Fekete lyukaknak nevezik a csillagászok azon
égitesteket,
amelyek valószínûleg a nagy tömegû
csillagok
pusztulásakor képzõdnek, azok
összeroskadása
során. Ezekbõl állítólag semmi,
még
a fény sem képes megszökni a hatalmas
tömegvonzás
miatt. Az ilyen objektumok szingularitásként viselkednek,
és a fizikusok szerint az eseményhorizontjukon
belülrõl
semmilyen információhoz nem juthatunk hozzá, mivel
semmilyen sugárzást nem bocsáthatnak ki
magukból.
Véleményünk szerint azonban a fekete lyuk
információsan
nem zárt rendszer, hanem nagyonis nyitott. Hiszen kijutnak
belõle
a gravitációs hullámok
(idõhullámok),
melyek teljesen transzcendensek. Ezeket nem tarthatja vissza semmi,
miután
elhagyták a kibocsátó forrásukat. A
gravitációs
hullámokról jelenleg annyit tudunk, hogy
longitudinálisak,
a fény sebességével terjednek és nem
elektromágnesesek.
Továbbá mindenen áthatolók, és az
anyagra,
fényre gyakorolt hatásuk a távolsággal
négyzetes
arányban csökken. A gravitációs
távcsõben
tehát jól láthatók, sõt messze a
legfényesebb
(legerõsebb jelet adó) objektumoknak kell lenniük. A
gravitációs hullámok moduláltsága
által
hordozott információk (a spektrum,
gravitációs
színkép) pedig pontosan megmutatják a fekete lyuk
belsõ szerkezetét.
Az általunk kidolgozott idõfizikai világmodellben,
még a tényleges mérések
elvégzése
elõtt az alábbi elméleti
következtetések
adódtak a fekete lyukak szerkezetére vonatkozóan.
Ezeket azért tesszük közzé, hogy
késõbb
megerõsítést nyerjenek vagy
megcáfolódjanak
a mûszeres mérések által.
Azt tudjuk, hogy a nagy anyagtömeg által keltett
gravitációs
tér egy határérték után
erõsebb
lesz, mint a fénykvantumok szökési sebessége.
Ez annyit jelent, hogy sem az anyag, sem a fény nem juthat ki a
Schwarzschild-sugáron (eseményhorizonton)
belülrõl.
Mi történik az anyaggal és a fénnyel ilyen
hatalmas
nyomáson?
Az óriás részecskegyorsítókban
végzett
kisérletekbõl kiderült, hogy az atomokat
alkotó
elemi részecskék (neutron, proton és elektron) nem
bírnak ki korlátlanul nagy nyomást és
gerjesztettségi
szintet. Ha túl nagy energiával
ütköztetjük
õket vagy túl sok energiát (fényt)
közlünk
velük hirtelen, darabokra törnek, felrobbannak,
megsemmisülnek
(annihiláció). Olyan mértékû
torzulást
szenvednek a belsõ önkeltési rendszereik, hogy azt
már
nem képesek ellensúlyozni és így
összeomlanak.
A részecske tartályának összeroppanása
során a belsejében tárolódó
fénykvantumok
kiszabadulnak és szétrepülnek a térben. Az
anyag
tehát a fény csapdája, tárolója.
Lásd:
Az anyagi részecskék szerkezete címû
írást.
A csillagok belsejében a nagy nyomás és
hõmérséklet
miatt a molekulák elbomlanak, majd az atomok
fúzionálni
kezdenek egymással (hidrogén, hélium
egyesülés).
Ha a nyomás átlép egy
küszöbértéket,
az elektronok nem képesek tovább megmaradni a
pályájukon.
A felszínhez közeli elektronok vagy leszakadnak az
atomjukról
és kirepülnek az ûrbe (napszél) vagy
visszakényszerülnek
a proton párjukba. A magban lévõ elektronoknak
nincs
ilyen választásuk. Mivel megszökni nem tudnak
(legfeljebb
a belsõ konvekciós áramlások
révén),
ezért kénytelenek egyesülni a protonjukkal. A proton
és az elektron ugyanis a neutron bomlásakor keletkeznek
fénnyel
való gerjesztés hatására és
megfelelõ
körülmények között újra
egyesíthetõk.
Egy neutroncsillag belsejében tehát elvileg csak
neutronok
és protonok lehetnek. Az elektronok vagy nem képesek
kilépni
a hozzájuk tartozó protonból, és ekkor a
kényszerbõl
egyesült rendszer egy neutron lesz, vagy elhagyják a
csillag
magját. Kirepülnek az ûrbe ha elég nagy a
szökési
sebességük vagy a csillag felszíni rétegeiben
halmozódnak, egyfajta gigantikus elektronfelhõként
a nukleon csillagmag körül. Az elektron párjukat
elveszített
protonok többsége bent marad a magban. Nem képesek
olyan
könnyen mozogni, mint a náluk jóval kisebb és
mozgékonyabb elektronok (más a szökési
sebességük
is). Elvileg persze elképzelhetõ a csillag
belsejében
olyan konvekciós áramlás, amely a protonokat a
felszínre
emeli, de ez minden bizonnyal nagyon lassú,
elenyészõ
mértékû folyamat lesz a gyakorlatilag
szilárdnak
(hatalmas sûrûségûnek) tekinthetõ
csillagmagban.
(1. ábra)
A fekete lyukak azokból a neutroncsillagokból
képzõdhetnek,
amelyek tömege elég nagy ahhoz, hogy a
gravitációs
terük visszatartsa a fénykvantumokat. A fekete lyuk
tehát
nem veszít, nem sugároz magából
fényt.
Anyagot veszíthet, de nem kisugárzás, hanem
annihiláció
útján. Amennyiben a csillag magjában a
nyomás
eléri azt a kritikus értéket, amelynél
többet
a neutronok és protonok már nem bírnak ki,
bekövetkezik
az összeomlás. Az anyag bomlani kezd, a benne
tárolódó
fény pedig kiszabadul. Így egy üreg keletkezik a
fekete
lyuk közepén, amelyet az ott rekedõ sûrû
fény tölt ki. A fénykvantumok mérete messze
alatta
marad az anyagi részecskék
átmérõjének.
Éppen ezért kényelmesen átférnek a
szorosan
egymáshoz préselõdõ
részecskék
közti réseken, ide-oda pattogva azok
idõtükör
felszínei között. A fekete lyuk így
hasonlítani
fog egy olyan szivacsos falú neutronlabdához, amelyet
fényfolyadék
tölt ki belül és borít
óceánként
a felszínén. (2. ábra)
A fekete lyukba kívülrõl folyamatosan zuhan bele
a tömegvonzása miatt az anyag és a fény. Az
anyag
belecsobban a felszíni fényóceánba, szinte
lassulás nélkül átszáguld rajta
és
odatapad a szilárd felszínhez. A felszín
szerkezete
a nyomástól függõen többféle
lehet.
Kisebb fekete lyuknál atomos állapotban
lévõ
könnyû és nehéz elemek alkothatják
(hidrogéntõl
a vasig), a tetején elektronfolyadékkal (mint a
neutroncsillagnál).
Nagyobb tömegû, óriás fekete lyuknál
viszont
elképzelhetõ, hogy a felszíni atomok is
összeroppannak,
nukleonokká nyomódnak. A felszínen
valószínûleg
sokkal kevesebb lesz a magányos proton, mint beljebb, mert itt
vagy
könnyebben visszatalál hozzá az elektron
párja
vagy belebújhat egy másik, idegen elektron, ideiglenes
lakóként.
Hogy ez mennyire lesz stabil rendszer, azt egyelõre nem tudjuk.
Minél kisebb méretûre nyomódik össze
egy neutroncsillag, a tengely körüli forgása
annál
nagyobb lesz, mivel az impulzusnyomatéka nem változik. A
forgó test gravitációs tere viszont felcsavarodik,
ami mûszeresen mérhetõ a fekete lyukaknál is
(iránya, mértéke). Egy neutroncsillag vagy fekete
lyuk felszíne valószínûleg majdnem teljesen
sima, egyenletes. Nincsenek rajta hegyek és völgyek, mert a
magaslatok az extrém nagy forgás
eredményeként
hamar szétfolynának a felületén. Itt jusson
eszünkbe
az a tény, hogy normál földi
körülmények
között minden szilárd anyag folyik valamilyen
csekély
mértékben, kivéve a gyémántot. Az
atomok
elgördülnek egymáson, mint a golyócskák.
Az amorf szerkezetû anyagok (pl. üveg) jobban folynak a
gravitáció
hatására, mint a kristályosak (pl. vas),
továbbá
a folyékonyság nagymértékben függ a
sûrûségtõl
és a kristályszerkezettõl.
A fekete lyuk alakja szinte ideális gömb, mivel a
forgásból
eredõ lapultságot a hatalmas gravitációs
tér
nagyrészt ellensúlyozza. A becsapódó
anyagtörmelékek
(csillagközi por, aszteroidák,
üstökösök)
kupacai gyorsan szétlapulnak a felszínen, mint a
palacsinta.
Az ütközések valószínûleg
hatalmas,
folytott atomrobbanásokkal járnak, ahogy a
becsapódó
anyag egy része, csaknem fénysebességre gyorsulva
összetörik a felszínen és
annihilálódik.
Az elektronfolyadék és a rajta
túlnyúló,
az eseményhorizont határáig terjedõ
fényfolyadék
óceánja viszont nem fog ilyen szabályos
gömbszimmetriát
mutatni. Az elektronfolyadék magassága az égitest
egyenlítõi zónájában némileg
magasabb lesz a centrifugális erõ hatására,
a fényfolyadék viszont épp ellenkezõleg. A
forgás miatt felcsavarodó gravitációs
hullámtér
az egyenlítõnél sûrûbbnek mutatkozik,
mint a sarkoknál, ezért a fénykvantumok magasabbra
szökhetnek a tengely mentén, közelebb az
eseményhorizonthoz.
Ez valószínûleg a fényfolyadék
sûrûségeloszlásában
fog megmutatkozni. (3. ábra)
Amennyiben a fekete lyuk körül más, nagy
tömegû
égitestek is keringenek (másik fekete lyuk,
neutroncsillag,
fehér törpe, egyéb csillag, gázbolygó,
stb.), ezek gravitációs tere árapály
jelenséget
fog létrehozni az elektronfolyadék tengeren. Ez teljesen
analóg a földi óceánok
felszínmozgásaival
a Hold hatására.
A fekete lyukak mágneses mezeje (mint a
neutroncsillagoknál)
az elemi részecskék ezen mozgása miatt
rendkívül
erõs lesz, továbbá elektromágneses
sugárzást
bocsátanak ki (rádióhullámok,
röntgensugárzás),
amely akadálytalanul kijut a szingularitásból. Az
elektromágneses hullámok véleményünk
szerint
olyan gravitációs hullámok, amelyek
speciális,
a görbültségtõl függõ
komponenseinek
anyagra gyakorolt hatását nevezzük
elektromágneses
hullámjelenségnek. A fény nem
elektromágneses
hullám, hanem ciklikus idõforrásrendszer,
ezért
nem képes kilépni a fekete lyukból.
Mindezekbõl következik az is, hogy az
eseményhorizont
nem szabályos gömb alakú, hanem
tengelyirányban
megnyúlt forgásellipszoid, amelynek vastagsága
van.
Az eseményhorizont nem egy hajszálvékony
felület,
hanem egy határréteg, amelynek felsõ,
külsõ
széle ott kezdõdik, ahonnan a fekete lyuk mellett
elhaladó,
elgörbülõ fénykvantumok már nem tudnak
megszökni,
s így belezuhannak a szingularitásba. Az alsó,
belsõ
széle pedig ott húzódik, ameddig a benti
fénykvantumok
fel tudnak jutni, eltávolodva a fekete lyuk
felszínétõl.
(4. ábra)
További érdekesség, hogy a
különbözõ
típusú fénykvantumoknak
különbözõ
a sebessége (a vörös fény gyorsabb a
kéknél)
és ezért másmilyen pályát fognak
leírni
a gravitációs térben. A jelenség
hasonló
a prizmán áthaladó fehér fény
színekre
bomlásához, vagyis a fekete lyuk határa mellett
elhaladó
fénysugarak szóródni fognak.
A szingularitás belsejében a hatalmas
idõhullám
sûrûség miatt a fénykvantumok
sebessége
drasztikus mértékben le kell, hogy csökkenjen a
külsõ
szemlélõ számára. Kisérletileg
igazolt
tény, hogy a fény sûrûbb közegben
(levegõ,
víz, üveg) lassabban mozog, mint vákuumban. A
sûrûbb
idõközegen ugyanis tovább tart az
áthaladás
(idõdilatáció), ami miatt a fénykvantumok
elõtt
haladó, idõhullámokból álló
orrkupak
tulajdonságai is megváltoznak. Ez szintén
jól
mérhetõ gravitációs
távcsõvel.
Feltételezzük továbbá, hogy a fekete lyuk
belsejében kialakuló, anyagmentes üreg mérete
egyensúlyt fog tartani a tömegvonzással. Ha sok
anyag
hullik a lyukba kívülrõl, megnõ a
tömege.
Ekkor az üreg belsõ falán elhelyezkedõ
neutronok
összeroppannak, növelve az üreg méretét,
míg
az eredõ gravitációs tér le nem
csökken
az annihilációs határérték
alá.
A fekete lyuk így idõvel egyre nagyobb
labdává
alakul, amelyet belül fény tölt ki. Elektronok
valószínûleg
egyáltalán nincsenek az üregben, mert azok a
neutronok
megsemmisülésekor szintén lebomlanak, egy proton
összeroppanásakor
pedig az elektron párja is annihilálódik.
A lyuk tömegének
kiszámításánál
természetesen figyelembe kell venni a fénykvantumok
saját
hullámterének gravitációs
hatását
is, amely ugyan elenyészõ egy neutronéhoz
képest,
viszont nem nulla és ezért hozzáadódik a
rendszer
gravitációs teréhez. A
különbözõ
fénykvantumok (monász, diász, triász
fény)
hullámtere ráadásul eltérõ
sûrûségû.
A diász fény hullámsûrûsége
fele,
a triász fényé harmada a monász
fényének.
Elképzelhetõ, hogy ebben a belsõ térben
egyfajta befelé történõ
struktúrálódás
indul meg fraktálisan. Egy új univerzum születik meg
a fekete lyuk belsejében, hasonló a miénkhez.
Amint
kívül, úgy bent, mondta erre Hermész
Triszmegisztosz
hajdanán.
A mi univerzumunk parasíkon
(sámántechnikával)
végzett megfigyelése során derült ki, hogy a
rendszerünk, amely egy téridõ buborék az
õskáoszban,
lényegében egy hatalmas, üreges fekete lyuk,
amelynek
mi a belsejében élünk. Az üreg
közepében
keletkezik az anyag (neutronok) és a fény, s
kifelé
áradva onnan galaxisokba tömörül.
Évmilliárdok
múlva ezek kiérnek a rendszer határára,
ahol
felkenõdnek, nekicsapódnak a külsõ
neutronfalnak.
Az ilyen szétkenõdõ galaxisok
felrobbanásakor
keletkezõ fényt látjuk a távolban
vörös
kvazárnak. Az univerzum falának hozzánk
legközelebb
esõ részét már felfedezték a
csillagászaink
és Nagy Vonzónak hívják. Ebbe az
irányba
halad a Tejútrendszerünk és a többi galaxis is.
A nagyon fejlett földönkívüli
civilizációktól
szerzett információk szerint a fekete lyukak oly
mértékben
deformálják, modulálják a
téridõ
hullámterét, hogy valószínûleg a
gravitációs
terükben fáziseltolást szenvednek a saját
részecskéiket
keltõ ciklikus forrásrendszerek. Ezért azok
részben
lemaradnak a téridõ keltési
ritmusától
(fáziskésés) és mintegy kilógnak a
nemtér-nemidõbe,
az õskáoszba. Ezekre a kitüremkedésekre
nagyon
vigyázni kell (és elkerülni õket) a nagy
távolságú
térugrásoknál, mert veszélyt jelentenek
mind
az
ûrhajókra, mind a mesterséges
dimenzióalagutakra.
Léteznek továbbá a fekete lyukak között
természetes dimenzióalagutak is, melyek a
nemtér-nemidõben
kötik össze õket, de ezek
ûrhajózásra
nem használhatók, mert bennük nagy
mennyiségû
anyag és fény folyik egyik helyrõl a
másikba.
Ennek a rendszernek a pontos mûködését
még
nem értjük.
Kívülrõl nézve az univerzumunk
buboréka
a nemtér-nemidõben csak akkor látható, ha
kellõen
(veszélyesen) közel kerülünk hozzá. Egy
füstölgõ,
haragos sötétzöld gömb benyomását
kelti
a megfigyelõben. Lehetséges, hogy a
világtojásunk
külsõ burkolatát egyfajta
térkvantumokból
álló fényfolyadék borítja,
hasonlóan
a (benne lévõ) fekete lyukak felszínéhez. A
térbuborékunknak valószínûleg
szintén
van egy saját eseményhorizontja az
õskáoszban,
amelyen belülre nem szabad térugró
ûrhajóval
menni.
Amennyiben a világmindenséget (a minden
létezõt)
fraktális rendszerként definiáljuk, úgy
elképzelhetõ
az is, hogy az õskáosz, benne a mi fekete lyuk
univerzumunkkal
szintén csak egy még nagyobb fekete lyuk
belsejében
található, és ez a sorozat mind lefelé,
mind
felfelé a végtelenségig folytatható.
Azt szintén a földönkívüliektõl
tudjuk, hogy ha egy ûrhajó véletlen baleset
folytán
belezuhan egy fekete lyukba, a legénység lelkei
odatapadnak
a felszínéhez és nem tudnak többé
elmozdulni
onnan. A léleknek nem lesz baja ilyen zord
körülmények
között sem, de mozgásképtelenné
válik
és gyakorlatilag az univerzum teremtési ciklusának
végéig ott reked a lyukban. Amikor a központi
térszerán,
az univerzumunkat fenntartó elsõdleges térkvantum
szünetet tart a teremtésben, akkor tudnak csak ezek
kiszabadulni
onnan, isteni segítséggel.
Az itt felsorolt elképzelések igazolása vagy
cáfolata
akkor valósulhat majd meg, ha munkába állnak az
elsõ
nagy felbontású gravitációs
távcsövek,
valamikor a harmadik évezred elején. Egy dolog azonban
nagyon
valószínû - a fekete lyuk felszínén
álló
fiktív megfigyelõ NEM ezt látja (5.
ábra),
amikor körülnéz. Ezt a képet egy
tudományos
cikk mellett találtam az interneten (lásd: a linkek
között).
Készült: 2001.08.29.