A különbözõ népcsoportok,
emberi populációk a történelem során
különbözõ
nem nyelvi kifejezõeszközöket fejlesztettek ki az
egymás
közti, csoporton belüli kommunikáció
elõsegítésére.
A gesztusnyelv, mely arcmimikából,
testtartásból,
kézmozdulatokból és egyéb összetett
viselkedési
folyamatokból áll, (szokások,
öltözködés)
továbbá metakommunikációt is alkalmaz
(lásd:
"beszédes szemek"), erõsíti a csoporthoz
való
tartozás érzését. Aki ismeri a mi
jeleinket,
az hozzánk tartozik, érti a mi nyelvünket. A
közösség
tagjai ezzel fejezik ki összetartozásukat rejtett
módon,
ami növeli az egymás iránti bizalom
érzetét.
Éppen ezért az eltérõ gesztusnyelvet
használó
emberek idegennek érzik a másikat, ami együtt
jár
a távolságtartással és az
óvatossággal,
bizalmatlansággal a másik iránt. A gesztusnyelv
jelentõsége
csoportonként különbözõ, és a
kommunikációban
alkotott kisegítõ szerepe különbözõ
mértékû (kisebb, nagyobb, elenyészõ,
esetleg életbevágó vagy nulla) lehet.
Erre néhány általános
példa.:
- NULLA a gesztusnyelv szerepe azon esetekben, ahol leplezni kell a csoporthoz tartozást, az érzések kinyilvánítását, a származást, az õszinte véleményt. Ez a fapofák, pókerarcok, kémek világa.
- ELENYÉSZÕ a gesztusnyelv szerepe a laza kötõdésû, ideiglenes csoportokban, ahol a személyes kapcsolatok minimálisak és a formális kommunikációt hangsúlyozzák, azon belül is a beszédet, írásbeliséget, vagy nincs lehetõség a gesztusinformációk átvitelére. Ilyen a telefonbeszélgetés, a hivatali ügyintézés, a levelezés, a hivatalos rendezvények, stb.
- KICSI a gesztusnyelv jelentõsége olyan helyzetekben, ahol egyszerû és gyors, tisztán érthetõ információkat kell közölni, melyek szintén formálisak. Nem kell tartalmazniuk a személyes érzéseket, privát gondolatokat. Ilyen a köszönés az utcán, a bolti bevásárlás, az ismerõsökkel való rövid kapcsolat, tehát a felszínesnek mondott ismeretségek.
- NAGY a gesztusok jelentõsége a személyes kapcsolatokban, négyszemközti megbeszéléseken, ahol fontos tudni, hogy mit érez, gondol, akar, remél a másik. Ilyen a családi kapcsolat, párkapcsolat, bizalmas beszélgetés, üzleti tárgyalás, alkudozás.
- ÉLETBEVÁGÓan fontos lehet a gesztusnyelv kritikus helyzetekben, veszély és változások során, amikor nincs lehetõség a részletes szóbeli, írásbeli vélemény és akarat egyeztetésére, helyette a jóval egyszerûbb és gyorsabb kommunikációra helyezõdik a hangsúly. Ilyen a harccselekmények során alkalmazott mutogatás, vicsorgás, a közelharc során tanúsított egyéb kifejezések és fõként a fogyatékosok jelbeszéde.
A nagyvárosokban sokmillió ember
él
összezárva szûk területen és
kénytelen
nap mint nap kommunikálni vagy elszeparálódni
embertársaitól.
Ennek során új gesztusok alakulnak ki, illetve
régiek
szûnnek meg, mert hiába alkalmazza õket valaki, ha
a környezetében senki sem fogékony rájuk. Az
idegen környezetbe szakadt, elköltözött emberek
számára
pontosan ez jelenti a legfõbb nehézséget a
beilleszkedésben,
hogy megtanulják az új élõhely
lakóinak
gesztusait, mivel ezek a viselkedésformák jelentõs
részükben nem állnak az emberben tudatos kontroll
és
irányítás alatt. Ösztönösen
tanuljuk
meg õket gyerekkorban a szüleinktõl és az
óvodában,
iskolában, utcán, esetleg a tévébõl,
majd alkalmazzuk õket, miként a tájnyelvet is a
beszédünkben
(rászokunk).
Jelentõs mértékben megnehezíti
az emberek közti kommunikációt a
félreérthetõ,
helytõl és körülményektõl
függõen
többféle értelmû és
megtévesztõ
gesztusok alkalmazása. Ezek a hamis jelzések, illetve a
vakság
bizonyos jelzések iránt sok konfliktust okoznak
társadalmunkban
és elõsegítik az intolerancia,
idegengyûlölet
és elkülönülés, gettósodás
folyamatát.
Fontos szerepet játszanak a nemzeti identitástudat, a
nacionalizmus,
a vallás és sok egyéb jelenség
kialakulásában
is.
Megfigyelhetõ, hogy azok az emberek találnak
könnyebben egymásra egy párkapcsolatban és
képesek
tartósan együtt maradni, akiknek a gesztusnyelve
hasonló
vagy azonos, illetve egyaránt érzékenyek vagy
érzéketlenek
a másik jelzéseire. A gyermekek pedig
fõként
a szülõk gesztusnyelvét öröklik,
így
lehetõség van a családi hagyományok
(jellegzetességek)
továbbélésére is.
Sok ember választja a kommunikációs
zavarok, hamis jelzések, megtévesztések,
túlterhelés
és konfliktusok miatt a gesztusokkal szembeni vakságot,
illetve
a gesztusok minimalizálását. Ez a "robotemberesdi"
pontosan a zavarok csökkentését szolgálja,
és
elvezet a kommunikációs nehézségekhez
idõvel.
Mivel nem látod a másik jeleit, nem tudod mit gondol vagy
mit akar közölni, mik a szándékai,
márpedig
rengeteg dolog van az életben, amit nem szoktunk kimondani, csak
éreztetni, sokan és sokféleképpen. Ez vezet
a gátlásossághoz, viselkedési zavarokhoz
és
egyéb problémákhoz, amik végsõsoron
beilleszkedési zavarként kerülnek
meghatározásra
és problémás személyiséget,
otthontalanságot,
hányatott és zavaros életet és
boldogtalanságot,
kitaszítottság érzést idéznek
elõ
az ember életében.
Mindezen tendenciák jól
megfigyelhetõk
jelenlegi társadalmunk
atomizálódásában,
az egyszemélyes háztartások növekvõ
számában,
ahogy egyre inkább képtelenné válunk arra,
hogy együtt éljünk másokkal. Végül
mindenki bezárkózik a maga elefántcsont
tornyába
és magányos életre ítéli
önmagát
egy olyan világban, mely nem érti meg õt (s melyet
õ sem ért igazából) és amelyben nem
tudja magát megfelelõen megértetni
másokkal.
Ez a kommunikáció és a társas élet
csõdje.
Válaszreakcióként az emberek ezekre
a változásokra kitalálták a
médiasztárokat.
Vannak emberek, fõként színészek és
énekesek, akik sokat szerepelnek nyilvánosan,
úgymond
folyton szem elõtt vannak. Az õ viselkedésük
és gesztusaik, mint követendõ (ritkábban
elítélendõ)
példák a siker és a jó
kommunikáció
felé tehát fokozott erõvel hatnak a
tömegekre.
Divathullámokat képesek elindítani, milliók
viselkedését, szokásait
befolyásolják
és ezzel mintegy spontán ellensúlyozni igyekeznek
az emberek elszigetelõdését.
A hasonló érdeklõdési
kör,
hobbi és önkéntes elfoglaltság
kiváló
eszköz arra, hogy különbözõ embereket hozzon
össze valamely közös cél égisze alatt. Az
ilyen közösségekben pedig idõvel mindig
új
szokások és gesztusok alakulnak ki,
erõsítve
a tagok összetartozását és
otthonosságérzetet
biztosítva nekik. Végeredményben tehát a
nagyvárosi
embertömeg újra olyan apró csoportokra bomlik, mint
korábban a földrajzilag elszigetelt települések
lakossága, csupán az erdei környezetet váltja
fel a nagyvárosi betondzsungel. Mert az ember társas
lény,
és leginkább a 10-20 fõs szorosabb, illetve
100-200
fõs lazább szervezõdésû
hordákban
érzi jól magát.
Készült: 2001.04.17. - 05.15.