1. BEVEZETÉS - LEHETSÉGES KÖLCSÖNHATÁSOK A TEREMTÉSBEN
Az időfizikai világmodell két alkotóelemből
építi föl az egész teremtést.
Ezek a jelenpontok (Bindu) és az általuk
kibocsátott időhullámok (gömbszerű
eseményhorizont rétegek). A lehetséges
kölcsönhatások ebben a rendszerben
a következők.:
1. A pontok között pl.: ütköztetés.
2. A hullámok között pl.: taszítás.
3. A pontok és a hullámok között pl.: a
hullámok taszítják a pontokat.
A modell kizárásos alapon a harmadik lehetőséget
fogadta el a tovább
fejleszthető, dinamikus teremtés
létrejöttéért felelős
kölcsönhatásnak.
Ennek legfőbb indoka a másik két interakció
következményeiben rejlett.
Ha a jelenpontok által kibocsátott
időszférák taszítják és/vagy
megváltoztatják
egymást, csupán egy habszerűen
felfúvódó, cellás rendszerű
képződményt
kapunk. Amennyiben pedig a hullámok az
ütközéskor visszapattannak egymásról,
a mögöttük haladó fiatalabb
hullámrétegekkel is ütközni fognak, ami egy
vég nélküli, egyenletes vibrálást fog
eredményezni. Ebből a statikussá
váló hullámtérből pedig sehogyan sem
gondolható tovább a mindenség
felépülése.
Hasonló gondok merülnek fel akkor is, ha a
forrásokat akarjuk egymással
ütköztetni. Lássuk most az ebben a lehetőségben
rejlő problémákat.
2. AZ ÜTKÖZTETÉS
Próbáljunk meg két jelenpontot
ütköztetni egymással. Az első probléma,
amivel szembe kell néznünk az, hogy két nulla
méretű, transzcendens pont,
amiknek nincs mérhető felülete, hogyan
ütköztethető egymással? A második
probléma, hogy ezek semekkora távolságban
sincsenek egymástól a semmiben,
az őskáoszban amig megnyilvánulatlanok. Ha
megnyilvánulnak egymás számára,
akkor is csak időbeli távolság lesz köztük,
mert egy pont pusztán az időben
létezik, a térben nem, mivel nincs kiterjedése.
Ezen az sem változtat,
ha a téridőn belül vizsgáljuk a jelenséget,
hisz a tér szintén az idő egy
speciális megnyilvánulási formája. Ha
tehát az időben közelítünk egymáshoz
két jelenpontot, akkor nulla távolság
esetén ezek egy időpontot fognak
alkotni, s nem pedig két pontot egymás mellett,
lásd: A pontról című írást.
A legegyszerűbbnek az tűnik, ha egy mozgó forrást
ütköztetni próbálunk
egy állóval. Például egy tachiont
belevezetünk egy tardion hullámterébe.
Ahhoz, hogy ez sikerüljön, abszolút
pontossággal kell a tachion csúcsán
egzisztáló jelen haladási útvonalát
beirányoznunk a tardion jelene felé
(1. ábra). Az álló forrásnak ehhez pontosan
rajta kell lennie azon az egyenesen,
amit a tachion jelene által megtett út
meghosszabbításakor kapunk. A legkisebb
(nullánál nagyobb!) eltérés ettől az
egyenestől azt fogja eredményezni,
hogy a VÍZ típusú hullámtérbe
belépő TŰZ forrására egyre nagyobb szögben
hat a kifelé sodró, taszító
múlttér. A tardion tehát először
lassítani
kezdi a belérohanó tachiont (egységnyivel), majd
ellöki magától, mielőtt
elérhetné a közepén álló
forrást (2. ábra).
Ha a tachion irányzása abszolút pontos (ami a
gyakorlatban szinte kizárt),
az ütköztetés akkor sem fog sikerülni. A
VÍZ típusú hullámtérben mozgó
forrásra ugyanis nem csak a sugárirányú
taszítás, hanem az érintőirányú
oldalra sodró erő is folyamatosan hat. Ezt úgy lehetne
kikerülni, ha mindkét
forrás gyorsabban mozogna, mint a saját hullámai,
vagyis két tachiont kellene
egymásnak futtatni "szemből". Annak a
valószínűsége, hogy két sebesen
mozgó
pont így eltalálja egymást, szintén a nulla
körül van, de még ne adjuk
föl a reményt!
Tételezzük fel, hogy mégis sikerül valami
módon teljes pontossággal
összevezetni a két időforrást és
ténylegesen találkoznak. Mi történhet
egy ilyen rendkívül valószínűtlen esetben?
1. A két jelen ellöki egymást. Ekkor ugyanott
vagyunk, mintha nem is
találkoztak volna közvetlenül. Mivel egy jelenpont
mindig csak egy pontban
érintkezhet egy eseményhorizont réteg
gömbjével, objektíve nincs
különbség
a pont-hullám és a pont-pont interakcióban,
csupán a realizáció esélyei
eltérőek.
2. A jelenek egybeolvadnak, eggyé válnak. Ha
okforrásokról van szó,
ez bizony az egyik létező megszűnését jelenti
kívülről nézve. A kérdés
csupán az, melyik fog megszűnni és ezt mi dönti el?
Milyen következményekkel
jár az egyesülésük? Elképzelhető, hogy
belülről nézve nem szűnik meg az
egyik okforrás, hanem onnantól kezdve dupla
létsűrűséget fog generálni
az új Énok, ami kifelé vagy észrevehető
lesz vagy nem. És egyáltalán, van-e
értelme dupla létsűrűségről beszélni ez
esetben?
Ha ellenben másolati források egyesülnek,
vélhetően nem történik semmi
különös, hisz mindkettő csak látszat,
káprázat az idők tengerén. A virtuális
forráspontok egyébként sem hosszú
életűek, mivel keltési ciklusonként egyszer
megszűnnek és újrakeletkeznek a
másolódási rendszerük tagjaként.
Ennélfogva
az ő esetükben nem a Binduk fizikai
egyesüléséről beszélhetünk, hanem
inkább
az általuk hordozott egyedi információtartalom
összeolvadásáról és a maguk
után húzott időszálaik
összekapcsolódásáról.
3. Minden különösebb változás
nélkül áthalad egymáson a két
jelenpont.
Ez valószínűnek tűnik, mivel egy pontnyi "helyen" elvileg
korlátlan számú
pont elfér egymásban vagy egymás mellett,
körül, ahogy tetszik. Tehát mintegy
rengeteg "helyük van" rá, hogy elkerüljék
egymást a jelenben. Ezzel viszont
ugyanoda jutunk vissza, mintha el sem érték volna a
másikat, csupán a méretskálán
léptünk egy nagyságrendet lefelé a pontnyi
létezés belvilágában.
Mindezek alapján tehát azt mondhatjuk, hogy a
teremtésben gyakorlatilag
nem ütköztethetők egymással az időforrások a
szó hagyományos értelmében.
Az a naív idea tehát, amiben az isteni egységre
vágyó misztikusok reménykednek,
hogy a teremtés valaha is összeomlik, összeolvad,
egyesül egy pontban,
gyakorlatilag (véges és végtelen időn belül
egyaránt) kizárt.
Készült: 2002.09.12.