Itt van néhány nagyon régen írt versem. Meglehetősen össze kellett szednem a bátorságomat, hogy ki merjem tenni. Nem is túl jók, régiek is.... Nem vettem a fáradtságot, hogy valamiféle rendszert vigyek bele. Össze-vissza jönnek. Nincs sem időrend, sem téma.... Íme:
Tavaszi reggel továbbáll...
Képtelen vagyok szabadulni a varázsod alól
Mint tavaszi reggel, mikor a madár dalol
Tudom, hogy továbbáll hamarosan.
A közeli tölgyfára száll aranyosan
Már távolodik is az ének,
Nézek utána, s attól félek
Nem látom, nem hallom többé
Majd emléke úgy válik köddé
Hogy fel sem tűnik amint eltűnik
Megfoghattam volna, de tudom, a madarak
nem tűrik
A fogságot, fogságban nem esznek, nem énekelnek,
Fogságban nem örülnek a maguk csivitelő módján
Ennek a csodálatos életnek.
Ezért tudatom (és füleim) kitárom
Röpke gyönyörűségüket, mint szikkadt szivacs
Mélyen magamba szívom
Mint drága kincset őrzöm
Így lesz az elmém börtön
De csak egy tavaszi perc esett fogságba
A kismadár tovaröppent a nagyvilágba...
Szóval nem tudok szabadulni
Szeretnélek újból látni
Újra, s újra, mindig újra
Szépséged fényében úszva
Csak nézni és magamba szívni
A pillanatot
A tisztaságod
Hogy könnyebb legyen elhívni
Szemem lehunyva, erőlködés nélkül
Azt az Arcot, ami nélkül
Nyugalmam elvész
S a feltámadó szélvész
Zúgva azt kérdi:
" Hát már megint nem tudod felidézni!?
Többet kellet volna időzni rajta,
Hisz Övé a világ legszebb Arca!"
Ha tehetném
Felkel a nap
Ébredek én is
Festi az eget
Ezt tenném én is
Festeném kékre
Hogy legyen helye az esőcseppeknek
Festeném fehérre
Hogy legyen helye a bárányfelhőknek
Festeném vörösre
A naplementék miatt
Majd csak állnék a fércmű alatt
szivárványra várva
Üvöltő szélrohamokra
Mik átröpítenek a túloldalra
A színek mögé
Óz birodalmába.
S bár Óz csak egy szélhámos volt
Az a világ létezett,
A csillagok alatt
A felhők felett.
Egyszer ért el a szerelem
Egyszer történt meg énvelem
Csak egy pillanatnyi kihagyás volt
És ez lett a végzetem
Nem szabad hagynom hogy újra megérintsen
Meg kell óvnom azt 'mim nincsen
Hideg szívem miért nincs nékem
Fagyos szívem miért nincs nékem
Én feláldoznám a szívem ha tehetném
A közöny oltárán
Csak ne legyek ily boldogtalan
A magány óráján
Lennék bár gép, kit nem szédít az ég
Ki nem szédül, ha előtte a mélyűr
Érzelmek nélkül
Fájdalom nélkül.
Nem vagy más, csak egy gusztustalan Rém
Fent állsz a csészém peremén
Csúnyának, és rondának talállak
Odapöcköllek hát a halálnak
Nyelsz a kávémból, miközben fuldokolsz
S mert ízlik, még egy nagyot kortyolsz
A kiskanállal bepörgetlek, felfrissülve forogsz
Egésszen élvezed, már nem is háborogsz
Úgy látom a cukor elolvadt az alján...
Aztán hipp-hopp ott vagy a balján
Az előző Rémnek
Mit megittam péntek(en).
Nem vagyok boldog
De nincs okom, hogy boldogtalan legyek,
Mikor homlokom
A gondoskodás eredményeképpen
Borogatástól hűl;
S ekképpen
Hűl le szívem
Midőn minden ember elhidegül az összes többitől
Ahogy a civilizáció romba dől.
Jön egy új jégkorszak az idén
Nem fejeződik be soha már
Ez az idei fűtési idény
Erdőinket felaprítjuk, bányáinkat kiaknázzuk,
S hogy az eredményt jobban lássuk
Fentről nézünk az űrből
Akár a mintameterológus a blueboxban
Várunk a kis odunkban.
Szemedben mintha a Hold halott, hűvös fénye
Kissé fordított képet hozott volna létre
Agyadat nem lepi meg a dolog, korrigál
A világ forog egy kicsit, majd talpra áll
(s persze forog tovább)
Megpróbálod értelmezni a látványt, úgy látod sörét
Nem jelent nagy hátrányt az éj s a sötét
Emlékezetből próbálod összerakni az arcot
Minek szétroncsolt szemeit magad előtt tartod.
Nem tudom, mi történt ezzel az emberrel,
Talán fejbelőtték egy vadászfegyverrel?
S ki tudja, az áldozat miért épp ő?
Én biztos nem – gondolja a bűnügyi orvosszakértő
Néha, mikor hozzám az éjjel közelít
Hideg ágyamban semmi sem melegít
szívem is lassan leáll
Beáll a tetszhalál.
Testemből kilépve kereslek
Testemből kilépve keresem a menyországot
Hiába.
Nem akarok eltünni a semmiben
Igy újra felkelek csont-hús-vér testemben
Mely horgonyként köt erre a világra
Mint fagyott verebet lábai erre az ágra
Mit letörtem az éjjel, s most hűtőmben őrzök
Madaram világa így lesz most örök.
Ha majd jön a nyár, ő csak vár itt velem
S a jövő télen újból kiengedem
Űlhet megint az ablakom előtt
Mint még tegnapelőtt
Oly szép volt ott
Bár tudtam mindig
Ő is rég halott.
Kezdetben már ahogy egymásra néztünk
Elég volt, kéz a kézben majd elégtünk
Testünk csak vonaglott az eltitkolt vágyak oltárán
Miközben elménk az őrület határán
Át meg áttörve, extázisban fogadja be a másodperceket.
Ahogy egy sárkány tépi szét a szőke herceget
Oly könnyed a mozdulat, mellyel átbillenünk a korláton
Bár tudatalattink mélysége korlátlan úgylátom
Testünk áldozzuk fel egymás érdekében
Szerelmünk almafa nélküli édenében
Hol a vágy nem a tudásra irányul
De a kísértés dicsőséget arat
Lelked szép lassan kitárul
Ajkad ajkamba harap.
A magány verset szül bennem
Mostanság többet kell egyedül lennem
Mint szeretném
Megváltoztatnám, ha tehetném
A magány verset szül bennem
Furcsa csatába az egyedüllét ellen
Kezemben csupán egy tollal kell mennem.
"Megvédheted magad" - súgja valaki
S rögtön egy rímmel kiegészíti
Most én jövök tudom
Szemem az első soron
Gondolataim összefonom egy csokorba
S már írom is
A következő sorba.
Társam ki segített a magány,
De biz én a verseket hagynám,
Ha lenne kihez mennem.
A magány verset szül bennem
Mert egyedül kell lennem
MA IS.....
Nincs semmi oly jó, se földön, se égen
Mi hozzád fogható, gyönyörűségem az éjben
Szépséged forrása végtelen és tiszta
Tested itt áll védtelen, én vissza
Vágyom a múltba...
Ne nézz rám újra értetlenül
Csak elkalandoztam véletlenül
Az égben vár ránk a parton
Csak azt mondta : "Uram, pardon!".
Ám az elnézés egyre kevésbé érvényesül
Ahogy haladunk a piramis csúcsa felé
S a felettünk ülő egyre mélyebbre ül
Székében, foteljában, trónján
Egyre csak beindul, mert kezében a kormány
Zsebében az ipar, és szebb nő van a jobbján,
Ki akkor sem izzad, ha ott a kés a torkán.
Csak elkalandoztam ébren
Ő meg csak vár az égben
Mert nincs bocsánat, csak ítélet
Hiába motyogott igéket a bajsza alatt
Szitoknak szánván, ennyi marad:
Magányos várakozás, míg a hajnal hasad,
Majd tovább, s hogy meddig?
Ezt Te sem tudhatod meg keddig.
Éj fekete leple alatt
Éjfekete lepke halad
Feléd libben hímpora
Tán nem is figyelsz épp oda
Rádrakódik vékonyan
Egy éjfekete gondolat
Mikor rádtalálnak
A lisztfehér hó alatt
Fel sem tűnik
Az előbbi pillanat
nyoma Feletted,
A hó alatt.
Tiszta lappal indultam én is
Bemocskoltam mára mégis
Elvétve csak már a fehér folt
Bűneim jegyzéke lett
Mi nemrég még hófehér volt
Elmúlt idők
Talán egy talány a lány neked,
De számomra A Titok,
Az egyetlen, mit megismerni vágyok.
Agyam helyén nagy a kár,
Akár egy buldózer után, sivár,
De lehetőségtől duzzadó
Egy választható rádióadó.
Keresned sem kell, ne tekerj
Csak kérj, szépen vagy durván
Nem számit, már túl vagyok egy kurván
Igazából nem ezt gondolom
Csak a rím miatt mondom.
Ha szeretne, én viszontszeretném,
Még szeretném, hogy szeressen,
De Ő már a múlté
Mint egy elmúlt tél
Csak épp fordítva:
A tél szép emlék, de télen fázom
Vele boldog voltam, de hiánya rémálom.
A hangyák és a méhek
Még rajokban élnek
Fejük felett
Keselyűként
Pár sas, lényeg,
Hogy az ember
Társaslény
Tényleg
Érzed Te is
Nem vagy egyedül
Bár anyád is
Messzebb van
Sem hogy hallhatnád
Miről Hegedül
Magában.
Szóval szobádban
Egy társas egyede ül
Az emberiségnek
Nyoma sincs benne
Az emberségnek
Süketszobádban szíved
Visszhangra talál
Ez furcsa,
De még furcsább
A halál
Nincs semmi oly jó, se földön, se égen
Mi hozzád fogható gyönyörűségem az éjben
Szépséged forrása végtelen és tiszta
Testem itt áll védtelen,
Én visszavágyom a múltba
Ne nézz rám újra értetlen
Csak elkalandoztam véletlen
Ő meg az Égben vár ránk a parton
Majd azt mondom "Uram Pardon!"
Ám az elnézés egyre kevésbé érvényesül
Ahogy haladunk a piramis csúcsa felé
S a felettünk ülő egyre mélyebbre ül
Székében, Fotelján, trónján
Egyre csak bevadul, mert kezében a kormány
Zsebében az ipar, és szebb nő van a jobbján
Ki akkor sem izzad ha ott a kés a torkán.
Csak elkalandoztam ébren
Ő meg csak vár az égben
Mert nincs bocsánat, csak ítélet
Hiába mormog igéket a bajsza alatt
Szitoknak szánva, ennyi maradt
Magányos várakozás, míg a hajnal hasadt
Majd tovább...
Hogy meddig?...
Már tudom: csak eddig.
Már az elején tudtam, hogy vége lesz egyszer
Mert ami Jó nem tarthat örökké
Végiggondoltam ezerszer
Nem lehet hogy boldog legyek
Mégis azthiszem tovább megyek
Ami volt elfelejthetném
De a fájdalmat meg kell emészteni
Azt be kell olvasztani magamba
S kiüríteni az üres haszontalan maradékot
A már mit sem érő ígéreteket
Szép szavakat, hazugságokat
Marad amit okoztak, és az űr
Mely újult erővel szippant magába
Mindent mindenestül
Lassan lenézett
Előtte az enyészet,
Tudod, az Idő lassan
Lassan mindent elemésztett
Az Idő, mely hajdan
Elkényeztetett kényelmes
Tempójával, de ma már
Csak űz, s hajszol magával.
Éjjel már nem alszol,
De még nem érted
Már nem álmodsz új tavaszról
Csak merengsz, s Magad után
Istentől kérded:
Életed mi végre élted?
Lassan felnéz,
Azthiszem Ő már érti
S élete utolsó lépését
Meglépi.
A világvége aztmondják közeleg,
És szerintem sem lehetne már közelebb
Ha megfordulna a fejében,
Hogy felém egyet lépjen
Nem várnék én a halálra,
Meglehetős könnyedséggel
lépnék kettőt hátra
Majd óvatosan,
Lesve a következő lépést
Hogy a meglepetés
Ne okozzon túl nagy késést
Elkezdem tervezni az óvóhelyet
Ahol kihúzom majd a pokol helyett
Azt a pár hetet,
Míg a világvége tombol,
S lószart csinál az otthonomból
Majd nálatok is mindent lerombol
Merő ügybuzgalomból
Ha ráun, továbbáll
S új világot kunyerál
Az Úrtól, ki most szenved;
Neked sem lenne jobb kedved,
Ha látnád:
Nem építhetsz ennél szebbet.
Csúnya dolog tudom,
De bunkó voltam nagyon
A legjobb lenne talán,
Ha az egész dolgot hagyom
(a fenébe)
Ám szenvedek, igen szenvedek
Megbocsátást várva
Szenvedek, mert én lettem
Megvetésed tárgya
Így hát írtam neked
Egy engesztelö verset
Hátha erre enged
Kicsi sértett lelked
Köszönsz is talán ha találkozunk
Ennyi nekem elég, jobban össze
Úgysem barátkozunk.
Választás 2002
Este van, félárbocon a lámpa
Ugyanis fokozatkapcsolós a Drága
Drága, mert több mint hét rongy volt
De egy érintés és minden fényt kiolt
Már rég óta várom a percet
Mikor félhomályban csak a ceruza perceg
Halovány villódzás: a TV-m
Rímre rím jön a sorok végén
Eljött az idő de az ihlet elmaradt
Versből ez az első az elmúlt pár év alatt
Nem más a téma, mint a választás
Verset helyettem sajnos nem választ más
Egy az én pár soros verseim közül
Kiválaszttatik most arra eszközül,
Hogy bevezetője legyen a többinek
S követője az előbbinek.
Ennek ?
Töredékek:
Hiába, ha a remény hiú
A kislányból nem lesz fiú.
***
Lerohan, elborít
Felemészt, majd megőrít
De ha megszelídítem
Már nem okoz fájdalmat
Megsimogat, s elaltat...
De nincs elég türelmem.
***
Szeretem Malackát
Mert nincs nála malackább
Szeretem nagy szemeit
Érzéki kis kezeit
Lágy testének melegét
Minden érintését
Őt magát Malackát
Vigyázok rá
S Ő vigyáz rám
Simogatom
S Ő simogat
Szeretem
S Ő szeret?...
***
Csak egy lány Ő másnak
Nekem a mindenem
Tanítvány a tanárnak
Kedves egyetlenem
Csak egy lány Ő,
De nekem A Lány,
Akit szeretek
Akit senki kedvéért
El nem engedek
Aki nélkül
Meggebedek.
***
Ha majd a fájdalom falait áttöröm
Ha majd nekem is terem egy kis öröm
Ha már nem érzem ahogy sebeimben vájkálsz
Ha már nem érdekel; kivel, s hova járkálsz
Ha majd a köd körülöttem feloszlik
És ha majd sűrű magányom szertefoszlik
Talán majd akkor...
Talán.
***
Itt van a karácsony
Nincsen kalácsom,
Csak az űr van.
Azaz nincs kompresszió
inkább rámtör a depresszió
Szerelmem tárgya csak egy vékony hártya
Mit képzeletem feszít köré
Őt nem ismerem, s elismerem
Megismerni nem is merem
Félek, a lélek nem olyan mint a kép
hiába festek rá testet
Halkan elpukkan ekképp:
Csak nézem amit látok,
De nem azt látom amit nézek
Újra festek köré egy csodálatos képet,
Oly szépet...
***
Tudatom akár a szivacs
Átitatva összes tudásommal
Könnyeimmel az emlékek tengerébe
Csepeg az egyűt töltött idő
Csepp, csepp és már két pillanat
– a legcsodálatosabb, hiszen mind
A legcsodálatosabb - meghalt
És megszületett
S egyszer ez a szivacs is
Belemerül az emlékek
Sötéten lángoló óceánjába
Talán emlékeit
Újra meglelheti
S újra élheti.
***
Ha tudnám hogy az álom hol él
Nem várnám meg míg utolér
S enyhíti aznapi gondjaim
Felkeresném inkább, s arra kérném
Mutassa meg álmaim
Nézze hát mindenki aki él
Aki gyáva, aki bátor, aki fél
S aki várja
Hogy jöjjön az ő álma
Lássa a kontrasztot elmosó vágyakat
A megvalósuló álmokat
Az életre hívott elképzeléseim
Fából faragott szobraim
Összeberhelt gépeim
Rájuk pazarolt éveim.
***
Újra s újra eljön az álom
Újra s újra végét várom
Álmomban egy régi életet élek
S esténként mindig attól félek
Nem ébredek fel többé
Ott ragadok mindörökké
A jövőről álmodom majd, s várom
Hogy véget érjen a rémálom
A jövőről a múltban
Mikor még boldog voltam.
***
A halálod csak egyszemélyes világvége
Én is kinézek a világ ég-e
De nem veszélyes,
Éppen csak gyászol néhány gondolat,
Mi kimondatlanul maradt
Tested sejtjei elkezdik sejteni
Utánpótlás nélkül e fronton
Nem lehet csatát nyerni
Kollektív adják meg magukat,
S kezdenek el bomlani.
Utolsó leheleted dögletes bűze
Málló nyelved savanyú íze
Enyhe hányingert kelt bennem,
Mégis ezt kell tennem
Meg kell ennem, hogy tovább éljek.
Kiszívom szemgolyód, e kissé olvadót
Agyad maradványa édes latyak
Füledben a zsír
Eltántorítani nem bír
Szép lassan megeszlek,
De legalább élek
Él a lélek
Sötét lélek
Benne lékek
Sötétebbek.
***
Rájöttem mi a lényeg
A lényeg az hogy élek
Nekem susognak a fák,
Csak lassan emészt el a rák
Míg hozzátok beszélek.
A lényeg, hogy
Semmi mondanivalóm sincs néktek.
***
Nincs szókincs
Mondanivaló sincs,
Gondolkodtam én is
Miért írok mégis
De most, hogy-hogy nem rájöttem
A rímek miatt költöttem.
***
Megálmodom sorsom, de mi végre
’Feláldozom’ - mondom neki, s az égre
Nézek, emelem kezeim
Félve nyalogatom sebeim
Nyújtom felé mim megmaradt
A szívem már rég meghasadt
Imádkoznék, ha lenne kihez
De halk szavaim
Nem jutnak el senkihez
Gondolataim visszaverődnek homlokomról
A visszhang otrombán engem korhol
Védekeznék ellene erőtlenül
De rothadó szelleme mellém leül
Vár míg tévesztek
S elhiszem hogy léteznek
De rajtam nem fog az átok
mind jól tudjátok :
Hiába vártok.
***
Illatod ágyamból rég elillant
Agyamba mégis oly sokszor bevillant
Midőn kezem puszta levegőt markol
Kihűlt helyed nyomán
A valóság a tudatomba hatol:
Te már túl vagy egy babán
Aranyos kisfiú lett
Csak azt sajnálom,
Hogy nem az enyém a gyerek.
***
Egyszerűen
Megpróbálom egyszerűen elmondani:
Egyszerűen nem tudok másra gondolni
Egyszerűen nem tudok aludni
Egyszerűen megőrülök
Nem túl összetett érzés: egy kis magány
egy kis boldogságemlék(Te)
egy kis vágy
egy kis szerelem, fájdalom,
félelem, aggódás, öröm, bánat, utálat
paranoia, nyugalom.....csak fekszem ágyamon.
***
Lehetsz-e ennyire tiszta és mégsem
Ezt egyszerűen nem értem én sem
Mocskos egy világ amiben élsz
S te egyre-egyre mélyebbre érsz
Gyönyörű vagy, de nem ismerlek
Megismerni nem is merlek
Félelmetesen szép és vonzó vagy
De a szív felett győzelmet arat az agy.