Forráson milyen néven vagy fenn?
Én elsõsorban versekkel foglalkozom, eddig két verseskötetem jelent meg (bár utóbbi csak magánkiadásban, az elsõ volt nyomdai), de van két novellám, meg fotózgatok is, néha.

Vesszen a zsarnok!

A történelemben eddig
Az volt a taktika,
Hogy a népet egy a népbõl
Királyként uralja.
Szigorú törvényeket hoz
És rendeleteket,
Hogy a földjein fenntartsa
A békét s a rendet.
Kastélyba bújva
Õ nem tudja, mi fáj!
Vesszen a zsarnok!
Vesszen a nagy király!

Mindegy, hogy császár vagy barbár,
Vad törzsi vezetõ,
Csak a neve más, mindig a
Népet uralja õ.
Ha mégis igazságosnak,
És kedvesnek tûnik,
A lényeg változatlan, hogy
Csak õ uralkodik.
Kastélyba bújva
Õ nem tudja, mi fáj!
Vesszen a zsarnok!
Vesszen a nagy király!

A tizenhetedik század
Legendás királyt szült.
Franciatrónra Lajos, a
Tizennegyedik ült.
A nép türelmesen várta
Elsõ lépéseit,
Amik megmutatják majd, hogy
Hogyan uralkodik.
Versailles falai
Közt nem tudja, mi fáj!
Vesszen a zsarnok!
Vesszen a Napkirály!

Gazdagság, pompa, mûvészet,
Fényûzés, kényelem.
Pénzszórás sebes folyója
Indult meg odabenn.
Ezüst, arany és drágakõ
Versailles-t díszítette,
Bársony az ében székeket
Kényelmessé tette.
Versailles falai
Közt nem tudja, mi fáj!
Vesszen a zsarnok!
Vesszen a Napkirály!

Míg a kastély falai közt
A barokk ragyogott,
Kosz és pókháló takart be
Minden utcasarkot.
Versailles-ban arany, Párizsban
Csak penész és rozsda.
A kastélyt fény, az utcákat
Sötétség uralta.
Versailles falai
Közt nem tudja, mi fáj!
Vesszen a zsarnok!
Vesszen a Napkirály!

A csillogó bálteremben
Míg ezrek táncoltak,
Párizsnak kopott utcáin
Százezrek koldultak.
Versailles termei dallamos
Muzsikával teltek,
Mindeközben a szegények
Zokogtak. Éheztek.
Versailles falai
Közt nem tudja, mi fáj!
Vesszen a zsarnok!
Vesszen a Napkirály!

De a fényûzõ életnek
Hamar vége szakadt,
Mert a nagy királyi kincstár
Gyors ütemben apadt.
Mit lehetett hát tenni, hogy
Újra pénzzel teljen?
Újabb, keményebb adókat
Szegény nép tejeljen!
Versailles falai
Közt nem tudja, mi fáj!
Vesszen a zsarnok!
Vesszen a Napkirály!

A nép szótlanul tejelt hát,
S ezrek haltak éhen,
Míg a hatalmas Napkirály
Mosolygott székében.
Minden éjjel hangosabb lett
A koldusok dala,
Versailles-ba meg csak özönlött
A gazdagok hada.
Versailles falai
Közt nem tudja, mi fáj!
Vesszen a zsarnok!
Vesszen a Napkirály!

Egy királyt sem került el
Ellenségek hada,
Így Lajost is elérte a
Háború vihara.
Dicsõ Franciaországra
Lesújtott a pöröly,
És Párizs parancsul kapta:
„A királyodért, ölj!”
Versailles falai
Közt nem tudja, mi fáj!
Vesszen a zsarnok!
Vesszen a Napkirály!

A szegény nép kelletlenül
Kardot vett kezébe,
Bús nótát zengve indult a
Királyi seregbe.
Más vidékek népe ellen
Kellett küzdeniük,
Kardjukat sorstársaikba
Volt muszáj döfniük.
Versailles falai
Közt nem tudja, mi fáj!
Vesszen a zsarnok!
Vesszen a Napkirály!

Százezrek maradtak fekve
A véres harctéren,
Elestek királyukért, ki
Mosolygott székében.
A hûs esõ elmosta az
Elesettek vérét.
Százezer siratta egyként
Elbukott szerettét.
Versailles falai
Közt nem tudja, mi fáj!
Vesszen a zsarnok!
Vesszen a Napkirály!

A sötét napok elmúltak,
A véresõ elállt,
De a hanyatló Párizsra
Újabb csapás talált.
A háborúk kifosztották
A király kincstárát,
Aminek a sanyargó nép
Érezte meg kárát.
Versailles falai
Közt nem tudja, mi fáj!
Vesszen a zsarnok!
Vesszen a Napkirály!

A kemény adók hirtelen
Az egekig szöktek,
Az új, nehéz terhek alatt
A párizsiak nyögtek.
A pénz hiánya Párizsban
Szült gonosz tetteket,
Rablás áldozata lett, ki
Gazdagnak született.
Versailles falai
Közt nem tudja, mi fáj!
Vesszen a zsarnok!
Vesszen a Napkirály!

Kemény törvény látta meg a
Nap fényét Párizsban,
Hogy a rend fennmaradhasson
Az egész városban.
Rend? Milyen rend lehet egy így
Satuba zárt helyen?
Rend, hol nem tudja a nép, hogy
Maradjon életben?
Versailles falai
Közt nem tudja, mi fáj!
Vesszen a zsarnok!
Vesszen a Napkirály!

Volt, ki tömlöcben végezte.
Mások éhen vesztek.
A párizsi esõcseppek
Halottakra estek.
Az emberek fájdalmasan
Jajgattak fészkükben.
Versailles-ban a Napkirály csak
Mosolygott székében.
Versailles falai
Közt nem tudja, mi fáj!
Vesszen a zsarnok!
Vesszen a Napkirály!

Végül meghalt a Napkirály.
Utolérte a kor.
Versailles tükörtermét lassan
Betakarja a por.
A nép azonban még most sem
Lélegezhetett fel.
A halott király trónjára
Új vezér mászik fel.
Lakosztályában
Õ sem tudja, mi fáj!
Vesszen a zsarnok!
Vesszen az új király!

Köszi, majd utánajárok. Netalántán te is írsz?

Kis kihagyás után:



A kis fehér hópihe

A kis fehér hópihe
Vágyott már az égbõl le,
Irigyelte társait,
Kiket a szél lágyan vitt.

A kis fehér hópihe
Anélkül, hogy pihenne,
És jó nagyra dagadna,
Õ is inkább zuhanna.

A kis fehér hópihe
Nem nézett se fel, se le.
A felhõbõl kiszökkent,
De aztán jól meghökkent.

A kis fehér hópihe
Vissza szívesen menne,
Mert bár lejutott végre,
De elolvadt szegényke.

Van még két Bolygó Hollandi versem, de egyik se vidámabb. De hát ha egyszer ez a története.

Tök jó ez a topic, szegényke kétszemélyes.
Na de most aztán adok olvasnivalót...


A Bolygó Hollandi

A legjobb hajóácsok
Amszterdamba mennek,
A legerõsebb fából
Hajót építenek.

Felhúzzák a vitorlát,
Fakormányt faragnak,
Résekre szurkot kennek,
Köteleket fonnak.

Piros és fehér és kék,
Mutatja a zászló,
Tudja meg hát mindenki,
Ez itt holland hajó.

A kész vitorlás nevét
Névtábla hirdeti,
Hogy ki látja, tudja ez
A Bolygó Hollandi.

Egy ilyen erõs hajón
Jó kapitány legyen,
A vérében a tenger,
Neve Van der Decken.

„Fõvitorlát bontsatok!
Szaporábban, gyerünk!
Már régen a tengeren
Lenne a mi helyünk!”

A szél erõsen tombol,
A vitorla dagad,
A malmoknak matrózok
Búcsúdalt dalolnak.

„Forduljunk délnyugatnak!”
Van der Decken mondja.
„Száguldjunk a széllel, mert
Messze Batavia!”

S száguldanak a széllel,
Hullámon táncolnak.
Kiabál a vén tenger,
De õk száguldanak.

Erõssé válik a szél,
Az új árboc recseg,
Nem látott õ még ilyen
Nagy-nagy fergeteget.

Tépi a szél a zászlót,
Sós vizet permetez,
Dobálja a nagy hajót
A partok széléhez.

Megrémül a legénység.
„Végünk! A zátonyok!”
Azonban Van der Deckent
Nem hatnak sikolyok.

Rákiált a tengerre,
Mintha õ nem félne:
„Tombolj csak, tombolj vadul,
Nincs semmi értelme!”

Megragadja a kormányt,
Dacol a viharral,
Tartja a hajót szemben
Az égicsapással.

Végre, bömbölve-morogva
A tenger feladja,
Helyes irányba fordul
Decken vitorlása.

A belgák és franciák,
Angolok, spanyolok,
Elmennek mellette az
Európa-partok.

Van der Decken szeme a
Horizontot nézi,
Miközben gyorsan siklik
A Bolygó Hollandi.

Balra Afrika. Jobbra
Végtelen óceán.
Lassan áthaladnak a
Jóreménység fokán.

Viharos, erõs szél fúj,
Szaladnak a partok.
Kiált Decken: „Gyorsabban,
Ti lomha lajhárok!”

Egy szerencsétlen matróz
Nem bírja a munkát.
Van der Decken kegyetlen.
Elvágja a torkát.

„Legyen számotokra ez
Elrettentõ példa!
Ki nem bírja a terhet,
Önként dõl kardomba!”

A szavai kemények,
A matrózok némák,
Szerencsétlen társukat
A tengernek adják.

A munka nagyon nehéz,
De nincsen panaszuk.
Van der Decken a hídról
Szótlanul néz rájuk.

A sós szél tovább tombol,
A hajót repíti.
Halkan suhan a vízen
A Bolygó Hollandi.

A Jóreménység foka.
„Ott bizony át nem mész.
Szörnyek élnek ott!” Mondja
Néhány vén tengerész.

„Elkap a vízi kígyó!”
Ekképp szól a mese.
Azonban Van der Decken
Nem törõdik vele.

„Ha ott monstrumok élnek,
Ha ott éget a Nap,
Úticélunk akkor is
Batavia marad!”

A matrózok nem szólnak,
Bár tudják a mesét.
Félnek, de jobban félik
Decken tekintetét.

Légi áramlatok a
Hajót viszik tova,
Felmagaslik távol a
Jóreménység foka.

Elsötétül az égbolt,
Szól a felhõk hangja,
S rázendít dalára az
Évszázad vihara.

Hullámhegyek dobálják
A kicsinyke hajót.
A vihar megfélemlít
Ott minden halandót.

Vagyis nem mindet, nem, van
Egy rendíthetetlen.
A hídon áll merészen,
Bátran Van der Decken.

Míg a hajó eltûnik
Egy hullámárnyékban,
Õ ott áll kõszoborként.
Néma, mozdulatlan.

Kalapját szél viszi el,
Köpenyét is tépi,
Mégis kitart õ, akár
A Bolygó Hollandi.

Hirtelen szeme rebben,
Ég felé nyúl karja,
Dörög a Menny, de õ a
Vihart túlordítja.

„Isten! Úr! Te hatalmas!
Ennél többet nem tudsz?!”
Megijed az elsõtiszt:
„Uram, Pokolra jutsz!”

A hangra összeszûkül
Van der Decken szeme.
Vészjóslón néz a hídról
A bátor tisztjére.

„Pokolra jutok én? Bah!
Sohasem halok meg!”
Rekedt hangjára a tiszt
Ijedten remeg meg.

„De szemtelenségednek
Nagyon nagy az ára.”
Szólt, s kötelet teker a
Pimasz tiszt nyakára.

Felhúzzák a tisztet a
Fõárboc csúcsára,
Onnan néz halott szemmel
Döbbent társaira.

A tébolyult kapitány
Kiált új parancsot,
A matrózok megtömnek
Minden ágyútorkot.

„Rajta! Tûz! Zengjük túl az
Elemek csatáját!
Harsogjuk túl, emberek
A vihar haragját!”

A kanócok meggyúlnak,
Az ágyúk elsülnek.
A nemrég öntött csövek
Dörgõ nótát zengnek.

A haragvó tenger a
Tüzes hajót viszi,
Füstcsíkot húzva úszik
A Bolygó Hollandi.

Az ágyúk elnémulnak,
A tiszt a kötélen.
A matrózok rettegnek,
S kacag Van der Decken.

Hirtelen a sötét ég
Megnyílik, s belõle
Derengõ fényfolyosón
Istenalak jön le.

Áttetszõ testén ragyog
Ezüstszín ruhája,
Még fényesebben ragyog
Arany glóriája.

A megnémult legénység
Tátott szájjal nézi,
De õ a tekintetét
Deckenre szegezi.

A kapitány is csendes,
Õ azonban nem fél.
Köpenye alatt keze
A pisztolyához ér.

Kattan a kakas, majd a
Fegyver elõkerül,
A ravasz meghúzódik,
És a pisztoly elsül.

De a kilõtt golyó az
Alakban nem áll meg,
S a szellem mögött álló
Életnek vet véget.

Van der Decken szemében
Félelem csillan fel.
A jelenés közelít,
És csak nem tûnik el.

„Halld hát szavam,” szól a lény
„Tengerek ördöge!
Hajód nem talál haza,
Méltó lesz nevére.”

Van der Decken, akit még
Le nem gyõzött vihar,
Tehetetlenül áll most
Szemben a nagy Úrral.

Az alak szertefoszlott
A fényfolyosóval.
A kínok ottmaradtak
Decken kapitánnyal.

A legénység árnyék lett,
Ahogy évek teltek,
Üres szemeket láttak,
Ha egymásra néztek.

De legjobban szenved most,
Ki legerõsebb volt,
A lélekfosztott Decken
Nem is él, nem is holt.

Évek múltak és mentek,
Új mese íródott,
Látni a nagy Hollandit
Rossz jelnek számított.

Apa mesél fiának:
„Neked akarok jót.
Rossz ómen, ha látod a
Bolygó fantomhajót.

Halkan suhan a vízen,
Otthonát nem leli,
Mert már örökké bolyong
A Bolygó Hollandi.”

Szeptember 11. Emlékvers. De azért vannak az olvasók, hogy õk értelmezzék!

Ezt a versed is ismertem, de egy picit úgy tûnik, mintha azt akarnád vele kifejezni, hogy a sorsunkat nem mi irányítjuk. Én ezzel nem teljesen értek egyet, de azért nem olyan rossz vers...

Összecsapnak a titánok

Egy nap a kobra megmarta a sólymot,
S ettõl két büszke torony összeomlott.
A madár a karmát a kígyóba vájta,
S kiszáradt egy oázis ciszternája.
Ha meghal egy kobra, két új születik.
A halott sólyom új tojáson nyugszik.
Az égen viharfelhõ gyülekezik.

***

Egy nap majd összecsapnak a titánok,
Bár feleslegesek az isten-harcok.
Egyik sem éri meg csatájuk végét,
S majd a halandók isszák meg a levét.

Nem ugyanaz annyira, mert itt variált a refrén...

Ez nem valami vidám... :/
Meg nekem változatosabb a vers, ha nem mindegyiknek ugyanaz az utolsó sora. Bár ezt már megbeszéltük, jó költõi eszköz, az a lényeg, hogy neked tetszik...

Kronológiai sorrendben halasok, szóval lesznek majd jobbak is...



Sírnak a holtak

A temetõben, reggel,
Harangok kondultak.
Egy férfit eltemettek,
Hol sírnak a holtak.

Néma, fekete gyásznép.
Csendesen zokogtak
A sötét koporsónál.
Ott sírnak a holtak.

Sötét, fekete fátylak
Könnyeket takartak.
Ott sírtak a rokonok.
És sírnak a holtak.

Az özvegy kék szemei
Könnyeket hullattak.
A szíve majd meghasadt.
Úgy sírnak a holtak.

A bús anya bús arcán
Néma könnyek folytak.
Szíve nem hagyta sírni.
Most sírnak a holtak.

Nem való ez anyának.
Elõbb halnak fiak.
Rég kisírta magát, de…
Még sírnak a holtak.

A vén pap beszélt, de a
Szavak halkak voltak.
De némaságon, csenden
Túl sírnak a holtak.

A szent beszéd véget ért.
Már sírgödröt ástak.
A gyásznép már rég nem sírt.
De sírnak a holtak.

A bús gyászolók haza
Némán bandukoltak.
Ha elfeledik a gyászt,
Majd sírnak a holtak.

Ha nem lesz több lövés,
Pénzért emberölés,
Mik sajnos mindig is voltak,
Ha az ember jót tesz,
És végre ember lesz:
Akkor nem sírnak a holtak.

Késõ, késõ. Szóval nem bûn, hogy "szerény kis saját" topicot kreáltam?

Nem csalás, nem ámítás....

Az csalás, ha én már majdnem az összes versed ismerem?

Ez pl. pont egy olyan, ami tetszik. De nem dicsérgetlek túlságosan, nincs szüksége az egodnak további gyarapodásra.

Elnézést elõre is mindenkitõl, csak gondoltam reklámozom magam, amilyen egoista vagyok. Így létrehoztam egy topicot a verseimnek, ahova minden nap felrakok szám szerint 1 db verset (ha hosszú, akkor részletekben); illetõleg várom a kritikákat/hátbaveregetéseket...

Ímhol az elsõ:



Homokszemek

Ezernyi gyémántként csillog üvege
A homokórának, és õbenne
Elindult egy apró homokszem,
Hogy végre lejjebb eshessen,
Hogy õ az elsõ legyen,
S ezzel nagyot tegyen.
De ha leesett,
Már nem lehet
Tette nagy.
Nem vagy
Oly
Merész,
Tettre kész,
Hogy megmozdulj?
Nem tudsz? Hát okulj:
Addig tégy, míg lehet,
Míg egy szív dobog benned,
Mert ha az utad véget ér,
És testedben megáll minden vér,
Már nem tehetsz többé nagy tetteket,
Életednek már nem adhatsz értelmet.