A TUDOMÁNY PONGYOLASÁGAI
 

A tudomány azon módszerek, eljárások összessége, melyek által az ember megismerni és összefüggéseiben átlátni igyekszik a világ történéseit. A vizsgálódás és kisérletezés során megszerzett tapasztalatok értelmezése, logikai rendszerbe foglalása a (tudományos) eredmény, a tudományos világkép, paradigma, aminek alapján igyekszünk felépíteni törvényeinket, értékrendünket, szokásainkat, céljainkat, stb. A tudomány éppen ezért a felépítését tekintve, a maga sajátos módján épp olyan hit, mint bármely vallás dogmarendszere, csak sokkal jobban megtámogatja, körülbástyázza a saját tételeit bizonyítékokkal és logikával. A hit a nem tudás bizonytalanságából ered, azt próbálva csökkenteni. Amirõl nincs érvényesnek elfogadott tapasztalat, abban csak hinni lehet vagy tagadni a létezését. A tudás viszont eldöntött (nagy valószínûséggel igaz, így a gyakorlatban igaznak tekinthetõ) információ, tény a számunkra. Amit tudok, az biztos tény és szilárd logikai kapaszkodó a megismerés folytatásához.
A tudomány az elmúlt évszázadokban uralkodó vallássá, világnézetté, és a világ dolgainak legfõbb megközelítési módjává nõtte ki magát. Van dogmarendszere, papsága, belsõ hierarchiája, beavatási rendszere és fokozatai. Ezoterikus (belsõ, csak a beavatottak számára ismert) és külsõ, a tömegeknek szánt részekre tagolódik. Van továbbá inkvizíciója,
rendelkezik szent könyvekkel (igen nagy számban és terjedelemben!) és a társadalmi rendszerben óriási hatalmat birtokol. Messze többet, mint bármely más vallás jelenleg a társadalmunkban. Épp oly totális hatalom és irányító tényezõ az életünkben, mint a katolikus vallás volt a középkorban.
A tudományt emberek csinálják embereknek, ezért nem mentes azok hibáitól, gyengeségeitõl, esetleg bûneitõl. A tudománynak is vannak szentjei, apostolai, pápái, mostohagyermekei és számkivetettei, üldözöttei és áldozatai. Épp úgy hajlamos a prostituálódásra, mint az egyének vagy a régi vallási rendszerek. Vagyis pénzért, sikerért és
hatalomért sokszor eladja önmagát, fõként a gyakorlati részét. Jól láthatóan az elméleti kutatás már évtizedek óta háttérbe szorult a tudományban, s fõként az alkalmazott kutatásokra, a szinte azonnal pénzzé tehetõ gyakorlati eredményekre helyezõdik a hangsúly az iparilag és pénzügyileg fejlett országokban.
Bolygónk lakosságának tömeges oktatása, tudományos felvilágosítása napjainkra egyszerû vallási misszióból általános és kötelezõ kényszerré nõtte ki magát. A tudomány egy olyan világot épített az embereknek, amelyben a tudomány eredményei és dogmái nélkül már mozdulni sem lehet. Aki nem tud írni, olvasni, nincs valamilyen iskolai végzettsége, az
gyakorlatilag életképtelen a mai társadalmi rendszerben, nem kap munkát, nem tud eligazodni a világban, nem képes ügyeinek intézésére, egyszóval tehetetlen. Mindenkinek fejet kell hajtania a tudomány nagysága és hatalma elõtt.
Az újonnan megszületõ gyakorlati ötleteket, találmányokat pedig a tudomány ítélõszéke, a szabadalmi hivatal elõtt kell szentesíttetni ahhoz, hogy felhasználhatóak legyenek, pl. el lehessen adni õket. Ez egyben szûrõként is mûködik, vagyis útját állja az aktuális dogmarendszer tételeivel ütközõ találmányok elterjedésének. Mindaddig például, amíg a tudomány szerint egy energiatermelõ rendszer hatásfoka nem haladhatja meg a 100%-ot, sõt azt el sem érheti, nem lehet szabadalmaztatni energiát termelõ készüléket, eljárást, mert az örökmozgónak minõsül. Örökmozgót a tudomány szerint nem lehet építeni, ezért ha valaki mégis megcsinálja, az biztosan csalás, tehát elutasításban részesül. Ez a hozzáállás akadályozza meg azt, hogy az aktuális felfogással nem összeegyeztethetõ dolgok megjelenhessenek a világban, megkérdõjelezve a tudomány tekintélyét és hatalmát.
Bármilyen nagy és erõs vallássá is lett azonban a tudomány, mégis lépten-nyomon felbukkannak a világban olyan dolgok és jelenségek, amelyek fütyülnek a dogmákra. Ezeket hívjuk parajelenségeknek, s a velük való foglalkozások határtudománynak (paratudományosnak) minõsülnek. A tudomány célja elvileg az lenne, hogy az ismeretlent, az újat kutassa. Ami az ismeretek határán vagy azon túl van, az tehát a tudomány célja. A paratudomány jelentése szó szerint: tudományon túli, kívüli. Az igazi tudománynak tehát paratudományosnak kell lennie. Elvileg. A gyakorlatban ez sajnos egyáltalán nem így van.
A tudomány éppúgy nem hibátlan, ahogy az azt mûvelõ emberek, intézmények sem azok. Megvannak a maga erõs és gyenge oldalai, pongyolaságai és olykor komoly hiányosságai.
 

Ebben az írásomban összegyûjtöttem néhány ilyen feltûnõ pongyolaságot, melyek napjainkban jellemzõek a tudományos elméletekre, leírásokra. Ezeket csak az veheti észre, aki elgondolkodik rajtuk. Az a tény, hogy némelyik közülük már évtizedek, sõt évszázadok óta benne van a tudományos felfogásban, és nem került helyesbítésre, kijavításra, egyértelmûen mutatja a rendszer értelmi szintjét és rugalmatlanságát, dogmatikus mûködését. Ne feledjük, a dogmatizmus ad alapot a fanatizmusnak, ami a szélsõségek alapja. A szélsõségekrõl pedig jól tudjuk, hogy milyen veszélyt jelentenek bármely közösségre nézve, függetlenül attól, hogy melyik irányba mozdítják el végletesen a rendszert. Mert a világ poláris felépítésû és ez ad neki dinamizmust, változékonyságot. Ettõl él az egész.

1.

Már a görög filozófusok is eljutottak ahhoz a következtetéshez, hogy az anyagnak valamiféle apró, eleminek tekinthetõ és tovább már nem osztható részekbõl kell állnia. Ezt nevezték atoma-nak (oszthatatlan). A fizika a XVII. század óta használja ezt a fogalmat: az anyag atomokból áll. Aztán felfedezték a protont, elektront és neutront, majd sorra még egy csomó, változatos tulajdonságú részecskét, amelyekbõl az atomok felépülnek. A logikus az lett volna, ha onnantól fogva ezeket nevezik atomoknak. Ehelyett elemi részecskéknek keresztelték el õket, s lelkesen nekiláttak a további boncolásuknak.
Az atomok tehát a fizikában nem oszthatatlanok. Az elnevezés megtévesztõ. Az elemi részecskék meg nem elemiek, hisz rengeteg féle van belõlük. Aztán megjelentek a transzcendens és kettõs természetûnek titulált, tömegtelen részecskék, elsõként mindjárt a foton, majd a neutrínó és társai. Utánuk jöttek a kvarkok, az elemi részecskéket felépítõ, "még elemibb" elemek. A tudomány pedig sorra alkotja rájuk az egyre megtévesztõbb és õrültebb neveket, belebonyolódva a saját terminológiájába. Az igazán oszthatatlan és tényleg elemi, legalapvetõbb atomosz felfedezése pedig még várat magára.

2.

Az elektron a fizikusok szerint az elektrosztatikus tér forrása. Tehát az elektrosztatikus tér forrásos, vagyis mindig van valami, ami kelti azt. A mágneses tér ezzel ellentétben forrásmentes. Az elektromágneses hullámok terjedését az elektromos és mágneses tér állandó egymásba alakulásaként látják a fizikusok. Az antennában elektronok vannak, így az elsö elektromos tér keltése nem is kétséges. De mi a helyzet késöbb, amikor a hullám a vákuumban terjed? A változó elektromos tér változó mágneses teret kelt és viszont. A változó mágneses tér által keltett elektromos térnek nincs semmilyen anyagi forrása. Semmilyen elektromosan töltött részecske nem található szükségképpen ott.
De mi is az elektron? A fizikusok szerint egyszerre részecske és hullám, valójában "kettös természetü". Szabadon terjedve hullámként, kölcsönhatás esetén részecskeként nyilvánul meg a környezete számára. Amennyiben részecske, úgy valóban lehet az elektrosztatikus tér forrása, viszont amennyiben hullám, elvész e forrás. Forrás nélkül márpedig nem létezhet semmilyen hullám sem. Hogy lehet egy hullámtermészetü "valami" egy tér FORRÁSA? Mitöl hullámzik az elektron?

3.

A kvantumfizikai mérésekbõl kiderült, hogy ha valami kibocsát egy fotont, akkor azt az összes irányban 1 valószínûséggel észlelni lehet (ha nem nyelõdik el útközben). Ez annyit jelent, hogy a foton nem nyelõdik el az üres térben "csak úgy" és valamerre megy. Hogy merre megy, az a hordozott impulzustól függ, ami a kibocsátást létrehozó kölcsönhatás függvénye, tehát arról hordoz információt. A lényeg, hogy amíg a fotont nem észleltük, addig sem a kölcsönhatásról nem tudunk, se a foton létérõl. Ha észleltük, akkor viszont már meghatároztuk az impulzusát (irányát és frekvenciáját), amivel információt szereztünk a forrásáról.
A különös az, hogy amíg nem észleltük, addig "hullámszerûen" minden irányba terjedt. Amint észleljük, a foton elkezd "részecskeszerûen" viselkedni és a detektorba ütközik egy nagyon kis felületen. Valójában csak ekkor konkrétizálódik az iránya (számunkra).
Felvetõdik hát az ismeretelméleti kérdés.: A foton iránya elõre eldöntött-e a kibocsátáskor, vagy az észleléskor konkrétizálódik? Ennek eldöntésére végezték el a "kétréses" kisérletet, ahol megpróbálták meghatározni, hogy az egyes fotonok melyik résen haladtak át. A következõt tapasztalták.:
- Ha a rések nyitva vannak: az ernyõn a rések mögötti teljes területet kitöltõ interferencia kép keletkezik (diffrakció), azaz a fotonok végig hullámként terjednek, méghozzá minden egyes foton, minden egyes résen át egyszerre.
- Ha az egyik rés nyitott: a fotonok részecskeként viselkednek és a rés mögött "egy pontban" érkeznek az ernyõre.
- Ha bármilyen trükkel (a rések gyors zárásával/nyitásával) információt próbálnak szerezni arról, hogy az adott foton pontosan melyik résen is haladt át, akkor a foton azon a résen halad át, amelyet nyitva hagynak, és részecskeszerûen viselkedik, tehát nem hoz létre interferencia mintázatot. Az információ a foton két lehetséges útja. Azaz a két rés között, azok távolságától függetlenül látszólag végtelen gyorsan terjed, vagyis amint meghatározzuk a foton helyét, a hullámkép azonnal összeesik a teljes térben.
Ez a kvantumfizikát eleve összeegyeztethetetlenné teszi a relativitáselmélettel, mivel utóbbi az információterjedés sebességét a fény sebességében maximalizálja.

4.

A fénytanban nagyon sok helyen nem ábrázolják a fény forrását, csak a hullámait. Itt most nem a Napra vagy egy lámpára gondolok, hanem arra a fenomenára, amibõl a fény, mint valami hullám kiárad. Mitõl hullámzik akkor a fény? Mi kelti? Mitõl marad meg akár milliárd kilométereken keresztül is anélkül, hogy elenyészne? Az elnyelõdés ugyanis nem azonos az elenyészéssel. Elenyészni = semmivé lenni, megszûnni. Elnyelõdni = átalakulni, hatást gyakorolni valamire.
A fizikusok azt mondják erre, hogy az univerzum tágulása miatt a fény hullámhossza a megtett úttal arányosan megnõ, mintegy "kifárad". A "fényfáradás" azonban sohasem annihilálja teljesen a fényt, csak legyengíti. A kérdés, hogy a fényfáradás jelenségét valóban az univerzum tágulása vagy inkább a foton valamilyen ismeretlen tulajdonsága okozza-e?

5.

A polarizálatlan fényrõl azt állítják a fizikusok, hogy a térben, mint síkhullám össze-vissza rezeg. Minden irányban kitér (gömbben) a nulla pontról az a transzverzális hullám, amellyel ábrázolják. A polarizált fény hullámai csak egy síkban, a terjedési irányra merõlegesen rezegnek, áthaladva a nulla ponton. A cirkulárisan polarizált fény elektromos
térerõsség vektora viszont körbefordul a terjedési irány mentén. Ezt látjuk az alábbi ábrán, amely egy fénnyel foglalkozó fizika tankönyvbõl való. Ezzel a fénnyel csak egy a baj, hogy nem rezeg. Ugyanis a (cirkulálisan polarizált) fény soha nem halad át a nulla ponton, csak kering körülötte elõrehaladás közben. Ami nyilvánvaló képtelenség, viszont már vagy 50 éve ilyen ábrák szerepelnek a fizika tankönyvekben. Hogy lehet az, hogy ennyi idö alatt sem tünt fel senkinek a rengeteg tanár és képzett szakember közül eme pongyolaság?

6.

A részecskék nem gyorsíthatók fel a fény sebességéig, mert van tömegük. Ennek okait fejtegeti a relativitáselmélet. A fénynek nincs tömege, ezért mehet fénysebesen. Akkor viszont nem lehet részecske, nem lehet anyag, mert az anyag egyik legfõbb tulajdonsága az, hogy tömege van. A fény tehát nem matéria, hanem valami transzcendens dolog, például hullám. Elektromágneses hullám nem lehet, mert nem lép kölcsönhatásba sem a mágneses, sem az elektromos térrel, kisérletileg igazolható módon, holott ezek hatnak egymásra. Persze a fény egy dielektrikumon való áthaladása közben kapcsolatba kerülhet az elektromágneses térrel, de ez nem közvetlen kölcsönhatás, amit joggal várhatnánk tõle.
Ráadásul a fény, mint látható és mérhetõ jelenség nem gömbszerûen terjed, hanem csak egy irányban (tökéletes példa erre a lézer). Ami hullámszerû, az mindenfelé terjed. A fizikusok szerint a fény természetesen mindenfelé terjed, egyidejûleg, viszont a vektoros irányultságát kizárólag az határozza meg, hol mérjük. Furcsa egy dolog ez a fény. Mintha intelligens lenne, mindig úgy viselkedik (jólneveltségbõl talán?) ahogy szeretnénk.
Valószínû, hogy a fény nem részecske és nem is hullám. De akkor micsoda? Nos, erre sem tudja a választ a fizika, ezért beszélnek kettõs természetrõl, ami nyilvánvaló paradoxon. Lásd fentebb a kétréses kisérletnél.

7.

Az elektromos áram iránya a vezetõkben a negatív pólustól a pozitív felé halad. A technikainak nevezett áramirányt ezzel ellentétesen határozták meg. Mondhatnánk erre azt, hogy azért, mert amikor a fizikusok eldöntötték, merre menjen az áram az áramkörben, még nem ismerték az elektron töltését. De ma már tudják, legalább 100 éve. Mégsem változtatták meg a technikai áram irányát, úgymond a tradíció tiszteletéül. E tradíció sok elektronikai tanulmányokat folytató diák életét nehezítette már meg és nehezíti még kitudja meddig. Mindez azért, mert annak idején a téma néhány tucat kutatója, okos emberek, nagy tudósok már képtelenek voltak egységesen változtatni az elektron töltésének definícióján.

8.

A gravitációs tér eltéríti a fénykvantumokat. Ezért a fény nem tud megszökni a fekete lyukak eseményhorizontján belülrõl. Ha ez a jelenség nagy méretekben igaz, akkor kicsiben is érvényes kell legyen. A fizika állítja, hogy egy kisebb anyagi tárgy, például egy vasgolyó vagy ember hatására is elgörbül a fénysugár, legfeljebb mérhetetlenül kis szöggel.
A fotonoknak nincs nyugalmi tömege, azonban energiájuk folytán Einstein szerint mégis tömeget képviselnek. Ha viszont tömegük van, akkor hatniuk kell egymásra, tehát egy lézersugárnak nagy távolságban önmagától összetartónak kellene lennie, együtt kellene maradnia. Ilyen jelenségre azonban nem utalnak kísérleti bizonyítékok. Lehetséges, hogy a jelenség a jelenlegi lézereinkkel a sugár kezdeti nagy széttartása miatt még nem mérhetö, de ennek ellenére létezik.

9.

A gravitációt a jelenleg érvényes, korszerûnek tartott fizikai elméletek szerint a gravitonok okozzák. Ezek hangsúlyozottan virtuális, tehát látszólagos, valójában nem is létezõ részecskék, amelyek tömegtelenek, és oda-vissza ingáznak minden más részecske között, így közvetítve a tömegvonzási kölcsönhatást. A kérdés csak az, hogyan közvetíthet egy tömegtelen részecske tömeghatást (a tömegvonzást)? És mi hajtja, készteti erre? Mennyi a gravitonok haladási sebessége? Végtelen, vagy esetleg valamilyen kapcsolatban áll a fénysebességgel? Ez utóbbi kérdésre a Naprendszerben végzett precíz csillagászati mérésekkel talán választ találhatunk.
Megjegyzem: a fizikusok szerint a gravitonok mérhetetlenek, tulajdonképpen anyagtalanok, vagyis transzcendensek, csak következtetni tudunk a létezésükre, mert õk szépen kitöltik a fizikai elméletekben lévõ hiányosságokat. És ezt ma tudományként tanítják. Miben különbözik ez bármely vallási hitrendszertõl és fantáziálástól? Attól, hogy ex cathedra
kijelentették?

10

A fentihez hasonló csúsztatás a kvantumfizika képleteiben az, hogy egy "renormálásnak" nevezett "matematikai trükkel" eltüntetik a nullával való osztást a hullámegyenletek megoldása során, hogy egy anyagi rendszer teljes térre vett megtalálási valószínûsége 1 lehessen. Ez a probléma kizárólag az egész dimenziós térben jelentkezik. Elképzelhetõ, hogy a tér a valóságban tört dimenziós?

11.

Az erõs kölcsönhatást a gluonok közvetítik a kvarkok és a nagy energiájú, rövid életû részecskék között. A kvark szó szerint lefordítva túró-t jelent. Vagyis ami az elemi részecskék belsejében van, az a fizikusok szerint túró. Legalább van humorérzékük. A gluon pedig szó szerint ragacs-ot jelent, egy olyan részecskét, ami virtuális, nincs tömege, mégis összekapcsolja a kvarkokat. Itt ugyanazzal az esettel találkozhatunk, mint a gravitonoknál. Mérhetetlen, transzcendens "részecskék" okozzák a fizikusok szerint a fizikai kölcsönhatásokat. Ezek nyilván megfoghatatlanok, s csupa fantasztikus képességgel vannak felruházva a fizikusok képzelete szerint. Tisztára, mint az Isten a vallásokban. Bizony, a tudomány mára igen kényelmetlen távolságra kalandozott a materializmus bogyócentrikus világképétõl.

12.

Az elemi részecskéknek, így a protonnak is közös tulajdonsága, hogy forognak a tengelyük körül. Az általunk megfigyelhetõ világegyetemben minden stabil részecske balra forog. A jobbra forgó anyagokat nevezzük antianyagnak. Ez idáig rendben van. De számoljunk csak utána például a részecskék forgási sebességének! A proton perdülete elképesztõen (sõt lehetetlenül) nagy. Ennek a stabil részecskének a forgási sebessége az egyenlítõje mentén sqrt(2)*c, vagyis a fénysebesség 1.414-szorosa! Ha egy anyagi részecske nem gyorsítható a fénysebességig, akkor hogyan képes majdnem másfélszeres fénysebességgel forogni önmaga körül? Mitõl marad egyben? Hogy nem robban szét azonnal? Lehetséges, hogy a fizikusok ezért "ködösítik" annyira a spin fogalmát?

13.

A mágnesességet hivatalosan a domének okozzák. Ezek az anyag szerkezetén belüli térbeli tartományok, amelyekben a rácsot alkotó részecskék mágneses tere (közel) egy irányba mutat, legalábbis az eloszlásuk nem izotróp (irányfüggetlen). Az egész anyagdarab mágneses tere így arra mutat, amerre a domének átlagos iránya mutat (azaz a tereik összege). Viszont nincs pontosan definiálva, hogy ezek mibõl vannak és mitõl mágnesesek. A méretük jóval meghaladja az atomokét, tehát nem valószínû, hogy elemi részecskék, "magnetonok" lennének. Ráadásul mindig két pólusúak.
További gond, hogy az állandómágnes létrehozásához állandó, veszteségmentes köráramok létét kell feltételezni. Ennek atomi szinten kell teljesülnie, hiszen a mágnes anyaga biztosan nem szupravezetõ makró szinten, mivel azt már bizonyára régen észrevettük volna. Az elektronfelhõ alakja torzul úgy, hogy "köráramnak" mutatkozik a rácsot felépítõ atomokban. Ezután már csak ezeket kell egy irányba fordítani. Tehát azokból az anyagokból lehet jó mágnest csinálni, amiben elérhetõ energiabefektetéssel, esetleg lehûtés során még melegen elfordíthatók a részecskék közel egy irányba egy külsõ elektomágneses térrel. Ha viszont a köráram veszteségmentes, akkor a mágneses tér nem végezhet munkát. Most fogjunk egy mágnest és emeljünk fel vele egy vasdarabot. Kérdés: ha nem végzett a mágnes munkát, akkor ki melózott? Ha végzett, akkor az energia az atomokból vonódott el. Ezeknek tehát hûlniük kell, illetve észlelhetnénk a mágneses tér átmeneti gyengülését. Ez viszont nem történik meg mérhetõ szinten. Mi hát a mágnesesség és hogy mûködik?

14.

Az idõ fogalma a tudományban máig nincs pontosan definiálva. Térbeli dimenzió nélküli folytonosságnak nevezik a fizikusok, és kijelentik, hogy nem fogalmazható meg róla semmiféle egyszerû, lényegre törõ definíció. Kezdetnek ez nem túl biztató megközelítés. Próbáljuk meg logikusan végig gondolni azt, amit az idõrõl tudunk.
Tény, hogy minden ami létezik, az az idõben létezik. Egy pont, amelynek nulla a mérete, ha létezik, akkor a térben nem létezik, mert nincs kiterjedése, de az idõben létezik, mert a létezés idõbeli esemény. Nincs olyan dolog, ami csak a térben létezik, de az idõben egyetlen pillanatra sem létezik. Mert akkor az nincs is. Az idõ tehát minden dolog legalapvetõbb és elidegeníthetetlen tulajdonsága. Ha elvesszük valaminek az idõbeliségét, idõbeli kiterjedését, akkor az megszûnik létezni, vagyis már nincs is. Ami pedig nincs, arról semmit sem lehet mondani, az nem is kutatható, vizsgálható és kész.
Tehát ahhoz képest, hogy az idõ a lehetõ legfontosabb része a világnak, szinte semmit sem tud róla mondani sem a fizika, sem az egyéb tudományok, pl. a filozófia.
Vajon miért nem kutatja a tudomány a világ eme legfontosabb építõkövét, alapját, tulajdonságát? A tudósok oly nagyvonalúan átsiklanak eme "apróságok" fölött, hogy az már elképesztõ. Szerintem ne kövessük a példájukat. Inkább gondolkodjunk, mert az visz elõbbre a megismerésben.
Az idõben létezõ dolgok további jellemzõje, hogy változnak, hisz maga az idõ az események, történések, változások egymásutánisága az észlelõ számára. Az idõ tehát nem lehet egy paraméterek nélküli, abszolút, objektív és statikus dolog, hanem dinamikus, szubjektív (a megfigyelõtõl függõ) jelenségnek kell lennie.
Az idõ a fizikában skaláris mennyiség. Nincs vektoros irányultsága, tehát nem "valamerre" terjed. De ha dinamikus és mozog, akkor merre mozog? Ha nem valamerre, akkor mindenfelé, vagyis kifelé terjed, gömbszerûen. Ez a Minkowski féle gömbszerûen felfúvódó sajátidõ tér 1907 óta. Ha viszont az idõ kiárad, valahonnan a gömb középpontjából, akkor lennie kell ott egy forrásának. Az idõforrásnak tehát léteznie kell. A fizika erre kitalálta a kronont, az idõ részecskéjét, ami tömegtelen, virtuális, transzcendens és még senki sem bizonyította a létezését, senki sem mérte vagy látott ilyet. Arról nem is szólva, hogy tud egy részecske gömbszerûen, mindenfelé kiáradni, mozogni egyszerre?
Ezek a kérdések apróságok, mégis alapjaiban döngetik a mai tudományos szemléletet.
A hétköznapi életünk szempontjából talán nem tûnnek olyan fontosnak, pedig lényegesek, ha egyszer az idõ a legalapvetõbb és legfontosabb dolog a világban és mindenben, mindenhol ott van. Talán minden idõbõl áll valamiféleképpen?
Az idõfizika, mint tudományág az idõ szerkezeti tulajdonságaival, paramétereivel foglalkozik, vagyis a világ mûködését, törvényeit és alapjait kutatja, miként a részecskefizika is. A teremtést kutatja, a megismerhetõ és logikus világot.

15.

És most lássuk a teret, a tudomány másik mostahagyerekét. A matematikusok csináltak már sík és görbült tereket, egy és kétoldalú felületeket, változatos dimenziószámmal és paraméterekkel. Ezek közös tulajdonsága, hogy csak úgy vannak, szintén nincs forrásuk és statikusak, de tetszés szerint mozgathatók, görbítgethetõk, az igényeknek megfelelõen. A fizikusok mindjárt át is vették eme fiktív tereket, és nekiláttak az anyagi részecskék segítségével a görbítgetésüknek, kilyukasztgatásuknak. De hogy épül fel maga a tér?
Vegyünk egy pontot, mondják erre a matematikusok. Ez nulla dimenziós, vagyis nincs mérete. Most vegyünk sok pontot egymás mellett. Ebbõl lesz a szál. Tegyünk sok szálat egymás mellé, ebbõl lesz a sík, az egymásra halmozott síkokból pedig a tér. Ez elsõre gyönyörûen hangzik, csak épp elképesztõ marhaság.
Tegyünk egymás mellé gondolatban két nulla méretû pontot. 0+0=0. Tegyünk egymás mellé két nulla vastagságú egyenest. 0+0=0. Pakoljunk egymásra két nulla vastagságú síkot. 0+0=0. Érdekes kérdés, hogy milyen "rajzasztalon" készítsünk teret a nulla méretû pontokból. Amikor még nincs tér, akkor semmi sincs. Milyen messze lehet a semmiben egymástól két semekkora pont? És hány további pontot lehet még bezsúfolni két semekkora távolságban sem lévõ, semekkora pont közé? Ez így nem tûnik járható útnak.
Az ilyen fiktív térben nem írható le még egy árva anyagi részecske sem, nemhogy egy atom vagy molekula, mert dinamikus dolgokat statikus térben nem lehet ábrázolni. A fiktív tér pedig csak fiktíven görbíthetõ, vagyis sehogy. Mit lehet akkor csinálni?
A térbeli létezést is csak idõben, idõvel lehet leírni. Minden olyan dolog, ami nagyobb egy nulla dimenziós pontnál, az már térbelinek tekintendõ. A dolgokról az információt a fénykvantumok vagy az elektromágneses hullámok (sõt, idõhullámok!) közvetítik az észlelõnek a térben. Ezek viszont véges sebességgel terjednek, ergo minél messzebb van valami tõlem a térben, annál messzebb fogom látni az idõben is. A múltját fogom látni a dolgoknak, sosem a jelenét. Ez a múlt viszont a számomra egy felém jövõ jelenség, vagyis mielõtt engem elér, nekem még jövõ. A te múltad tehát nekem jövõ és fordítva. Mindebbõl következik, hogy a tér nem más, mint az idõ egy speciális formája, leképzése.

16.

A materialista tudomány a világ megteremtõdését az õsrobbanás elmélettel magyarázza. Ez viszont érdekes módon a fizika minden mért és tapasztalt törvényszerûségének vastagon ellentmond. Ha ugyanis a mindenség összes anyagát összesûrítjük egy pontba, ahonnét elindult a világ, akkor egy irtózatosan nagy fekete lyukat kapunk eredményül. Mitõl robbanna fel egy fekete lyuk? Hisz a tömegvonzása totálisan egyben tartja. Vagy akkor még nincs tömegvonzás? No jó, de hogy alakul ki és mikor?
A másik gond, hogy ez az õsgombóc végtelenül forró és sûrû. Csakhogy a részecskék ekkora hõmérsékletet és nyomást nem bírnak ki, már jóval elõtte annihilálódnak, lebomlanak. Ha pedig az õsgombóc felrobbanása után keletkeztek, akkor ez hogyan történt? Egyes elméletek szerint az anyag mindig is volt, nem érdemes hát a keletkezésérõl beszélni. Pedig
bizonyított tény, hogy nem lehetett az anyag öröktõl fogva, mert pl. a sima protonok is el tudnak bomlani, tehát van felezési idejük!
Az õsgombócban viszont nem lehetett semmiféle anyag, mert az nem bírja ki az olyan extrém körülményeket, amikkel felruházzák a kezdetben. Tehát keletkeznie kell valahogyan, valamibõl. Valamennyinek.
A Nagy Bumm elmélete nem képes magyarázatot adni sem az univerzumban megfigyelhetõ forgásjelenségekre (forgó részecskék, bolygók, csillagok, galaxisok), sem az antianyag hiányára. Miért forognak egy irányba a részecskék és mitõl? A bolygók? A galaxis csillagai? Mi mozgatja õket? Hová lett az antianyag? Ha a robbanáskor keletkezik az anyag és az antianyag, megsemmisítik egymást. Ha anyagból kicsit több volt, és ezért maradt meg belõle valamennyi, hogy a világ anyaga legyen késõbb, mitõl volt eltérõ az anyag és antianyag mennyisége? Mitõl volt inhomogén az õsgombóc? És hogy lehet egy pont inhomogén, ha nincs kiterjedése?
A fizika szent dogmaként kezeli a szimmetria törvényeket, az erõ-ellenerõ és az energia, anyag, impulzus és egyéb megmaradási törvényeket. És mi a helyzet a fizikai állandókkal? Az õsgombócban is megvoltak már ezek? Ha nem, akkor mitõl, mikor és hogy jöttek létre? Mióta állandók és meddig lesznek még azok? Hogyan folytatódik az univerzum tágulása? Megáll, összehúzódik vagy a végtelenségig folytatódik?

17.

Ezzel el is jutottunk a kozmológia és a csillagászat területére, ami szintén tele van pongyolaságokkal. A csillagtérképeket például az ókor óta síkban ábrázolják a csillagászok, papírlapon. Azt tudjuk, hogy a világûrben a csillagok a térben elszórtan helyezkednek el, tõlünk különféle távolságokra, viszont a térképen, amit inkább síkképnek kellene nevezni,
ezen pozíciójuk síkvetületét ábrázoljuk csak. A vetületi képbe aztán beleképzelünk mindenféle "csillagképeket", elnevezve õket. Ezek azonban a gyakorlatban nem léteznek, hisz az õket alkotó csillagok különbözõ távolságra vannak tõlünk, és egymástól független rendszerek, csak felõlünk nézve látszanak egy irányban.
Csak most, Galilei (1611) után majd 400 évvel indult végre el az a project, amelyben 2005-ig végre létrehozzák a "térbeli csillagtérképet". Hát nem kapkodtuk el a dolgot, az tény.
További õrület, hogy a fény véges terjedési sebessége miatt csak azt látjuk, hogy hol voltak valamikor régen a csillagok, s nem pedig azt, hol vannak most! S mivel a távolság arányos az idõbeli észlelési késedelemmel, a valóságban egy teljesen hamis, torz képet látunk és ábrázolunk a csillagtérképeinken. Azt már csak súgva merem hozzátenni, hogy a fény útja elhajlik a gravitációs terekben, tehát minél messzebbrõl ér ide egy foton, az valószínûleg annál kacskaringósabb pályán haladt elõzõleg.
A csillagok tehát a valóságban egyáltalán nem ott vannak és nem akkor, mint ábrázoljuk a térképeinken! Jó volna tisztességes csillagtérképeket készíteni végre, de vajon megoldható-e ez a feladat? Hogy tudnánk helyre transzformálni ezt a többszörösen összekutyulódott képet, amit csillagos égboltnak nevezünk?

18.

További gond a csillagászatban, hogy a légkör részecskéi eltorzítják, szétszórják a rajta áthaladó fényt. A Föld felszínérõl nézve tehát nem ott látszanak a csillagok, ahol vannak. Az eltérés akár több foknyi is lehet az égen. Viszont a világûr sem vákuum, hanem csak nagyon ritka légkör. Köbkilométerenként az ûrben több atom is található, változó sûrûséggel. A több millió fényévnyi távolságból érkezõ fénysugaraknak tehát egy igen komoly, mondhatni vastag ûrbeli légkörön kell áthaladniuk, ami szintén el kell, hogy torzítsa õket. Vagyis emiatt sem ott fogjuk látni a csillagokat, ahol vannak.

19.

Az elõzõ pontból következik, hogy mivel a fény csak vákuumban halad fénysebességgel, a világûrben viszont sehol sincs vákuum (csak légritka tér), így a csillagok távolságának meghatározása a távolság növekedésével egyre pontatlanabbá válik. Nem tudhatjuk, mennyit fékezõdött, mennyivel haladt a mûszerünkbe érkezõ fény, amíg ideért. A sûrûbb közegbõl ritkábba kilépõ fénynek ugyanis érdekes és máig megmagyarázhatatlan tulajdonsága, hogy újra felgyorsul az eredeti, aktuális közegének megfelelõ sebességre.
Ráadásul a különbözõ színû, spektrumú fénykvantumok (nagyon) eltérõ sebességgel haladnak. A vörös fény (alacsonyabb energiájú) mérhetõen gyorsabb a kék színû (nagyobb energiájú) fénynél, tehát nem egyszerre érnek ide hozzánk! Ha a csillag teljes fénysugárzását nézzük, akkor ez azt jelenti, hogy nem egy adott idõpillanatban látunk egy csillagot, hanem a spektrumtól függõen különbözõ idõkben, szétmosott fénygörbével. Ez az idõtartomány ki tudja mekkorára nõhet nagy távolságok esetén. Tehát az ebbõl levont kozmológiai, fizikai következtetések is szükségképpen hibásak lesznek. Nem kell különösebben intelligensnek lennünk ahhoz, hogy belássuk mindezt.

20.

Érdekes viselkedés az asztronómusok részérõl, hogy a bolygók és csillagképek megjelölésére a mai napig az asztrológia szimbólumait és megnevezéseit használják. Azét az asztrológiáét, amit évszázadok óta tudománytalannak és ostobaságnak neveznek és gyakorlatilag kizártak a tudományágak nagy közösségébõl. Vajon miért? Az asztrológia lényegében csillagjóslás. A tudomány fõ feladata olyan elméletek alkotása, amelyekkel nagy pontossággal leírható a világ, hogy az események benne elõre megjósolhatóak legyenek. Vagyis a tudomány célja is a jóslás. Talán konkurenciának érzi a csillagjóslást? Azért, mert még nem értünk valamit, ostoba dolog elvetni és kitagadni azt.
Állítólag azért tagadják az asztrológiai módszerek igazságtartalmát, mert az általánosan elterjedt nézet szerint a kis változások hosszú távon mindig elhanyagolhatók. Csak egy a baj. A káoszelmélet már bebizonyította ennek ellenkezõjét, a szinte mindenütt fellelhetõ érzékenységet a kezdeti feltételekre. Ez elvben lehetõvé teszi, hogy legyen némi igazság az asztrológiában. Azonban továbbra sem teszi lehetõvé az abszolút pontosságú jóslást, hiszen hosszú távon a dolgok mégiscsak összekavarodnak, kaotikussá válnak (pl. idõjárás elõrejelzése).

21.

De térjünk vissza inkább a némiképp földközeli tudományágak pongyolaságaira! Máig nincsen pontosan definiálva és meghatározva az intelligencia, mint tudati jelenség, viselkedés és reagálás. Akkor hogy akarunk mesterséges intelligenciát készíteni? És egyáltalán, mit mér az intelligencia-teszt, ha nem tudjuk, mi az, amit mérni akarunk? A jelenlegi IQ tesztek többnyire puszta teljesítmény tesztek és tanulási képességet ellenõrzõ pszichológiai "eljárások". Semmi közük a valódi intelligenciához. Ezen egyszerû felismerés ellenére létezik a Szuper Intelligens Emberek Nemzetközi Szövetsége, a MENSA.

22.

Az intelligencia fejlesztése fõként számítástechnikai kérdés manapság. Itt pedig az információt, az adat mennyiségét bit-ekben mérik. Egy bit a kettes számrendszerben egy számjegynek felel meg, melynek értéke nulla vagy egy lehet. Ezt fizikailag összekapcsolt kapukkal valósítanak meg az adattároló és feldolgozó rendszereink. 1 byte = 8 bit.
1 kilobyte = 1024 byte. A kilo a hivatalos SI mértékrendszerben ezerszeres különbséget jelent. Namost 1000 <> 1024. A mega és giga byte-oknál még nagyobb lesz a különbség a mondott és a tényleges érték között. Ez is nagy pongyolaság. Kitalálták ugyan a kibibyte-ot, mebibyte-ot, gibibyte-ot, de ezek az elnevezések a kilobyte, megabyte, gigabyte helyett nem terjedtek el máig sem és valószínûleg már nem is fognak. Mivel még a szakemberek is a közismert elnevezésüket használják. Ilyen a megszokás.

23.

Hiányosságokra persze nem csak a fizika, matematika, csillagászat és számítástechnika területén bukkanhat a figyelõ ember. Így van ez a biológia területén is. Lássuk mindjárt az alapokat. A biológia az élõlényekkel foglalkozik. Az élõlények közös tulajdonsága az, hogy élnek. De mi az élet? Egyszerû kérdés, amelyre máig nincs általánosan elfogadható meghatározás, logikus definíció. Van ugyan rá biokémiai, genetikai, termodinamikai és filozófiai leírás, ezek mégis hiányosak és valahogy kimaradt belõlük a lényeg. Hogyan jött létre az élet? Mi tartja fenn? Mi az az életerõ, ami mozgatja az élõnek tekintett lényeket? Mi a halál? Van-e az életnek transzcendens, nem anyagi része, tulajdonsága? Lehet-e halott anyagból élõt csinálni? Van-e lélek, és ha igen, az anyagi természetû-e vagy transzcendens? Ha transzcendens, hogyan képes befolyásolni, irányítani az anyagi struktúrákat?

24.

Ha kiveszünk egy élõlénybõl, pl. emberbõl néhány sejtet, és petricsészében tovább tenyésztjük, vígan ellesznek az inkubátorban. Egészen addig a pillanatig, amíg a kérdéses ember meg nem hal valahol kint a nagyvilágban. Akkor a tõle akár sok ezer kilométerre lévõ, biztonságban elzárt sejtjei is vele halnak, perce pontosan! Vajon mitõl?

25.

A pszichológia jelentése szó szerint: lélektan vagy lélekismeret. Ezen tudományág mûvelõi, a pszichológusok azonban már vagy száz éve tagadják a lélek létezését. Úgy vélik, lélek nincs, sem lélekvándorlás, hanem az agy mûködése során lejátszódó pszichés jelenségek (biokémiai változások) összessége az, ami az embert emlékezõ, gondolkodó lénnyé teszi. Korábban minden vallás, kultúra tényként kezelte a lélek létezését, csupán annak felépítésérõl, természetérõl, mûködési paramétereirõl voltak eltérõ véleményen. Vajon tudományos haladásnak minõsíthetõ-e az, hogy a lélektan tagadja a lélek létezését, pusztán azért, mert nem érti a mûködését? A boncolóorvosok nem találtak a (halott) emberi testben lelket vagy bármi olyat, ami funkcionálisan megfeleltethetõ neki. Az mindenesetre tény, hogy nem az agyban tárolódik az ember emlékezete, tudása. Az agysejtek csupán rövid ideig tárolják a befutó impulzusokat, aztán ezek elenyésznek, eltûnnek. Hogyan mûködünk hát akkor mi, emberek? És hogy akarjuk megismerni a világot akkor, ha még önmagunkat sem ismerjük?
 

A tudományunk régóta hírdeti, hogy már minden fontosat tud a világról, és csupán néhány részletkérdést kell még tisztáznia. Apróságokat, amelyek nem fognak már meglepetéssel szolgálni a számunkra. Az ember megértette a világot és tisztában van a törvényeivel. Vajon valóban így van ez? A fenti kérdések szerintem nem ezt bizonyítják.
Lustaságból vagy érdektelenségbõl kikerülni a lényeges jelenségeket nem igazán tudományos hozzáállás. Legyen bátorságunk nem leszokni a gondolkodásról és az új dolgok megismerésérõl. Sajnos a tudomány is a megszokások rabjává vált egy ideje. Olyan lett, amilyenek azok az emberek, akik mûvelik.
Ezen írásomat csupán gondolatébresztõnek szántam, remélve, hogy a hibák felfedésével talán az ezzel foglalkozó szakemberek munkáját is meg tudom könnyíteni a késõbbiekben, felrázva õket a tespedésbõl. Én magam nem vagyok tudós, sem magas szinten beavatott papja az akadémiai tudománynak. De gondolkodom, és nem szeretem, ha a nálam okosabb emberek nyilvánvaló és átlátszó hülyeségekkel akarnak megetetni az iskolában és az életben. Mint adófizetõ állampolgárnak, úgy érzem jogom van hozzá, hogy az én pénzembõl (is) finanszírozott tudomány értelmes, logikus, elfogadható eredményeket produkáljon a munkájával. És ha hibázik, akkor azt beismerje és kijavítani igyekezzen. Mert tévedni nagyon is emberi dolog. Még nem vagyunk istenek, hogy tévedhetetlennek képzeljük magunkat.
Amennyiben a kedves olvasó ismer olyan további pongyolaságokat a tudományban, mint a fentiek, örülnék, ha megosztaná õket velem. A leveleket nyugodtan küldjék a honlap gazdájának, elõre is köszönöm. És befejezésül mindannyiunknak egy jobb, bölcsebb tudományt kívánok a jövõben.

Készült: 2001.07.03 - 21.

Vissza a tartalomhoz

Következõ írás