Nincs már messze az az idõ, amikor az
emberiség
a környezõ világûr felderítése
és
hasznosítása során állandó
ûrállomásokat
épít majd magának. A hosszú
élettartamú,
ember lakta ûrbázisok tervezéséhez,
szerkezeti
kialakításához és biztonságos
üzemeltetéséhez
szeretnék itt néhány egyszerû ötlettel
szogláni.
1. A súlytalanság
káros élettani hatásainak
kiküszöbölésére
jelenleg a legegyszerûbb és legbiztosabb módszer a
mesterséges gravitáció megteremtése. Egy
kerék,
korong vagy henger alakúra épített
ûrállomást
forgásra bírva álgravitáció
jelentkezik,
amely a forgástengelytõl sugárirányban
kifelé
hat, és nagysága arányos a tengelytõl
való
távolsággal. Ebbõl következik, hogy vagy
gyorsan
kell pörögnie az állmásnak vagy nagy
méretûre
kell azt építeni.
Egy ilyen búgócsigához viszont
ûrhajóval
dokkolni fölöttébb körülményes
manõver,
és mindössze két helyen, a pólusoknál
lehetséges. Amíg tehát nem tudunk kellõen
nagy,
és ezért a tengelynél lassan forgó
állomásokat
építeni, addig választanunk kell a
megközelíthetõség
és a gravitáció között. Erre a
problémára
jelenthet megoldást egy egyszerû ötlet.
A kitárt karokkal pörgõ
jégtáncos
úgy gyorsít a forgási sebességén,
hogy
behúzza karjait. Helyezzünk hát el az
ûrállomások
külsõ pereme mentén (az állomáshoz
képest)
nagy tömegû testeket, pl.: raktármodulokat, amelyek
erõs
kábeleken keresztül kapcsolódnak a központi
egységhez.
Megforgatva a komplexumot a modulok eltávolodnak a
tengelytõl
a saját tehetetlenségük folytán. Olyan
így
az állomás, mint valami lánchinta, amelyen (a
központi
egységben lévõ lakórészlegekben)
alacsony
a gravitáció.
Így az érkezõ vagy induló
ûrhajók könnyebben tudnak dokkolni a
forgástengely
mentén. Ha nincs induló vagy érkezõ
ûrhajó,
a kábelek végén lógó modulok
behúzhatók,
ami a karusszel forgási sebességét automatikusan
megnöveli.
Ezzel a módszerrel pontosan szabályozható a
fedélzeten
a mesterséges gravitáció, az aktuális
igényeknek
megfelelõen.
2. A nagy,
összefüggõ
légterû ûrállomáson
élõkre
komoly veszélyt jelenthetnek a belsõ tüzek vagy a
burkolat
sérülése miatt elõálló hirtelen
dekompresszió. Ha nem akarjuk, hogy egy ilyen baleset
során
akár az egész személyzet odavesszen, szakaszolnunk
kell a belsõ teret.
Gyorsan és könnyen zárható,
nyomásálló tûzszakasz ajtókat kell
beépíteni,
szakaszhatáronként mindjárt kettõt, hogy
balesetnél
a köztük lévõ tér egyben
zsilipként
is használható legyen.
Amíg viszonylag kicsik a szakaszok, ez a probléma
megoldható
egyszerû acélajtókkal, fémkapukkal. Egy
több
ezer köbméteres, netán több
köbkilométeres
belsõ terû, mai szemmel nézve gigantikus
állomáson
azonban ez a szerkezeti megoldás nem igazán lenne
hatékony.
Egy gyûrû (tórusz) alakú
(forgó)
ûrbázison az egyes szakaszok közé több
száz
négyzetméteres, és ennek megfelelõen igen
súlyos,
tehát nehezen (és lassan) mozgatható
fémkapukat
kellene beépíteni. Hirtelen
fellépõ,
gyors dekompresszió esetén (pl.:
meteorbecsapódás)
a levegõ hamarább kiszökne az ûrbe, minthogy
az
automatika bezárhatná a szakaszolókat.
Ugyanez a probléma tûzvész
esetén
is, hiszen a belsõ levegõ keringtetése miatt a
füst
gyorsan eljutna mindenhová a szélben. Tehát egy
gyorsan
zárható, egyszerû
felépítésû,
és könnyû elválasztó rendszerre volna
szükség,
ami ugyanakkor kellõ biztonságot nyújt ezen
veszélyekkel
szemben.
Egy lehetséges megoldás a lékponyva
(vagy szakaszolófüggöny) alkalmazása. Ez
hasonló
az ablakokat kívülrõl védõ,
felhúzható
rolóhoz. Egy erõs, eltéphetetlen, tûz
és
nyomásálló, ugyanakkor mégis vékony
és könnyû, hajtogatható,
szénszálas
szövet, ami a szakaszátjárók tetején
helyezkedik
el egy forgódobra tekercselve.
Az alsó széléhez
erõsített
kábelek a padló alatt lévõ
csévélõ
motorokhoz futnak, amelyek automatikusan lerántják
és
kifeszítik a rolót, ha riasztást kapnak valamely
szektor
biztonsági rendszerétõl. A ponyva szélei
szorító
satukkal vagy gyorsan megkötõ, tûz és
nyomásálló
ragasztóval rögzíthetõk a
hermetizáció
érdekében.
A baleset után, ha nincs már
többé
szükség a védõfüggönyre, az
egész
egyszerûen viszahúzható a
tárolódobjára
vagy levágható, kivágható a
keretébõl
(egyszer használatos lékponyva).
3. Mindaddig, amíg az
ûrállomásaink
Föld körüli orbitális pályán
keringenek
a Van-Allen-övezet
részecskesugárzásoktól
védõ pajzsa alatt, a személyzet
sugárvédelme
viszonylag könnyen megoldható a burkolat
páncélozásával.
Kint a mélyûrben azonban, vagy egy olyan bolygó,
hold
körüli pályán, amelynek nincs (kellõen
erõs
és nagy) saját mágneses tere, sokkal nagyobb
sugárterhelésnek
van kitéve a fedélzeti élet. Tehát vagy
nagyobb,
vastagabb páncélzat kell, ami megnöveli a komplexum
tömegét (az áráról nem is
beszélve)vagy
valami olyan, ami helyettesíti a Van-Allen-övezetet.
Csináljunk az ûrállomásnak
saját mágneses teret. a mesterséges
gravitációhoz
megforgatott bázis maga is egy kicsiny Föld. Az
állomás
közepében elhelyezett, jól csapágyazott
mágnesekkel
utánozhatjuk a Föld mágneses terét, egyfajta
mini magnetoszférát generálva a
létesítmény
körül. Ezzel a Napból érkezõ
elektromosan
töltött részecskéket
eltéríthetjük
és a mágneses pólusokhoz
irányíthatjuk,
ahol befoghatók és késõbbi
hasznosítás
céljára összegyûjthetõk.
A fény, a röntgensugárzás
és
a rövidhullámú ultraibolya sugárzás
elnyelésére
az állomás több rétegû
burkolatán
elhelyezhetünk jó visszaverõ
tulajdonságú
tükröket. Ezek felületét külön
védenünk
kell persze a mikrometeoroktól, pl.: nagy
viszkozitású,
ragadós, kocsonyaszerû géllel bevonva. Az
ûrbe
nézõ ablakok is befedhetõk ilyen
átlátszó
géllel, ami megfogja, lefékezi és
összegyûjti
a részecskéket, a világûr (napszél)
porát.
Készült: 2000. április 17.