AZ EGYISTENHIT ÉS A SOKISTENHIT TÖRTÉNETE

Az időfizikára épülő teremtésfilozófiai tudásunk érdekes szintézisét adja az egyistenhitű vallásoknak és a sokistenhitűnek tekintett ősi tanításoknak. Ebben az írásunkban azt szeretnénk bemutatni, hogy a monoteista és politeista vallások dogmái mögött milyen mélyebb igazságok húzódnak meg, amik mindkét elképzelést megerősítik, ugyanakkor meg is cáfolják részleteiben. Mert a valóság - úgy tűnik - sokkal bonyolultabb és izgalmasabb felépítésű, mint azt az emberiség elsöprő többsége idáig (jobb híján) gondolta.
Kezdjük azzal, hogy a tíz originális okforrás, akik a minden létező általunk belátott kiterjedését alkotják, és kezdeményezői az őskáoszban elburjánzó időhurok alapú teremtéseknek, lényegében önálló Isteneknek minősülnek. Ezek létükben teljesen önállóak, fizikailag különállóak és függetlenek mindentől. Ennek ellenére önmagukban megnyilvánulatlanok, mint pontszerű vanások. Vagyis teljesen tehetetlenek, mozgásképtelenek és semmit sem tehetnek egyedül.
Az okforrások kölcsönhatására, szerencsés módon történő interakciójára van szükség ahhoz, hogy együtt létrehozhassák két véletlenszerűen kijelölt társukból a Teremtőket: az Atyát és az Anyát. Azért véletlenszerűen, mert erre a "szerepre" valószínűleg bármelyikük alkalmas lett volna, ha megfelelő interakcióba kerül a többiekkel. Tehát az Istenek eme szükségszerű (fizikai okokra visszavezethető) szövetsége kellett a teremtés beindításához. Az Énokok csak együtt cselekvőképesek, csak közösen adhatnak értelmet a létezésüknek.
A két Teremtő szintén csak együtt képes magából virtuális másolatot, időhurokban önismétlő módon újra és újra felvillanó, múltbeli pontsorozatokat generálni, azaz teremtményt létrehozni a kölcsönhatási zónában. Ehhez is szerencse kell, azaz a kezdeti létezést meghatározó, alapvető fizikai törvények optimális összjátéka, ami felett az Isteneknek nincs hatalmuk. A teremtmény keltéséhez szükséges kölcsönhatási zóna ráadásul igen szűk tartományt jelent az eseménytérben, vagyis nem egy gyakori és általános jelenségről van szó.
Mindezek alapján csak azt mondhatjuk, hogy egyelőre megmagyarázhatatlan szükségszerűség (természeti törvény) kényszerítette az Isteneket a teremtés káprázatvilágának létrehozatalára. S ezzel a szerepük javarészt véget is ért. Az Istenek beindították a teremtést a térszerán (Fiú, Mindenható, Brahma) keltésével, aztán csak hagyniuk kell Őt önállóan működni. Az Istenek puszta létezésének eredő hullámtere már elegendő a Fiú fenntartásához (nem tudjuk meddig), aki a kezdeti időellentmondások révén, folyamatos okságsértésekkel hozza létre magából az összes többi teremtményt. Újabb időhurkokat másol, generál magából, kiárasztva őket a saját felfúvódó hullámterébe.
Ezek a teremtmények azonban mind őrá vannak felfűzve a megtartó időszálaikkal, tehát a térszerán a felettes létezőjük, az Istenük. A két Teremtő a továbbiakban ugyanolyan passzív, szemlélő szerepet tölt be az őskáoszban, mint a nyolc másik Isten, akik Teremtővé tették őket. Így az aktív, cselekvő Isten szerepét átveszi az első teremtmény, az első igazi élőlény (a tizenegyedik létező, amire az angolban az "eleven" szó utal). A teremtmények számára egyedül Ő érhető el fizikailag, a téridő univerzum centrumában, míg az okforrások tachion sebességgel valószínűleg mind kisodródtak a létezés vizeinek szélére, a semmi peremére. Egyes modellek szerint ugyan elképzelhető, hogy az Anya Teremtő nem távolodott el nagyon, hanem valahol "relatíve" közelebb lehet az idősemmiben, akár a téridőn belül is, de erre jelenleg még nem találtunk bizonyítékot. Bár az okforrások léte elengedhetetlen a teremtés megmaradásához, mégis periférikus szerepet játszanak a továbbiakban a téridőn belüli események alakításában.
A többszörös időszál elágazási rendszerben minden teremtmény számára Istennek tekinthető az, aki a láncban fölötte áll, vagyis aki létrehozta, magából másolta őt. Ez a lánc felfelé a két Teremtőig terjed, akik az időszál Életfa gyökerei. Ugyanakkor teremtménynek tekinthetők mindazon rendszerek, amiket/akiket ő hozott létre magából, vagyis a láncban alatta vannak. Ha az első térszeránt tekintjük a teljes teremtményi rendszer legfőbb Istenének, akihez kéréssel, imával fordulni lehet és érdemes - mivel a két Teremtő passzív, s így tehetetlen valójában - akkor mindenki, aki a láncban Brahma és az imádkozó teremtmény (lélek) között van, félistennek, istenségnek tekintendő.
Ez a tudományos (fizikai) alapja az ősi, sok ezer éves tudáson alapuló tanítások látszólagos sokistenhitének. A Földre több helyről betelepülő őseink még pontosan tisztában voltak az univerzum strukturális felépítésével és működésével. Tudták, hol a helyük a teremtésben és ennek megfelelően élték az életüket. Beavatottjaik (papjaik, sámánjaik - mindegy minek nevezzük őket) révén tudták (bizonyos korlátok között), hogy mikor, mivel kapcsolatban kihez érdemes fordulni a rendszerben imával, kéréssel. Nem azt csinálták, ami manapság szokás, hogy minden csip-csup ügyben rögtön a legfőbb Istenhez szaladtak az imáikkal, könyörgéseikkel. A különféle ügyeknek meg voltak a kirendelt intézőik, felelős istenségeik (szellemeik, angyalaik).
Persze az efféle összetett, lépcsőzetes hatalmi hierarchiák sok gonddal járnak a gyakorlatban. Az Életfa elágazási láncának különböző fokain álló teremtmények egymáshoz való viszonyulása számos, szinte elkerülhetetlen konfliktusra ad lehetőséget. Mert mindig akadnak olyan problémák, amik megoldása sértheti valaki más érdekeit, vagyis viták keletkeznek a hierarchiában.
Az emberiség lelki evolúciója a három dimenziós Földön az elmúlt évtízezredekben egyértelműen az erősödő individualizmus, a közösségétől elkülönülő én és az egyéni önzés, súlyos szűklátókörűség irányába halad. Ez a trend arra kényszeríti az ide reinkarnálódó lelkeket, hogy a vitás ügyeik, harcaik megnyerése érdekében rendszeresen megpróbálják kijátszani, felhasználni egymás ellen a felettes létezőket. Hol ide, hol oda imádkoznak, a különféle dolgokért felelős istenségekhez, a beavatkozásukat kérve.
Az emberek tehát az egymás közti megosztottságukat egyre jobban kiterjesztették az istenek világára is. Emiatt végül egy jó és egy rossz hierarchiát képzeltek, teremtettek maguk fölé, ami idővel meg is valósult a gyakorlatban. Amit megidéztek, megkapták - következményeit pedig azóta is megszenvedik. Viszályt próbáltak szítani az égiek között, ami végül be is következett a jó és rossz örök harcának formájában. Szép példák erre az elmúlt évezredek vallásháborúi, hódításai és a különféle népirtások, amiket jobbára az Isten és az igaz egyház nevében követtek el.
Ez a fajta polarizáció (dualizmus) mostanra teljesen eluralkodott az emberiség szemléletén és valószínűleg még sokáig meg fogja határozni az univerzummal kapcsolatos elképzeléseinket, függetlenül az igazságtól (ami jóval árnyaltabb ennél).
Az információs elzajosodás törvénye miatt az emberiség tudása a világ működéséről közben nemzedékről nemzedékre fogyatkozott, torzult, csökkent, s így egyre nehezebbé vált a kommunikáció az Istenek és az emberek között.
A butább, korlátoltabb gondolkodású teremtményekkel nehezebben tudnak szót érteni az Istenek (a fenntartási rendszerben dolgozó emberi és isteni lelkek). Egyre romlik köztük a kapcsolat minősége, miközben a gondok sokasodnak. A földi rendszer információsan hanyatlik, zajosodik, pusztul, nem pedig fejlődik már évezredek óta. Ezzel párhuzamosan az emberiség testileg (DNS), lelkileg (szellemi információ tartalom) és közösségileg (társadalmi szerkezet) is leromlott, nem csak környezetileg (ökoszisztéma). Egyre jobban elszakadva az isteneitől tévelyeg a világban, és igazából haldoklik, mint faj. Mert aki nagy okosságában halálra ítéli az Isteneit, megtagadva őket, az saját magával végez - elkerülhetetlenül.
Ehhez a problémához nagy mértékben hozzájárultak azok az áttelepítések is, amelyek révén a jelenlegi emberiség ősei erre a bolygóra kerültek. Volt akiket a felettes létezők hoztak, mások saját gyártmányú űrhajókkal költöztek ide, kivándorló telepesekként. A Föld lakóivá válva kénytelenek voltak alkalmazkodni a helyi viszonyokhoz a vallásukban is. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy az időszálas átfűzésük az új lakóhelyen illetékes, helybeli megtartó Istenekre átmenetileg összezavarta a lelki kapcsolatokat velük. Mert új Istenhez (Napistenhez) tartozni új tudást, új vallást, új rítusokat jelent, sok bizonytalansággal és gonddal. Aki hazát cserél, az Istent cserél, s vele állampolgárságot, betartandó törvényeket is. Sok más asszimilációs probléma mellett ezt sem tudták igazán jól kezelni egyik részről sem az évezredek alatt. Ezt már világosan látjuk utólag. Az embereknek is nehezükre esett új Isteneket imádni és a Naprendszer fenntartói sem értettek igazán a PR kapcsolatokhoz.
Tény, hogy az istenek közösségében is akadnak rossz lelkűek és gonoszak, akik késztetéseiket a védtelen lényeken, alárendelt létezőkön szeretik kiélni. Ezek hatékonyan fel tudtak lépni az emberiség pusztítása és rossz irányba kényszerítése terén, hogy saját céljaik szerint torzítsák el a lakosságot. Dolgukat megkönnyítette, hogy a betelepülteknek eleve rossz volt a megtartó Istenükhöz fűződő viszonyuk eleinte. Ennek következménye lett, hogy egyre több gonosz vallás és beteges eszme, valamint különféle pusztító mágikus rítusok jelentek meg a világban, hogy bűnbe, karmatikus láncok csapdájába zárják a teremtményeket. Így sikerült tartósan megakasztani az ide tartozó lelkek fejlődését és eltéríteni őket eredeti céljaiktól.
Az olyan társadalom romboló hatások, mint az özönvíz 5000 évvel ezelőtt, valamint számos kisebb kataklizma, háború és járvány szintén nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy szellemileg lepusztuljon a lakosság. Emiatt kellett a megtartó Istenünknek (tűzoltás gyanánt) különféle stratégiákat kidolgoznia, hogy javítson a lényeivel való kapcsolatán.
Ilyen módszerek (máig) a médiumok és próféták alkalmazása, a bűnöktől való megváltás (karmikus amnesztia) bevezetése, a gonosszal szembeni harcra való buzdítás, a mágia általános tiltása, valamint az emberek eltiltása a gonoszságra bújtogató lényektől, túlvilági démonoktól, Sátánoktól. Ezt a róluk szóló célzott tanításokkal, intelmekkel, rémisztgetésekkel és fenyegetésekkel sikerült elérni. Végül ez a "szellemi terror" vezetett a monoteista vallások kialakításához, hogy a végletekig leegyszerűsítve (óvodás szintre redukálva) a világot, és lebutítva a tudás alapú vallások elkorcsosult maradványait, egy hit alapú, tudásmentes vallást erőltessenek az emberiségre.
A megtartók nyilván úgy gondolták, hasznosabb lesz egyetlen Mindenható Istent állítani a nép elé, amolyan misztikus bálványként, mint megpróbálni elmagyarázni az értetlenkedő és reménytelenül maradi alattvalóiknak a tényleges helyzetet. A bálványimádás, mint elementál készítés tudománya és használata persze régen is létezett, így csupán át kellett alakítani az ezzel kapcsolatos praktikákat, hogy több helyett egyetlen bálványra, az Isten-fétisre vonatkozzanak.
Persze fejétől bűzlik a hal, így a gonoszak ezeket az új tanokat is ügyesen kiforgatták (igen gyorsan) és hamar a maguk javára állították. Ezért lettek a gonoszság és pusztítás máig tomboló eszközei a judaizmus, kereszténység és iszlám. Mert ami elrontható, azt el is rontják, hisz a szándék mindig célt ér, ha elég kitartó munkájában.
Az ősi tudás mai hordozói a sámánok, ezoterikus és gnosztikus beavatottak, a hindu és buddhista tanítások maradtak. Még nem tűntek el, mert az igazságot nem lehet elrejteni, bárhogy próbálkozzanak is vele egyesek. Az időfizika, mint világmodell tehát lényegében az ősi, természetes istentan újra felfedezése, korszerűnek tűnő bemutatása mai, friss és tudományos fogalmakba csomagolva. Annak érdekében fejlesztjük, hogy segítsen az embereknek helyreállítani a jó és értelmes, tudás alapú kapcsolatukat a fenntartó istenségükkel - és rajta keresztül az univerzummal. Régi igazságokról szólunk új szavakkal - nem először és nem utóljára.
Ennek az egyistentudású és sokistenségtudású istentannak a célja tehát az igazi vallás helyreállítása: a religio a gnózis által.

Készült: 2006.12.11.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz