VÉDEKEZÉS EGY KÖZELI SZUPERNÓVA ROBBANÁS ELLEN

1. A LÖKÉSHULLÁM

A szupernóva robbanás során felfúvódó és szerterepülő lökéshullám front meglehetősen összetett szerkezetű. Első rétegét az eseményről tudósító gravitációs hullámok adják, mivel ezek emanációs sebességgel száguldanak és mindenen akadálytalanul áthatolnak. Közvetlenül utánuk jönnek a gyors, majd lassabb fénykvantumok, amik a felvillanást optikailag láthatóvá teszik. Elvileg elképzelhető, hogy a robbanás során szerinók is kilökődnek a csillagból, amik a fotinókkal együtt repülnek szanaszét az űrbe. Ezek aztán fokozatosan elnyelődnek a csillagközi gázfelhőkben, s minden kellően sűrű égitest az útjukat állja. Mivel az energiakvantumok szóródnak (irányt változtatnak) a változó összetételű közegen való áthaladáskor, az útjukba eső objektumok mögött árnyékkúpok képződnek a térben. Ezen kúpokon belül lehet takarásban maradni, védett helyen a nagy energiájú sugárzásoktól, amik pusztítólag hatnak a szerves élőlényekre.
Az energiakvantumokat követik a gyors, majd lassabb anyagi részecskék, amik áthatolóképességük és méretük alapján elkülönülnek idővel, egyre jobban széthúzódva a hullámfront sugárvonalai mentén. A sorban leghátul kullognak a nehéz atomok és molekulák, a hidrogéntől a nehéz kémiai elemekig, melyek később összeállhatnak kisebb-nagyobb égitestekké és Föld típusú bolygókat alkothatnak a csillag körül vagy a szomszédos, közeli csillagok környezetében.
Vizsgáljuk meg, mi történik akkor, ha egy szupernóva robbanás viszonylag közel, 30-50 fényévnyi távolságon belül következik be Naprendszerünkhöz. Erre a jelenlegi ismereteink szerint ugyan kevés az esély, mivel a szomszédos csillagok úgy 100 fényéves körzetben nincsenek a szupernóvává alakulás állapotában. Ez azonban a következő évezredekben még megváltozhat. Túl keveset tudunk a csillagok belsejében lejátszódó fizikai folyamatokról ahhoz, hogy magabiztosan elvethessük az efféle kozmikus kataklizma lehetőségét. A katasztrófa elhárítására való felkészülést pedig soha nem lehet elég korán elkezdeni.

2. A KATASZTRÓFA HATÁSAI

A sok fényéves távolság miatt a felrobbanó, majd összeomló csillag gravitációs változásai minimális hatást gyakorolnak a Naprendszer égitestjeire. Így az elsőként megérkező gravitációs hullámok rengései javarészt belesimulnak az univerzum háttérzajába, s csupán műszeresen lesznek észlelhetők.
Az ezt követő fénysugárzás ellenben komoly veszélyt jelent a bolygónkra nézve, mert akadálytalanul áthatol a Naprendszert övező dimenzióbuborékon, a térbúrán. Ez 30-50 fényévnyi távolságon belül csak minimális szóródást szenved, energiája pedig oly hatalmas, mintha egy második (pontszerű) Nap jelenne meg az égen.
Ha a sugárzási front vastagabb 12 fényóránál, azaz több, mint 12 órán át látjuk intenzíven ragyogni, akkor akár a Föld egész felszínét elérheti és felperzselheti, a távolságtól, iránytól és intenzitástól függő mértékben. Ez igen valószínű, mivel az eddig ismert távoli szupernóvák legalább három napon át ragyogtak az égen, de volt amelyik egy hétig is világított, mielőtt elhalványult volna.
Annak sajnos elenyésző a valószínűsége, hogy a Föld éppen a Nap vagy a Hold takarásában legyen, viszonylagos biztonságban. A Hold ráadásul túl kis árnyékot vet a Föld felszínére ahhoz, hogy hatékonyan megvédjen minket, valamint relatíve gyorsan mozog az égen a Naphoz képest (a szupernóva irányából nézve a Földet).
Ha az ekliptika síkjából érkezik a sugárzás, a Föld egyenlítői és mérsékelt övi területeit világítja be elsősorban. Ha valamelyik pólus irányából, akkor csak az északi vagy déli féltekén lesz látható. Intenzív sugárzás esetén az első esetben túlhevülhetnek az egyenlítői területek, ami hurrikánokat okozhat, leégetheti a növényzetet, illetve szélsőséges esetben még az óceánok vizét is elkezdheti felforralni. A légkörbe kerülő nagy mennyiségű vízgőz idővel be fogja takarni a felszínt, de addigra már valószínűleg késő lesz. Az élővilág java része elpusztul. Szélsőséges esetben még az is elképzelhető, hogy kigyulladnak az erdők és minden hamuvá ég, mintha atomtűz perzselné fel a világot.
Ha valamelyik sarkvidéket éri a sugárzás, megolvadhat a jégtakaró (gleccserek, hegyvidéki hósapkák). Néhány nap alatt több millió tonna édesvíz kerülhet az óceánokba, ami amellett, hogy megemeli a vízszintet és áradásokat okoz a partokon, megváltoztatja a tengeri áramlásokat is. A légköri viharok ebben az esetben is megélénkülnek, további pusztításokat okozva az egész féltekén.
Az már csupán mellékes körülmény, hogy a fényözön ionizálhatja a légkör egy részét, sőt akár le is sodorhatja az űrbe, ha van hozzá elég tolóereje. Ez erős sarki fényt fog produkálni az egész égbolton. Az ionizáció szinte lehetetlenné teszi majd az elektromágneses távközlést mind a felszínen, mind a környező világűrben, tehát jó időre megszakadnak a műholdas kapcsolatok is.
Ezután következik a részecskezápor. A Naprendszert övező dimenzióbuborék elvileg megvéd minket az anyagi részecskéktől, amit a különféle csillagközi gázfelhők részben elnyelnek, részben lefékeznek, mire ideér hozzánk. Közeli robbanás esetén azonban erre nem biztos, hogy számíthatunk. Érdekes kérdés, hogy ebben az esetben az intenzív részecskeáram vajon átszakítaná-e a térbúrát? Nem tudjuk, mekkora nyomásnak képes ellenállni a pajzs és mi történik, ha beszakad és megnyílik egy darabon. Ebben az esetben a nagy sebességű anyagfelhő (protonok, neutronok, elektronok) úgy viselkedne, mint a napszél. Próbálná lefújni a Föld atmoszféráját, s közben ionizálná azt, látványos fényjelenségeket okozva az égen.
Persze nem sokan örülhetnének a látványnak, mivel a beérkező gyors neutronok minden élőlényt elpusztítanának másodpercek alatt a felszínen, mintha több ezer neutronbomba robbanna a fejünk felett. Ilyen körülmények között csak a vízi élőlényeknek van esélye az életben maradásra. Egyedül a kellően vastag vízréteg szigeteli le ugyanis a neutronsugárzást. A töltött részecskék ráadásul szupervillámok formájában csapnának le az égből, további pusztítást okozva abban, ami esetleg megmaradt a korábbi csapások után.
A katasztrófa végére a Föld légkörében rengeteg vízgőz halmozódna fel, mindenhol viharok tombolnának, szakadna az eső és a hirtelen felmelegedést erős lehűlés követné, hasonló a meteorit télhez. Az eső gyorsan eloltaná az erdőtüzeket, s az esetleges túlélőknek egy totálisan elpusztult tájon kellene életben maradniuk.
Ha a kataklizma csak a bolygó egyik felét érte, viszonylag gyorsan regenerálódna a növényzet és nagy nehézségek árán folytatni lehetne az életet a sértetlen területeken. Totális pusztulás esetén azonban szinte semmi esélye nem maradna a maradék emberiségnek az újrakezdésre. Akár évezredekbe is beletelhetne, mire legalább részben kiheverné a felszíni élővilág a csapást.

3. AZ ELŐREJELZŐ RENDSZER

Ahhoz, hogy bármit tehessünk egy ilyen szintű kataklizma ellen, először is tudnunk kell időben előre jelezni a közeledését. A csillagászoknak folyamatosan figyelniük kell több ezer fényéves körzeten belül az összes csillagot. Főleg azokat, amik elvileg közel lehetnek a szupernóva állapothoz. Hosszútávon kell gondolkodnunk, mivel a galaxisban a csillagok nem egyforma sebességgel keringenek a centrum körül. Az évezredek alatt a csillagok elmásznak az űrben egymáshoz képest. Egyesek eltávolodnak tőlünk, mások közelebb kerülnek, ami szükségessé teszi a rendszeres felméréseket.
Emellett történhetnek váratlan kozmikus kataklizmák is. Nem szabad kizárni annak a lehetőségét, hogy valamilyen ismeretlen, rendkívüli okból is felrobbanhat egy csillag. Akár egy (földönkívüli vagy saját fejlesztésű) fegyver hatására, akár mert összeütközött valamivel, stb. Ilyen lehetőség az égindulás nevű jelenség is, lásd a Kozmikus katasztrófák című írást.
Ha a három dimenziós térbúránk elmozdul a négy dimenziós beágyazási környezetében, szintén új csillagok jelenhetnek meg az égen, amiket korábban nem vettünk számításba. Persze az égindulással a Napisten simán elforgathatja a veszély útjából is a búrát, viszont a négy dimenziós Földet akkor is fenyegetni fogja a lökéshullám.
Mindezek miatt szükség van egy kihelyezett figyelmeztető rendszerre is a távcsöves megfigyelések mellett. Ezt egy 4-5 fényév sugarú gömb felszíne mentén kell elhelyezni, nagyjából egyenletes sűrűségben, hogy minimalizáljuk az érzékelők közti réseket. Egyszerű robotszondák, hosszú időre kihelyezett megfigyelő berendezések tökéletesen megfelelnek a célnak, amennyiben nem létesítünk telepeket a környező csillagok közelében, azok bolygóin. A legjobb, ha a szondák időszálon továbbítják az észlelési adatokat, mert így 4-5 évünk marad a felkészülésre. Kiszámíthatók a várható hatások és óvóhelyekre lehet telepíteni az embereket, növényeket, állatokat.
Ha nem egy szupernóva robbanás, hanem létszüneti zóna közeledik felénk, akkor persze ennyi idő nem biztos, hogy elég a Naprendszer evakuálására. Ahhoz, hogy legalább a lakosság egy kiválasztott, kis részét csillagközi űrhajókra tudjuk pakolni és útnak indíthassuk őket az ellenkező irányba, legalább 10-15 évre van szükség. Részletesen a témát lásd a Létszünet című írásban az Eseményhorizont 2002. évi anyagai között.
Amennyiben az emberiség technikailag lehanyatlik a jövőben, és felkészületlenül talál bennünket valamilyen kataklizma, még mindig van rá esélyünk, hogy előre értesüljünk róla és próbáljunk valamiképp mégis felkészülni. Ilyen alternatív megoldások lehetnek a jövőbelátók alkalmazása és az istenekkel kapcsolatot tartó sámánoktól kapott információk komolyan vétele. Ezeket a lehetőségeket eddig nem nagyon használta ki az emberiség, a különféle előítéletek miatt.

4. A VÉDEKEZÉSI LEHETŐSÉGEK

Az alábbiakban felsorolom azokat a reális és fantasztikus elképzeléseket, melyek révén elkerülhetnénk egy ilyen totális katasztrófát és jól-rosszul megvédhetnénk bolygónkat a hatásaitól. Egy szupernóva robbanás lökéshulláma ellen kézenfekvőnek tűnik valamilyen pajzzsal, elhárító ernyővel védekezni, ami leárnyékolja a bejövő sugárzást. Itt azonban óriási méretekről van szó. Gondoljunk arra, hogy a Föld korongjának átmérője meghaladja a 12000 kilométert.
A hozzánk legközelebbi természetes "védőpajzs" a Hold. Ha képesek lennénk a pályáját megváltoztatni, a földönkívüliek által beleszerelt manőverező hajtóművek segítségével vagy saját hajtóműveket telepítve a felszínére, talán manőverezhetnénk vele úgy, hogy legalább részben eltakarja a fényözönt. Ennek során persze közelebb kellene hozni a Földhöz és stabilan irányban tartani, ami óriási energia igénnyel járna, nem beszélve a mellékhatásokról. Az ég egy adott pontján lebegtetett Hold óriási dagályt, szökőárat csinálna az óceánokon, nem beszélve a földrengésekről és vulkánkitörésekről, amikor elmozdítja a kontinentális kőzetlemezeket. Nem sok értelme van megmenekülni a halálra perzselődéstől, ha közben belefulladunk a vízözönbe.
Jóval olcsóbb és egyszerűbb megoldás lenne inkább az űrben, orbitális pályán összeszerelni egy hatalmas védőpajzsot, amivel eltakarhatnánk a Földet. Ennek legalább 13-15000 kilométer átmérőjűnek kellene lennie, hogy a légkört is megvédje, még akkor is, ha kicsit ingadozik az űrben és elcsúszik oldalra például egy műszaki hiba következtében. Az ernyőt számos manőverező hajtóművel kellene stabilan pályán tartani, nehogy az óriási fénynyomás elsodorja, s ráborítsa a bolygóra, mint valami gigantikus leplet. Az atmoszférának ütközve persze a napernyő valószínűleg elégne, a nagyobb darabjait (merevítők, hajtóművek) kivéve. A fényvisszaverő felületnek ugyanakkor képesnek kellene lennie (legalább egy darabig, azaz pár hónapig) ellenállni a mikrometeoroknak, a napszélnek és a Föld körül felhalmozódott kisebb űrhulladékoknak is.
A legfantáziadúsabb megoldás egyébként az lenne, ha a Földre szerelnénk hajtóművet és egyszerűen a Nap mögé vinnénk, mint valami űrhajót. Ezt akár téri hajtóművekkel, akár térugrással csinálnánk, mindenképpen súlyos gravitációs zavarokkal járna a belső bolygórendszerben. A Hold mellett a Vénusz és a Mars pályáját is megbolygatná. Téri hajtóművekkel egyébként sem lehet túl heves manővereket végezni, mert a gyorsulástól kilöttyennek az óceánok és lemossák a kontinenseket.
A térugráshoz térváltóművek és hullámtér erősítők kellenek, amiket ráadásul a bolygómagban kell elhelyezni, mert a hatásuk gömbszimmetrikus. A efféle manőverekhez szükséges technológiával azonban (jelenlegi ismereteink szerint) még a nálunk sokkal fejlettebb földönkívüli fajok sem rendelkeznek. Persze ha meglenne a technológia, akkor eleve nem volna értelme a Nap mögé vinni a bolygót. Bőven elég lenne az is, ha csak ideiglenesen átemeljük a Földet valamelyik párhuzamos téresszenciába, amíg a fényhullámfront át nem vonul a pozíciónkon.
Megfelelő erőtérpajzs technológiával planetáris védőburok is generálható a Föld köré, ami nem csak a mikrometeoroktól és a napszéltől véd meg, hasonlóan a bolygó mágneses teréhez, hanem megfelelő beállítás esetén a fényt is kizárná. A módszer hátránya főleg akkor jelentkezne, ha nem tudnánk aszimmetrikus pajzsot készíteni, hogy csak a szupernóva irányába takarjon. Ekkor a saját Napunk elől is elzárnánk a felszínt. Amennyiben napokig eltartana a sugárzás, a földi légkör a totális éjszakai sötétségben intenzíven lehűlne. A hő ugyan nem szökne meg a világűrbe, hisz a pajzs azt is bent tartaná, de eloszlana a felső légkörben és így fagypont alá hűlnének még az egyenlítői területek is. Ha túl alacsonyan húzzuk meg a pajzs vonalát, akkor a rajta kívül rekedő légkört lefújja a sugárzás, ha túl magasan akkor meg nagyon lehűl a felszín. Hatékony megoldást tehát egy szabályozható fényáteresztő képességű pajzs jelentene. Amolyan napszemüveg, ami csak részben árnyékolná le a sugárzást.

Készült: 2005.04.15.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz