A teremtés sajátos
hordalékát,
salakanyagát képezi számunkra a kosz. Erre a
jelenségre
többféle szó használatos (pl.: mocsok, por,
piszok,
szutyok, szennyezõdés, lerakódás,
szemét,
salak, hulladék, stb.), attól függõen, milyen
környezetben jelenik meg és milyen állagú a
kérdéses
kosz. Az anyagi világban a dolgokat (tárgyakat)
többnyire
különféle további anyagrétegek
borítják,
amik általában ragadnak, csúsznak, tapadnak,
egyszóval
megváltoztatják a tárgyak felületi
jellemzõit
(pl.: szín, érdesség, szag, stb.).
Nagyon jellemzõ az élõlények
elsöprõ többségére, hogy
kétféleképpen
viszonyul a világában megjelenõ koszhoz. Az
elsõ
a tisztaságra való igény, a
tisztálkodás,
fürdés, takarítás, amikor a mocsok
zavaró,
káros, egészségre ártalmas
(kórokozó)
jelenségként szerepel, amitõl meg kell szabadulni.
A második a szennyezõdésre való hajlam,
illetve
a kosz felületmódosító
tulajdonságainak
használata az életfolyamatok során. Ilyen a
nyál,
az izzadás és egyéb testváladékok,
valamint
a kültakaró (a fajtafüggõ
hámrétegek:
bõr, szõr, toll, pikkely, héjazat, kéreg,
stb.)
kopásának általános jelensége.
Az ember, mint intelligens élõlény
fokozott mértékben törõdik mindkét
oldallal.
Rengeteg koszt állítunk elõ (pl.: haj,
köröm,
síkosító és kenõanyagok,
ragasztók,
krémek, porok, festékek, vakolatok, stb.)
életünk
során, illetve az ipari tevékenység miatt
keletkezõ
hulladékok tömegét árasztjuk a
világba,
melyek a vizekbe, levegõbe és talajba kerülnek
folyamatosan.
Másfelöl folyton tisztálkodunk, takarítunk,
söprögetünk,
mert a társadalmilag elfogadott
eszményképünk,
no és a célszerûség erõsen
kényszerít
minket erre (higiénia). Összegyûjtjük és
raktározzuk, feldolgozzuk a hulladékot, harcolunk ellene,
nem kívánatosnak tekintve azt és igyekszünk
elkerülni
a közvetlen életterünkben való
felhalmozódását.
"Szarnak-bajnak nincs gazdája", tartja a
mondás,
és ez pontosan kifejezi a koszhoz való
hozzáállásunkat
is. A mocsok a számunkra valami kellemetlen
tényezõ,
amitõl egész életünkben
próbálunk
megszabadulni, több-kevesebb sikerrel. A kosszal kapcsolatban
azonban
csak egy dolog a biztos: mindig termelõdik és
újraképzõdik,
akár az élet.
A teremtésben a dolgok
elkoszolódásának
okát az univerzum fraktális
felépítésében
kell keresnünk. A világban minden makroszintû
rendszer
olyan mikroméretû részrendszerek bonyolult
összességébõl
áll össze, melyek fraktális szimmetriák
szerint
épülnek fel. A fraktálok tulajdonsága pedig
az,
hogy önhasonlóak, vagyis egyes részeik formailag
azonosak
az egész alakzattal, melyhez tartoznak
(mértékszimmetrikusak).
Így az anyagi szerkezetek is fraktálisak, belsõ
szerkezetük
és a felületük egyaránt. Amely tárgy
szabad
szemmel és tapintásra simának tûnik, az
nagyító,
mikroszkóp alatt már meglehetõsen durva és
egyenetlen felületet mutat. Ezen egyenetlenségek a
más
rendszerekkel való kölcsönhatások,
érintkezések
során súrlódnak, lekopnak, letöredeznek,
elaprózódnak.
Az így keletkezõ törmeléket nevezzük
kosznak,
melynek szóródása eredményezi az egyes
rendszerek,
közegek elszennyezõdését.
Az emberi elme szereti a tiszta, sima, sértetlen,
egyértelmû dolgokat. Szeretjük, ha minden
simán
megy, mert nem jó, ha sokáig leragadunk valahol.
Hajlamosak
vagyunk csúsztatni, elsiklani a részletek felett
és
tisztára söpörjük magunk elõtt az utat. A
valóságban viszont szinte minden dolog koszos,
rücskös,
érdes, egyenetlen, csúszós vagy tapadós a
számunkra,
egyszóval nehezen meghatározhatók a felületi
jellemzõi.
Egy ismert példa: Benoit Mandelbrot matematikus
kapta azt a feladatot, hogy számolja ki, mekkora Anglia
tengerpartjának
a hossza. Az õ kérdése csupán az volt,
mekkora
léptékben, mekkora pontatlansággal kell
mérnie
a távot? Bele kell számolni a parti sziklák
görbületét
is? De mekkora pontossággal? A kavicsok
mérettartományában
vagy még lejjebb, az egyes homokszemek, molekulák,
atomok,
részecskék szintjén? Könnyen
belátható,
hogy minél lejjebb megyünk, annál nagyobb
értéket
fogunk kapni, mely rohamosan tendál a
megszámlálhatóan
végtelen felé.
És most lássuk egy másik, elvontabb
megjelenési formáját a kosznak. A
létfilozófia
szemszögébõl nézve a teremtésben
minden
dolog legvégsõ lényege az
információ.
Éppen ezért az elszennyezõdés
felfogható
információs elzajosodásként,
rendszerperturbációként,
káoszként is. Ahogy szaporodik a tudásunk a
világról,
úgy válik egyre komplexebbé az
információs
terünk, környezetünk. Egyre több a könyv,
újság,
rádió és tévécsatorna,
szórakozási
lehetõség, melyek elérhetõk a
számunkra.
A reklámok, hírdetések és egyebek
információs
szemétként hatnak ránk, megterhelve a tudatunkat
pusztán
azzal, hogy foglalkozni vagyunk kénytelenek velük.
Rendszerezni,
szelektálni, tárolni, felejteni, kizárni kell
õket
a tudatunkból. Elvonják a figyelmünket, megzavarnak,
elkábítanak, megtévesztenek és
befolyásolnak.
Sem a feltudatunk, sem a tudatalattink nem mentesül a
hatásuk
alól, hisz az információt hordozó,
közvetítõ
idõhullámok mindenhol ott vannak és mindenen
áthatolnak.
A ciklikus létrendszerek visszacsatolásaiban pedig minden
hatás, információ emléke véglegesen
megõrzõdik, 100%-osan kitörölhetetlenül.
Mindebbõl következõen látnunk
kell, hogy a tudati halmazok is folyamatosan elszennyezõdnek
információsan.
S dinamizmusuk okán teszik ezt méginkább,
méggyorsabban,
mint az anyagi világ dolgai. A tudatunk állandóan
sodródik, csapong, ugrál és szeszélyesen
változik
a környezõ állapottér kaotikus
hatásainak
megfelelõen. Ennek befolyásolása, uralása
pedig
nehéz feladat, ami energiát, éberséget
és
odafigyelést, egyszóval koncentrációt
igényel
tõlünk. Ez a többé kevésbé
állandó
önszabályozás, ellenõrzés viszont
fárasztó
és idõigényes dolog. Nem lehet
állandóan
megfeszítve tartani az íj húrját, mert
idõvel
elveszíti rugalmasságát és
alkalmatlanná
válik a feladata elvégzésére. Ezért
váltogatjuk dinamikusan a lazaságot a fegyelemmel, a
figyelmet
a csapongással, a koncentrációt a
szétszórtsággal
a tudati mûködésünkben. Vagyis
állandóan
elzajosodunk és megtisztítjuk önmagunkat.
Azt látjuk tehát, hogy a teremtésben
a kölcsönhatások miatt állandó
keveredés,
kopás, párolgás és
gõzölgés
történik, s az így keletkezõ por
(törmelék)
a közeg áramlása okán végül
kitölti
a rendszert. Ez lesz a légkör, a napszél, a
mélyûri
por és gázfelhõk alapanyaga is. Az
információk
szintjén pedig ez lesz a háttérzaj, a kaotikus
fehérzaj
a világéterben. Felfogható az egész
úgy
is, mint a rendezetlenség folyamatos növekedése, az
entrópia, mely állandóan megbontja az éppen
aktuálisan létezõ rendszerek
integritását
és lebontó hatásként ellensúlyozni
igyekszik
az építõ folyamatokat.
Ezért tapasztaljuk azt, hogy minden teremtés
együtt jár a pusztítással. Az új
dolgok
felépítése a régi dolgok
lebontását
jelenti. Valaminek mindig el kell múlnia, meg kell halnia
azért,
hogy más dolgok megszülethessenek, élhessenek
tovább.
A kosz tehát, mint bomlástermék a "lebontó
teremtés" mûve, és elválaszthatatlan
része
az állandóan újrakeletkezõ, dinamikusan
változó
világunknak.
Készült: 2001.05.08.