AZ EMBERISÉG KOZMIKUS JÖVŐKÉPE
 

1. ELKÉPZELÉSEK A KOZMOSZRÓL

Az emberiség alig 50 éve foglalkozik űrkutatással. A több évezredes múltra visszatekintő csillagászatot, vagyis hogy távcsövekkel bámulunk felfelé az égbe most ne számítsuk bele ebbe. Amióta képesek vagyunk fölkapaszkodni a légkörön túlra, orbitális pályára, netán szondákat küldhetünk a szomszédos bolygókra, kétségtelenül kitágult az emberiség kollektív tudatának látóköre. Már nem csak a Föld felszíne létezik a számunkra, hanem egy mérhetetlenül nagyobb közeg is elérhetővé vált, amiben mi csupán jelentéktelen porszemek vagyunk.
Az emberiség hozzáállását a világűrhöz jól mutatja a science fiction műfaja, ami elsősorban irodalmi alkotásokon és filmeken keresztül igyekszik feltárni az előttünk álló kozmikus jövőt. A sci-fiben van helye a párhuzamos dimenzióknak, az időutazásnak, a hipertérnek, a csillagközi űrutazásnak, a földönkívüli életnek és az ezek meglétéből fakadó következményeknek. A tudomány ehhez képest messze le van maradva, s csupán óvatosan tapogatózva mer ezekhez az izgalmas témákhoz nyúlni. Pedig itt van a legtöbb kutatnivalónk!
Ebben az írásomban két olyan "apróságra" szeretném felhívni a figyelmet, amik az emberiség kozmikus jövőképének jelenleg részei, és általánosan elterjedtnek, sőt elfogadottnak tűnnek a többség számára. Attól függetlenül, hogy az alaposabb vizsgálódás fényében egyik sem állja meg a helyét a valóságban.

2. ELKÉPZELÉSEK AZ ŰRUTAZÁSRÓL

Kezdetben volt Jules Verne és a Holdra kilőtt ágyúgolyó, benne három emberrel. Aztán jött Ciolkovszkij a kormányozható, több lépcsős űrrakétával, majd Wernher von Braunék mindezt megvalósították, szinte hihetetlenül rövid idő alatt. Azóta is ezt sulykolják az emberiség fejébe, hogy a világűrben közlekedni rakéta meghajtásos járművel kell, lehet, ez a "korszerű".
Erről először is tudnunk kell, hogy a rakéta meghajtás iszonyúan drága, környezetszennyező, balesetveszélyes, alacsony hatásfokú, és a máig büszkén mutogatott amerikai és orosz űrhajók bizony nem éppen a manőverező képességükről, mozgékonyságukról híresek. Egyszóval alig jobbak az eldobott kődarabnál. Az amerikai space shuttle-t úgy is becézik a pilótái, hogy "repülő féltégla".

A regényekben és filmekben persze a túlfűtött fantáziájú alkotók már megoldottnak tekintik az ilyen technikai apróságokat, és főként a repülőgépek képességeivel rendelkező űrhajókat képzelnek el a jövőben. Pedig aki egy picit is utánaszámol, az hamar rájöhet, hogy a reaktív, nyílt inerciarendszerű meghajtás egyáltalán nem alkalmas a világűrbeli távolságok legyőzésére. A kémiai hajtóanyagokkal (szilárd és folyékony) történő működtetés meg pláne nem. Még a konzervatív tudományos előrejelzések, jóslatok és tervek is inkább nukleáris atomrakétákról, fúziós üzemanyagokról, foton és lézer hajtóművekről, sőt antianyag meghajtásról értekeznek. De ezek még mindig a fénynél lassabb közlekedési eszközök lennének, amik a csillagközi távolságok emberileg hatékony legyűrésére nem igazán alkalmasak.

Az antigravitációról, a zárt inerciarendszerű hajtóművek fejlesztéseiről nagy csend van mindenfelé, pedig sok találmányt adtak már be a szabadalmi hivatalokba ezen témákban. Talán épp azért nem beszélnek róluk, mert ezek az ötletek működnek és nagyon jól hasznosíthatók katonai téren. A még gyorsabb, fénynél sebesebb közlekedésre pedig ott vannak a féreglyukak, hiperterek, teleportációs és térugrásos technikák a sci-fi szerzők számára.
Amit különösnek találok, az a sci-fiben megmutatkozó szűklátókörűség, ahogy szolgaian követi a tudomány által kijelölt korlátokat, mintha nem is léteznének más megoldások. A mai napig a fantasztikus filmek elsöprő többségében ott világítanak, lángolnak és füstölnek a rakétahajtóművek lámpácskái, effektjei. Néha ugyan előfordul, hogy más típusú megoldások is felbukkannak, de azok főleg az idegen lények technológiájára jellemzők. Vajon miért? Sajátos szellemi korlátoltságról van ez esetben szó, ami mélyen beépült az emberek tudatába. Mert olyan jól néz ki, látványos, és "hangos" a filmben eldübörgő űrhajó, hogy csak úgy zeng tőle a világűr végtelen vákuuma!

Ezzel szemben mit látunk, ha végignézzük a különféle ufó észlelésekről készített filmfelvételeket? A bolygónk légterében grasszáló idegen űrhajók általában csendesek, nem rakéta elven működnek, de nem is követik az aerodinamika elveit. Gömbök, csészealjak, szivarok száguldoznak a fejünk felett, fittyet hányva a gravitációra. Képesek 6-10-szeres hangsebességgel repülni a légkörben, hangrobbanás okozása nélkül! Tetszés szerint feltűnnek és eltűnnek a megfigyelők elöl, mintha rutinszerűen értenének a térugráshoz. Fékezés nélkül tudnak megállni, menet közben derékszögben befordulni, fütyülve a gyorsulásra és a tehetetlenségre. Nincs olyan földi jármű, ami utánuk csinálná ezeket a nyaktörő manővereket!
Az a tény bizonyítja, hogy mindez megvalósítható, hogy látjuk működés közben, méghozzá rendszeresen itt, a felségterületünkön. Nem kell érte iszonyú messzeségekbe expedíciókat indítanunk, hogy elleshessük az idegenektől a megoldásokat. Idehozzák azt ők maguk, miközben a dolgukat végzik a mi házunk táján. Az a tapasztalatunk pedig, hogy nem észleljük az ufók rádióadásait (lásd: a SETI program látványos kudarca), még nem jelenti azt, hogy nem kommunikálnak egymással vagy az anyabolygójukkal. Ők egyszerűen nem elektromágneses hullámokat használnak távközlésre. Ez ugyanis rettentően lassú, akár a fény (kozmikus méretekben).

3. ELKÉPZELÉSEK AZ IDEGEN LÉNYEKRŐL

A különféle értelmes (vagy annak látszó) idegen lényekről szintén meglehetősen furcsa, kimondottan antropomorf (emberhez hasonló) elképzeléseink vannak kollektíve. A filmekben hemzsegnek a két lábon járó, többnyire emberszerű, de rondán elmaszkírozott lények. A hangsúly persze a csúnyaságon van, amit a bőr, szőrzet és végtag kialakítással próbálnak hangsúlyozni a trükkmesterek. A nem humanoid jellegű lények pedig még ocsmányabbak. És aki ennyire ronda, az nyilván primitív is, sőt kimondottan rossz, gonosz, ellenséges az emberiséggel szemben.

Ahogyan a különféle nemzetiségű, bőrszínű, kultúrájú emberek sem szívlelik egymást a Földön, úgy ezt kivetítve a kozmoszra, képzeletben benépesítjük azt ezernyi rusnya döggel, akik kedvenc elfoglaltsága a mi leigázásunk és felfalásunk. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy nem futhatunk össze valamikor a jövőben ilyen lényekkel, mert nyilván vannak, lehetnek rosszindulatú, gonosz intelligenciák is a világegyetemben, akik éppoly fajgyűlölők, mint mi. A felfalás már rázósabb dolog, és némi biológiai összeférhetőséget feltételez molekuláris és genetikai szinten. A rondaság vagy szépség pedig szubjektív kategória, de az biztos, hogy lenniük kell olyan idegeneknek is, akiket még szebbnek és tökéletesebbeknek fogunk majd találni, mint saját magunkat.

A másik furcsa dolog a testméret redukálása. A filmekben, regényekben az idegenek általában akkorák vagy alig kisebbek, nagyobbak, mint mi. Ezzel szemben a kozmoszban élő felsőbb intelligenciákkal való, médiumokon keresztüli kapcsolattartásokból tudjuk, hogy értelmes lények mindenféle méretben előfordulnak az univerzumban, nagyjából egy centitől száznyolcvan méterig. Az életkoruk is széles skálán mozog, a néhány napostól a sok tízezer évesig, a testüket felépítő kémiai elemek pedig nem minden esetben kompatibilisek a mi bioszféránkéval. Furcsa látvány nagyon, amikor egy filmben tömegével hemzsegnek olyan idegen lények, akik mind nyugodtan beszívják az emberi légkört, mintha odahaza is ehhez szoktak volna. A különböző bioszférák eltérő mikroba állományáról, az idegen betegségekről, járványokról nem is szólva, amik oda-vissza mindkét fajt megfertőzhetik és kipusztíthatják.

Jó volna, ha a sci-fi művek nem csak akciódús fantáziálásokban merülnének ki, hanem valamivel közelebb kerülnének a valósághoz, amivel majd tényleg szembe kell néznünk "odakint". A lakosság felvilágosításában döntő szerepe van az irodalomnak és a filmnek, s ennek színvonaláért maguk az alkotók a felelősek. Jó volna, ha tisztában lennének vele, mit jelent lényegében sci-fi szerzőnek lenni, s befolyásolni a közvéleményt. Mert nagyon nem mindegy, hogy a fajunk milyen általános hozzáállással lép ki a szülőbolygójáról a végtelenbe, hogy megismerkedjen a szomszédaival, a "lakótársaival".

Felhasznált irodalom:
Fodor L. István - Földön kívüli élet. Natura Kiadó, 1984.
Makra Zsigmond - Űrhajózás holnapután. Gondolat zsebkönyvek, 1986.
Wendelle C. Stevens - Látogatók, Ufonauták a Zéta Reticuliról. Új Vénusz Lap- és Könyvkiadó, 1992.
Ufo album. Új Vénusz Lap- és Könyvkiadó, 1993.

Készült: 2002.09.25. - 10.15.

Vissza a tartalomhoz

Következő írás