LÉTSZÜNET
Az univerzumot fenntartó központi térforrás a teremtés folyamatát szakaszokra, meghatározott ciklusokra tagolja. Ezekről a legtöbbet a hindu vallási irodalomból tudhatunk meg, ahol teremtési korszakoknak vagy Brahma nappalainak és éjjeleinek nevezik őket (lásd: a Srímad Bhágavatam köteteit).
Az univerzumunk teremtése alapvetően három szakaszra tagolható. Az első a felfúvódás, kiterjedés, amikor a Mindenható kiárasztja magából a világot és létrehozza azt. Mivel nem tudjuk, pontosan mekkora is az univerzumunk, hisz nem látunk el a távcsöveinkkel az egyik végétől a másikig, ezért egyelőre azt sem tudjuk, mennyi ideig tarthat ez a folyamat. A második szakasz a lebomlás és megszűnés, mikor a térforrás szünetet tart a téridő keltésében. Ekkor az univerzum közepéből kiindulva, gömbszerűen szétárad egy létezési szünet a rendszerben, ami mindent semmivé tesz előre haladtában. Ez a létszünet.
A harmadik szakasz a gondolkodás és tervezés időszaka a térforrás számára. Ilyenkor az éppen véget ért teremtési ciklus során összegyűjtött tapasztalatait igyekszik rendszerezni, elemezni, hogy tanulva a hibákból, a következő korszak teremtését már jobbra készíthesse. Ez a folyamat a teremtés evolúciója, melynek során az Isteni Értelem önmaga megismerésén, és megteremtésén keresztül törekszik a lehető legjobbat, és legtökéletesebbet megalkotni önmagából, önmagának. Utána jöhet a következő kiterjedés.
A létszünet a teremtésben felfogható egyfajta információs megtisztulásként, újrakezdésként is. Ilyenkor minden, ami addig volt, egy pillanat alatt megsemmisül, letörlődik, ahogy a téridő hullámterének hiánya eléri őt. Legyen az anyagi részecske vagy fénykvantum, egy porszemtől a bolygókon vagy csillagokon át a galaxisokig, nem menekülhet a semmivé enyészés elöl. Ez vonatkozik az emberi, állati és növényi lelkekre is, mivel csak a saját térforrással rendelkező istenségek képesek megmaradni a megszűnési eseményfront mögött uralkodó őskáosz hullámterében. Gyakorlatilag az ember a testével és a lelkével együtt hamarább lebomlik, totálisan annihilálódik, mintsem ideje lenne azt észrevenni. Nem kell hát aggódni miatta, hogy fájdalmas lenne a dolog, mivel a létszünet fénysebességgel terjed végig az univerzumon.
Az egyes teremtési ciklusok a feltételezéseink szerint nagyobb és kisebb létszünetekre tagolódhatnak. A nagyokat követően sokáig nem kezd bele a Mindenható az új ciklusba, hanem emészti a felhalmozott tapasztalatokat, emberileg felfoghatatlanul hosszú ideig. A kisebb létszünetek azonban csak néhány másodpercig tarthatnak vagy még addig sem. Ilyenkor csak gyorsan végigsöpör az univerzumon egy téridő mentes réteg, héjszerű nemtér-nemidő szeparátor, ami mögött, aminek gömbjén belül azonnal egy másik, új téridő teremtése kezdődik meg. Ez a módszer kiválóan alkalmas a kívülről érkező információs fertőzések, káros behatások elsöprésére, kitakarítására, amik összezavarhatják és a pusztulásba dönthetik az univerzum tervezett és irányított rendjét.
A létszünet közeledése csillagászati távcsövekkel vagy gravitációs érzékelőkkel nem látható, mivel a távoli dolgok megszűnésének eseménye is csak olyan gyorsan terjed (mint információ), amilyen gyorsan jön felénk a láthatatlan halál. Az egyetlen használható módszer eme veszély felderítésére az, ha a csillagrendszerünk köré, egy képzeletbeli gömb felszíne mentén kihelyezünk fluidszálas érzékelőket. Ezek időszálasan legyenek összekapcsolva egy, a bolygónkon elhelyezett berendezéssel, aminek csak annyi a dolga, hogy a vonalak meglétét, épségét ellenőrizze. Amikor ezeket az érzékelőket eléri a térhiány, az anyagukat alkotó részecskék megsemmisülnek. Mivel pedig az egy párt alkotó proton és elektron egymást keltik, és nem képesek egymás nélkül fennmaradni, ugyanabban a pillanatban a földi állomáson is elpukkan, annihilálódik az időszál innenső végén lévő részecske is. Ennek alapján máris két dolgot tudhatunk biztosan. Milyen irányból közeledik a létszünet, vagyis merrefelé van az univerzumunk középpontja, és milyen messze van tőlünk jelenleg, tehát mennyi időnk van felkészülni az érkezésére.
A kérdés csak az, mit lehet tenni ilyenkor az imádkozáson kívül? Például meg lehet szökni a térhiány elöl. Ha a fajunk képes rá, hogy több fényévnyi távolságra a Földtől időszálas műszereket helyezzen ki a mélyűrbe, akkor arra is képes, hogy csillagközi űrhajókat építsen, melyek térugrással közlekedve gyorsabban haladhatnak a fénysebességnél. Ekkor űrhajókra költöztetve a népet vagy annak egy részét, idejében elmenekülhetünk kifelé, az univerzum pereme irányába, s letelepedhetünk valahol a távolban. Ez persze csak időnyerésnek jó, mert a szeparációs front előbb-utóbb elér oda is, és az univerzum peremére érve szembe kell néznünk a tömör neutron fallal, a Nagy Vonzóval, ami ugyanúgy halálos veszélyt jelent ránk nézve. Vagyis nem futhatunk el a halál elöl (akármeddig).
Meg lehet próbálni önálló univerzumot alapítani, teremteni kint az őskáoszban és kiköltözni oda. Ehhez magas szinten kell ismerni a teremtés fizikáját, és mindazokat a veszélyeket, melyek a nemtér-nemidőben, a feneketlen mélységben leselkednek a világbuborékunkra. Másik univerzumba átköltözni ennél sokkal problémásabb lenne, mivel valószínűleg nem látnának minket ott szívesen a helybeli teremtők. Mi sem szeretjük, ha holmi jöttmentek (létezési menekültek) belerondítanak a magukkal hozott létinformációikkal a teremtésünkbe (lásd: Az információs elzajosodás című írást).
Ígéretes ötletnek tűnik viszont az átköltözés a saját, felújított univerzumunk buborékába. Ehhez először is expedíciót kell küldeni a megsemmisülési hullámfront "mögé", hogy felderítse, van-e téridő azon túl valahol. Amennyiben a (kis) létszünet csak egy vékony réteg, a mögöttes, új világba űrhajókon átugrálhatunk, és kereshetünk vagy csinálhatunk magunknak új csillagrendszert, bolygót, élőhelyet. Az ilyen térhiányok a Mindenható számára főként azért hasznosak, mert minden olyan fajt és civilizációt letakarítanak az univerzumból, amelyik nem elég fejlett hozzá, hogy ismerje ezt a veszélyt, észlelje és átugorja. A teremtés működésének pontos tudása nélkül pedig ez az átköltözés nem oldható meg.
Szó szerint létfontosságú tehát az emberiség számára, hogy értsük és tudjuk a teremtés titkait. Ennek a tudásnak tartósan meg kell maradnia, akár évezredeken keresztül is a civilizációnkban, mert bármikor szükség lehet rá. Őseink, akik évezredekkel ezelőtt települtek át ide a Földre különböző csillagrendszerekből, pontosan tisztában voltak ezzel, s a tudásuk lényegét sikerült máig átmenteniük az idő mélységein és a történelem pusztító viharain keresztül. Megtalálhatjuk az ősi szent iratainkban, mondáinkban és meséinkben, vallásainkban és a fajunk kollektív tudatában a darabkáit. Ennek az egyetemes és alapvető tudásnak a részeit igyekszünk most újra összekaparni és közzétenni, itt az Eseményhorizonton és máshol is, mindannyiunk érdekében. Mert a tudás az élet, a nem tudás a halál...Készült: 2002. január 09.