VÉDEKEZÉS EGY KÖZELI SZUPERNÓVA
ROBBANÁS ELLEN
1. A LÖKÉSHULLÁM
A szupernóva robbanás során felfúvódó és szerterepülő lökéshullám front
meglehetősen összetett szerkezetű. Első rétegét az eseményről tudósító
gravitációs hullámok adják, mivel ezek emanációs sebességgel
száguldanak és mindenen akadálytalanul áthatolnak. Közvetlenül utánuk
jönnek a gyors, majd lassabb fénykvantumok, amik a felvillanást
optikailag láthatóvá teszik. Elvileg elképzelhető, hogy a robbanás
során szerinók is kilökődnek a csillagból, amik a fotinókkal együtt
repülnek szanaszét az űrbe. Ezek aztán fokozatosan elnyelődnek a
csillagközi gázfelhőkben, s minden kellően sűrű égitest az útjukat
állja. Mivel az energiakvantumok szóródnak (irányt változtatnak) a
változó összetételű közegen való áthaladáskor, az útjukba eső
objektumok mögött árnyékkúpok képződnek a térben. Ezen kúpokon belül
lehet takarásban maradni, védett helyen a nagy energiájú sugárzásoktól,
amik pusztítólag hatnak a szerves élőlényekre.
Az energiakvantumokat követik a gyors, majd lassabb anyagi részecskék,
amik áthatolóképességük és méretük alapján elkülönülnek idővel, egyre
jobban széthúzódva a hullámfront sugárvonalai mentén. A sorban leghátul
kullognak a nehéz atomok és molekulák, a hidrogéntől a nehéz kémiai
elemekig, melyek később összeállhatnak kisebb-nagyobb égitestekké és
Föld típusú bolygókat alkothatnak a csillag körül vagy a szomszédos,
közeli csillagok környezetében.
Vizsgáljuk meg, mi történik akkor, ha egy szupernóva robbanás
viszonylag közel, 30-50 fényévnyi távolságon belül következik be
Naprendszerünkhöz. Erre a jelenlegi ismereteink szerint ugyan kevés az
esély, mivel a szomszédos csillagok úgy 100 fényéves körzetben
nincsenek a szupernóvává alakulás állapotában. Ez azonban a következő
évezredekben még megváltozhat. Túl keveset tudunk a csillagok
belsejében lejátszódó fizikai folyamatokról ahhoz, hogy magabiztosan
elvethessük az efféle kozmikus kataklizma lehetőségét. A katasztrófa
elhárítására való felkészülést pedig soha nem lehet elég korán
elkezdeni.
2. A KATASZTRÓFA HATÁSAI
A sok fényéves távolság miatt a felrobbanó, majd összeomló csillag
gravitációs változásai minimális hatást gyakorolnak a Naprendszer
égitestjeire. Így az elsőként megérkező gravitációs hullámok rengései
javarészt belesimulnak az univerzum háttérzajába, s csupán műszeresen
lesznek észlelhetők.
Az ezt követő fénysugárzás ellenben komoly veszélyt jelent a bolygónkra
nézve, mert akadálytalanul áthatol a Naprendszert övező
dimenzióbuborékon, a térbúrán. Ez 30-50 fényévnyi távolságon belül csak
minimális szóródást szenved, energiája pedig oly hatalmas, mintha egy
második (pontszerű) Nap jelenne meg az égen.
Ha a sugárzási front vastagabb 12 fényóránál, azaz több, mint 12 órán
át látjuk intenzíven ragyogni, akkor akár a Föld egész felszínét
elérheti és felperzselheti, a távolságtól, iránytól és intenzitástól
függő mértékben. Ez igen valószínű, mivel az eddig ismert távoli
szupernóvák legalább három napon át ragyogtak az égen, de volt amelyik
egy hétig is világított, mielőtt elhalványult volna.
Annak sajnos elenyésző a valószínűsége, hogy a Föld éppen a Nap vagy a
Hold takarásában legyen, viszonylagos biztonságban. A Hold ráadásul túl
kis árnyékot vet a Föld felszínére ahhoz, hogy hatékonyan megvédjen
minket, valamint relatíve gyorsan mozog az égen a Naphoz képest (a
szupernóva irányából nézve a Földet).
Ha az ekliptika síkjából érkezik a sugárzás, a Föld egyenlítői és
mérsékelt övi területeit világítja be elsősorban. Ha valamelyik pólus
irányából, akkor csak az északi vagy déli féltekén lesz látható.
Intenzív sugárzás esetén az első esetben túlhevülhetnek az egyenlítői
területek, ami hurrikánokat okozhat, leégetheti a növényzetet, illetve
szélsőséges esetben még az óceánok vizét is elkezdheti felforralni. A
légkörbe kerülő nagy mennyiségű vízgőz idővel be fogja takarni a
felszínt, de addigra már valószínűleg késő lesz. Az élővilág java része
elpusztul. Szélsőséges esetben még az is elképzelhető, hogy
kigyulladnak az erdők és minden hamuvá ég, mintha atomtűz perzselné fel
a világot.
Ha valamelyik sarkvidéket éri a sugárzás, megolvadhat a jégtakaró
(gleccserek, hegyvidéki hósapkák). Néhány nap alatt több millió tonna
édesvíz kerülhet az óceánokba, ami amellett, hogy megemeli a vízszintet
és áradásokat okoz a partokon, megváltoztatja a tengeri áramlásokat is.
A légköri viharok ebben az esetben is megélénkülnek, további
pusztításokat okozva az egész féltekén.
Az már csupán mellékes körülmény, hogy a fényözön ionizálhatja a légkör
egy részét, sőt akár le is sodorhatja az űrbe, ha van hozzá elég
tolóereje. Ez erős sarki fényt fog produkálni az egész égbolton. Az
ionizáció szinte lehetetlenné teszi majd az elektromágneses távközlést
mind a felszínen, mind a környező világűrben, tehát jó időre
megszakadnak a műholdas kapcsolatok is.
Ezután következik a részecskezápor. A Naprendszert övező
dimenzióbuborék elvileg megvéd minket az anyagi részecskéktől, amit a
különféle csillagközi gázfelhők részben elnyelnek, részben lefékeznek,
mire ideér hozzánk. Közeli robbanás esetén azonban erre nem biztos,
hogy számíthatunk. Érdekes kérdés, hogy ebben az esetben az intenzív
részecskeáram vajon átszakítaná-e a térbúrát? Nem tudjuk, mekkora
nyomásnak képes ellenállni a pajzs és mi történik, ha beszakad és
megnyílik egy darabon. Ebben az esetben a nagy sebességű anyagfelhő
(protonok, neutronok, elektronok) úgy viselkedne, mint a napszél.
Próbálná lefújni a Föld atmoszféráját, s közben ionizálná azt,
látványos fényjelenségeket okozva az égen.
Persze nem sokan örülhetnének a látványnak, mivel a beérkező gyors
neutronok minden élőlényt elpusztítanának másodpercek alatt a
felszínen, mintha több ezer neutronbomba robbanna a fejünk felett.
Ilyen körülmények között csak a vízi élőlényeknek van esélye az életben
maradásra. Egyedül a kellően vastag vízréteg szigeteli le ugyanis a
neutronsugárzást. A töltött részecskék ráadásul szupervillámok
formájában csapnának le az égből, további pusztítást okozva abban, ami
esetleg megmaradt a korábbi csapások után.
A katasztrófa végére a Föld légkörében rengeteg vízgőz halmozódna fel,
mindenhol viharok tombolnának, szakadna az eső és a hirtelen
felmelegedést erős lehűlés követné, hasonló a meteorit télhez. Az eső
gyorsan eloltaná az erdőtüzeket, s az esetleges túlélőknek egy
totálisan elpusztult tájon kellene életben maradniuk.
Ha a kataklizma csak a bolygó egyik felét érte, viszonylag gyorsan
regenerálódna a növényzet és nagy nehézségek árán folytatni lehetne az
életet a sértetlen területeken. Totális pusztulás esetén azonban szinte
semmi esélye nem maradna a maradék emberiségnek az újrakezdésre. Akár
évezredekbe is beletelhetne, mire legalább részben kiheverné a felszíni
élővilág a csapást.
3. AZ ELŐREJELZŐ RENDSZER
Ahhoz, hogy bármit tehessünk egy ilyen szintű kataklizma ellen, először
is tudnunk kell időben előre jelezni a közeledését. A csillagászoknak
folyamatosan figyelniük kell több ezer fényéves körzeten belül az
összes csillagot. Főleg azokat, amik elvileg közel lehetnek a
szupernóva állapothoz. Hosszútávon kell gondolkodnunk, mivel a
galaxisban a csillagok nem egyforma sebességgel keringenek a centrum
körül. Az évezredek alatt a csillagok elmásznak az űrben egymáshoz
képest. Egyesek eltávolodnak tőlünk, mások közelebb kerülnek, ami
szükségessé teszi a rendszeres felméréseket.
Emellett történhetnek váratlan kozmikus kataklizmák is. Nem szabad
kizárni annak a lehetőségét, hogy valamilyen ismeretlen, rendkívüli
okból is felrobbanhat egy csillag. Akár egy (földönkívüli vagy saját
fejlesztésű) fegyver hatására, akár mert összeütközött valamivel, stb.
Ilyen lehetőség az égindulás nevű jelenség is, lásd a Kozmikus
katasztrófák című írást.
Ha a három dimenziós térbúránk elmozdul a négy dimenziós beágyazási
környezetében, szintén új csillagok jelenhetnek meg az égen, amiket
korábban nem vettünk számításba. Persze az égindulással a Napisten
simán elforgathatja a veszély útjából is a búrát, viszont a négy
dimenziós Földet akkor is fenyegetni fogja a lökéshullám.
Mindezek miatt szükség van egy kihelyezett figyelmeztető rendszerre is
a távcsöves megfigyelések mellett. Ezt egy 4-5 fényév sugarú gömb
felszíne mentén kell elhelyezni, nagyjából egyenletes sűrűségben, hogy
minimalizáljuk az érzékelők közti réseket. Egyszerű robotszondák,
hosszú időre kihelyezett megfigyelő berendezések tökéletesen
megfelelnek a célnak, amennyiben nem létesítünk telepeket a környező
csillagok közelében, azok bolygóin. A legjobb, ha a szondák időszálon
továbbítják az észlelési adatokat, mert így 4-5 évünk marad a
felkészülésre. Kiszámíthatók a várható hatások és óvóhelyekre lehet
telepíteni az embereket, növényeket, állatokat.
Ha nem egy szupernóva robbanás, hanem létszüneti zóna közeledik felénk,
akkor persze ennyi idő nem biztos, hogy elég a Naprendszer
evakuálására. Ahhoz, hogy legalább a lakosság egy kiválasztott, kis
részét csillagközi űrhajókra tudjuk pakolni és útnak indíthassuk őket
az ellenkező irányba, legalább 10-15 évre van szükség. Részletesen a
témát lásd a Létszünet című írásban az Eseményhorizont 2002. évi
anyagai között.
Amennyiben az emberiség technikailag lehanyatlik a jövőben, és
felkészületlenül talál bennünket valamilyen kataklizma, még mindig van
rá esélyünk, hogy előre értesüljünk róla és próbáljunk valamiképp mégis
felkészülni. Ilyen alternatív megoldások lehetnek a jövőbelátók
alkalmazása és az istenekkel kapcsolatot tartó sámánoktól kapott
információk komolyan vétele. Ezeket a lehetőségeket eddig nem nagyon
használta ki az emberiség, a különféle előítéletek miatt.
4. A VÉDEKEZÉSI LEHETŐSÉGEK
Az alábbiakban felsorolom azokat a reális és fantasztikus
elképzeléseket, melyek révén elkerülhetnénk egy ilyen totális
katasztrófát és jól-rosszul megvédhetnénk bolygónkat a hatásaitól. Egy
szupernóva robbanás lökéshulláma ellen kézenfekvőnek tűnik valamilyen
pajzzsal, elhárító ernyővel védekezni, ami leárnyékolja a bejövő
sugárzást. Itt azonban óriási méretekről van szó. Gondoljunk arra, hogy
a Föld korongjának átmérője meghaladja a 12000 kilométert.
A hozzánk legközelebbi természetes "védőpajzs" a Hold. Ha képesek
lennénk a pályáját megváltoztatni, a földönkívüliek által beleszerelt
manőverező hajtóművek segítségével vagy saját hajtóműveket telepítve a
felszínére, talán manőverezhetnénk vele úgy, hogy legalább részben
eltakarja a fényözönt. Ennek során persze közelebb kellene hozni a
Földhöz és stabilan irányban tartani, ami óriási energia igénnyel
járna, nem beszélve a mellékhatásokról. Az ég egy adott pontján
lebegtetett Hold óriási dagályt, szökőárat csinálna az óceánokon, nem
beszélve a földrengésekről és vulkánkitörésekről, amikor elmozdítja a
kontinentális kőzetlemezeket. Nem sok értelme van megmenekülni a
halálra perzselődéstől, ha közben belefulladunk a vízözönbe.
Jóval olcsóbb és egyszerűbb megoldás lenne inkább az űrben, orbitális
pályán összeszerelni egy hatalmas védőpajzsot, amivel eltakarhatnánk a
Földet. Ennek legalább 13-15000 kilométer átmérőjűnek kellene lennie,
hogy a légkört is megvédje, még akkor is, ha kicsit ingadozik az űrben
és elcsúszik oldalra például egy műszaki hiba következtében. Az ernyőt
számos manőverező hajtóművel kellene stabilan pályán tartani, nehogy az
óriási fénynyomás elsodorja, s ráborítsa a bolygóra, mint valami
gigantikus leplet. Az atmoszférának ütközve persze a napernyő
valószínűleg elégne, a nagyobb darabjait (merevítők, hajtóművek)
kivéve. A fényvisszaverő felületnek ugyanakkor képesnek kellene lennie
(legalább egy darabig, azaz pár hónapig) ellenállni a mikrometeoroknak,
a napszélnek és a Föld körül felhalmozódott kisebb űrhulladékoknak is.
A legfantáziadúsabb megoldás egyébként az lenne, ha a Földre szerelnénk
hajtóművet és egyszerűen a Nap mögé vinnénk, mint valami űrhajót. Ezt
akár téri hajtóművekkel, akár térugrással csinálnánk, mindenképpen
súlyos gravitációs zavarokkal járna a belső bolygórendszerben. A Hold
mellett a Vénusz és a Mars pályáját is megbolygatná. Téri hajtóművekkel
egyébként sem lehet túl heves manővereket végezni, mert a gyorsulástól
kilöttyennek az óceánok és lemossák a kontinenseket.
A térugráshoz térváltóművek és hullámtér erősítők kellenek, amiket
ráadásul a bolygómagban kell elhelyezni, mert a hatásuk
gömbszimmetrikus. A efféle manőverekhez szükséges technológiával
azonban (jelenlegi ismereteink szerint) még a nálunk sokkal fejlettebb
földönkívüli fajok sem rendelkeznek. Persze ha meglenne a technológia,
akkor eleve nem volna értelme a Nap mögé vinni a bolygót. Bőven elég
lenne az is, ha csak ideiglenesen átemeljük a Földet valamelyik
párhuzamos téresszenciába, amíg a fényhullámfront át nem vonul a
pozíciónkon.
Megfelelő erőtérpajzs technológiával planetáris védőburok is
generálható a Föld köré, ami nem csak a mikrometeoroktól és a
napszéltől véd meg, hasonlóan a bolygó mágneses teréhez, hanem
megfelelő beállítás esetén a fényt is kizárná. A módszer hátránya főleg
akkor jelentkezne, ha nem tudnánk aszimmetrikus pajzsot készíteni, hogy
csak a szupernóva irányába takarjon. Ekkor a saját Napunk elől is
elzárnánk a felszínt. Amennyiben napokig eltartana a sugárzás, a földi
légkör a totális éjszakai sötétségben intenzíven lehűlne. A hő ugyan
nem szökne meg a világűrbe, hisz a pajzs azt is bent tartaná, de
eloszlana a felső légkörben és így fagypont alá hűlnének még az
egyenlítői területek is. Ha túl alacsonyan húzzuk meg a pajzs vonalát,
akkor a rajta kívül rekedő légkört lefújja a sugárzás, ha túl magasan
akkor meg nagyon lehűl a felszín. Hatékony megoldást tehát egy
szabályozható fényáteresztő képességű pajzs jelentene. Amolyan
napszemüveg, ami csak részben árnyékolná le a sugárzást.
Készült: 2005.04.15.
Következő írás
Vissza a tartalomhoz