Háborúk, Trianon, kivándorlások
A tágabban értelmezett Erdély (a történelmi Erdély, a Partium és a Kelet-Bánság) az 1920. június 4-én megkötött trianoni békeszerződés útján Romániához került. A román történészek álláspontja szerint a határváltozás jogi alapja az 1918. december 1-jén megtartott gyulafehérvári román nemzetgyűlés, amely az úgynevezett Gyulafehérvári Nyilatkozatban kimondta Erdély egyesülését Romániával. Ettől kezdve Erdély és erdélyi magyarok alatt a Magyarországtól Romániához került egész területet (a mai értelemben vett Erdély), illetve annak teljes magyar lakosságát értjük.
A Gyulafehérvári Nyilatkozat széleskörű jogok biztosítását ígérte az „együttélő népeknek”, azonban az 1923-as román alkotmány egységes nemzetállammá nyilvánította Romániát és nem szerzett érvényt a kilátásba helyezett kisebbségi jogoknak. Az egymást követő román kormányok ugyanakkor a trianoni szerződés előtt, az Antanttal (1919. december 9.) aláírt kisebbségi szerződést sem vették figyelembe, azt a román törvényhozás sohasem ratifikálta. Ez a szerződés a nem románok számára biztosította volna az általános jogegyenlőséget, a szabad nyelvhasználatot, valamint az anyanyelvi oktatást, sőt a magyarok és szászok számára kulturális autonómiát is kilátásba helyezett.
1918 után, egy államilag irányított folyamat részeként a Kárpátokon túlról érkező románok telepedtek le nagy számban. Ennek egyik oka, hogy sok (főleg értelmiségi, hivatalnoki) állás üresedett meg a magyarok anyaországba való áttelepülésével, és a román állam sem szívesen foglalkoztatott az új közigazgatásban magyarokat. Másrészt a térség gazdaságilag jobb helyzetben volt, mint Románia többi része, így magasabb életszínvonallal kecsegtetett az áttelepülés.
Az egymást követő román kormányok nemzetiségi politikája arra irányult, hogy megfossza a romániai magyarságot anyagi hátterétől és intézményrendszerétől, vagy – ha erre nem volt lehetőség – legalábbis korlátozza a magyar intézmények önkormányzati lehetőségeit, új román középosztály kinevelésével megpróbálta kiszorítani a magyarságot a közigazgatás minden szférájából. Az igazságtalanságok ellen fellépő magyar sérelmi politika szinte teljes egészében eredménytelen maradt. A magyar településneveket románosították, a hivatalokban megtiltották a magyar nyelv használatát. 1921-ben a magyar arisztokráciát megfosztották birtokaiktól, melyeket az elsősorban román parasztok között osztottak fel.
A népszámlálások szerint ekkor Erdélyben 1 662 000 magyar élt, azaz a teljes lakosság 32%-a.
1918 és 1922 között kb. 197 000 magyar hagyta el Romániát, a második világháború kitöréséig további 169 000. A menekültek elsősorban az arisztokraták, értlemiségiek valamint földművesek voltak. Legtöbbjük Magyarországon telepedett meg, de tengerentúlra is eljutottak.
Az 1921-es romániai földreform kedvezőtlenül érintette a magyarságot. A reform gazdaságilag elsősorban a magyar nagybirtokosokat sújtotta, de az egyházakat is kedvezőtlenül érintette (a magyar egyházaktól 314 000 holdnyi területet vettek el), sőt egyes székely falvak közösségi tulajdonait is állami kezelésbe vették. A magyarságot a gazdasági életben is diszkrimináció érte. Például a székely megyékben nagyobb adókat vetettek ki, mint a román többségű területeken; a magyar kisiparosok és kiskereskedők helyzetét nemcsak az adózással, de a hitelek megvonásával vagy éppen megszüntetésével is nehezítették; a magyar tulajdonban lévő bankok a Román Nemzeti Banktól nem kapták meg ugyanazt a támogatást, mint a többiek, s ezért a maguk részéről csak korlátozott hiteleket tudtak nyújtani.
A román nyelv hivatalossá tételét minden eszközzel szorgalmazták. A hely- és utcaneveket a magyar többségű helyeken sem lehetett magyarul kiírni, sőt időnként a magyar nyelvű publikációkban sem, a kétnyelvű cégtáblákat megadóztatták, végül megszüntették. A bíróságokon 1921-től románul tárgyalták az ügyeket, a románul nem tudó ügyfelek tolmács útján beszélhettek. Minden hatósági beadványt az állam nyelvén kellett megfogalmazni. A nyilvános helyeken megjelentek a feliratok: Csak románul szabad beszélni. Megkezdődtek a román telepítések, különösen a nyugati határ mentén és a Székelyföldön – igaz, nagyobb etnikai változást nem eredményeztek. A székelyek elrománosítására külön kampány indult, nacionalista körök azt bizonygatták, hogy a székelyek tulajdonképpen elmagyarosodott románok, s most csak visszarománosításukról van szó. 1924-től kezdve a csaknem teljesen magyar anyanyelvű Székelyföld és a határ menti sáv vegyes anyanyelvű (helyenként szintén magyar többségű) lakosságának románosítását kívánták gyorsítani azzal, hogy e területek tíz megyéjében, a hivatalos indoklás szerint a román oktatás intenzívebbé tétele céljából, létrehozták az úgynevezett kultúrzónát, ahol az állami iskolákban óromániai tanítókat helyeztek el 50%-kal magasabb fizetéssel, amit 10 hektár letelepedési birtok egészített ki.
A magyar nyelvű oktatás 1919 után gyakorlatilag a felekezeti iskolákba szorult vissza, ezernél több magyar tannyelvű állami népiskola szűnt meg. A magyar tannyelvű állami iskolák, valamint a román iskolák magyar tagozatainak számát fokozatosan csökkentették. Az 1925-ben hozott úgynevezett magánoktatási törvény előírta, hogy nemcsak a román nyelvet, hanem a történelmet, a földrajzot, az alkotmánytant is románul kell tanítani az iskolákban. A líceumot végzetteknek román nyelven kellett érettségizni – olyan bizottságok előtt, melyek tagjait más iskolák román tanári karából nevezték ki –, ami azzal járt, hogy a vizsgázók többsége megbukott. Az oktatás helyzetén tovább rontott az 1930-as évek gazdasági világválsága, melynek következtében a tehetősek nagyrésze kénytelen volt tovább finanszírozni a szinte csak magán úton lehetséges magyar nyelvű közép- és felsőoktatást.
Az egyes tájékoztatási-művelődési szervek és intézmények működési lehetőségei is beszűkültek. A romániai magyar sajtó az 1920-as évek közepén kezdte visszanyerni az első években elvesztett lehetőségeit, és pótolta a cenzúra által évekig be nem engedett budapesti lapok hiányát. A kor ismertebb magyar lapjai az Ellenzék, Keleti Újság, Brassói Lapok, Aradi Közlöny voltak. A művészeti intézmények körében nagy jelentőséggel bírt a kolozsvári magyar színház, ahol számos erdélyi magyar író művét bemutatták.
A magyar tudományos élet szűk keretek közé szorult, intézményei alig voltak. Nem volt modern főiskola, az Erdélyi Múzeum Egylet tevékenységét korlátozták. Utóbbi főleg a tudományok eredményeinek ismertetésével foglalkozott, és történeti témák, köztük a román–magyar közös múlt feltárását ösztönözte (Bitay Árpád, György Lajos, Kelemen Lajos, Kristóf György, stb.).
1921-ben megalakult két magyar párt: a Magyar Néppárt (melyet Kós Károly alapított Bánffyhunyadon) és és Magyar Nemzeti Párt. A korábbi pártalapítási kísérletek után, 1922 végén került sor egy időtálló és az egész romániai magyarságot összefogó párt, az Országos Magyar Párt létrehozására. A párt 1923-ban választási egyezményt kötött az Octavian Goga és Alexandru Averescu vezette román Néppárttal (Partidul Poporului), melyben megállapodtak, hogy azon településeken, ahol a magyar lakosság aránya meghaladja a 25%-ot az egyházak számára bizonyos fokú autonómiát, a felekezeti iskoláknak nyilvánossági jogot, más magyar nyelvű kulturális intézmények működésének megkönnyítését, az anyanyelv széleskörű használatát biztosítják. A magyar párt azonban 1926-ban a politikailag erősebbnek tűnő Liberális Párthoz pártolt át és kötött hasonló egyezményt, hamarosan azonban ismét visszakanyarodott a néppárti szövetséghez, majd a német kisebbséggel, aztán újból a liberálisokkal kísérletezett. Ezek az egyezkedések a kis pártokat sújtó választási rendszer ellenére is biztosították néhány magyar parlamenti képviselő megválasztását, de az ígéreteket a kormányok nem váltották be, a paktumpolitika a gyakorlatban tehát nem sokat javított a magyarság sorsán.
Az 1930-as népszámlálás szerint Erdélyben 1 480 712 fő vallotta magát magyar anyanyelvűnek. A magyarság majdnem fele Székelyföldön, mintegy negyedrésze Erdély egyéb területein és nagyjából szintén negyede a nyugati határ mentén élt.
Aktív tevékenységet fejtettek ki az erdélyi magyar kommunisták, akiket viszont jelentősen befolyásolt a Román Kommunista Párt. 1934-ben a román kommunisták közbenjárásával Magyar Párt ellenzékéből jött létre a Magyar Dolgozók Szövetsége (MADOSZ), melyből aztán létrejött a Magyar Népi Szövetség.
1938-ban, a pártok feloszlatása, a korporatív rendszer hivatalos megteremtése után létrejött gróf Bánffy Miklós vezetésével a Magyar Népközösség, a magyarság kulturális és gazdasági-társadalmi képviseletének ellátására. A népközösség vezetőségében heyet kaptak Kemény János, Kós Károly, Tamási Áron is, valamint a MADOSZ képviselői: Asztalos Sándor, Kéki Béla és Vita Sándor. A második bécsi döntés után Észak-Erdélyben megszűnt, Dél-Erdélyben viszont az Antonescu-diktatúra alatt is folytatta működését a háború végéig.
A második világháború elején, a II. bécsi döntés értelmében (1940. augusztus 30) az elcsatolt területek északi része (Észak-Erdély; 43 492 km2) visszakerült Magyarországhoz. Az 1941. évi népszámlálás adatai szerint a visszacsatolt Észak-Erdélyben 1 344 000 magyar, 1 069 000 román és 47 000 német lakos élt. Dél-Erdélyben körülbelül 400 000 magyar maradt. A román népszámlálás eltérő adatokat mutatott: ezek szerint Észak-Erdélyben mindössze 1 007 200 magyar élt, azaz a teljes lakosság 42%-a. A bécsi döntés arra kötelezte Romániát, hogy csapatai tizennégy nap alatt ürítsék ki a visszaadandó területeket, intézkedett állampolgársági és optálási kérdésekben, továbbá kötelezte a magyar és a román kormányt, hogy amennyiben valamely kérdésben nem tudnának megegyezni, úgy a problémát a német birodalmi kormány valamint az olasz királyi kormány elé terjesztik.
A második bécsi döntés során Magyarországnak ítélt terület (ún. Észak-Erdély)