.

Illetve megmutatni a szülőknek, hogy még a szerető, összetartó családokban is történhetek tragédiák, amiket talán meg tudnak előzni, ha ismernek ilyen történeteket.

K. Aranka a pótvizsga reggelén vidáman köszönt el fiától, aki végigtanulta a nyarat, sőt az interneten keresztül másokat is bíztatott. Hitt abban, hogy a kemény munka meghozza a várt eredményt és délutánra harmadikos lehet. A tanára, akit tisztelt, mégis megbuktatta. Csaba csalódott önmagában, édesanyját se hívta fel, barátjának elmondta, hogy nem mer hazamenni. Nem a büntetéstől félt, hiszen az évvégi bukása miatt sem kapott ki, hanem attól félt, hogy szülei is csalódni fognak benne, úgy, ahogy ő is csalódott magában. Azért választotta a halált, mert szégyellte mások előtt a bukását és igazságtalannak is tartotta.

Ahelyett, hogy hazament volna, sétált a sínek mellett, és az öngyilkosságot választotta. Az ő döntése miatt a mai napig gyászolják a szülei, testvérei és barátai.

Az édesanyja minden megszólalásában elmondja, hogy egy esélyünk van az öngyilkosságok megelőzésére, és ez a figyelem. Figyelnünk kell egymásra, hogy tanárként, szülőként, osztálytársként megelőzhessük az ehhez hasonló tragédiákat.

Köszönöm Arankának, hogy a fájdalmát elmeséli nekünk, hogy mi fiatalok végre más szemszögből is lássunk egy öngyilkosságot. Csaba elvesztette az életét, társai elvesztették barátjukat, a szülők elvesztették gyermeküket.

Amikor egy fiatal öngyilkosságáról hallunk gondoljunk a szülők, hozzátartozók fájdalmára is. Ha meg akarod ölni magad, gondolj a szüleidre, rokonaidra, barátaidra is! Ez a döntés kihat az egész környezetedre. Akkor, amikor megteszed, nem is tudod mekkora változások következhetnek be a környezetedben.

K. Aranka 2008. augusztus 27-én 16 évesen veszítette el fiát. Mi nem tehetünk mást, fejezzük ki őszinte részvétünket, és gondoljuk át a kérését: figyeljünk jobban egymásra és mérlegeljük a döntésünk súlyát. Ahogy Aranka mondta: „És a fiataloknak üzenem higgyék el nem szégyen lelki segítséget kérni!!!!! De innen már nincs visszaút!!!!!!!!!!!!!!!!”