AZ IDŐHULLÁMOK HATÁSAI

"Minden teremtés legvégső lényege az információ."

1. A HATÁSOK ÖSSZEGZÉSE

A teremtésben az egyes jelenpontok által kibocsátott időhullámok minden más, elért időforrásra hatást gyakorolnak, amikor realizálódnak azok számára, megérintve őket. Ez a hatás két komponensből áll. Egyrészt a hullámfront sugárirányú taszítást gyakorol a jelenpontra (első vagy emanációs kölcsönhatás). Másrészt az egymást követő eseményhorizont rétegek közti elcsúszottság - ami a kibocsátó forrás relatív forgásának következménye - oldalirányú (tangenciális) sodró hatásként jelentkezik. Részletesen lásd még a: Kezdetben vala a létezés című írásban.
Egy komplex, n dimenziós hullámtérben (amit n forrás kelt) minden forráspontra elvileg n-1 darab forrás hullámainak kellene hatniuk. A gyakorlatban viszont (a teremtésben) ez egyáltalán nem így van.
Legyen h azon időhullámok száma, amik egy adott t pillanatban éppen hatást gyakorolnak az általunk vizsgált 'A' forrásra. Ha n értéke véges, akkor gyakorlatilag aszimmetrikus lesz az 'A'-t elérő időhullámok sűrűsége. Vagyis nem minden irányból fog ugyanakkora erő (ugyanannyi hullám) hatni 'A'-ra, tehát 'A' mozogni fog a hullámtérben. Mindez azt jelenti, hogy az 'A' körüli térben különböző irányokban különböző számú forrás található. Ez azért van így, mert annak a valószínűsége, hogy sikerül egy forrást úgy kiválasztanunk 'A' szerepére, hogy az pontosan középen legyen a rendszerben, gyakorlatilag a nullához közelít (1/n).
Első megjegyzés: Elvileg lehetséges lenne, hogy az abszolút középpontban tartózkodjon egy forrás, de ez csupán egy pillanatig fog tartani a rendszer elemeinek szüntelen mozgása miatt, és ezt a pillanatot nagyon nehéz lenne megtalálni (a Heisenberg-féle határozatlansági elv miatt). Tehát sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy a teremtés geometriai középpontjában éppen nem találunk időforrást bármely tetszőleges pillanatban. Az meg külön érdekesség, hogy a forrásrendszer geometriai középpontja valószínűleg nem fog egybeesni a forrásszám szerinti szimmetria középponttal, pontosan az eltérő (aszimmetrikus) forrássűrűség miatt. A forrásszám szerinti szimmetria középpont az a hely a teremtésben, ahol egy forrásra minden irányból ugyanannyi időhullám hat és ezek kiegyenlítik egymást. Az itt lévő forrás persze ettől még nem fog megállni, inkább h irányú szitálást, rezgést fog végezni, míg ki nem sodródik ebből a pozícióból.
Második megjegyzés: Egy végtelen elemű rendszer esetében természetesen ilyen problémák nem merülnének fel, mivel ott minden pont "középen" van, de a teremtés mindig csak véges számú elemből állhat. Ráadásul a végtelen számú elemet tartalmazó rendszer nem dinamikus, nincs benne mozgás, változás, élet, idő, információ, tehát aszimmetria sem, vagyis az egész ekvivalens egy darab ponttal. Ez viszont értelmetlenné teszi a további vizsgálódást.
Az 'A'-t (t pillanatban) elérő időhullámok (h) számáról fontos tudnunk, hogy ez nem azonos a hullámokat kibocsátott források számával (ez legyen f). Mivel a (másolati) időforrások egy része azóta megszűnt létezni, semmivé lett a teremtés káprázatában. Az olyan időhullámokat, melyek keltő forrása már megszűnt, árva hullámoknak nevezzük, megkülönböztetésül a meddő hullámoktól, amiknek a forrása még megvan, csak éppen odébb vándorolt valahová az origóból (mint pl. a tachionoknál, fénykvantumoknál). Tehát: f<=h .
Harmadik megjegyzés: Ha meg akarjuk állapítani, hogy egy hullámrendszer forrása az origóban (pontosabban annak közelében) tartózkodik-e vagy eltávozott onnan, netán megszűnt, akkor minél közelebb kell kerülnünk hozzá. Mivel a forrásnak mindig a múltját (múltjait) látjuk, csak nulla távolságban tőle győződhetnénk meg annak jelenlegi állapotáról, ami a hullámok taszító hatása miatt a gyakorlatban nem valósítható meg. Pontnyi időforrások tehát nem ütköztethetők egymással. Lásd: az 1. ábrát. Részletesen kifejtve ezt lásd: az Időforrások ütköztetése című írásban. Így annak eldöntése, hogy a t pillanatban 'A' számára realizálódó hullámok közül melyik élő, meddő vagy árva, csak a későbbi (t1, t2, t3, stb.) pillanatok vizsgálatával lehetséges (mert maguk a hullámok fizikailag teljesen egyformák).
A (h) hullámokat kibocsátott források száma (f) pedig szinte sosem lesz egyenlő a környező rendszert (az egész teremtést, a minden létezőt) alkotó források (n-1) számával. Ennek több oka is van, vegyük őket sorra.

1. Mivel a teremtésben mindig képződnek, keletkeznek olyan új forrásmásolatok, amiknek az eseménytere még nem érte el az adott 'A' forrást, ezek még nem léteznek a számára. Vagyis: f<=(n-1). Ezeket jelöljük u-val. Képletszerűen: f=(n-1)-u.

2. A ciklikusan körbemásolódó időforrások a saját múltjukban haladva a saját időhullámaik hatását is elszenvedik, észlelik, többnyire kétszeresen a tachionkúp kettős belső idősűrűsége miatt, lásd: 2. ábra. Vagyis minden másolati forrásra a saját hullámtere duplán hat, illetve a többi tachion forrásának csavarodott hullámtere is kétszeresen. Ez a képlet tehát így fog kinézni: h=2*f+2.

3. Speciális esetekben a h értéke még tovább növekszik, amennyiben valamely forrás RV=1 sebességgel halad pontosan felé, tehát frontálisan, lásd: 3. ábra. Ilyenek például a fénykvantumokat alkotó tachionok vagy a sok apró térugrással (a térben látszólag emanációs sebességgel) közlekedő űrhajók forrásai. Ekkor a jelenpont által maga előtt tolt (eszményi) orrkupakban felhalmozódó időhullámok száma (jelöljük k-val) is hozzáadódik h-hoz. Minél hosszabb haladási útvonalon sűrítette maga elé az adott forrás az időhullámait, ez annál nagyobb lesz. Képletben: h=2*f+2+k. Ahol: 0<=k<h-2.

Negyedik megjegyzés: Ha minden fénykvantum mozgási sebessége elérné az időhullámok terjedési sebességét (RV=1), akkor lenne k a maximumon. A valóságban azonban a fotinók többsége inkább lassabban halad ennél a különféle idegen hullámterek fékező hatása miatt (gravitáció, légkör, stb). Ráadásul a saját kibocsátott hullámterük is fékezi őket, amit maguk előtt tolnak. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy a fénysebesség maximuma (legyen: c) nem érheti el az emanáció sebességét (E=1), vagyis: c<E. Így a fotinók előtt halmozódó hullámréteg sorozat gömbhullámai a haladási vektor irányában nem érintik egymást, vagyis nem esnek egy helyre, lásd: 4. ábra. A k értéke ezért valószínűleg minimális és időnként lecsökkenhet nullára is.

4. A teremtésben azonban nem minden időforrás virtuális, akadnak köztük originálisak is, állítólag 10 darab. Ezek egy része tachionként távolodik az őskáoszban kifelé az 'A' forrástól, más része pedig tardionként mozog hozzá képest. Hogy mennyi közüllük a tardion, azt nem tudjuk, de legalább egynek kell lennie (Ő a Nagy Anya). Ennek (ezeknek) viszont a hullámtere csak egyszeres sűrűségű lesz, tehát őt (őket) nem kell duplán számolni a képletben. Az okforrás tardionok száma legyen a képletünkben: a. Ahol: a<10.

Ötödik megjegyzés: Az a értékét megnövelheti az, ha a kiválasztott 'A' forrásunk az őskáosznak egy olyan részén tartózkodik, ahol valamelyik okforrás tachion hullámterén belül nem annak toronyzónájában, hanem a fenékzónájában található. Részletesen lásd: a Teremtési tartományok című írást. A fenékzóna farvizében ugyanis szintén egyszeres a hullámsűrűség.
Hatodik megjegyzés: Az időszálakat alkotó pontok sorozata nem számít hozzá a h értékéhez, nem növeli azt. Az időszál ugyanis virtuális jelenség, amit az információ szuperponálódása okoz. Vagyis a körpályán mozgó 'A' tachion a saját múltjában ugyan szálként látja önmagát, de mégis csak két múltbeli pillanatának hullámai érik el őt egyszerre a vizsgálatunk időpontjában.
A képletünk tehát így fog kinézni a fenti tényezők ismeretében.:

h=2*f+2+k-a
f=(n-1)-u

Ahol:
h - az 'A' forrást t pillanatban elérő időhullámok száma.
f - a h hullámokat kibocsátott források száma.
n - a minden létezőt t pillanatban alkotó összes források száma.
u - az új források száma, amik hullámai még nem érték el 'A'-t.
k - az RV=1 sebességgel frontálisan 'A' felé haladó források orrkupakjában felhalmozódott hullámok száma.
a - az RV<1 sebességű okforrások száma.

Ezzel a meglehetősen bonyolult képlettel (nevezzük Összhullám-formulának) nagyjából meghatároztuk, mennyi időhullám hat egy adott pillanatban egy adott időforrásra a teremtésben. Ezek ennyi irányba fogják taszítani a jelent sugárirányban. Ha a hatások időbeli változását is megvizsgáljuk, akkor a forrás eredő elmozdulásához még hozzáadódik a tangenciális sodrás, mint befolyásoló tényező, ami tovább bonyolítja a jelenpont szitálását az eseménytérben.
Hetedik megjegyzés: A h értékét még tovább csökkentheti az univerzum több dimenziós szerkezetéből adódó párhuzamosság, szakaszos létezés. A téridő hullámterében egzisztáló másolati rendszerek csak az adott térdimenzió keltési ritmusában léteznek. A mi univerzumunk például 16 párhuzamos dimenzióvilágból áll (3*5+1 felosztásban). Kérdés, hogy az egyikben található forrásra a többi dimenzió forrásainak hullámai vajon gyakorolnak-e bármilyen hatást? Erre még nem tudjuk a választ. Amennyiben nem, úgy a h értéke töredékére (talán 1/16-odára?) csökken. Ugyanígy kérdéses az őskáoszban, nemtér-nemidőben mozgó egyéb létezők (más univerzumok, térhajók, stb.) hullámainak hatása is.
Mindezekből következik tehát, hogy a csupa ismeretlen tagból álló formula értékének még a felbecslése is szinte lehetetlen feladat lenne számunkra a jelenlegi eszközök és tudásszint birtokában.
Összegezve az eddigieket: Ez a h dimenziós rezgés, h irányba egyszerre történő helyzetváltoztatás, mozgás lesz a forrásra jellemző létinformáció, ami a saját hullámterének torzulásaiban jelenik meg kifelé, minden más forrás számára. Ezt nevezzük az időfizikában az időhullámok információs hatásának.

2. A HATÁSOKAT BEFOLYÁSOLÓ TÉNYEZŐK

Az, hogy egy adott 'A' forrásrendszerre egy külső 'B' forrásrendszer hullámtere milyen erősségű, intenzitású információs hatásokat gyakorol, több tényező együttesétől függ. Ezen tényezők az eseménytérben időben egyszerre, egymást is befolyásolva jelentkeznek és a paramétereik folyamatosan változnak bizonyos attraktorok mentén. Vegyük őket sorra.

1. A 'B' rendszer térbeli távolsága. Minél messzebb van 'B' az 'A'-tól, a hullámainak egységnyi felületre eső görbültsége annál kisebb lesz, de a nulla görbültséget gyakorlatilag sohasem éri el (csak végtelen távolságban). Egységnyi távolság esetén például az egységnyi felületen áthaladó időhullám görbültsége 0,1339745962... lesz, lásd: 5. ábra.

2. A 'B' rendszer forráselemeinek száma. Nem mindegy, hány forrás árasztja magából (nagyjából) ugyanazt az információt, elmozdulási jellemzőt. Minél többen vannak, annál erősebben jelentkezik az együttes hatásuk.

3. A 'B' rendszer forrásainak térbeli elhelyezkedése egymáshoz képest. A 'B' elemeinek térbeli koncentrációja vagy szétszórtsága befolyásolja a kibocsátott hullámsűrűséget, illetve annak homogenitását. Egy térben nagyobb rendszeren belül ugyanis hamarább kialakulnak olyan információs különbségek (nézeteltérések) az alrendszerek közt, amik a kifelé mutatott eredő hatás együttes hatásfokát általában lerontják.

4. A 'B' rendszer forrásainak térbeli elhelyezkedése az 'A' rendszerhez képest. Az 'A' irányából nézve az 1. és 3. pont okán különféle látószögek alatt realizálódhatnak a 'B' felöl érkező hullámok. Egy szemléletes példával élve: a Földre vetülő Holdárnyék átmérője jóval kisebb, mint maga a Hold, mivel a Napkorong két széléről érkező fénysugarak útvonala egy kúpot formáz az égitest mögötti térben, lásd: 6. ábra.

5. A 'B' rendszer fizikai elmozdulása az eseménytérben 'A'-hoz képest. Ez áll egyrészt a 'B' elemeinek egymáshoz képest való elmozdulásából (a 3. pont időbeli változása), másrészt a 'B' rendszer együttes mozgásából (az 1. pont időbeli változása). A forrásrendszer fizikai mozgatásával tehető az információs hatás irányítottá. Vagyis lehet nem irányított, azaz körkörös (skaláris) vagy irányított azaz célzott (vektoros).

6. Az információ sugárzásának tisztasága. Vagyis a közeg, amin 'B' hullámai átjönnek, mennyire zajos és sűrű, azaz egyéb forrásrendszerekkel megpakolt (mint pl. a légkör). Minél sűrűbb a közeg, annál inkább "takarásban" vannak 'B' forrásai 'A' felöl nézve. Itt fontos megjegyezni, hogy ez a takarás nem a fizikai, anyagi értelemben vett takarással azonos, mivel az időhullámok mindenen akadálytalanul áthatolnak. A források pontnyi mérete egyébként is lehetetlenné teszi, hogy bármely más forrást ténylegesen eltakarjanak. Ebből a szempontból minden forrásrendszer teljesen átlátszónak mutatkozik információsan az egész teremtésben. A "takarás" tehát esetünkben azt jelenti, hogy a köztes forrásrendszerek hullámtere az 'A'-tól való kisebb távolságuk miatt "túlüvölti" 'B' hatását, mintegy belezavarva abba.

7. Az 'A' forrásrendszerének aktuális érzékenysége az adott spektrumú, modulációjú információs sugárzásra. Ezen érzékenység sok paramétertől függ.:
- Az 'A' forrásrendszerének felépítésétől (forrásainak darabszáma, koncentrációja, mozgása, lásd: a 2., 3. és 5. pontokat).
- Az 'A' rendszer rezonáns-e a hatásra. Kialakul-e benne együttrezgés, tartós hulláminterferencia, ami az 'A'-ra jellemző hullámtér domináns részében megmutatkozik vagy a hatás megmarad idővisszhangnak. Lásd: Az idővisszhang című írást. A rezonancia döntően a beérkező hullámok moduláltságától függ (lásd: a menetelő katonák esetét a hídon). Ez a rezonancia teszi 'A'-t rugalmassá vagy merevvé az adott hatással szemben.
- Végezetül a környezet (közeg) által 'A'-ra gyakorolt kényszertér rezonanciája, rugalmassága vagy merevsége, hogy mennyire engedi 'A'-t megváltozni a beérkező hatás eredményeként.

3. A HULLÁMOK MODULÁCIÓJA

A teremtésben csak egyféle időhullámok vannak, vagyis nincsenek külön elektromágneses és nonhertz hullámok, ahogy azt egyes fizikusok képzelik. Ezek a hullámok teljesen transzcendensek, mindenen áthatolók, nem gyengülnek (változnak) a távolsággal arányosan, és sosem szűnnek meg, miután elhagyták a kibocsátó forrásukat. Az összességüket nevezzük világéternek. Amikor létezési, információs, gravitációs vagy elektromágneses hullámokról beszélünk, akkor is csak időhullámokról van szó. Csupán az eltérő szövegkörnyezetek miatt alkalmazunk többféle elnevezést.
Az elektromágnesesnek nevezett hullámok tehát szintén időhullámok, melyek nem transzverzálisak, hanem longitudinálisak (gömbhullámok). A fény nem elektromágneses hullám, bármennyire is erőltetik ebbe a skatulyába egyesek a mai napig, mivel van forrása és ezért nem mindenfelé terjed. A fényről bővebben lásd a: http://www.tar.hu/netudki weboldal időfizikai anyagai közt.
Az időhullámok modulációja, azaz a jellemzőik változása információt hordoz magán (az elért források számára), amely a végtelenségig megőrződik az egészben, a hullámok repülési idejében tárolódva. Ez a frekvenciamoduláció, ami a kibocsátó forrás térbeli elmozdulásának hatására fellépő, irányfüggő hullámsűrűség változás (doppler-effektus).
Az információ tehát mindig időbeli mozgásállapot változásként jelentkezik valamely forrásrendszer számára fizikailag. Ennek az elmozdulásnak a teremtés transzcendens és folytonos volta miatt gyakorlatilag nincs alsó határa, legkisebb értéke, tehát a hullámok sűrűségváltozása bármilyen kis, nullánál nagyobb érték esetén már befolyásolja az elért időforrásokat (RV>0). Valószínűsítjük ugyanakkor, hogy a forrás fizikai elmozdulásának van egy felső határa, legnagyobb értéke. Ez az a legnagyobb sebesség, amivel egy tachion egyenes vonalban haladhat a teremtésben. Lásd: a Teremtési tartományok című írást. Jelenleg csupán elméleti becslésekbe bocsátkozhatunk a sebességhatárt illetően, ami valahol 5-8 RV között lehet.
A körbemásolódó ciklikus forrásrendszerek (C) számára a legnagyobb elmozdulás (pl.: a fénykvantum maximális sebessége) egyenes vonalban nem érheti el az emanáció sebességét (c<E), tehát CRV<1, bár a rendszeren belül az egyes források (F) a körpálya mentén mindenkor ennél gyorsabban mozognak, tehát FRV>1. Ennek okairól lásd: Az időszálak szerkezete című írást.
Az időhullámok megfelelő módszerekkel ugyanúgy modulálhatók, mint a rádiótechnikában az elektromágneses hullámok, s ezáltal az információ hordozó kapacitásuk még tovább növelhető. A párhuzamos dimenziórendszerek belvilága például a keltési ritmusában tér el egymástól, vagyis a létüket fenntartó téridő fázismodulált.
Mivel az információtartalmat hordozó vivőhullámok folytonosak, nincs határa az általuk szállított információ mennyiségének. Van viszont határa a belőlük gyakorlatilag kinyerhető, és a teljes háttérzajtól még éppen elkülöníthető információk mennyiségének. Ennek mértéke a felhasznált technikai eljárástól függ, de ezt a témakört majd egy külön írás keretében fogjuk részletesen kifejteni.

4. AZ EMBERISÉG INFORMÁCIÓS TERE

Gondoljuk végig a következőket.: Az emberiség a térben a Föld gömbszerű felszínén helyezkedik el, meglehetősen egyenetlen sűrűségeloszlásban, jobbára a szárazföldek alacsonyabban fekvő területein. Az emberi lelkek által kibocsátott információs hullámoknak, gondolatoknak tehát bármely más tetszőleges emberig való eljutásához (telepátia) maximálisan egy bolygóátmérőnyi utat kell megtenniük.
A Föld átmérője nagyjából 12756 km. A 10 km magasan szálló repülőgépeket és az űrhajókat, űrállomásokat is beleszámolva az emberiség földrajzilag egy kb. 13000 km átmérőjű, szabálytalan alakú gömbön belül foglal helyet egymáshoz viszonyítva. Ennél messzebb csak a Hold expedíciók legénysége és a földönkívüliek által "sétaűrhajózásra" elvitt emberek jutottak fizikailag. A testen kívüli utazást és a lelkek halál utáni mozgását a szellemi világban most ne vegyük számításba.
Próbáljuk meg kiszámolni, hogy a Föld túloldaláról érkező időhullámok görbültsége 1 m2-nyi felületen mekkora. A képlet a következő:

m=sqrt(r2+0.25)-r.

Ahol:
m - az egy négyzetméteres felületre eső görbültség a felület középpontjában.
r - a hullámforrás távolsága: 13000 km.

Az eredmény: 0,00000000961538461538... méter, vagyis kb.: 9,615 nanométer. Ez nagyjából a sejthártya vastagságának felel meg, tehát emberi szemmel nézve gyakorlatilag már észrevehetetlen.
A Naprendszeren belüli többi bolygó, és a kozmoszban tenyésző sok milliárd értelmes társadalom, civilizáció ehhez képest sok nagyságrenddel messzebb van tőlünk, szintén egyenetlen eloszlásban. Az ő számukra a mi információs gömbünk (a Föld) pontszerűnek mutatkozik a távolság miatt. A mi számunkra viszont a saját társadalmunk a fél éggömböt betölti a testünk körül.
A Földön a szárazföldek lakhatás szempontjából kedvező területein mostanra igen nagy embertömeg szaporodott fel, amelynek belső információs folyamatai, változásai mindenkit érintenek valamilyen formában ezen a térszeleten belül, még a perifériákon élőket is (falvak, szigetek, hegyvidéki települések). Senki nem vonhatja ki magát a közösség hatása alól, és mindenki hozzájárul a saját gondolataival, érzéseivel, reakcióival a rendszer alakításához, mégha elenyészőnek tűnő mértékben is.
A teremtésben senki, egyetlen alkotórész sem fölösleges, mindenki számít. Ahhoz, hogy egy számunkra jobb, emberségesebb, élvezhetőbb életet teremthessünk magunknak ezen a bolygón, meg kell értenünk legalább alapvető működésében a lelkek között zajló információs kölcsönhatásokat, a tudati kommunikációt. Ehhez kíván segítséget nyújtani az információ geometria tudománya.

Készült: 2002.08.26. - 10.10.

Vissza a tartalomhoz

Következő írás