1. A terembúra
A magyar parafelderítõ sámánok
beszámolóiból
tudjuk, hogy a Naprendszert egy rugalmas felületû,
áthatolhatatlan
védõpajzs, dimenzióbuborék övezi, mely
a Plútó pályavonalán túl
húzódik.
Terembúrájának is hívjuk, mivel
elválasztja
a benti három dimenziós téridõt a kinti
négy
dimenzióstól. Ezt a Solariát fenntartó
istenségek
mûködtetik hosszú évmilliók óta,
s feladata igen sokrétû.
Visszatartja a test nélkül bolyongó
(bilokációt
végzõ vagy halott) lelkeket, mint valami
kerítés,
s egyben megakadályozza, hogy idegen lelkek hatolhassanak be
ide.
Megfogja a nekirepülõ kisebb porszemeket,
aszteroidákat,
üstökösöket, létrehozva ezzel az
Oort-felhõt
a dimenzióhatárnál.
Valószínûleg
ûrhajók, ûrszondák számára is
áthatolhatatlan
mindkét irányból, mert nemcsak a térben,
hanem
a nemtér-nemidõ felöl is szigeteli a rendszert,
megakadályozva
a beugrást az õskáosz
irányából.
Jelentõs mértékben tompítja a
kintrõl
érkezõ fényt, s emiatt sötétnek
látjuk
a kozmoszt magunk körül, vagyis ez okozza az
Olbers-paradoxont.
Mindkét irányban szûri a gravitációs
hullámok információs hatását,
részleges
árnyékolóként akadályozva a
telepatikus
kommunikációt a kinti civilizációkkal
és
rontva a csillagközi távolbalátás
hatékonyságát.
Ennek fõ célja az, hogy az emberiség
primitív,
kollektív telepatikus zsibongása ne zavarja a
környezõ
fejlettebb világokat és õk se tudjanak ránk
hatni. Egyfajta információs karantén és
szeparátor,
amely benntartja a hülyeséget és kizárja az
okosságot,
védve ezzel a kintieket és a bentieket
egymástól.
Védi a Naprendszert a 4D-s téridõnek azon
tulajdonságaitól,
melyek a 3D-s anyagok szerkezetét
módosítják.
Ilyen például az a jelenség, hogy 4D-ben az
elektromosan
vezetõ anyagok szigetelõvé válnak. A 4D-s
hatásokat
produkáló földönkívüli
ûrhajók
hajtómûveinek közelében ezért
állnak
le a mi elektromos rendszereink a gépkocsimotortól a
számítógépekig.
Sõt, az emberi test izomzatára is
bénítóan
hat mindez, bár a szívmûködés és
a légzés nem áll le (szerencsére).
A térbúra határsávként
funkcionál,
ellenõrizhetõvé téve a csillagközi
ûrforgalmat.
A buborékon több helyen átjárók, kapuk
mûködnek óriás ûrállomások
formájában. Ezek nagysága emberi
léptékkel
mérve óriási és közvetlenül a
határon
belül keringenek a Nap körül. Nem tudjuk hány van
belõlük és hogy néznek ki, pontosan mi
található
a fedélzetükön. Mindössze egyrõl vannak
részletesebb
információink.
A Grál nevû térállomás
szabályos
kocka alakú, élhosszúsága 800
kilométer
és az északi Sarkcsillag irányában
található.
Fedélzetén minimális emberi
õrszemélyzet
dolgozik és számos android. Hangárjaiban
ezerszám
parkolnak a fenntartási rendszer flottájához
tartozó
hadihajók, a vadászgépektõl a több
kilométeres
csatahajókig. A Nap felé nézõ oldala
koromfeketének
látszik az álcázás miatt, hogy
távcsövekkel,
radarberendezésekkel ne lehessen felfedezni a
Földrõl.
A belsejében a közlekedést vasútvonalak
könnyítik
meg.
A határõrállomások nemcsak a
külsõ
támadásoktól és illegális
behatolóktól
védik a rendszert, hanem lokális, tematikusan
csoportosított
akasha eseménytárakként is mûködnek,
nyomon
követve és rögzítve a buborékon
belül
történteket kronovizorjaikkal.
A buborékot megközelítõ lélek
számára
a fal egy szürkés színû, rugalmas,
gumiszerû
hártyának mutatkozik, amely visszalöki a
nekiütközõ
lelket. Ha erõvel próbál rajta áthatolni
valaki,
elkezdi fázisában tolni a belsõ, ciklikus
idõforrás
rendszereinek önkeltési ritmusát, ami nagyon
kellemetlen
élmény és mindenképpen visszalöki az
illetõt.
További érdekessége a pajzsnak, hogy intelligensen
reagál a háborgatásra. Kiolvassa a lélek
tárolójából
azokat a dolgokat, amiktõl a legjobban fél, retteg a
személyisége
és megvalósítja neki. Ez a gyakorlatban
többnyire
szörnyek formájában jelentkezik, melyek hirtelen
megjelennek
(materializálódnak) az illetõnek és
visszazavarják
az "óvodakerítéstõl".
A pajzs sem képes azonban bármekkora nyomásnak
ellenállni. Egy bolygó vagy csillag
átszakíthatja
a felületét, ami komoly következményekkel
jár.
Többször történt már ilyen az
elmúlt
évtízezredek során, fõként a Marduk
bolygó ciklikus betörései 3600
évenként,
amit a sumér krónikák részletesen
feljegyeztek.
Égszakadásnak nevezzük a pajzs
sérülését,
amikor a résen át betör a kinti 4D-s univerzum
fénye,
komoly téranomáliák kiséretében. A
lyukat
a fenntartási rendszer pár nap alatt befoltozza az
égitest
mögött és helyreállítja a belsõ
téridõ
harmóniáját.
Az égszakadás a Földrõl nézve
felér
egy közeli szupernóva robbanással. Mintha két
Nap lenne az égen, de ez azúrkéken ragyogó,
vakító fény. A 4D-s anomáliák
hatására
az emberek aura és kisértet látóvá
válnak,
vagyis kis idõre megnyílik elõttük a "rejtett
világ". Valószínûleg ezzel
párhuzamosan
megbénulnak az elektromos hálózatok,
kommunikációs
vonalak, ami totális káoszt eredményez a
társadalomban.
2. Javasolt kisérletek
Ûrszondát kellene küldeni a buborék
falához
olyan közelre, amennyire csak lehet. Számos érdekes
kisérletet lehet elvégezni a pajzs és a
külsõ
világ tanulmányozására, ezekbõl
sorolok
fel itt néhányat.
Mérni kell a buborékon bejövõ
fénykvantumok
darabszámát, illetve ezzel párhuzamosan,
gravitációs
hullám detektorral a "meddõ fényt", a kvantum
nélküli
üres orrkupakokat. A kettõ
különbségébõl
(optikai és gravitációs mérés
együtt)
kiszámíthatjuk, mennyi fény verõdik vissza
a buborék külsõ faláról vagy
nyelõdik
el benne, vagyis milyen világos lehet odakint. Ez a
kisérlet
persze csak akkor lesz sikeres, ha a buborék részben
átlátszó,
és nem teljesen átlátszatlan, aminek a
felületére
valami fiktív hologramot vetítenek nekünk az istenek
(mert ez a lehetõség is elképzelhetõ,
bár
nem valószínû).
Meg kellene próbálni mintát venni a falból
mechanikusan, kaparással vagy robbantással, hogy
kiderüljön,
anyagból van-e vagy valamiféle energiamezõ
alkotja.
Kérdés, hogy lehet-e rátapasztani,
ráragasztani
valamit a felületére? Megfúrható-e esetleg
lézerrel,
illetve hogyan veri vissza vagy nyeli el a fénysugarakat,
elektromágneses
hullámokat a különbözõ
frekvenciákon?
Jó lenne tudni, hogy a pajzs áll vagy forog a Naprendszer
körül? Pontosan hová esik a gömbjének
origója
és mennyire szabályos alakú? Tökéletes
gömb vagy eltorzul annak megfelelõen, hogy a Naprendszer
halad
a galaktikus spirálban? Ezt ütköztetési
sorozatokkal
és több mûszeres pozíció
mérésekkel
lehetne eldönteni. A vizsgálatokat
valószínûleg
zavarni fogja az a nagy mennyiségû por és
gázfelhõ,
amely a falnál halmozódik évmilliók
óta
a napszél jóvoltából. Erre
felkészülve
megfelelõ védõpajzsokkal kell ellátni a
szondákat
és a mûszereket.
Kérdés, hogy lehetséges-e mûszert kijuttatni
térugrással a buborékból, hogy
körülnézhessünk
odakint? Bõven elég lenne egy gravitációs
távcsõ
érzékelõjét kidugni a 4D-be ehhez. Ha a
térugrás
nem lehetséges a falon túlra, és mechanikusan sem
tudjuk áttörni, még mindig van egy
lehetõségünk.
Meg kell keresnünk (g-távcsõvel) az ûrben a
Mardukot,
s megvárni, hogy égszakadást csináljon,
amikor
belép a rendszerbe. Az általa szakított lyukon
kell
kiröptetni egy szondát, mielõtt bezárulna a
sérülés.
Ha valamiért erre sem nyílna
lehetõségünk,
még mindig ott a következõ égszakadás,
amikor a Marduk elhagyja Solaria buborékát (20-30
évvel
késõbb). Elõtte letehetünk a bolygó
felszínére
vagy a holdjaira egy idõszálas
távirányítással
mûködtetett, hosszú életû
megfigyelõ
rendszert. Miután a Marduk megkerüli a Napot, újra
kimegy
a buborékból, s magával viszi az
érzékelõket,
mi pedig az idõszálon át láthatjuk mi van
odakint.
Készült: 2001.09.05.