ÖTLETEK ŰRÁLLOMÁS ÉPÍTÉSÉHEZ
 

   Nincs már messze az az idõ, amikor az emberiség a környezõ világûr felderítése és hasznosítása során állandó ûrállomásokat épít majd magának. A hosszú élettartamú, ember lakta ûrbázisok tervezéséhez, szerkezeti kialakításához és biztonságos üzemeltetéséhez szeretnék itt néhány egyszerû ötlettel szogláni.
 

1. A súlytalanság káros élettani hatásainak kiküszöbölésére jelenleg a legegyszerûbb és legbiztosabb módszer a mesterséges gravitáció megteremtése. Egy kerék, korong vagy henger alakúra épített ûrállomást forgásra bírva álgravitáció jelentkezik, amely a forgástengelytõl sugárirányban kifelé hat, és nagysága arányos a tengelytõl való távolsággal. Ebbõl következik, hogy vagy gyorsan kell pörögnie az állmásnak vagy nagy méretûre kell azt építeni.
   Egy ilyen búgócsigához viszont ûrhajóval dokkolni fölöttébb körülményes manõver, és mindössze két helyen, a pólusoknál lehetséges. Amíg tehát nem tudunk kellõen nagy, és ezért a tengelynél lassan forgó állomásokat építeni, addig választanunk kell a megközelíthetõség és a gravitáció között. Erre a problémára jelenthet megoldást egy egyszerû ötlet.
   A kitárt karokkal pörgõ jégtáncos úgy gyorsít a forgási sebességén, hogy behúzza karjait. Helyezzünk hát el az ûrállomások külsõ pereme mentén (az állomáshoz képest) nagy tömegû testeket, pl.: raktármodulokat, amelyek erõs kábeleken keresztül kapcsolódnak a központi egységhez. Megforgatva a komplexumot a modulok eltávolodnak a tengelytõl a saját tehetetlenségük folytán. Olyan így az állomás, mint valami lánchinta, amelyen (a központi egységben lévõ lakórészlegekben) alacsony a gravitáció.
   Így az érkezõ vagy induló ûrhajók könnyebben tudnak dokkolni a forgástengely mentén. Ha nincs induló vagy érkezõ ûrhajó, a kábelek végén lógó modulok behúzhatók, ami a karusszel forgási sebességét automatikusan megnöveli. Ezzel a módszerrel pontosan szabályozható a fedélzeten a mesterséges gravitáció, az aktuális igényeknek megfelelõen.
 

2. A nagy, összefüggõ légterû ûrállomáson élõkre komoly veszélyt jelenthetnek a belsõ tüzek vagy a burkolat sérülése miatt elõálló hirtelen dekompresszió. Ha nem akarjuk, hogy egy ilyen baleset során akár az egész személyzet odavesszen, szakaszolnunk kell a belsõ teret.
   Gyorsan és könnyen zárható, nyomásálló tûzszakasz ajtókat kell beépíteni, szakaszhatáronként mindjárt kettõt, hogy balesetnél a köztük lévõ tér egyben zsilipként is használható legyen.
Amíg viszonylag kicsik a szakaszok, ez a probléma megoldható egyszerû acélajtókkal, fémkapukkal. Egy több ezer köbméteres, netán több köbkilométeres belsõ terû, mai szemmel nézve gigantikus állomáson azonban ez a szerkezeti megoldás nem igazán lenne hatékony.
   Egy gyûrû (tórusz) alakú (forgó) ûrbázison az egyes szakaszok közé több száz négyzetméteres, és ennek megfelelõen igen súlyos, tehát nehezen (és lassan) mozgatható fémkapukat kellene beépíteni.    Hirtelen fellépõ, gyors dekompresszió esetén (pl.: meteorbecsapódás) a levegõ hamarább kiszökne az ûrbe, minthogy az automatika bezárhatná a szakaszolókat.
   Ugyanez a probléma tûzvész esetén is, hiszen a belsõ levegõ keringtetése miatt a füst gyorsan eljutna mindenhová a szélben. Tehát egy gyorsan zárható, egyszerû felépítésû, és könnyû elválasztó rendszerre volna szükség, ami ugyanakkor kellõ biztonságot nyújt ezen veszélyekkel szemben.
   Egy lehetséges megoldás a lékponyva (vagy szakaszolófüggöny) alkalmazása. Ez hasonló az ablakokat kívülrõl védõ, felhúzható rolóhoz. Egy erõs, eltéphetetlen, tûz és nyomásálló, ugyanakkor mégis vékony és könnyû, hajtogatható, szénszálas szövet, ami a szakaszátjárók tetején helyezkedik el egy forgódobra tekercselve.
   Az alsó széléhez erõsített kábelek a padló alatt lévõ csévélõ motorokhoz futnak, amelyek automatikusan lerántják és kifeszítik a rolót, ha riasztást kapnak valamely szektor biztonsági rendszerétõl. A ponyva szélei szorító satukkal vagy gyorsan megkötõ, tûz és nyomásálló ragasztóval rögzíthetõk a hermetizáció érdekében.
   A baleset után, ha nincs már többé szükség a védõfüggönyre, az egész egyszerûen viszahúzható a tárolódobjára vagy levágható, kivágható a keretébõl (egyszer használatos lékponyva).
 

3. Mindaddig, amíg az ûrállomásaink Föld körüli orbitális pályán keringenek a Van-Allen-övezet részecskesugárzásoktól védõ pajzsa alatt, a személyzet sugárvédelme viszonylag könnyen megoldható a burkolat páncélozásával. Kint a mélyûrben azonban, vagy egy olyan bolygó, hold körüli pályán, amelynek nincs (kellõen erõs és nagy) saját mágneses tere, sokkal nagyobb sugárterhelésnek van kitéve a fedélzeti élet. Tehát vagy nagyobb, vastagabb páncélzat kell, ami megnöveli a komplexum tömegét (az áráról nem is beszélve)vagy valami olyan, ami helyettesíti a Van-Allen-övezetet.
   Csináljunk az ûrállomásnak saját mágneses teret. a mesterséges gravitációhoz megforgatott bázis maga is egy kicsiny Föld. Az állomás közepében elhelyezett, jól csapágyazott mágnesekkel utánozhatjuk a Föld mágneses terét, egyfajta mini magnetoszférát generálva a létesítmény körül. Ezzel a Napból érkezõ elektromosan töltött részecskéket eltéríthetjük és a mágneses pólusokhoz irányíthatjuk, ahol befoghatók és késõbbi hasznosítás céljára összegyûjthetõk.
   A fény, a röntgensugárzás és a rövidhullámú ultraibolya sugárzás elnyelésére az állomás több rétegû burkolatán elhelyezhetünk jó visszaverõ tulajdonságú tükröket. Ezek felületét külön védenünk kell persze a mikrometeoroktól, pl.: nagy viszkozitású, ragadós, kocsonyaszerû géllel bevonva. Az ûrbe nézõ ablakok is befedhetõk ilyen átlátszó géllel, ami megfogja, lefékezi és összegyûjti a részecskéket, a világûr (napszél) porát.

Készült: 2000. április 17.

Vissza a tartalomhoz