ÖNZÉS ÉS ÖNZETLENSÉG
 

1. "A harc létfontosságú."
 

   Az egymáshoz való viszonyulásunk során elkerülhetetlenül összeütközésbe kerülünk más entitásokkal, miközben reagálunk a környezetünkbõl bennünket érõ hatásokra. Ez a konfliktus, melynek lényege mindig az akaratunk és vágyaink megvalósulásának útjában álló akadályok, problémák megoldása, áttörése, lebontása vagy megkerülése. A személyes világunkban zajló események uralása vezet a (dominancia) harchoz, amennyiben egy másik szubjektív én világával metszetet képez a mi világunk.
   Az csak a legritkább esetben szokott megtörténni, hogy két akarat teljesen meg tud egyezni mindenben, ami a közös világhalmazra vonatkozik. Általában a nézõpontok szubjektív különbözõsége és az eltérõ információ tartalom miatt szükségessé válik az alá-fölé rendeltségi viszony kialakítása, a konszenzus, a kompromisszum. Szélsõséges esetben a megegyezésre való képtelenség vezet a halmaz elemeinek uralásáért vívott harchoz, ami fajtársak között agresszió formájában nyilvánul meg.
   Elkerülhetetlen, hogy közben a harcoló felek világa megsérülhet, deformálódhat, illetve veszteségeket kénytelenek elszenvedni. Mivel a személyes én számára a legfontosabb dolog önmaga konzisztenciájának fenntartása, mindig olyan döntéseket fog hozni a konfliktus során, melyek a számára legjobb irányba mozgatják majd az eseményeket. Ez az önzés, mely tulajdonság nélkülözhetetlen a tudatos élõlények fennmaradása szempontjából.
   Az önzõ éntudat az értékrendjében fontosnak meghatározott dolgok megteremtése, megszerzése, uralása és fenntartása érdekében gyakorlatilag mindenre hajlandó, vagyis ragaszkodik a személyes világának szubjektíve lényeges elemeihez. Ezen elemek elvesztése, hiánya, megváltozása vagy pusztulása esetén olyan belsõ konfliktusok keletkeznek a rendszerében, melyek a teremtmény konzisztenciáját, egyensúlyát veszélyeztetik. Ezek az én számára a negatív hatások. Az ellenük való belsõ és külsõ harc tehát szó szerint létfontosságú (életbevágó) az adott élõlény számára.
   A negatív hatások megjelenése nagyon sokféle lehet, de általában az alábbi jól behatárolható csoportokba sorolhatók.:

1. Félelem: valami elvesztésétõl, megváltozásától, ismeretlen eseményektõl és azok lehetséges rossz kihatásaitól.

2. Szorongás: az aktuális helyzet uralhatatlansága, átláthatatlansága és az ismeretlen tényezõk potenciálisan veszélyes volta miatt.

3. Görcsölés: a felmerülõ nehézségekkel szembeni elszánt, konok válaszreakció, mely az akarat megerõsítésére és a kitartó, "csakazértis" cselekvésre ösztönöz.

4. Indulatosság: a türelmetlenség és a kedvezõtlen változások miatt fellépõ feszültségek levezetése különféle reakciókkal, az események felgyorsítása vagy megváltoztatása érdekében.

5. Harag: negatív reakció, ahol az értelem dominál és jut kifejezésre a cselekvésben.

6. Düh: negatív reakció, ahol az érzelem dominál és jut kifejezésre a cselekvésben.

7. Gyûlölet: a negatív reakciók csúcsa, amikor a tartósan fennálló, az én világát sértõ hatás megszüntetése, elpusztítása érdekében az értelmi és az érzelmi világ összehangolt támadást indít a kedvezõ irányú változások kierõszakolása érdekében.

8. Kegyetlenség: a megideologizált gyûlölet, mikor az értelem oly mértékben eltorzul, hogy helyesebbnek ítéli meg a kíméletlen, pusztító harcot, mint az általa másoknak (és magának) okozott negatív hatásokat, vagyis lényegében felmenti magát önmaga elõtt. Erre mondjuk, hogy a cél szentesíti az eszközt.
 

2. "Minden szentnek maga felé hajlik a keze."
 

   Az én, az ego alapvetõen önzõ viselkedésû. Minden ösztönös és értelmes tudati halmaz önközpontú és szubjektív, s magát tekinti a személyes világában origónak, mértéknek. Egoista, mert nem is lehet másmilyen. Az önfenntartás általában a legfontosabb és legalapvetõbb törvény a számunkra, mely késztetés eredete a létezõ rekurzív önfelismerési folyamatára vezethetõ vissza (lásd: a Kezdetben vala a létezés... címû írást).
   Mivel a minden létezõben mi, a szubjektív részhalmazok (teremtmények) elkülönülünk a többi éntõl, nem érezzük egynek magunkat velük. Szeparációnk oka a személyes világunk konzisztenciájának megõrzése, az elzárkózás a világunkat lebontó hatások, információk elõl (lásd: A teremtés mellékhatásai címû írásomat).
   Ebbõl viszont az következik, hogy hajlamosak vagyunk beleesni abba az illúzióba, hogy a többi tudati halmazt (legyen az intelligens vagy a számunkra nem intelligens) ugyanúgy kezeljük, mint az élettelen tárgyakat. A tárgyakat a gondolkodásunkban alapvetõen birtokolható és uralható perifériáknak tekintjük, melyek a személyes világunkban igen jelentõs helyet foglalnak el, s amelyekre a fontosságukkal arányban igyekszünk a hatalmunkat kiterjeszteni.
   Az én szempontjából a többi én, amely a közös világhalmazban mozog és tevékenykedik, lényegében egy kategóriába tartozik a tárgyakkal, a növényekkel és az állatokkal. Akkor is, ha kifelé, a tanult és elfogadott megállapodások, szokások és gátlások szerint úgy csinál, mintha ez nem lenne igaz (pl. együttérzést mutat). Ez lényegében a kollektív hazugság, a képmutatás, amely a közösséget irányító és összetartó megállapodások (aktuális törvények) kinyilvánítási formája. Úgy viselkedem, ahogy elvárjátok tõlem, függetlenül az igazságtól.
   A konfliktusoknál (tetteknél) azonban egybõl kiderül az igazság, mikor dönteni kell és cselekedni. Ha nagy baj van, mindenki elsõsorban a saját irháját (önmagát és a személyes világának legfontosabb elemeit) igyekszik menteni, és minden mást feláldoz, elkülönít magától (pl. részvétlenséget mutat).
   Mindezen viselkedés oka az, hogy az én alapvetõen csak önmagáról tud. Csak önmagát érzékeli, a belsõ személyes világában lévõ dolgokat, vagyis biztos tudása csupán a saját érzéseirõl, gondolatairól van. A külsõ személyes világában található dolgokkal kapcsolatban kevesebb tudása és érzése van, így ezek kevésbé befolyásolják a reakcióit.
   Nem érzem mások érzéseit, nem látom, észlelem a gondolataikat és nem az õ szubjektív nézõpontjukból szemlélem a világot. Képes vagyok együtt érezni velük, találgatni a gondolataikat és a helyükbe képzelni magam, de ettõl még nem leszek egy és azonos velük. Õrzöm a saját (információs) integritásomat, melyet a szabad akaratom gyakorlása érdekében létfontosságúnak tartok. Az anyagi világban élõ, önzõ emberi társadalmakban legalábbis úgy tapasztaljuk, hogy ez a normálisan elterjedt viselkedés.
   Aki képes azonosulni másokkal, átélni az érzéseiket és látni a gondolataikat, emlékeiket, az a számunkra parafenoménnek (mágus, próféta, stb.) minõsül és egyben gyanúsnak, hisz bármikor veszélyeztetheti a személyes világunkat (intim és titkos lelki szféránkat) a betörésével (pl. gondolatolvasással, tudati manipulációval). Az ilyen paranormális megnyilvánulásokat (csodákat) éppen ezért igyekszünk kiirtani, eltávolítani a személyes világunkból (a csodatévõvel együtt), nehogy lebontsák a konzisztens hazugságainkat, amelyekbõl és amelyekre építjük a szubjektív teremtésünket.
   Ha én, mint szubjektív ego a környezõ világot egy logikus rendszerbe levetítem magamnak, hogy kezelhetõvé tegyem értelemmel, akkor annak az alábbi következményei lesznek a világképemre és a döntéseimre nézve.:

1. Önmagam számára én vagyok az egyetlen állandó és biztos pont. Körülöttem minden és mindenki változik, jön és megy.

2. A személyes világom fenntartása és a számomra kedvezõ módon való befolyásolása, uralása csak nekem fontos, tehát alapvetõen csak magamra számíthatok a feladatok megoldása és a problémák elhárítása esetén.

3. El vagyok zárva, különülve mások érzéseitõl és gondolataitól (nagy mértékben, de nem teljesen!). Vagyis csupán következtethetek a más egókban zajló ilyen folyamatokra a látható reakcióikból. Õk valószínûleg ugyanígy tesznek. A feladatot nehezíti, hogy mindannyian a közösségi törvények betartása (és a saját önzõ céljaink) érdekében meghamisítjuk a reakcióinkat, vagyis hamis (megtévesztõ) képet mutatunk egymás felé.

4. Ha egy konfliktus során a másik én gyõz, ami a számomra negatív hatású esemény, azt érzékelem és szenvedést, fájdalmat, veszteséget okoz nekem. Ez pedig rossz dolog.

5. Ha egy konfliktus során én gyõzök, ami a másik én számára negatív hatású esemény, azt én nem érzékelem, csupán következtethetek rá, hogy az õneki szenvedést, fájdalmat, veszteséget okoz. Szükség esetén teljesen vagy nagy mértékben elszeparálhatom magam a másik én szenvedésétõl, vagyis figyelmen kívül hagyhatom, mint zavaró tényezõt (lásd: A szenvedés értelme címû írásomat). Ez pedig nekem jó dolog.

   Mindezen szubjektív alapigazságokból kiindulva bánunk ezután egyformán tárggyal, növénnyel, állattal és emberrel, méghozzá önközpontú, önzõ módon. Ezt természetesen nagyon sokféleképpen meg lehet valósítani: durván, finoman, közvetlenül, közvetetten, áttételesen, trükkösen, alattomosan, stb. A kreatív értelem nagyon fantáziadús tud lenni, ha a saját alapvetõ érdekeinek megvalósításáról van szó.
 

3. "Minden népnek olyan kormánya van, amilyet megérdemel."
 

   A társadalmi szabályok és viselkedési normák, az emberben kialakított gátlások pontosan ezt igyekeznek kontrollálni és a közösség számára kedvezõ keretek közé szorítani. Emberi jogoknak nevezzük általában õket, és a megsértésüket azon egyszerû, önzõ indokból igyekszünk szankcionálni, megakadályozni, nehogy felborítsák az egyensúlyt és szétbomlasszák a közösségünket (a személyes világunkkal együtt).
   A demokráciának nevezett társadalmi képzõdményt pontosan azon felismerés hozta létre, hogy a diktatúrákban és önkényuralmi rendszerekben alkalmazott önzés sokak számára jelent negatív tapasztalatot, a kényszerû alárendeltség miatt. Bármely rendszer mûködtetéséhez vezetés, irányítás, döntés kell, ahhoz pedig hierarchia, melynek csúcsán a rendszer eredõ akaratának képviselõje és megvalósítója áll. A vezetõ pedig, mint mindenki más, önzõ. Szabályozni kell tehát a mûködését, megosztani a hatásköröket és egyensúlyba hozni a különbözõ irányultságú társadalmi erõket. A gyakorlatban persze a rendszer ingadozni fog az optimális állapot körül, a reakcióidõ késedelme és a zavaró tényezõk hatásai miatt, amiért a vezetõ lesz a felelõs, függetlenül attól, hogy tehetett volna bármit is a nehézségek megszüntetéséért vagy sem.
   S ez már a felelõsség témaköre, ami a számonkérés alóli kibújást eredményezi, szintén önzõ okokból. Senki sem szereti ugyanis, ha mások önzõ módon elítélik õt olyasmiért, amit szubjektíve helyesnek tartott vagy ami ellen képtelen volt bármit is tenni, hisz az uralom mindig korlátozott és számos folyton változó tényezõtõl függõ.
   Ezért érezzük azt, hogy a politikusaink állandóan hazudnak, holott mi kényszerítjük õket erre. Azt választjuk meg, aki a legtöbb elvárásunknak megfelel, sokat ígér és az önzõ érdekeink eléréséhez szükséges dolgokkal csábít minket. Amiket persze képtelenség aztán megvalósítani, a fizikai korlátok és a rendszerbe épített gátló és fékezõ elemek miatt. Így egy idõ után új hazudozót választunk vezetõnek, és reménykedünk tovább, de mindig hiába. Ez a demokrácia csõdje, melybe az emberi önzés hajszolja bele a közösséget.
   Az egyszemélyi hatalmon alapuló társadalmakban (királyság, diktatúra) a vezetõ nincs annyira kiszolgáltatva az alatvalóinak, s ezért van ideje cselekedni hosszabb távon, és megszokni, megtanulni a hatalom gyakorlásának fontos, apró nüanszait. Nem kell folyton hazudnia és a népszerûségi indexre, meg a mögötte álló lobbikra figyelnie. Néha még az igazságot is kimondhatja, ha rosszul mennek a dolgok. Mivel nem függ a feje fölött Damoklész kardjaként a felelõsségre vonás réme (tény, hogy ezt a diktátorok szinte mindig megússzák!), bátrabban és dinamikusabban dönthet és utasíthat, élhet a hatalmával.
   Ha a vezetõ kellõen képzett és jóindulatú a népe iránt, sokat tehet érte azzal, hogy felülbírálja a pillanatnyi önzõ érdekeket a hosszú távú elõnyökért cserébe. Ha pedig a hatalom önzõ módon az utódaira (gyerekére) száll át késõbb, méginkább törekedni fog arra, hogy egy nagy és erõs, jól mûködõ rendszert hagyjon hátra örökségül.
   A történelem persze mindettõl függetlenül azt mutatja, hogy minden társadalmi rendszernek vannak elõnyei és hátrányai, melyek a különbözõ nehézségek leküzdése során világosan megmutatkoznak. Az egyetlen biztos tény, amit az ókortól napjainkig tapasztalunk az, hogy idõvel minden rendszert megront, dekadenssé és beteggé tesz az önzés és szûklátókörûség, valamint a tudatlanság. Nem volt még olyan kultúra a Földön, amely ne hanyatlott volna le idõvel, s ahol a pusztulásban ne játszott volna alapvetõen fontos szerepet a személyes emberi önzés.
 

4. "Az önzetlenség és az alázat olyan súlyos teher, hogy csak egy nagy és erõs ego képes azt elhordozni."
 

   Az önzetlenséget az idõk kezdete óta gyakorlatilag minden közösségben nagyra értékelik és becsülik az emberek. Azon kevés személyes tulajdonság közé tartozik, amelyet örök érvényûnek és mindenkor fontosnak tartunk, s az önzetlenül cselekvõ (gyakran önfeláldozó) ember követendõ példakép a számunkra. Az életünk során mindannyian számtalan alkalommal cselekszünk önzetlenül, szubjektív megítélés szerint kisebb-nagyobb mértékben. A szülõ a gyerekével szemben, az életmentõ a bajbajutottért, a katona a hazájáért, a szerelmes a szerelméért, stb. De mi az önzetlenség az én számára?
   A szubjektív önzés egyik speciális esete az, amikor a személyes világomban tevékenykedõ másik szubjektív énnel, rajtam kívül lévõ személlyel kapcsolatban hozok olyan döntést (és cselekszem), amely éppen egybeesik az illetõ ego értékrendjével, de nem feltétlenül az én értékrendemmel. Teszek a másikért valamit, ami a számomra nehézségekkel, veszteséggel, esetleg fájdalommal (pusztulással) jár. Ez az önzetlenség, az önzés látszólagos ellenpólusa, kivetítése, kihelyezése az origómon kívülre. Ilyenkor az értékrendemet úgy változtatom meg, hogy a fontossági sorrendben elõbbre kerül a másik énért végzett cselekedet, mint az önmagamért végzett, vagyis önfeláldozó vagyok.
   Ennek végrehajtásához az értelemnek felül kell bírálnia a szubjektív önzésbõl fakadó értékrendet és irányultságot egy magasabb és fontosabb cél fölébe helyezésével. Ez az áldozathozatal, önmagam alá rendelése valaki másnak (alázatosság). Mivel többnyire veszteséggel és rám nézve negatív hatásokkal jár a megvalósítása, gyengíti az egómat.
   Ebbõl következik, hogy minél nagyobb az áldozat, annál fontosabbnak kell lennie a kitûzött, önzetlen célnak, amivel ellensúlyozhatom az önzésembõl fakadó önvédelmi, önfenntartó késztetéseimet. Egy nagy, erõs és jól mûködõ ego éppen ezért jobban el tudja viselni a veszteségeket, illetve pótolni õket a késõbbiekben az önzetlen (hõsies) cselekedet után. Nem véletlenül hívjuk a hõsöket nagy embereknek!
   Mindebbõl tehát az következik, hogy az önzés és az önzetlenség arányos egymással, mert a kettõ lényegében egy és ugyanaz a jelenség. Minél önzõbb, erõsebb egójú valaki, annál nagyobb önzetlenségre képes, ha szubjektíven úgy látja helyesnek. Az önzetlenséget ugyanis nem lehet kívülrõl rákényszeríteni az emberekre, de még csak elvárni sem lehet a másiktól, viszonzásképpen sem. Ha tehát önzetlenséget várok valakitõl viszonzásul az önzetlenségemért, az már nem önzetlenség a részemrõl, hanem üzlet, kompromisszum.
   Felmerül akkor a kérdés, hogy miért tartjuk annyira helyesnek és jónak az önzetlenséget, ha egyszer az szubjektívan egyértelmûen rossz és hátrányos dolog a számunkra?
   Minél inkább elzárkózom, elkülönülök a környezetemtõl, annál erõsebbé válik bennem a késztetés, hogy megnyíljak mások felé, kapcsolatba lépjek, egyesüljek velük. A létezõ teremtmények alapvetõ tulajdonsága, hogy a számukra kellemetlen, negatív dolgoktól igyekeznek elzárkózni, a kellemesekhez pedig közeledni. Az önzetlenségemmel a mások iránti szeretetemet fejezem ki, a vonzódásomat a többi énhez. A számomra szubjektívan kellemesnek és pozitívnak értékelt dolgokhoz, személyekhez való közeledésem a velük való harmónikus egység megvalósítására irányul, amely erõsít engem (a szubjektív ént).
   Az egység harmónikus állapotában is lényegében az önzés szándéka nyilvánul meg, akár az elkülönültségében. A teljesség egységében, a minden létezõben, vagyis a csúcson már csak egy én van, s egy akarat, egy önzõ szándék. Mivel nincs más rajtam, az Istenen (a legfelsõbb énen) kívül. Itt viszont paradox módon, mivel csak én vagyok, az Egy, az önzésnek gyakorlatilag nincs értelme, hisz eltûnik az ellentétpárja is, az önzetlenség, amivel meghatározható lenne. A kétféle viselkedés, irányultság egybe olvad és kioltja egymást.
   A sokaságban, a létezõn belüli látszólagos elkülönültségben viszont a sok szabad akarat az, amely megszüli a konfliktusokat, a szubjektívan önzõnek és önzetlennek látszó cselekedeteket, a háborúkat és a szenvedést (lásd: A teremtés mellékhatásai címû írásomat).
   Tény, hogy együtt erõsebbek vagyunk másokkal szemben, s ezen felismerésbõl fakad a falkaösztön, a csordaszellem és a csoportba tömörülés jelensége. Viszont ez veszélyekkel jár, mert ilyenkor meg kell nyílnunk a közösségünk tagjai felé. A megnyílás pedig a sebezhetõség lehetõségét vonja maga után.
   Törvényszerûen következik mindebbõl, hogy a hozzám közel állók tudnak nekem a legtöbbet ártani, abban az esetben, ha megváltozik valamiért az akaratuk irányultsága, és összeütközésbe kerülnek velem. Márpedig a teremtésben mindig minden folyamatosan változik, módosul, átalakul. Így nekem folyton résen kell lennem, ha ki akarom védeni a hozzám közel álló személyek felöl érkezõ kedvezõtlen hatásokat. Aki ma szövetséges, az holnap ellenséges a számomra.
   Mivel állandóan a bizalom és a bizalmatlanság között kénytelen ingadozni a másokhoz való viszonyulásom, ez a jelenség alaposan igénybe veszi az értelmemet. Folyamatosan fel kell dolgoznom magamban az új fejleményeket, a belsõ konzisztenciám megõrzése érdekében. Terveznem kell, mérlegelnem, taktikáznom és kockáztatnom a személyes világom fenntartása érdekében. És közben mindig nyerek valamit és mindig elveszítek valamit.
 

5. "Egy mindenki ellen, mindenki egy ellen."
 

   A szubjektív én végülis a saját alapvetõ, önzõ (és egyben önzetlenségre törekvõ) természetébõl kifolyólag örök harcban, konfliktusban áll az egész környezõ világával. Minden más én szabad akaratával, amellyel kapcsolatba és összeütközésbe kerül a létezése során. Csupán idõben széthúzva, eltolva jelenik meg ez a harc, aktuálisan mindig azzal, akivel éppen ütközik az akaratom, szándékom, valamely érdekem. Régi bölcsesség, hogy a világban mindenki harcol mindenki ellen. De milyen további következményekkel jár ez az állandó küzdelem?
   Összességében azt tapasztaljuk, hogy hosszú távon mindegyikünk többször veszít, mint nyer ebben az állandó hadakozásban. Ez egyszerûen belátható és kiszámolható. Mert amit elveszítünk a személyes világunkból, azt végleg elveszítjük, s így egyre nõ a szubjektív veszteségeink száma, amit sosem ellensúlyozhatnak teljesen, csupán helyettesíthetnek az újonnan megszerzett dolgaink. Az akarásból fakadó erõk eredõje tehát többször mutat az önzésünk ellenében, mint vele egy irányba. Ez pedig szenvedéshez vezet.
   A tapasztalatlan lelkek, akik újonnan kerülnek ebbe a rendszerbe, a megfigyelés és az események elemzése révén igyekeznek megérteni és eltanulni az idõsebb, tapasztaltabb, sikeresebb, dörzsöltebb egóktól, hogy lehet gyõzni, megnyerni egy konfliktust. Vagyis mely cselekvések vezetnek sikerhez és boldogsághoz. Mindig a cselekedeteket utánozzák. Elsõsorban a tettekre figyelnek, nem a szavakra és szóbeli tanításokra, mert hamar észreveszik a hazugságokat, a különbségeket a szó és a tett között. Látják, hogy a szó elszáll, a tett viszont megmarad. Hamisan szólni könnyû, de a cselekedet mindig árulkodik az igazságról! Mi következik ebbõl?
   A bölcsek és vezetõk (próféták, politikusok, tudósok, stb.) azért szónokolnak folyton a békérõl, szelídségrõl, erõszakmentességrõl, jóságról és megbocsátásról, mert lényegében nem akarják másokkal megosztani a tudásukat a harc fortélyairól. A jól felfogott, saját önzõ érdekeik miatt inkább a jóra buzdítanak, minthogy tudást, s kardot adjanak mások kezébe. Még akkor is, ha a másik éppen egy barát. Hisz aki ma barát, az holnap ellenség lehet és nem lenne jó éppen egy általam kiképzett, erõssé tett ellenféllel küzdenem a céljaimért.
   Aki tehát a tudása révén hatalomra tesz szert, annak eme elõny megõrzése érdekében elemi (önzõ) kötelessége, hogy másokat tudatlanságban tartson és így megakadályozza õket, hogy szintén hatalomhoz jussanak. Így azok nem képesek hatékonyan ellene fordulni, konkurálni vele. Ez a kõkemény igazság az elkülönültség illúziójában, és mindez az önzésbõl fakad. A sokaság világában mindent magamért teszek (tégy úgy a másikkal, hogy az neked legyen jó, ne õneki). Errõl szólnak az anyagi világ hazugságai és dezinformációi.
   Az egység világában pedig ennek az ellenkezõje érvényes, ahol az Egy önmagáért segíti önmaga egyik részével a másik részét. Az egységben mindent magamért teszek (tégy úgy a másikkal, ahogy szeretnéd, hogy veled cselekedjenek). Errõl szólnak a spirituális tanítások igazságai és információi.
   A tapasztalatlan, kezdõ lelkek által alkalmazott leggyakoribb stratégia az, hogy mindig igyekeznek az erõsebb mellé állni, hogy oltalmat kapjanak és tanuljanak tõle. Vazallusnak (alárendeltnek) lenni viszont nem tökéletes megoldás, mert a védõm bármikor meggondolhatja magát egy konfliktus közben. Hisz õ egy másik én és másik szabad akarat. Ha úgy ítéli helyesnek, akkor elárul, cserben hagy engem, és már végem is van. Az általam birtokolt, uralt tárgyakra ugyanez a törvény érvényes. Ha megbízom bennük, igencsak rosszul fog esni, amennyiben cserben hagynak. Mert ami elromolhat, az el is romlik. Sõt, amirõl azt hisszük, hogy nem romolhat el, az is elromlik (Murphy törvényei). Mivel a teremtésben nincsenek teljességgel kizárható lehetõségek, vagyis bármikor bármi megeshet velünk. Ezért aztán az életet és annak (negatív és pozitív) következményeit egyszerûen nem lehet megúszni és maradéktalanul kikerülni.
   A fentiekbõl levonható végsõ konklúziók tehát a következõk.:

1. A harc a sokaság, az elkülönültség világában elkerülhetetlen és egyben létfontosságú.

2. Bárki a szövetségesemmé vagy az ellenségemmé válhat a körülmények változása folytán.

3. Senkiben és semmiben sem szabad feltételek nélkül megbízni, vagyis állandóan ébernek és gyanakvónak kell lennem az egészségem és a fennmaradásom érdekében. Ez a hosszú élet és a siker titka.

4. Senki és semmi sem védhet meg engem helyettem, csak én magadat.

5. Senki és semmi sem képviselheti igazán az én érdekeimet helyettem a világban.

6. Az önzésem gondoskodik az énem fennmaradásáról és kiteljesedésérõl, a boldogságom érdekében.

7. Az önzésem visz bele azokba a konfliktusokba, amelyek pusztítóan hatnak rám (megbontják a konzisztenciámat), vagyis szenvedést okoz nekem.

8. Az önzésem tesz önzetlenné engem, s késztet az elkülönülésre és az egységre is.

9. A szubjektív önzés tartja fenn a teremtést és pusztítja el azt.

10. Az ego önzése az, amely minden szenvedést és boldogságot okoz, és amely éppen ezért arra készteti a teremtésben részt vevõ lelkeket, hogy az útjuk végén visszaolvadjanak az egység állapotába, a nirvánába. Mert Istenbõl lettünk, s Istenné leszünk.
   A kör ezzel bezárult.

Készült: 2000. szeptember 5-28.

Vissza a tartalomhoz