A nagy távolságú, csillagközi
ûrutazást nem a térben való
mozgással,
hanem a téren kívül, a
nemtér-nemidõben
célszerû végezni. Ennek oka az, hogy a
leküzdendõ
távolságok hatalmasak, az anyagi testeket
(ûrhajó)
pedig nem lehet korlátlanul gyorsítani, csupán a
fénysebesség
egy meghatározott részéig. Az emberi
léptékkel
mérve gyors közlekedéshez tehát meg kell
kerülni
a sebesség relativitáselméletbõl
következõ
problémáját.
A különbözõ fejlett,
ûrutazó
földönkívüli csoportok által alkalmazott
technikák
vizsgálata és a saját idõfizikai,
elméleti
kutatásaink alapján úgy látjuk, hogy erre a
térugrás kínálja a megoldást.
A térugrás lényegében
helyváltoztatás
mozgás nélkül. Ilyenkor az ûrhajó nem
halad,
hanem elõbbre és elõbbre van (jelenik meg) a
térben.
Külsõ szemlélõ számára ilyenkor
én eltûnök, majd máshol
elõtûnök
(köd elõttem, köd utánam).
Ezt a gyakorlatban az ûrhajó teljes
létrendszerének
a téridõ keltési ritmusában
található
szünetbe, a szeparátorba való
szinkronizálódásával,
irányított fáziseltolással lehet megoldani
(olajra lépés). Ennek során az ûrhajó
kikerül a nemtér-nemidõbe (eltûnik a
balfenéken),
ahol az anyagát az ugráshoz
nélkülözhetetlen
saját, fedélzeti térforrása tartja meg a
létezésében.
Mivel az anyagi részecskék és a (bennük
tárolódó)
fény nem képes megmaradni a téridõn
kívül,
amelynek hullámterében keletkezett és
újrakeletkezik
folyamatosan, szünet nélküli dinamizmussal.
A nemtér-nemidõben azonban minden ismert
dolog eltûnik az ûrhajó körül a
világûrbõl,
ha kinézünk az ablakon. Eltûnnek a bolygók, a
csillagok, minden fény és anyag, csupán az
ûrhajó
saját, térforrása által generált
szubjektív
sajátideje és sajáttere marad meg egy
lokális
tartományban. Vagyis odakint totális
sötétség,
szószerint a semmi fogadja a nézelõdõt. Meg
kell tehát oldanunk valahogyan a biztonságos
tájékozódást,
a navigációt ebben a számunkra oly idegen
közegben.
A nemtér-nemidõ lényegében
a minden létezõt keltõ okforrások
közös
eseménytere, az õskáosz, melyben az egyes
teremtmények,
az univerzumok önmagukba visszaforduló
téridõbuborék
rendszerekként egzisztálnak. Az õskáoszban
tehát csak a kezdeti létezõkbõl
kiáradó
eseményhorizontok, idõhullámok
észlelhetõk,
illetve mindazok az általuk teremtett önfenntartó,
ciklikus
és virtuális forrásrendszerek, amelyek
hullámtere
éppen eléri a megfigyelõt. Ezek lehetnek
univerzumok,
de más térugrást végzõ
ûrhajók
is, melyek csupán rövid felvillanásként
jelenhetnek
meg a számunkra, amíg épp a káoszban
tartózkodnak.
Az idõhullámok
észlelésére
gyakorlatilag bármilyen létezõ,
önfenntartó
rendszer alkalmas, mivel azok taszító hatást
fejtenek
ki minden általuk elért idõforrásra
sugárirányban.
Kisebb mértékben, de észlelhetõ még
egy erre merõleges, tangenciális sodró
hatás
is, amely az eseményhorizontokat kibocsátó
idõforrás
relatív forgásából ered. Az
érzékelés
mûszeres megvalósításával kapcsolatos
információkat itt nem részletezem, ezek
gravitációs
vagy idõtávcsõ (emanodetektor, gravizor)
néven
már több helyen publikálásra kerültek
(lásd:
Kisfaludy György kutatásait).
A gyakorlati kérdés: hogyan lehet
felhasználni
a mûszeresen észlelt eseményhorizontokat a
navigáció
érdekében?
1. A nemtér-nemidõben nincsenek (térbeli)
távolságok.
Amennyiben az észlelt idõforrások
tõlünk
való relatív idõbeli
távolságát
próbáljuk meghatározni, vagyis azt, hogy mekkora
sajátidõ
alatt ér el bennünket az emanációja, egy
érdekes
problémával szembesülünk.
A térben a dolgok távolsága
arányos
lesz az észlelt méretükkel. Minél messzebb
van
tõlem valami, annál kisebbnek látom. A
távoli
csillagok így csupán apró fénypontok
még
a legerõsebb optikai távcsöveinkben is. A
nemtér-nemidõben
viszont az észlelt idõforrások
lényegében
pontszerûek, nincs tényleges fizikai méretük.
Ez azt jelenti, hogy bármilyen távolságról
is nézek egy idõforrást, az mindig pontnak
látszik
a számomra.
Az egyetlen módszer, amivel meg lehet
állapítani
tehát az idõbeli távolságot, az
idõhullámok
felületi görbültségének vizsgálata.
Az idõhullámok gömbszerûek, a
kibocsátási
ponttól változás és gyengülés
nélkül,
egyenletes sebességgel és mindenen
áthatolóan
terjednek a végtelenségig. Felületi
görbültségük
pedig a megtett távolsággal arányosan
csökken.
Két vagy három összekapcsolt gravizorral már
pontosan mérhetõ az ûrhajóban ez a
hatás
bizonyos határokig. Nagy távolságban ugyanis a
görbültség
gyakorlatilag mérhetetlenül kicsinyre csökken.
2. Az idõforrások hozzánk viszonyított irányát a mûszerek (ûrhajó) középpont körüli relatív elforgatásával lehet bemérni.
3. A hajótest forgását és mozgását a káoszban a saját anyagunk által kibocsátott gravitációs hullámtérben fellépõ torzulások, az idõ doppler effektusa révén észlelhetjük. Egy mozgó vagy forgó test hullámtere ugyanis az idõhullámok véges sebessége miatt torzulni fog, s ez a törvény a téridõben és azon kívül is érvényes (lásd: a relativitás elméletet).
4. A nemtér-nemidõben való
tartózkodásunk
idõtartamát csupán önmagunkhoz
viszonyíthatjuk,
a saját térforrásunk ciklusidejéhez, amely
azonban bizonyos szûk határok között ingadozik
az
õt érõ környezõ
hullámtér
taszító hatásainak eredõje miatt.
Ez a gyakorlatban pikoszekundumnyi
különbségeket
jelent, amelynek csak akkor lesz jelentõsége, ha nagyobb
távolságra akarunk áthelyezõdni a
téridõbe
való visszaszinkronizálódáskor.
Minél
tovább vagyunk ugyanis kívül az univerzumunk
téridején,
annál nagyobbá válik a különbség
az univerzum és az ûrhajó sajátideje
között.
Ezt az okozza, hogy az õskáosz hullámai
eltérõ
módon befolyásolják, torzítgatják az
univerzum és az ûrhajó
térforrásának
keltési rendszerét, mivel azok nem egy helyen vannak.
Így
egyre nagyobb lesz a különbség a két univerzum
(mert a káoszban az ûrhajónk is kvázi
önálló,
apró univerzumként viselkedik) ciklusideje
között.
Ez az elcsúszás a
visszatéréskor
idõutazásként és pontatlan
belépésként
mutatkozhat (bizonytalansági faktor). Nem oda
érkezünk,
ahová szerettük volna és nem akkorra, hanem
valamivel
hamarább vagy késõbb az idõben. Ezen
jelenségek
technikai szabályozása,
kiküszöbölése
korlátozza alapvetõen az egy térugrással
megtehetõ
térbeli távolság mértékét.
Készült: 2000.10.03.