Mariko teaháza

Gyönyörű tavasz varázsolta el a magas hegyeket. A cseresznyefák ontották a virágaikat, a levegő megtelt balzsamos illatokkal és az állatok boldog örömmel vetették magukat a családalapítás gyönyöreibe. A parasztok a hegyeken kialakított teraszokon vetették a rizst, az asszonyok hátán, az átalvetőben ott aludtak a télen született kisdedek.

Kaito is épp a rizsföldjén hajlongott feleségével Harukával mikor a hegy gyomrából hatalmas morajlást hallottak, és az egyik repedésen forró víz buzogott ki. Kétségbe esve kezdtek el rohangálni, nehogy a víz még ideje előtt elöntse a vetést, de hiába, hamarosan az egész terasz víz alatt állt. Jöttek a szomszéd földekről is segíteni, de a forrás vizét csak nem tudták máshová terelni. A házaspár hazament a völgyben álló házikójába, lefeküdtek fáradtan a gyékényükre, és várták az éhhalált.

Másnap, a falu, Tobiki bírája kopogott Kaito ajtaján. A férfi felkapta ingét, és ajtót nyitva, meghajlással köszöntötte a falu legfőbb előjáróját.

- Haji – mondta a bíró.

- Haji – köszönt vissza Kaito, és beinvitálta látogatóját, a belső szobába kísérte, és leültette az egyszerű faasztalka mellé a megfoltozott párnáira. Hamarosan megjelent Haruka és jázmin teát szolgált fel a vendégnek és férjének, majd távozott. A bíró, Hidetora, komoly arccal nézett a házigazdára, aztán belefogott a mondókájába:

- Kaito, Te most nagy bajban vagy, de a falu nem hagy elpusztulni családostul, hanem úgy döntöttünk, hogy mindenki ad egy mérő rizst a terméséből, Te, ezért köteles vagy a földeden, egy éven belül egy teaházat építeni. Menj majd fel, és nézd meg. Gyönyörű onnan a kilátás.

- Tudom, tavaly már az a vándorkereskedő meg is akarta venni.

- Kovácsolj hát erényt a dologból, légy serény, és a családod jómódban élhet majd jövő ilyenkor.

- Nem is tudom, hogyan köszönjem meg neked ezt Hidetora.

- Megmondom, van én nékem egy unokahúgom, Mariko. A fővárosban él egy lepusztult teaházban gésa. Annyira nem megy nekik az üzlet, hogy már éheznek. Pedig nagy tudású, művelt hölgy. Jó társalgó, gyönyörű selyemre készített tájképeket tud festeni, és a hangja, mint a csalogányé. Arra szeretnélek kérni, hogy hívd ide a teaházadba gésának.

A Felkelő nap városában nem minden negyedben kel fel a nap mindig. A szűk utcácskák legmélyére nem igen süt be a nap. Mariko az egyik ilyen szűk sikátorban lévő teaház ajtajában állt, és végre, oly hosszú ideje először mosolygott. Tegnap érkezett levele Tobikiból, a nagybátyjától. Azt írta, hogy költözzön oda hozzá, hozza a társnőit is, mert teaházat építtetett neki. Mariko nagyon hálás volt a nagybátyjának. Egy kevéske pénzt is küldött az utazásra, ami nagyon jól jött, mert az egyik lány, Namika, már annyira lesoványodott, hogy alig járt hálni belé az élet. Mariko elküldte tegnap Ait a piacra, és friss zöldségeket vásároltatott vele, aztán finom levest főzött belőle. Namika jobban lett tőle, arcocskájába is visszatért a szín.

Több mint egy hónapja nem járt a sikátorban vendég. Mind a négyen éheztek. Bizony, Marikon is jobban meg kellett húzni a kimonó övét, mert karcsú alakja igen csak sovánnyá változott. Már épp azon gondolkodott, hogy megteszi, ami egy gésának a legnagyobb szégyen, árúba bocsátja a testét, de a levél megmentette. Egy – két hét, és annyira erőre kapnak, hogy elindulhatnak majd. Ai lépett ki mellé, és nézte, ahogy két patkány verekszik egy salátalevélért.

- Egy hete, még elzavartuk volna a patkányokat, és mi ettük volna meg azt a saláta levelet – sóhajtott Mariko. Makulátlan kimonójában furcsán mutatott a mocskos sikátorban. Arcán a festék tökéletesen volt elkenve, ezzel is álcázni tudta sápadtságát. Viszont éjfekete szemei élénken csillogtak, apró ajkai, pedig cseresznye pirosan mosolyogtak.

- Mariko, mesélj még Tobikiról – kérte Ai. A lány nagyot sóhajtott, és belefogott a mesébe, amit a két nap alatt már oly sokszor elmondott.

- Tobiki a sárkányok táncából keletkezett. A nagy repülő állatok násztánca közben farkukkal barázdákat ütöttek a hegyek oldalába. Ide járnak fel az óta is a földművesek rizst termeszteni. Ám Buddha annyira megsajnált minket itt, a nagyvárosban, hogy az egyik földet elárasztotta a könnyeivel, és most már más nem hiányzik oda, csak, hogy behintsük a nekünk épült teaház tavacskáit lótusszal.

- Mariko, ha itt a nagyvárosban nincs vendégünk, ott a faluban hogyan fogunk megélni? – kérdezte a lány, és elindult Mariko után a házba. Mindenütt sötét volt. Nem gyújtották meg a lampionokat, minek. Csak Namika szobájából jött némi fény. Mariko elgondolkodva állt meg. Félt egy kicsit attól a ténytől, hogy Tobikiben sem tudnak majd megélni, de a nagybátyja erre is bíztató dolgokat írt.

- A nagybátyám azt írta, hogy csodavíz van a telken. Már most is sokan járnak gyógyulni oda. Jó a bőrbetegségekre, és a reumára, meg még mit tudom én mire. Lesz vendégünk Ai, ne félj.

Beléptek a kivilágított kis szobába. A gyékényen fekvő beteg színe kicsit jobb volt már. Épp forró teát ivott. Harmadik társuk, az aprótermetű Tenshi cukrot tett a következő csészébe. A beteg felnézett bánatos szemével, és mosolyt erőltetett az arcára.

- Mariko, játssz nekem a Kouki shamisenen.

Mariko leült a hangszer mellé, és játszani kezdett. Gyönyörű hangja betöltötte a sikátort. Közben arra gondolt, hogy mit vigyenek magukkal, és mit nem, de rájött, hogy nem maradt, szinte semmijük.

A halkereskedő már ott állt a sikátor ajtajában. Faládái tele voltak bűzös halmaradványokkal. Mariko már sajnálta, hogy ennek az embernek adta el a teaházát, de részint nem volt ideje, hogy megfelelő érdeklődőt találjon, részint másnak úgy sem kellett. A kocsin, amit csekélyke pénzért sikerült vásárolnia, megágyazott Namika számára, majd felsegítették a párnák közé a még mindig gyönge lányt. Tenshi mellé ült a két utazóláda egyikére, amiben a ruháik, szépítőszereik voltak. A halkereskedő lova idegesen toporgott mögöttük, mikor Mariko, Mizuki és Ai visszament a házba a lakkozott asztalkáért, hogy azt is a kocsira rakják még.

- Elkések a kikötőből, és elfogy az összes friss hal – zsörtölődött az árus. – Ha károm lesz, azt magán fogom behajtani – fenyegette meg a fő gésát a férfi, aki csak kedvesen mosolygott felé, majd lehajtotta a ponyvát, és előre ment a bakra, hogy elindítsa a szegény gebét, amit venni tudott. Lassan indultak el, még egyszer visszanézve arra a helyre, ahol életük előző három évét leélték.

A táj egyre szebb lett, ahogy kiértek a városból. A mocsok és a bűz mögöttük maradt, és a balzsamos tavaszi levegő színt csalt halovány arcukra. A fák üde zölden hajladoztak a meleg szélben, és mindenhonnan madárszó hallatszott. Felhajtották a kocsi ponyváját, hogy Namika is gyönyörködhessen a tájban. Marikot csak két dolog aggasztotta. Csekélyke pénzük maradt a szekér és a ló megvásárlása után. Nem volt pénzük szállásra, és ételre is alig. Féltette Namikát. Nem lett volna szabad még a szabadban aludnia, de reménykedett, hogy lesz olyan erős, hogy kibírja az utat.

Késő délután megálltak teát főzni. A kocsit egy dűlőre irányították, és rőzséből tüzet gyújtottak, majd odatették a kannában a vizet. Előkerültek a lakkozott csészék és boldogan telepedtek le a szekér mellé, csak Namika maradt a párnái között. Kortyolták a forró italt, és nézték, ahogy a távolban a parasztok a földeken dolgoznak. Végül Namika hatalmasat sóhajtott.

- Mi a baj, drága? – kérdezte Mariko, bár pontosan ismerte a választ.

- Éhes vagyok – pityeredett el a kérdezett. Valahonnan sülő zöldség és rizs illata szállt feléjük. Mariko elővette az erszényét, amit utazóruhája övében tartott, és kivett belőle egy kisebb összeget, majd elindult az illat után. Egy tanyára ért hamarosan. Csend honolt az egész udvaron. Sehol egy kutya, vagy egy ember. A lány óvatosan nyitott be a házba. A konyhában volt a család. Három felnőtt épp egy gyermek fölé hajolt, és a frissensült zöldséggel kínálta, ám az nem volt hajlandó enni belőle.

- Haji – hajolt meg Mariko.

- Haji – köszöntötte a férfi. – Mit óhajt.

- Egy kis ételt szerettem volna venni önöktől, de látom, beteg van a háznál. Mi a baja?

- Azt hiszem, torokgyík – szomorodott el a férfi. – Már annyira fáj neki, hogy nem tud enni.

- Megengedik? Értek valamicskét az orvosláshoz – lépett közelebb a vendég. A kislány feje forró volt, a végtagjai, pedig hidegek. A torka pedig gennyes és piros. Mariko megsimogatta a forró arcocskát, majd odébb lépett a szülőkkel. Az aprócska asszony várakozás teli szemmel nézett rá. Arca vörös volt a napok óta tartó sírástól és virrasztástól.

- Első az, hogy levigyük a lázát. Van itthon kamilla?

- Igen, fenn a szénapadláson – mondta a férfi.

- Akkor főzzenek belőle teát úgy, hogy 3 liter vízbe tegyenek két marékkal. Főzzék tíz percig, aztán az egyharmadát hűtsék le. Nekem most el kell mennem a felszerelésemért, mire visszajöttem, jó is lesz.

- Mivel hálálhatjuk meg a kedvességét? – kérdezte az asszony.

- Ha volnának kedvesek három tálka rizst adni a három útitársnőmnek, nagyon megköszönném – mosolygott Mariko. Az asszony az üsthöz lépet, amiben a rizs főtt, és három tálkába bőven szedett rizst majd a tetejükre szedett egy-egy merőkanál zöldséget is. Mariko meghajolt, majd távozott. A szekérhez visszaérve nagy örömmel fogadták. Hamar elfogyott a zöldséges rizs, Mariko pedig eközben az egyik útiládából egy furcsa szerkezetet keresett elő. Egy ballon volt, melynek aljára birkabélből készített csövet erősítettek, és a végére pedig egy bambuszpálcát. Ai elmosta a három tálat, és Marikoval ment, hogy segítsenek a kislányon. A kamilla már ott állt egy tálban kihűlve az asztalon. Mariko beletöltötte a tömlőbe, és megkérte az apát, hogy fáradjon ki a ház elé, majd az anyát, hogy tegye szabaddá a kislány popsiját. Bekrémezte a szabaddá vált lyukacskát, és betolta a bambuszpálcát. Felemelte a ballont, mire a benne lévő hűvös folyadék beleáramlott a leánykába. Az nyűgösen nyöszörgött, mire Mariko mesét mondott neki. A mese egy csillagocskáról szólt, aki lenézett a hegyen egy tóba, és beleszeretett a saját képmásába. Elindult hát a földre, hogy megkérje a tóban lévő csillagot, hogy legyenek egypár. Hosszú, viszontagságos úton jutott el a tóhoz. Csak ott jött rá, hogy a saját képmását kergette. Csalódottságában lánnyá változott, és ott maradt a tó mellett egészen addig, míg egy fiú nem vetődött arra, és most már egy igazi hús-vér emberbe szerethetett bele.

Mire a folyadék befolyt, a láz is csillapodott. Aztán egy tálba ürítette a lányka bele mérgező tartalmát, és egészen megkönnyebbült. Ezután a maradék langyos kamillát megitatták vele kortyonként, majd hagyták aludni.

A házaspár meghívta őket éjszakára is. Mariko is evett egy tál rizst zöldséggel, aztán bevitték a szekeret az udvarra. A gyermek egyenletesebben vette a levegőt. Mariko és az anyja mellé ültek a gyékényre, és nézték, ahogy alszik. Éjfél körül ismét tüzelni kezdett a homloka. Mariko megtöltötte a már előkészített kamillával a tömlőt, és a langyos, majdnem hideg folyadékot ismét a lánykába öntötte. Miután kiürítette az a folyadékot, megint kapott két csészényit szájon át is a maradékból.

Reggel aztán már maga a gyermek kért rizst. A szülők boldogan meghajolva mondtak köszönetet. Ellátták a csapatot szárított zöldséggel, és egy zsákocska rizzsel.

Most már nyugodtabban folytathatták az útjukat, volt mit enniük. Ám, Namika, mire Tobagoba értek, így is nagyon rossz állapotban került. Nem igen bírta, hogy egész nap a kocsin rázkódjon. A félig alélt lányt Mariko nagybátyjának, Hidetora házába szállásolták el, aztán felmentek a teaházhoz. Mariko örömmel csodálta meg a kis tavacska közepén felállított, gyönyörű házat. A fahídon átmenve beléptek a tágas fogadószobába. Mindenütt faragott, lakkozott bútor. Az asztalkák körül máris vendégek itták a teát. A hátsó szobák masszírozásra, kezelésre voltak berendezve, és arra, hogy egy-egy gazdagabb vendég itt fogyaszthassa el a teát, és ételeket. Mögötte helyezkedett el a konyha, a másik oldalon pedig, a fürdő.

A konyhából nyílt egy kis ajtó. Ebből ismét egy fahíd vezetett a személyzet házához. Mariko és a lányok boldogan vették birtokba. A gyékényeken tiszta ágynemű volt, a szobák tiszták, és világosak. Mindannyijuknak külön kis birodalma lett. Egy szoba maradt csak árván, Namikáé. Mariko azon gondolkodott, hogy áthozza-e az utazástól félholt lányt, vagy hagyja pár napig pihenni. Leültek hát a lányokkal, és megtárgyalták. Végül úgy döntöttek, hogy felhozzák a lányt. Az egész utat együtt tették meg, miért ne vigyázzanak tovább is rá.

Hidetora kölcsönadta a gyaloghintóját, és két szolgáját. Namikát meleg takarókba csomagolták, és lassan, óvatosan felvitték a teaházba. Mariko, először is vizet forralt, illatos olajokat csepegtetett belé, és lemosta vele barátnője testét. Aztán erős zöldséglevest főzött, és kortyonként megitatta vele, majd hagyta, hogy az álom jótékonyan körülölelje. Ait ott hagyták, hogy őrizze az alvót, és végre kimehettek a felfűtött fürdőbe, lemosni az út porát.

Aztán felvették legszebb ruháikat, feltűzték a hajukat, kifestették az arcukat, és kimentek a vendégek közé, akik nagy örömmel fogadták őket. Mariko gyönyörű dallamokat játszott a Kouki shamisenen, Tenshi énekelt hozzá, aztán a vendégek közé ültek. Mizuki kiment a konyhába, és segített a teát behozni. Mire visszaért, már társalgás folyt a nagyvárosokról és falvakról. A termésről és a folyók áradásáról.

- Ha jól tudom, ön gyönyörűen fest – mondta az egyik, a környékről idetévedt nagyúr Marikonak.

- Sokan mondják, hogy a selyemre festett képeim szépek – hajolt meg elpirulva a lány.

- Nekem van egy ügyes legényem, aki szép kereteket faragna a képeihez, vidámabbá tehetnénk a házat.

Mariko szeme felcsillant. Képeit azért nem tette eddig ki, mert nem talált hozzá megfelelő kereteket. Intett Tenshinek, aki elment a képekért. Kiterítették a ház deszkapadlóján, és a vendégek felhördültek a csodálattól.

- Holnap küldöm a mestert. Remélem, hamarosan a falakon láthatjuk viszont a képeket.

- Mennyibe fog ez kerülni? – hajolt megy Mariko.

- Egy heti ingyen masszírozásba – mosolyodott el a férfi. Mariko hálásan hajolt meg.

- Mikor szórják ki a lótuszokat? – kérdezte egy másik vendég. – Szeretném látni.

- Sajnos, nem tudom, az egyik társnőnk nagyon beteg. A tavacskát szeretnénk az ő jelenlétében beszórni lótusszal, és aranyhallal.

A vendégek együtt érző moraja töltötte be a teázót. Még egy órát beszélgettek, aztán felálltak, és, miután apró ajándékokat hagytak a betegnek, csendben távoztak.

Marikoék fáradtan vonultak vissza a kisházba, miután tisztára seperték a teaházat.

A beteg mélyen aludt. Ai aggódva állt fel.

- Már órák óta alszik – mondta. – Meg sem mozdul.

Mariko a gyékény mellé térdelt, és megnézte társnője pulzusát.

- Alig ver – mondta aggódva. – Mizuki, menj a konyhára, és főzess az asszonnyal, ha még itt van, egy hónapos csirkéből, és sok zöldségből levest. Ai, te forralj fel a forrásból közvetlenül előtörő vízből fel egy kannányit. Namika emésztése kezd leállni. Tenshi, kedves, te pedig hozz a fürdő illatos, melegített vizéből egy tállal. Mariko levetkőztette az alélt lányt, és Tenshivel átdörzsölték a testét a fürdőből hozott forró vízzel. Aztán Mariko ismét elővette a beöntő készülékét, és megtöltötték a forralt, majd lehűtött forrásvízzel, és Namika formás popsijába töltötték. A beteg, miután a bambuszt kihúzták, nyöszörögni kezdett, és belének tartalmát az alátartott lapos tálba engedte. Mariko megszemlélte, és úgy vélte, hogy a méreganyag kiürült, így visszaöltöztették a beteget, és mellételepedtek. A levest is hozta az asszony hamarosan. Mariko felébresztette a beteget, és jó pár korty levest diktált bele. A többiek csak nézték, aztán Ai megszólalt:

- Nem lesz baj, hogy hús etetsz vele? Beléköltözik a gonosz.

Mariko elmosolyodott.

- Nem, drága Aim, ha az ember ennyire beteg, kell neki minden, hogy magához térjen. Egyébként is csak a hús levét issza meg.

Lassan elcsöndesedett a beteg, megfordult, és ismét elaludt.

- Látod, ez mutatja, hogy jobban van – mutatott Mariko a fekvő alakra, aki felvette a csecsemők anyjuk hasában felvett testhelyzetét. Mindenki áthozta a gyékényét, és ott aludtak együtt a beteggel.

Egy hét telt el Marikoék megérkezése óta. Namika, a gondos kezelésnek köszönhetően kezdett magához térni. Mariko minden nap adott neki a forrásból készített beöntést, és minden egyes kezelés után jobban lett a lány. Mariko rájött, hogy a víz, közvetlenül befecskendezve, jót tesz a bélflórának, így el is határozta, hogy azt másokon is kipróbálja majd.

A vendégek közben jöttek. Mizuki ügyesen masszírozott, Ai, pedig finom, illatos gyertyákat öntött, melyek az asztalokra kerültek.

A képkeretek is elkészültek, és Mariko selymei sorban kikerültek a falakra. A teaház egyre szebb lett. Tenshi lampionokat készített, és esténként mind a négyen azzal foglalatoskodtak, hogy befestették őket színesre.

Aztán egy reggel, amikor felkeltek, Namikát nem találták az ágyában. Rohantak ki, és örömmel látták, hogy a lány, haloványan, és vékonyan, de ott áll a konyhába vezető hidacskán. Boldogan rohantak oda hozzá, köntösüket összefogva a mellükön. Simogatták, ölelgették. Mariko kedves hangon kérdezte:

- Drága, ennyire jól vagy már? – Namika ráemelte fekete tüzű szemeit, melyek beesett arcából úgy sütöttek, mint két fekete gyémánt, és halk hangon kérdezte:

- Miért nincsenek a tavon lótuszok?

Mindenki felnevetett, majd Tenshi szólalt meg.

- Mert vártuk, hogy te is ott légy, mikor Mariko teleszórja vele a vizet.

- Ma lehet? – kérdezte a lány.

- Lehet, hát persze, hogy lehet – lelkendeztek a lányok, majd visszavezették a házba a lányt. Lemosdatták, felöltöztették, kifestették. Aztán maguk is elkészültek. Közösen megittak egy teát, ettek pár falatot, és átmentek a teaházba. A vendégek boldog meghajlásokkal köszöntötték a felépült lányt, akit azonnal leültettek, mert még gyönge volt. Megkezdődött a teahát birtokbavétele.

Felakasztották a lampionokat kint és bent is. Apró szélcsengettyűk kerültek a fák ágaira. Kitették a mű kanárikat is a fák ágára, hogy odavonzzák az énekes madarakat. Ai leszaladt a faluba, hogy szóljon a bírónak, hozhatják a lótuszokat. Hamarosan meg is érkezett a szállítmány. Mariko karcsú alakja tüsténkedett a kocsi mögött, aztán a lány szép lassan, egyenként beleengedte a vízbe a virágokat, a másik négy lány pedig csáklyákkal, óvatosan szétosztotta a vízen őket. Ezzel hivatalosan is megnyílt a teaház, ahová majd lelkileg és testileg is gyógyulni járnak az emberek.

Mariko mélyen meghajolva invitálta be az ott lévőket. Hamarosan megtelt a ház vidám zenével, társalgás hangjával, illattal, és teával. A fürdő meleg vizében pihentek a férfiak, utána pedig ügyes kezek masszírozták őket végig, és okos asszonyi szavaktól vigasztalódhattak. Namika hamarosan visszavonult, de a többiek estig szórakoztatták a vendégeket. Az utolsó éjfél felé ment el. Mariko pedig boldog arccal csukta be utána a kaput. Ahogy ment vissza a kis fahídon, mely kopogott fapapucsa talpa alatt, büszkén nézett körbe. Tudta, hogy vége a nélkülözésnek, és boldog volt, hogy idejött, és idehozta társnőit is.