1. "Minden jóban van valami rossz is."

   A teremtés hajtóereje a vágy. Ez a létezés alapvetõ természetébõl fakad, az egymással való kölcsönhatásban levés során megtapasztalt (érzékelt és elszenvedett) állapot és információváltozásból. Rendkívül sokféle formát ölt a tudatban, ahogy az a kiteljesedése felé halad. A létezés egyenlõ az állandó változással, tehát a vágyak is állandóan jelen vannak, keletkeznek és elhalnak, erõsödnek és gyengülnek, beteljesülnek és kielégítetlenek maradnak. Eközben mozgatják, döntõen befolyásolják az élõ tudati
halmazokat, mintegy sodorva õket a kijelölt célok megvalósítása felé.
   Mivel a teremtett világban az összes dolog, közvetlenül vagy közvetve, de mind kapcsolatban áll egymással (az idõszálakon keresztül), minden részhalmaz hat egymásra és a mûködésével befolyásolja a többit. Ez annyit jelent, hogy bármit is teremtünk meg,
bármilyen pontos és aprólékos tervezéssel, és elõrelátóan figyelembe véve (és uralni, szabályozni próbálva) a többi, ismert részhalmaz hatását, mégis mindig lesznek olyan részhalmazok (más teremtõk, teremtmények és hatások), amelyeket nem vettünk, nem vehetünk figyelembe a tervezésnél. A megvalósuláskor viszont egyértelmûen jelentkezik ezen dolgok torzító hatása a teremtésünkre nézve. Semmi sem pont úgy történik, ahogy azt szeretnénk. Az elõre beszámíthatatlan, ismeretlen tényezõk mindig beleszólnak a megvalósulásba és általában a terveinkhez képest kedvezõtlen irányokba viszik el a rendszerünket.
   A teremtésünk szépen kidolgozott illúziójába tehát belekavar, belerondít a megvalósításkor a többi illúzióval való kölcsönhatás. Példa: Szeretnék egy kutyát. Vágyom rá, mert szép, kedves, aranyos, jó házõrzõ, stb. Amikor eldöntöm, hogy szerzek magamnak
egyet, még nem jutnak eszembe az alábbi szükségszerû, és nem feltétlenül örvendetes következmények: a kiskutya idõvel megnõ, etetni kell és ólat építeni neki. Lyukakat ás az udvaron, megfolytja a tyúkokat, elûzi a macskámat. Éjszaka is szokott ugatni,
rendszeresen oltásra kell vinni, elcsavarog a háztól, bolhás lesz, megharapja a postást, stb. Csupa kellemetlenség, amivel nekem kell megküzdenem, mint gazdának, aki felelõsséggel tartozom a teremtésemért, a döntésemért és annak megvalósításáért. Ezek a teremtés
velejáró nehézségei.

2. "Ne zavard köreimet!"

   A tapasztalatlan, kezdõ lelkek még optimistán teremtik meg az illúzióikat, valósítják meg a vágyaikat. A nehézségekre csak menet közben ébrednek rá, ahogy szembesülnek velük.
   A teremtés ezen szükségszerû mellékhatásai mindig jelen vannak, csupán a mértékük különbözõ, az aktuális körülményektõl függõ. Többnyire zavaró, akadályozó jelenségnek tekintjük õket és igyekszünk kiküszöbölni vagy minimálisra csökkenteni a hatásukat. Ezek
sosem tûnnek el, viszont elõfordulhat, hogy a rendszerünk minimális érzékenysége alá esik a jelenlétük. Ekkor mondjuk azt, hogy "minden simán megy".
   Maguk a zavarok alapvetõen a létezés paradox voltából fakadnak, a teljességre törekvõ teremtés ellenmondásosságából. Nem lehet olyan dolgot teremteni, amelyre ne hatna lebontóan egy vagy több másik teremtmény az egészben, vagyis mindennek van "ellenszere". A pusztulás, a halmaz felbomlása (halála) mindig a konzisztenciájának helyrehozhatatlan sérülésével jár, illetve abból következik.
   A fennmaradás lényege tehát a konzisztencia, a belsõ rendezettség megõrzése, és a lebontó hatások elkerülése, a zavarok távol tartása a halmazunktól. Ez a menekülés a problémák elöl, a konzisztens illúziókban való elmerülés, amely viszont nem folytatható
örökké, csupán elnyújtható a körülményektõl függõen véges ideig. Ez az idõhúzás (idõbeli széthúzás), a teremtés lényege. Lásd: A teljesség címû írást a matematika rovatban.
   Tény viszont, hogy hosszabb távon szembe kell néznünk az igazsággal: kiküszöbölhetetlen a zavarok hatása bármilyen teremtésünkre nézve. Mert nem lehet hermetikusan elszigetelt teremtést csinálni a minden létezõn belül. Ha ez mégis sikerülne,
akkor az elszigetelendõ rendszerünk számára megszûnne létezni a világ többi része és mi is megszûnnénk õnekik. Akkor viszont már a mi rendszerünk lenne a számunkra a minden létezõ, amelyre viszont ugyanazok a törvények lesznek érvényesek, mint a szülõ
rendszerre, amelyrõl leszakadtunk. Ez tehát nem megoldás, csupán eltolása a problémának és egy új szinten való elõidézése.
   Ebbõl következik, hogy ha nem tudunk megszabadulni a zavaroktól, akkor igyekszünk beletervezni azokat a teremtésünkbe, beleszámítani õket a terveinkbe. Ehhez viszont ismernünk kellene a teljes rendszert, a minden létezõt, ami annak végtelensége és örökös változása miatt nem lehetséges. Lásd: A halandó öröklét címû írásomat.
   Ezért törvény, hogy a totális hatalom, és egy rendszer tökéletes uralása és szabályozása megvalósíthatatlan vágy. A hatalom olyan csábító illúzió, amelynek célja a teremtés és a teremtõ tudat uralása, szabályozása az egyéb vágyak és tervek tökéletes megvalósítása
érdekében. Vagyis eszköz a boldogsághoz vezetõ úton. S mivel az abszolút hatalom a gyakorlatban elérhetetlen (mint a végtelen), maradnak a zavarok és a velük járó kellemetlenségek, romboló hatások.
   Összefoglalva tehát törvény, hogy a minden létezõ, és annak bármely részhalmaza egyaránt olyan nyílt rendszer, amely a bezárulásra, a zavaró tényezõktõl való elzárkózásra törekszik, önmaga fenntartása és uralása, irányítása érdekében, de azt sosem éri el, illetve csak a végtelenben tudja megvalósítani. A külsõ zavarok hatása miatt lesz halandó minden teremtett részhalmaz, miközben maga a létrendszer, az egész mégis örök és halhatatlan.
   Kívülrõl nézve a minden létezõ zárt rendszernek tekintendõ, hisz nincs semmi rajta kívül lévõ. Sõt, a létezést nem is lehet kívülrõl nézni, mert nincs olyan, hogy "rajta kívül". Csak belülrõl szemlélhetõ, ahonnan nézve viszont végtelenül nyíltnak (a végtelenségig
nyitottnak) látszik, ahogy önnön teljességének megvalósítása felé halad.
   A káosz matematikájában ez a legendás Lorenz-attraktor. Egy olyan görbe, amely a koordinátarendszerben véges tartományon belül maradva, végtelen bonyolultságú pályát ír le, és sosem ismétli önmagát, nem záródik be. Viszont mégis határozott formát követ, egy tökéletesen rendezett alakzatot, amely sohasem jut állandósult állapotba.

3. "Ne rombold le mások kellemes illúzióit, megteszik ezt majd õk maguk."

   Mindezen felismerések szükségszerû következménye, hogy elõször elveszik a kedvünket a teremtéstõl. Hiába voltunk körültekintõek, óvatosak és figyelmesek, mégis rosszul alakultak a dolgok. A legnagyobb igyekezet és lelkesedés sem garantálhatja soha a biztos megvalósulást. Mert semmi sem biztos, csak az, hogy minden bizonytalan valamennyire.
   A minden létezõ kívülrõl nézve teljesen determinisztikus, vagyis egy külsõ szemlélõ számára a mûködése egészében és pontosan leírható (lenne). Viszont belülrõl nézve a számunkra (és önmaga, az Isten számára is!) szubjektívan mégis örökre megfejthetetlen,
és pontosan leírhatatlan marad, ezért véletlenszerûnek, sztochasztikusnak kell tekintenünk. A mi számunkra semmi sem determinált, csupán valószínû, és éppen ebbõl fakadnak a reményeink, a hitünk, hogy tehetünk valamit a dolgok jobbra fordításáért. Ez pedig, miként az egész teremtés is, illúzió, amely a tapasztalataink, a tudásunk szaporodásával lassan és szükségszerûen lebomlik, s átadja helyét a bölcs pesszimizmusnak (hitetlenségnek).
   A racionális és tapasztalati tudással járó bizonytalanságokat ezért tudja sikeresen ellensúlyozni a hit irracionális és reményekre építõ "bizonyossága", mert szilárdnak látszó kapaszkodót (dogmát), illúziót nyújt az arra áhítozó értelemnek a világban. A vallások célja tehát pontosan az, hogy a tanaikkal lelki támaszt nyújtsanak a teremtõ tudatoknak, segítséget a fennmaradáshoz. Éppen ezért csak addig marad sikeres egy vallás, amíg a racionális tudással lebonthatatlanok a tézisei, vagyis megõrzi számunkra a reményt és
illúziót a világról.
   Ha a megvalósítás során elszenvedett kudarcok mértéke túllép egy küszöbértéket, és már nem tudjuk a szõnyeg alá söpörni ezeket, bekövetkezik a csüggedés. A tudatot eluraló reménytelenség érzése végsõsoron csökkenteni fogja a vágyakat. (Siker esetén persze a
megvalósítás folyamata is csökkenti a vágyakat és a cél elérésekor teljesen ki is oltja azt.)
   Így viszont a megvalósításért végzett erõfeszítések is csökkennek, vagyis a teremtésünk mindig leromlik, lepusztul, fokozatosan legyengül, illetve félresiklik. Az észlelt eredmény a tudatunk, értelmünk számára illúzióromboló, vágycsökkentõ és elkeserítõ hatású, tehát megzavarja a saját konzisztenciánkat is. Ez pedig szenvedéssel jár.
   Ezzel visszajutottunk a létezés legfõbb problémájához, a "minden lét szenvedés"-hez. Lásd: A szenvedés értelme címû írásomat. A rendszerünkben törvényszerûen és elkerülhetetlenül megjelennek a konfliktusok, a rossz dolgok, majd az ítélkezés, a bûn, a
harc és a pusztítás, az elszigetelõdésre törekvés és a halál. Ezen még a vágyak kioltása sem segíthet, sem a teremtés formákat megvalósító részének elhagyása, mert a probléma gyökere magában az információtartalomban van, ami a részhalmazok lényegi tulajdonsága és elválaszhatatlan a létezéstõl.
   Mivel a vágyak a létezés alapvetõ természetébõl fakadnak, a teljes kioltásuk csak a létezés megszûnésével lenne lehetséges. A létezés viszont nem szûnhet meg, és nem képes önmagát megszüntetni, mert önmagából fakad rekurzívan. Mi hát a megoldás?

4. "Minden lét boldogság."

   A vágyaink alapvetõen a boldogulásunkat szolgálják, vagyis a boldogság állapotának elérése felé mozgatnak minket. A boldogság bármely rendszer számára az önmagával és környezetével való harmónikus együttlétet és sikeres, biztonságos mûködést jelenti. Ennek megvalósulása a mennyország és béke, ellentéte pedig a pokol és háború. Békében mindenki gyõztes, a háborúnak csak vesztesei vannak.
   A boldogság kulcsa az, hogy én, mint létezõ tudat mivel azonosítom magamat. Ki vagyok én önmagam számára? Amivel azonosítom magamat, azt védem és igyekszem fenntartani, harmóniában megtartani, s ez lesz a számomra a boldogság. Csakhogy minden teremtett dolog mulandó, vagyis elõbb-utóbb lebontja valamely más, szintén mulandó dolog. Ez nemcsak az anyagi testemre és az egész teremtésemre érvényes, hanem az értelmemre, és a tudásomra (a tapasztalás során összegyûjtött információs halmazomra) is, mert ezek is a teremtményeim. A létezésem szüli õket magából, magától a teljesség felé haladva.
   A létezés viszont örök és elpusztíthatatlan, mert nincs párja, ellentéte. Nincs antilétezõ (vagy "másik" létezõ), mert ha volna, annak is léteznie kellene és akkor azonos volna velem, a létezõvel. Lásd: A létfogalom meghatározásának szükségessége a természettudományos vizsgálódás kezdetén címû írást. Amennyiben tehát magamat a létezéssel azonosítom, nem kell védenem magamat semmitõl, mert nem hat rám semmilyen más létezõ, és ezért nem is fenyeget a lebomlás, megsemmisülés veszélye. Önmagamban tehát, önmagammal mindig harmóniában vagyok, vagyis a számomra minden lét boldogság.
   Összefoglalva: A teremtésem állapotából, szemszögébõl nézve minden élet (lét) szubjektíven szenvedésnek és boldogtalannak látszik a mellékhatásként jelentkezõ zavaró tényezõk miatt. A puszta létezésem állapotából szemlélve pedig minden lét én vagyok és
én magam vagyok a boldogság, mellékhatások és zavarok nélkül. Ezt a létállapotot nevezzük nirvánának, amelynek elérése a (legvégsõ) célunk.

Készült: 2000. 08.30.

Vissza a tartalomhoz

Következõ írás