Az igazi embereknek igazi konfliktusaik és indulataik vannak, melyeknek időről
időre hangot kell adniuk ahhoz, hogy egymást jobban megértsék, hogy kapcsolatukat
úgy tudják alakítani, hogy az mindkettejüknek jó legyen. Egy szülőpár veszekedése
ebben az értelemben természetes dolog. Mégsem mindegy azonban, hol, hogyan,
és milyen formában adnak hangot haragjuknak vagy sértettségüknek.
A legtöbb szülő ugyan tisztában van vele, hogy a házastársi perpatvart lehetőleg
nem a gyerek előtt kellene bonyolítani, pontosan tudja, de legalábbis látja,
érzi a kicsin, hogy ez nincs rá jó hatással. Higgadtnak maradni, a csetepatét
későbbre halasztani azonban csak keveseknek sikerül. Ennek egyik oka talán az
indulatok természetében rejlik: a dühös, sértett ember kevésbé mérlegel józanul,
gyakran túlzó, igazságtalan, vagy a helyzetnek nem megfelelő módon viselkedik.
A másik ok, amiért a szülők gyakran gyerekeik jelenlétében esnek egymásnak az,
hogy a házastársi konfliktusok egy jelentős része éppen a gyerek körüli teendők,
a nevelési elvek és a közös programok alakítása körül robban ki. A házastársi
elégedettséget vizsgáló kutatások eredményei szerint a párok legtöbbet gyereknevelési
kérdésekben vitatkoznak, a veszekedések pedig a szülővé válás első néhány évében
a leggyakoribbak. Nem csoda, hiszen a kicsi egészsége, boldogsága mindkettőjük
szívügye és felelőssége is egyben, a munka azonban közös, csak kompromisszumokat
keresve, együttműködve lehetnek sikeresek.
A nagy igyekezetben azonban sokszor a gyereket is kiöntjük a fürdővízzel: miközben
párunkkal ordítozunk, hogy miért ilyen szigorú, vagy éppen túlzottan engedékeny,
a kicsi sírva szalad a szobájába, és a fejére húzza a takarót, hogy ne halljon
minket.
A kicsik számára szüleik veszekedése - még ha épp nem róluk van is szó, vagy
igyekeznek a felnőttek nem bevonni őket - lelkileg sokkal megterhelőbb lehet,
mint amennyire a felnőtteket megviseli. Ne gondoljuk, hogy ha a gyerek nem érti
pontosan, miről van szó, akkor nem is zavarja igazán a szülei veszekedése! Egy
csecsemő, vagy még beszélni is alig tudó bölcsis számára a magukból kikelt,
haragos arcok és hangok nagyon félelmetesek. Az ilyen csöppségek még gesztusok,
tónusok, mimika alapján tájékozódnak a világban.
Ha a vita témáját, a kérdés horderejét nem is értik, a nagyok izgalmát, indulatát
átveszik: megijednek, sírva fakadnak, vagy maguk is hisztisek lesznek, dührohamot
kapnak. Különösen igaz ez, ha a haragos szavakat tettek is követik: ajtócsapkodás,
tányértörés, dulakodás
A már jól beszélő, az emberi helyzeteket jobban megértő óvodások számára az
jelenti a legnagyobb nehézséget, hogy még nem igazán tudnak különbséget tenni
a konkrét és a képletes beszéd között, hogy azt hiszik, minden, amit mondunk
vagy gondolunk, akár valósággá is válhat. Egy 4 év körüli gyermek számára a
"Soha többé nem akarlak látni" vagy a "Tőlem akár fel is fordulhatsz"
kijelentések még szó szerint értendők, és nagyon félelmetesek.
A nagyobb gyerekek, ha már értik is, hogy a veszekedés hevében szüleik olyasmiket is egymás fejéhez vágnak, amit maguk sem gondolnak komolyan, mégis rosszul viselik a hangos nézeteltéréseket. Ők már tudják, hogy sajnos nem minden házasság tart örökké, több olyan barátjuk is van, akiknek elváltak a szülei. A felnőttek veszekedésekor összeszorul a szívük, s magukban azt kérdezik: ugye nem fog az én anyukám és apukám is különköltözni?
A gyerekek ráadásul legtöbbször magukat vádolják a felnőttek veszekedéséért: a szóváltásokból gyakran valami olyasmit szűrnek ki, hogy talán, ha velük kevesebb baj lenne, nem kerülnének annyi pénzbe, munkába és vesződségbe, talán, ha többet segítenének otthon, akkor minden rendben lenne. Az efféle bűntudat nagyon nyomasztó teher egy kicsi gyerek számára.
Az egymásra kígyót-békát kiabáló szülők saját maguk és a másik tekintélyét is rongálják. Nem igazán hiteles példakép az a felnőtt, aki önmérsékletet, toleranciát és megbocsátást prédikál és vár el gyermekétől, amikor az éppen indulatos, ugyanakkor maga egy hasonló helyzetben erre nem képes. Szintén nem szerencsés partnerünket az egyik percben még teszetosza mamlasznak, vagy idegbeteg hisztérikának nevezni, később pedig elvárni a gyerektől, hogy "Tisztelettel beszélj apáddal!" vagy "Fogadj szépen szót anyukádnak!". A rossz példa ráadásul ragadós. Ha otthoni konfliktusainkat lépten-nyomon ordítozva intézzük el, ne csodálkozunk azon, hogy gyerekünk is visít a boltban, ha nem kapja meg, a mit kér, vagy, ha az óvó néni arra panaszkodik, hogy csemeténk akaratos, verekedős.
Vannak persze helyzetek, amikor nehéz lenne egy szülőpárnak nem veszekedni,
vannak felkavaró konfliktusok, melyeket nem sikerül csendben, higgadtan megvitatni.
És sajnos az sem mindig lehetséges, hogy azt mondjuk: ebben a kérdésben nem
értünk egyet, vitassuk meg később, egy alkalmasabb pillanatban. Néha "itt
és most", a helyzet melegében szakad el a cérna, borul ki a bili.
Ha nem is kellemes élmény, azért nem feltétlenül életre szóló trauma egy gyereknek,
ha látja a szüleit veszekedni. Amíg a felnőttek csak indulatosak, de nem durvák
és közönségek, amíg egy-egy vita után ki tudnak békülni, meg tudnak egyezni,
sőt, akár bocsánatot is kérnek, addig a dolog akár tanulságos is lehet. Nem
baj, ha a gyerek látja, hogy az emberi kapcsolatokba a negatív érzelmek is beleférnek,
ám végső soron mégsem teszik tönkre a jó viszonyt, ha két ember szereti egymást,
bármennyire haragos voltak is, képesek megegyezni és kiengesztelni egymást.
Sohase felejtsük el azonban veszekedéseink után megbeszélni a gyerekkel, hogy mi is történt, és megnyugtatni őt: minden rendben van, őt is, egymást is még mindig nagyon szeretjük!