A víziszonáta

- Uram, Uram – rázta a vállamat Hans, a komornyikom. – Keljen fel, kész a reggelije, mennie kell.

- Hová is?

- Sophie kisasszonyhoz a konzul úr lányához.

- Ja, igen, igen. Ma esedékes a fizetés – vettem át a kávémat. Nagyot húztam a forró italból, majd gondolataimba merültem. Hans otthagyott magamra, tudta, hogyha elfogy a kávém, kimászok az ágyból.

Ó, a kis Sophie! Hányszor is adta oda nekem magát a zongorára dőlve, miközben ujjacskái megtévesztésből klimpíroztak a klaviatúrán. Azok a pici, édes ajkak, azok az alig bimbódzó mellecskék, amint belesimultak a tenyerembe. Egyébként kis ravasz macska volt. Mindig talált ürügyet, hogy a gardedamtól megszabadulhassunk, és imádott a kedvemre tenni, maga is teljes testével, és lelkével élvezve huncutkodásaimat.

Végül az utolsó korty kirángatott a kellemes emlékek közül, és felkeltem. Eleve az odakészített utcai ruhámat vettem fel. Erre nem szoktam igénye venni Hans szolgálatait. Szerintem, aki nem tud egyedül felöltözni, az nem való az életre. Csatos cipőm kopogott a lépcsőn lefelé. Belépem az ebédlőbe. Az asztalon már ott gőzölgött az omlettem és a teám. Többet is ettem volna, de nem volt miből. Hetek óta nem kaptam fizetést a zeneóráimért, a nyári szezon, a színházak zárva tartása miatt, Bécsben egy zenetanárnak egyenlő volt a koplalással.

Hamar végeztem a rántottámmal, és vettem a kabátomat, hogy menjek. Hans jelentőség teljes arccal állt elém.

- Uram, kérem ma hozzon haza pénzt, mert teljesen kifogytunk. Ha nem tud fizetni, holnap nem tudok főzni, és ha továbbra sem honorál…

Inasom elharapta az utolsó szót, de mind a ketten tudtuk, hogy miről is beszél.

- Ne féljen barátom, este pénzzel jövök haza – mosolyogtam rá, és azon gondolkodtam, honnan is kérjek kölcsön, ha nem tudom behajtani a járandóságomat a nagykövettől. Hónom alá vettem a kottáimat, és lesiettem az utcára. Nem fogtam kocsit, nem csak a spórolás miatt, hanem mert gyönyörű idő volt, és a nagykövet háza alig három saroknyira volt.

A bécsi fák teljes pompájukban zöldelltek. Két dadus jött velem szemben. Az egyik, magas, karót nyelt paszuly egy dundi kis fiúcskát terelgetett, aki kisebb üggyel, bajjal próbált egy karikát maga előtt tolni. Folyton eldőlt a játékszer, ő pedig lehajolt érte. A banya egyszer sem hagyta ki, hogy rá ne szóljon:

- Úrficska, koszos lesz a ruhácskája! – a gyerek nem igen törődött vele.

A másik dadus már kellemesebb jelenség volt. Alacsony, karcsú, barna lány volt. Még szinte maga is gyermek. Látszott rajta, hogy nem hivatásos, inkább szegény rokon volt. Négy év körüli szőke, fürtös, angyal arcú kislányt vezetett. Tetszett a kislány és a nagylány is. Lehajoltam hát a kicsihez, és a nagyra nézve, megsimogattam az arcocskáját. A nagy megértette mozdulatomat, és belepirult.

A nagykövet házánál bevezettek a zeneszobába, ahol a zongora állt.

- A kisasszony mindjárt jön – közölte leereszkedő stílusban az inas.

- Majd szeretnék beszélni a gazdájával – mondtam, miközben leültem a zongorához, és kipakoltam a kottákat.

- Az bajos lesz, uram – mondta az inas.

- És, vajon miért? – kérdeztem szemrehányóan.

- Mert az úr beteg. Most van nála az orvos, és eret vág, meg beönt.

- No, szervusz fizetség – morogtam magam elé, és elkezdtem játszani Móczárt úr legújabb szerzeményét. Szerettem volna magam is ilyen remekműveket komponálni, de sosem szállt meg annyira az ihlet. Jó, kisebb darabjaimat lopták már el zeneszerzők, sőt az egyik dalocskám dallamát visszahallottam már a másik nagy császárpártitól Salieritől az egyik szonátájában, de hát ez kétes dicsőség volt, és nem is hozott semmit a konyhára, de, valljuk be, eddig nem nagyon látszott meg rajtam, hogy nagy zeneszerzőnek készültem volna.

Sophie hamarosan megjelent a gardedammal, egy idősebb nőrokonával. Tudtam, hogy nagy dolgok várnak rám. A madame már teljesen süket volt, és ha elaludt, nyugodtan játszadozhattunk kedvünkre. A nénit egy fotelba ültettük, a sarokban, és kezébe adtuk a hímzését. Sophie, pedig csacsogni kezdett.

- Beteg a papus.

- Elég baj az nekem – mondtam szomorúan.

- Miért magának, Hisz nem Maga van rosszul?

- De leszek, ha nem kapok pénzt – válaszoltam.

- Mit mond? – kérdezett bele a mamuska.

- Azt, hogy sajnálja a papust- kiabált Sophie teljes hangerővel.

- Az jó – mondta a néni, és meredten nézett minket.

- A fene essen bele- gondoltam – még az élvezetek is elmaradnak, ha nem alszik el. Sophie közben a zongorához ült, és játszani kezdett. Szokás szerint nem figyelt oda, egészen más darabba kezdett bele, mint ami a kottán volt.

- Mindjárt elalszik – csacsogta – altatót kevertem a teájába.

- A kis ördög- gondoltam magamban, és hálás voltam az ötletért.

- Szóval mi is a baja a papájának?

- Nem tudni. Fájt a hasa, és tele lett kiütéssel. Azt mondja az orvos, hogy ételmérgezés. Beöntéseket ad neki két óránként, meg eret is vágott. Tyű, hogy vérzett – lelkendezett Sophie.

- Látom, nagyon érdekli.

- Az érvágás nem annyira, de a beöntés, hm, az igen. Egészen felizgulok, mikor látom, hogy az orvos nyomja befelé a vizet apa csupasz hátsójába.

- De, kisasszony, megengedik magácskának, hogy nézze? – nevettem, mert sejtettem, hogy a kis boszorkány leselkedik.

- Á, dehogy, a melegvizes kamarából néztem végig. De tényleg, mester úr, az milyen izgató!

- Adok én magácskának, ha hoz egy fecskendőt, meg melegvizet.

Sophie szeme kikerekedett.

- Jó – mondta, - de akkor üljön ide, és játsszon. De ám rosszul, ahogy én szoktam.

Jót nevettem, és elkezdtem klimpírozni, az édes pici ördög, pedig kisurrant az ajtón. Hamarosan visszatért egy kanna melegvízzel, és egy beöntő fecskendővel.

- Nem fog ez hiányozni a kedves papának?

- Nem az övé, hanem a tantié. Neki meg ugye most nem kell – bökött a békésen szendergő öregasszony felé. Összenevettünk.

- Akkor hát mutassa az altáját, Kedvesem – kértem, mire ő, mint már oly sokszor, a nyakába kapta a szoknyáját, ami alatt csak formás, pucér feneke kerekedett.

-Hm, igen ám, de hogyan töltöm meg a fecskendőt? – kérdeztem. Mire Sophie a billentyűkre tette a kezét, és nagyon ügyesen átvette a muzsikálás feladatát. Ilyenkor sokkal jobban játszott, mint egyébként. Úgy látszik, az izgalom megsokszorozta tudását. Felszívtam hát a kannából a vizet, és tanítványom fenekében gyönyörködve bevezettem a lövetcsövet rózsás ánuszába, majd benyomtam lassan, érzéssel a tartalmát. Legnagyobb bámulatomra kedvesem egészen benedvesedett az élménytől. Egyből beindult a fantáziám. Egyik ujjammal el kezdtem izgatni a nedves kis barlangot, mire Sophie melléütött a zongorán. Letérdeltem mögé, és nyalni kezdtem a cseppecskéket. Kedvesem felnyögött. Izgatott, hogy a második adag után is megjelennek – e a cseppek, így felszívtam megint a fecskendőt, és a popsiba dugtam az odavaló részét. Kedvesem kéjesen felsóhajtott, és már meg sem kellett nyomnom a fecskendő dugóját, már megjelentek az első cseppek. Férfiasságom igen csak követelőzött már. Hátranéztem a tantira, aki tátott szájjal aludt, kigomboltam nadrágomat fél kézzel, míg a fecskendőt a másikkal tartottam, és elővettem a lőcsömet. Aztán a vizet megint lassan befecskendeztem, majd a tocsogó barlanghoz igazítottam magam, és behatoltam.

Shopie a zongorára hasalt, és megremegett a gyönyörtől. Innentől nem törődtünk azzal, hogy a zeneszerszám milyen hangokat ad ki. Boldogan élveztem a forró kis lyuk nedves szorítását, Sophie pedig kéjesen nyögdécselve élvezte benne létemet. Hamarosan zihálni kezdett, és elélvezett, aztán én is útjára engedtem magomat.

Leültem a zongora mellé, és agyamban felütötte egy dallam magát. Benne volt a víz surrogása, ahogyan kedvesem popsijába áramlott, és Sophie kéjes nyögései.

- Kedvesem, adja csak ide az üres kottapapírt és a tintát meg a tollat - kértem meg pihegő drágámat. Odaadta, aztán kiszaladt. Míg elvégezte dolgát, én gyorsan leírtam az agyamba kavargó dallamokat, majd továbbfűztem, és egyre jobban tetszett. Alkotói tevékenységem újra felizgattak, mire kis nősténymacskám visszatért, már ismét megtöltöttem a fecskendőt, és most a zongoraszékre ültettem a kis drágát. Lábait nyakamba rakva fogadta be ismét a két fecskendőnyi vizet. Közben lenyúlt, és meredező dákómmal játszott, amiből már csorgott az elő nedv. Aztán felálltam, és ismét behatoltam. A meleg víztől, és a vágytól szinte izzott a kis punci. Gyorsan kezdtem el mozogni, közben az előttem gömbölyödő mellecskéket gyúrtam, és elnéztem kedvesem boldogságtól sugárzó arcocskáját.

- Még, még – nyögdécselte, és boldog remegéssel elélvezett. Aztán eltolt magától, elém térdelt, és a szájába vette lüktető szerszámomat. Gyors mozdulatokkal, hevesen szopott. Nem vártam, szinte azonnal a szájába élveztem. Megsimogattam a kipirult arcocskát, majd visszaültem a zongorához, és újabb sorokat kezdtem el írni a darabomhoz. Benne volt Sophie arcának ragyogása, heves vérének lüktetése, a forróság ami áradt belőle, és a boldogság amit éreztem.

Sophie újabb kanna melegvízzel tért vissza. Letette, aztán oda állt mögém.

- Ezt Maga írta?

- Igen.

- De az alatt, amíg kint voltam?

- Nem, Drága, az alatt, míg itt szerettük egymást. Ez maga és én.

- De jó! – kiáltott fel, és most ő szívta tele a fecskendőt.

- Talán még kéne hozzá pár dallam – nevetett, és felhúzta ismét a szoknyáját. Beadtam neki az újabb beöntést, majd az ölembe vontam. Merevedésem utat tört magának, és ismét mélyre merültem kedvesemben. Ujjaim között a lúdtoll olyan gyorsan járt, mint ahogy ez a kis boszorkány járatta magát rajtam. Gyönyöröm és zeném tetőfokára hágott ismét. Mikor Sophie felnyögött, és hüvelye szinte szívta magába péniszemet, akkor robbant a téma. Majd elcsendesedett mint mi is. Kedvesem ismét kiment, és én befejeztem a szerzeményemet. Mikor visszajött, megkérdeztem:

- Akarja még?

- most a popsimat, képzelje el, hogy milyen szép tiszta lett. Most nem lesz barna a farka, mint múltkor.

Én pedig örömmel tettem eleget kérésének. Alaposan megdöngettem a popsiját is, miközben két ujjammal puncijában jártam. Mindketten reszketve élveztünk el. Sophie a zongorának dőlt, és nézett, ahogy visszaültem a székre.

- Játssza el – kérte

- Mit?

- A darabot, kérem játssza el.

Vettem hát a frissen írott kottát, és lejátszottam a darabot. Egyre jobban tetszett. A kis angyalka is átszellemülten hallgatta. Mikor felismerni vélte egy, egy sóhaját, elmosolyodott. Láttam ő is átéli újra a mai délután gyönyöreit.

- Csodás – mondta, mikor leütöttem az utolsó hangot is. – Mi a címe?

- Legyen, mondjuk Vízi szonáta.

- Ez már szonáta?

- Még nem, de majd otthon kidolgozom.

- Ezért jutalmat érdemel – mondta, összeszedte szerelmi játszadozásunk tárgyait, és elszaladt. Visszapakoltam immár erejét vesztett dákómat, és leültem a zongora mellé. Megint csak Móczárt mester dallamát vettem elő, és közben azon gondolkodtam, hogy meg kéne házasodjak. Ha pedig megházasodom, ilyen kis tüzes asszonykát kéne elvennem, mint Sophie. Naponta tenne a kedvemre, és milyen élvezetes egy olyan nővel henteregni, aki élvezi is a dolgot, sőt még ő talál ki minden félét.

Észre sem vettem, hogy milyen késő lett, mire visszatért. Mellém lépett, és letett egy borítékot a zongorára.

- Mi ez?

- Papustól kikönyörögtem magának a következő negyedévi honoráriumot.

- Hogyan sikeredett?

- Hát, szegényke pont két érvágás között volt, és egyébként sem tud nekem ellent állni.

- Én sem – vontam magamhoz, és hosszan szájon csókoltam.

A tanti mocorogni kezdett, majd hirtelen magához tért. Sophie grimaszt vágott rá. Valószínűleg még akart tőlem valamit.

- Szépen játszottál babám!

Csoszogott oda mellénk. Szemünk huncutul összenézett.

- Köszönd meg Khönig úrnak, hogy egész délután veled foglakozott – utasította szelíden a Tanti az unokahúgát. Láttam Sophién, hogy alig bírja visszatartani a nevetést, de illően pukedlizett, és megköszönte az alapos foglakozást. Elképzeltem, hogy meztelen lábai között a forró punci hogyan mozdul, és ismét megkívántam, de már mennem kellett. A Tanti és kis tanítványom kivonultak, én pedig az inas kíséretében távoztam.

Most itthon ülök a zongorámnál. Negyed év telt el azóta a csodálatos délután óta, és az én életem teljesen megváltozott. Érzem a sülő malacpecsenyém illatát, és már előre élvezem. Hála töltött el Sophie iránt. Azért is, mert kikunyizta nekem akkor a pénzem, és azért is mert akkora odaadással lesz újra és újra az enyém. Leírtam az utolsó hangjegyet is. Szonátám tényleg remekre sikeredett. Becsuktam a kottafüzetet, amibe írtam, és kacskaringós betűkkel ráírtam Vízi szonáta, írta Ulrich Khönig. Egy darabig gondolkodtam, aztán aláírtam. Ajánlva, Sophie Khönignek, feleségemnek.