Elkerülhetetlen velejárója az életnek, hogy folyton döntenünk kell, a legkülönfélébb ügyekben. Ez annyira nem kerülhető meg, hogy még a nem döntés is döntésnek számít, amikor felelőtlenül a környezetünkre bízzuk, mi történjen. Persze amikor döntünk, akkor sem szabad akaratunkból cselekszünk, hanem különféle kényszerítő körülményeknek engedelmeskedve.
A szabad akarat csupán annyit jelent, hogy szabadon akarhatunk bármit, nem azt, hogy szabadon eldönthetjük, mit tegyünk vagy mi történjen velünk és a számunkra fontos dolgokkal. A történéseket alapvetően a környezetünket meghatározó külső kényszerterek irányítják, amik mindannyiunkat sodornak, terelnek meghatározott irányokba. Ezen kényszerterek együttesét nevezzük univerzumnak, illetve az Isten által elrendelt sorsnak, végzetnek. A kényszertér egy olyan potenciálgát, akadály, ami útját állja a bennünket mozgató erőknek és eltereli azokat. Nem csupán fizikai akadályokra gondolunk itt, mint a természeti törvények, hanem elvontakra, képzetesekre is, mint a társadalmi játékszabályok, a belső gátlások és félelmek, továbbá mások szándékai, akarata.
A jó döntés gyakorlatilag azonos azzal, amit a kényszerterek aktuálisan előirányoznak a számunkra. Vagy engedünk neki vagy hiábavaló ellenállásra pazaroljuk az erőnket, folyamatosan veszteségeket szenvedve el. Az ellenkezés utólag mindig rossz döntésnek fog bizonyulni. De ha azt hisszük, hogy a beletörődés és engedelmeskedés jobb lesz, akkor sajnos tévedünk. Ha így lenne, soha senki nem lázadna fel a sorsa ellen, erőszakkal próbálva javítani a helyzetén. Akkor nem létezne agresszió, háború és a szenvedés fogalma is értelmét vesztené, sok más dologgal egyetemben.
Érdekes jelenség, hogy utólag szinte minden döntésünk rossznak bizonyul, a megváltozott szemlélőpontunknak köszönhetően. Ezt a választással együttjáró elkerülhetetlen veszteségek és a fizetett ár nagysága váltja ki belőlünk. Mert amikor döntünk, azt nézzük elsősorban, mit válasszunk az előttünk lévő lehetőségek közül, így kevésbé figyelünk a nem választott dolgokra. Utólag viszont meglátjuk, mi hiányzik a teljességhez, így a veszteségre (hiányra) kezdünk figyelni, azt hangsúlyozva ki önmagunk számára. Szemléletesen megfogalmazva: mindig az kellene, ami éppen nincsen.
Eme permanens ellentmondások miatt van az, hogy a döntéseink következményeiért szinte soha nem vállaljuk a felelősséget. A felelősség az, amikor meg tudunk felelni az élet által támasztott követelményeknek, kihívásoknak. Mivel minden jó döntésben van valami rossz is, a jó következményeket szeretjük felvállalni és a saját érdemünknek tulajdonítani. A rosszakat ellenben nem vállaljuk, és másokra hárítjuk, a rajtunk kívül álló dolgokat hibáztatva. Mivel a jóhoz vonzódunk, a rosszat kerüljük, a következmények teljes egészében mindig felvállalhatatlanok. Ez teszi a lelkeket felelőtlenné, más szóval gyermekivé, mert a döntéshez és cselekvéshez azt kell nézniük, miért lesz jó az adott dolog: az előnyökre kell koncentrálniuk.
A nem döntésnél és passzivitásnál azt nézzük, miért lenne rossz cselekedni, bármit is tenni a helyzet érdekében. A különféle hátrányokra koncentrálunk, de ekkor is a saját előnyeinket, nyereségünket nézzük, hogy milyen rosszat kerülhetünk el általa. Ez teljesen természetes és rendjénvaló dolog. Senki nem hibáztatható érte, bár természetesen mindig másokat hibáztatunk mindenért. Mert aki felelőtlen, az mindig másra hárítja a felelősséget. Aki pedig felelős, az mindig áldozatot hoz a környezetéért, tehát veszít és szenved.
Élni így igazából csak felelőtlenül lehet, féloldalas világszemlélettel, a dolgokhoz való aszimmetrikus hozzáállással. Végig nem gondolva előre a döntéseink minden következményét. A mérlegeléskor ugyanis sosem a valós helyzetet nézzük, hanem annak egy modelljét. Önkényes szempontok alapján kiemelünk bizonyos elemeket a világból és azok alapján hozzuk meg a szükségképpen tökéletlen döntésünket. A teljes rendszer figyelembe vétele ugyanis túl bonyolult és hosszadalmas lenne, ami aránytalanul nagy tudati kapacitást igényelne tőlünk. Egyszerűen nem éri meg minden alkalommal az egész univerzumot beleszámolni a következmények elemzésébe.
A helyzetértékelési folyamat ugyanígy működik a létezés minden szintjén. Hasonlóan gondolkodik az Isten is, akinek bár jóval nagyobb a tudati feldolgozó kapacitása, mégsem számol minden lehetőséggel, csupán a legvalószínűbbekkel. Ennek köszönhető, hogy az Istennek csupa jó elképzelése és ötlete van a teremtésével kapcsolatban. Aztán mikor a megvalósításra kerül a sor, az eredmények láttán megszólal a gondolkodó ördög, az Isten hivatásos kritikusa és próbálja a résztvevőket meggyőzni az elképzeléseik hibáiról. Megmutatja a dolgok ellenkező oldalát, precízen felemlegetve a hátrányokat. Mivel a vélemény és az ellenvélemény együtt alkotják az igazságot, nincs értelme harcolni egyik vagy másik ellen. Így a létezésben a rossznak is van létjogosultsága.
Természetes dolog, hogy a hibák láttán javítani próbálunk a helyzeten. A felismert rossz dolgokat újabb döntésekkel, cselekedetekkel próbáljuk ellensúlyozni. Így a károk, veszteségek enyhítésére ellentmondásos módon, fordítva kezdünk el cselekedni, mintegy megbánva és hibásnak tartva korábbi döntéseinket és tetteinket. Ez a meghasonulás, a múlt elárulása és a pálfordulás, ami szükségszerű és elkerülhetetlen velejárója az életnek. Akár tetszik akár nem, csak ennek révén lehet dinamikus egyensúlyban megtartani a teremtést és működtetni az életet. A következetes stratégiák hosszabb távon mindig pusztuláshoz, veszteséghez vezetnek az ellentmondásos univerzumban.
Mindezek miatt kijelenthetjük, hogy az Isten ugyanolyan felelőtlen a teremtés kezdete óta, mint a teremtményei. Mondhatni az aszimmetrikus teremtés az Isten felelőtlen döntéseinek és cselekedeteinek a következménye, eredménye. Egy olyan helyzet, amivel még az Isten sem képes megküzdeni (megfelelő feleletet adni rá).
Az egyetlen, amit tehetünk, hogy felelősen próbálunk meg felelőtlenkedni, folyton ellentmondásos reakciókkal hárítva el magunktól a problémákat. Ezen felismerésnek köszönhető, hogy mindenki önző módon csak a saját irháját menti ha baj van. Hisz önmagunkat bajba sodorni (vállalva a felelősségrevonást) a lehető legrosszabb dolog, amit tehetünk. A szenvedést nem szabad fölvállani, mert az csak pusztuláshoz vezethez, igazából teljesen értelmetlenül. Persze bárhogy kapálózzunk is a sorsunk ellen, akkor sem úszhatjuk meg a karmánkat, de nincs bölcsebb dolog, mint folyton menekülni a végzet elől.
Készült: 2006.07.16.
Vissza a tartalomhoz