GONDOLATOK A MEGVILÁGOSODÁSRÓL

Mivel a megvilágosodásnak számtalan megtapasztalási szintje van, nem könnyű bármiféle határvonalat húzni, amivel kijelölhető lenne a kezdete és pláne a vége. Éppen ezért a megvilágosodás az általános definíciója szerint nem más, mint a létező önmegismerési folyamata. Szűkebb értelemben ez a lélekben perturbálódó szellem információs mátrixának összekapcsolódása a teremtést betöltő legfelső szellem információs mátrixával. Földi értelemben az a pillanat, amikor az ember az Isten szemlélőpontjából kezdi el nézni a teremtést, és minden információhoz hozzáfér az egészben.
Ebben az írásomban a megvilágosodásom után gyűjtött különféle tapasztalatokat összegeztem a lehető legegyszerűbb és ugyanakkor minél sokatmondóm formában, hogy mások számára is elérhető céllá tegyem eme állapotot. A lehetőség sokak számára adott, de a megvalósításához kitartásra (időre és energiára), valamint szorgalmas munkára (gondolkodásra, meditációra, önvizsgálatra, tanulásra) van szükség. A megvilágosodás az ember (lélek) természetes fejlődési folyamatának része, ami hozzásegít az Istenhez való visszatéréshez az önálló életút végén. Bármilyen közösség szellemi fejlettségéről fontos tájékoztatást ad az, hogy a tagjainak mekkora hányada megvilágosodott. Ha csak egyetlen embernek sikerül elérnie a megvilágosodást (még ebben az életében) azok közül, akik elolvassák ezt az írást, már megérte tovább adni az odavezető útról szóló beszámolót.
A témával kapcsolatban ajánlott írások listája az Eseményhorizonton.:
A 2000. évi anyagok között: A halandó öröklét.
A 2001. évi anyagok között: Felületes teremtés tartalom nélkül, A megvilágosodás hatásai.

1. A BELSŐ ÜRESSÉG

Minden ember az élete során ritkábban vagy gyakrabban szembesül önnön belső ürességével. Azzal az érzéssel, hogy a világ dolgai csak felszínes, lényegtelen dolgok, múlékony káprázatok, amik csak elvonják a figyelmet és az erőt tőlünk. Arra kényszerítenek minket, hogy időt és energiát áldozzunk rájuk. De a dolgok elmúlnak (gyorsan vagy lassan), és a helyüket más, ugyancsak lényegtelen dolgok foglalják el. Ezért nem töltik ki igazából az ember lelkét, szívét, életét, mert felszínesek és üresek, sőt tulajdonképpen haszontalanok a számunkra.
Ettől persze gyorsan hiányérzet kezdi mardosni a lelket, s valami más után vágyakozunk, ami kitöltené a belsőnkben tátongó űrt. A hiány letagadható, ideiglenesen betömhető, de végül mindenképpen eluralkodik az emberen. Szerencsés esetben belső szellemi vágyként, út és célkeresésként nyilvánul meg a személyiségünkben. Ha viszont elfolytjuk vagy valamiért nem sikerül értelmesnek látszó célt találni a vágyainknak, akkor depressziót és más gondokat (elhagyatottságot, szorongást, szomorúságot) okoz.
Mielőtt megvilágosodtam volna, éreztem, hogy a legfontosabb dolog az életemben az lenne, ha sikerülne elérnem a megvilágosodást. Minden más érezhetően lényegtelennek és fölöslegesnek tűnt, ami csak rabolja az időmet. Ezt sok ezernyi korábbi reinkarnációm összegyűlt tapasztalatai sugallták nekem, melyekre a beavatásaim során emlékezni kezdtem, összekapcsolódva a tudatalattim mátrixával. Ennek megfelelően alakítottam ki a mostani életemet és ez irányította a cselekedeteimet, világos célt adva a mindennapokban.
Miután megvilágosodtam, már biztosan láttam és tudtam, hogy a legfontosabb dolog az életemben az lenne, ha sikerülne másokat is hozzásegítenem a megvilágosodáshoz. Minden más nyilvánvalóan lényegtelen és fölösleges, ami csak rabolja az időmet. Az emberi testek nem képesek évezredekig működni és kellemes hajlékul szolgálni a lélek számára, ezért csak nagyon kevés időnk van rá, hogy valami értelmeset csináljunk, mielőtt ki kellene lépnünk belőle. Ennek szellemében most szüntelen tevékenykedéssel telik az életem, mielőtt belépnék a nirvánába és befejezném az önálló működésemet.
A megvilágosodásom utáni tevékenységeim azonban minőségileg alapvetően mások lettek, mint előtte voltak. Annak ellenére, hogy igazából ugyanazt csinálom most is, mint korábban, mégis egészen más az élmény hatása rám nézve. Azt vettem észre, hogy a világ dolgai, felszínes jelenségei továbbra sem képesek kitölteni a lelkem, ahogy előtte sem. Pont ez indított el a megvilágosodás felé vezető úton. Utána viszont úgy tapasztaltam, hogy van valami, egészen pontosan az Isten, aminek jelenléte, megtapasztalása képes engem tartósan és az örökké igényelt színvonalon kitölteni, elégedetté tenni. Semmi más nem tud boldogítani, csak Ő. Annak ellenére, hogy Ő nem egy (véges és megfogható) dolog a világban, amire rá lehet mutatni, meg lehet fogni, netán birtokolni vagy megszerezni, uralni, stb. Sőt, épp ellenkezőleg. Az Isten a megvilágosodás után is ugyanolyan megfoghatatlan és furcsa maradt, mint volt, a közvetlen megtapasztalás ellenére.
Ennek a pszichikai jelenségnek az okát a következő halmazelméleti modellel szeretném szemléltetni. Minden konkrét dolog a teremtésben véges, ami részhalmazát képezi az egésznek. Mint ilyen, szükségképpen tökéletlen, valami másnak az okozata (teremtménye), tehát korlátozott létező. Felületes dolog, igazi tartalom nélkül. Ezért tudja csak részben kitölteni a belsőm, s miután megismertem, nem ad többé semmi újat. Ha a lelkem (durván leegyszerűsítve) két pontnak felel meg az egyenesen (szálszerű létezésben), akkor a köztük lévő űr az a hiány, amit folyamatosan kitölteni próbálok. Minden véges rendszer a számomra véges számú pontból áll, amik kényelmesen elférnek ebben a belső űrben. De bármennyi pontot zsúfoljak is be az űrbe, akkor is marad köztük még számtalan lyuk, további űr, amik kitöltetlenek maradnak. Ezért a konkrét (véges) dolgok szüségképpen múlandóak és korlátos (nem kielégítő) az élvezetük.
Az Isten, mint teljes halmaz ellenben egész, tökéletes és végtelen. Minden dolog oka, korlátlan megteremtője, ami tartalmazza a lényeget. Amikor az Istennel foglalkozom, Ő tölt ki, betöltve a helyet bennem. Mivel végtelen, sosem érek a végére a megismerésének. Ha az Istent (egész halmaz) magamba fogadom (én, a részhalmaz), akkor ellentmondásra jutok, mert a rendszer a rekurzió miatt végtelen mélységű lesz, azaz öntartalmazó (H halmaz eleme a H halmaz). Ez a paradoxon teszi lehetővé a megvilágosodást, mert az ember énje tartalmazni fogja az Isten énjét és fordítva. (János Evangéliuma 10.38.: "hogy megtudjátok és elhigyjétek, hogy az Atya én bennem van és én ő benne vagyok.")
Ha az ember mikrokozmosz, akiben az Isten, mint makrokozmosz jelen van, akkor a rendszer (létezés) fraktális szerkezetű. Ennek a ponthalmaznak nincs szaturációja, vagyis a végtelenségig sűrűsödik, méllyül befelé. Vagy tágul kifelé (ahogy tetszik), mert a két irány - külső viszonyítási pont híján - ekvivalens. Csak ennek köszönhető, hogy amilyen lent, olyan fent.
Az embernek (és minden teremtménynek) bőven elég csak önismeretre szert tennie. Aki magát megismeri belül, az az Istent megismeri kívül. A megvilágosodás tehát az önismeretnek az a szintje, mikor megtalálom magamban az Istent és ezzel a látóterem kifelé is megnyílik, végtelen perspektívákat (lehetőségeket) tárva föl előttem.
Ez az örök utazás, amiben ha egyszer megtalálom az élvezetet, az örökké tarthat nekem (ez az örök mennyország). Ugyanakkor lehet benne örök szenvedést és kárhozatot, pokolt is generálni, de ez már csak tőlem függ, hogy a rendszernek melyik részét kívánom tanulmányozni. Az Isten a maga teljességében épp oly pompázatos, mint amilyen iszonyatos. Nem csoda, hogy még a legnagyobb bölcsek és rettenthetetlen harcosok is leborulnak előtte, amikor szembesülnek a szerkezetével.

2. AZ ÉLMÉNYKIEMELÉS MŰVÉSZETE

Az öröklét legfőbb kérdése mindig, mindenki számára az, hogy mihez kezdjünk önmagunkkal? Mit csináljunk a rendelkezésünkre álló lehetőségeinkkel, képességeinkkel, környezetünkkel? Mivel töltsük el az előttünk lévő (nem álló!) rengeteg (korlátlan) időt?
Ha sikerül a fennmaradásunkat veszélyeztető dolgokat elhárítani, amik az énünknek tekintett halmaz lebontására, megszűntetésére törnek, akkor marad az unalom, ami ellen feltétlenül tenni kell valamit. Egy változó rendszer számára a változatlanság ugyanolyan halálos veszedelem, mint a halál irányába történő változás.
Kézenfekvő elfoglaltságnak tűnik, hogy a tudás összegyűjtése, feldolgozása, tárolása és szaporítása mellett az új dolgok megteremtésével és az összes lehetőségek kipróbálásával is foglalkozni kell. Ami még nem volt, annak lennie kell, hogy fenntartsuk a változást és ezzel önmagunkat. A másik fontos szükséglet (életbentartó erő) az élvezet, a szórakozás, a játék, az időtöltés kedvünk szerint. Bármit megcsinálni, megtapasztalni csak akkor érdemes igazán, ha élvezzük, mert ez a legfőbb erőhatás, ami az ismétlésre és folytatásra késztet.
Az emberi élet időbeli folyamata lényegében arról szól, hogyan tudom a mindentudásból, a meglévő (elérhető) lehetőségeim közül kiemelni azokat, amik sorozata aztán az életemet fogja alkotni. Magyarul mit csinálok, mihez kezdek és mivé válok? Hogyan valósítom meg önmagam? A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a minden időből (teljességből) ki kell emelnem a lineáris időpillanatba (jelenbe) a nekem tetsző dolgokat, hogy realizálódjanak a számomra.
Ez az élménykiemelés folyamata, ami az életem igazi nehézségét - az örök kihívást - jelenti. Minden erőfeszítésem arról szól, hogyan tudok magamnak jó életet csinálni. Művészi színvonalon, a lehető legnagyobb profizmussal. Ha sikerül, akkor neveztetek "életművésznek".

3. A PRAGMATIKUS TUDÁS

Bármilyen fajtájú és szintű tudásra tegyen szert a lélek, a tapasztalatok és az élet minden esetben azt mutatják (kényszerítő erővel), hogy gyakorlatiasnak kell lenni. Az élet cselekvést jelent, amihez dönteni kell, választani. Ehhez viszont információra van szükség. Semmit sem ér az olyan tudás (legyen elméletileg bármily fontos), amit a gyakorlatban nem lehet használni (valamire).
Az egyetemes tudás mindenhol és mindenkor jó a teremtésben, mert általános és a természet alaptörvényeiből fakad. Hívjuk életbölcseletnek is, mert háttért, támaszt és alapot ad a cselekvéshez, de önmagában mégis kevés a sikerhez. Kell hozzá a lokális, ideiglenes tudás, ami mindig együtt változik a teremtéssel (térben és időben), és ezért folyton elavul, frissítésre szorul. Ennek megszerzését hívjuk élelmességnek. A világi szervezetek többségének a gazdasági vállalkozásoktól az állami hivatalokon keresztül a katonai szervezetekig ez a legfőbb célja, mert általa juthatnak (átmeneti) előnyökhöz a fennmaradásért folytatott szüntelen versenyben.
Mivel azonban a teremtés változásai (a trendek) mindig bizonytalanok (minden jóslás és számítás ellenére), a tudás előre megszerzése is bizonytalan tevékenység. Nehéz azt az információt ma megszerezni, amire majd holnap lesz szükség a sikeres élethez. A legkisebb kényszer elve ezért arra készteti a lelkeket, hogy a teremtésben arrafelé mozogjanak, ahol lassú és csekély az információk változása, elavulása, tehát kiismerhetőbb, stabilabb a rendszer. A lélekvándorlás iránya így a konzervatív közegek felé tendál.
A mennyország (jóléti társadalom, a gondoskodó diktatúra) az a hely, ahol az egyetemes tudás is elég az élethez (és a boldoguláshoz), s nem kell állandóan új dolgokat megtanulni, kényszeresen frissülni, futni az események után. A közeg megbízható, kiismerhető, könnyű benne előre tervezni és alkalmazkodni. Nem változnak meg benne rendszeresen a törvények és szabályok, szokások. Nincs benne létbizonytalanság, sem olyan veszélyek, amikre állandóan készülni kellene.
A pokol fontos jellemzője tehát egy lélek számára az egész életen át tartó tanulás jelensége, az ebből fakadó erőfeszítések elszenvedése, valamint a tudás gyors amortizációja. Mielőtt valahová reinkarnálódnánk, feltéve, hogy jó helyre akarunk menni, előbb meg kell nézni ezeket a paramétereket. Nem azt, hogy mások mit mondanak erről, hanem, hogy mi történik valójában a kiválasztandó helyszínen. A pokolban a kormányzati politika (társadalmi stratégia) fontos része az egyedek állandó tanulásra kényszerítése, a legkülönfélébb okokból (ürügyekkel).

4. A ROSSZ TAPASZTALATOK

A közvetlen tapasztalatok (amiket a lélek átél) rendelkeznek a legnagyobb világkép és értékrend formáló erővel. Az önmegismerés folyamata során az ember idővel mindenképpen észreveszi, hogy az életben (a választások világában) mindig, minden dologban van valami rossz. Mindennek van káros, negatív mellékhatása. Mindenhol jelen van a hibázás, bűnelkövetés, veszteség, csalódás, konfliktus, kudarc, fájdalom és szenvedés lehetősége. Minden édes és jó dolgot megkeserít a valóság a maga ellentmondásaival és kompromisszumaival. Egyszóval mindennek ára van, amit muszáj megfizetni, mert az életet nem lehet megúszni.
Ezek a tapasztalatok szükségszerűen csökkentik az ember ragaszkodását és vágyait a külvilág dolgaihoz, jelenségeihez és segítenek eljutni az önmegismeréshez. A megvilágosodás során a rossz dolgok gyakorlatilag megszüntetik a ragaszkodást és a vágyakat a lélekben, tehát nélkülük nem is lehetne elhagyni a szamszárát. Mert ami igazán jó, attól senki sem akar megválni, ugyebár.
Ha a teremtésben nem lennének rossz dolgok, az Isten sem akarná abbahagyni a teremtést és szünetet tartani benne. Ezért van az, hogy csak a szenvedés világai múlandóak és változóak, míg a mennyország örök és állandó. Ami jó, az tökéletes és nincs mit változtatni rajta.

5. A SZENVEDÉS

Minden kapcsolat alapja valamilyen konfliktus, pontosabban aszimmetria, ami a kiegyenlítődésre, szimmetriára törekszik. Ez pedig többnyire szenvedéssel jár. A szenvedés szónak többféle rejtett jelentése is van. Egyrészt: a szenv edése, evése. Az edés édes, kellemes dolog. Ha az ellenszenv ellenséges érzület, akkor a szenv vajon jó érzés, szimpatikus érzület (veleszenv)? A szenvedés miért a te szenve-désed, s nem az én szenve-mésem vagy az ő szenve-ése? Azért, mert a szenvedést mindig valami vagy valaki más, rajtunk kívül álló dolog okozza. Mielőtt az Isten létezni kezdett volna, megnyilvánulatlan vanásként nem ismerte a különbségtételt, az én mellett a te fogalmát.
A szenvedés felszámolásához és a nirvána eléréséhez nem elég egyszerűen meghalni, mert a test is csak külvilág a lélek belvilága számára. Az individuális létet, a szubjektív szemlélőpontot kell felszámolni, ami a teremtésre irányul. Végsősoron magának a teremtésnek, mint káprázatnak kell véget vetni. Ha nincs mit szemlélni, nincs értelme a szemlélőnek sem. Nem lehet miről gondolkodni, nincs mit érezni, tehát nem mondhatom magamról azt, hogy "vagyok". Ez a végső cél: a megnyilvánulatlanság, a pont állapot, a nirvána.
A legvégső cél elérése előtt azonban van még egy közbülső állapot, aminek megértése nagyon fontos minden bölcs számára. Csak attól tudod megvédeni magad, amit ismersz és átlátod a működését. A szenvedéstől csak az tudja magát távol tartani, aki (sajnos) már megismerte, megértette és átlátta azt, minden fontos formájában. Ha nem ismered a rosszat, akkor elkövetik ellened. Az ártatlanoknak (tapasztalatlanoknak) kell ezért a legtöbbet szenvedniük.
A fő cél tehát paradox módon az, hogy a lélek profi bűnössé, a rosszaság mesterévé váljon, mert csak így van esélye mindezek elkerülésére és így a boldogságra. A pokol ezért a rosszfiúk, gengszterek, ördögök mennyországa (tágabb értelemben minden világ az). A teremtett mennyországban is jelen van a rossz (valami csekély, de nem elhanyagolható mértékben), így ott is a tapasztalt, dörzsölt rosszfiúk érezhetik magukat a legnagyobb biztonságban. A teremtésben ezért mindig a rosszak azok, akik jól járnak. A sikerért pedig sok szenvedéssel és bajjal kell fizetnie minden bölcsnek. Pont azzal, aminek elkerülése a célja.
Az ebből fakadó értelmezési konfliktust tovább fokozza az a tapasztalat, hogy senki sem lehet tökéletes biztonságban mindenféle rossztól, legyen bármilyen bölcs és tapasztalt is. Az örökké változó teremtés mindig tud újjal, meglepetésekkel szolgálni. A szenvedés tehát nem szűntethető meg a létezésben, csupán csökkenthető a tudás által több-kevésbé.
Ez megakadályozza azt, hogy a rosszfiúk számára a világ tiszta mennyországgá váljon, s így örökre megmaradhassanak benne. A negatív visszahatások a legszerencsésebb és legdörzsöltebb csibészeket is utólérik idővel, vagyis bekövetkezik a bukás kötelező pillanata. Így a szenvedés mindenképpen tovább űzi a legbölcsebb (legdörzsöltebb) lelkeket is a nirvánába, az önmagunktól való megszabadulásba.
Mindezen megállapításokból következik még, hogy a világ (a teremtés) mindig jól kezdődik. Ártatlanul és tudatlanul, mert kevés információval rendelkezik önmagáról. És mindig rosszul végződik, bűnökkel agyonterhelve, információkkal kitöltve, bukással és szenvedéssel telítve. Erre mondják azt, hogy a pesszimistát csak az különbözteti meg az optimistától, hogy több az információja a helyzetről.
Köztudomású, hogy csak a mesék végződnek jól, amik valójában soha nem mutatják a dolgok igazi befejeződését, hanem valahol út közben félbeszakadnak, egy kellemesnek tűnő állapottal búcsúzva el a hallgatóságuktól. Csábító dolog azon a ponton abbahagyni a történetet, ahol a főhős átmenetileg sikert aratott a világ bajai felett és győzött. Szép befejezés azt mondani, hogy "boldogan éltek, amíg meg nem haltak", de valótlan. Mert ebben a kijelentésben rejtve benne van az is, hogy a mese után még történtek a főhőssel mindenféle más dolgok, míg végül a rossz (a halál) elvitte, legyőzte őt. A valóságban minden történet igazából rosszul végződik! Nem is végződhet másként. Így a mesék egyik célja, hogy eltakarják az emberek elől azt az alapigazságot, miszerint minden rossz, ha a vége rossz.
A világ mindig romlik, hanyatlik, pusztul, szenved, ezért tűnik úgy a szemlélők számára, hogy régen mindig jobb volt, mint most vagy holnap. Ez az illúzió indítja a lelkeket az idő szerkezetének kutatására, ami többnyire az időutazás eszméjében, vágyában csúcsosodik ki. Mert utólag okosabbak lévén azt hisszük, a múltba visszatérve kijavíthatnánk annak hibáit. Ez persze nem lehetséges, mert a szekér csak lefelé gurul a lejtőn. Ugyanígy hiábavaló a forradalmárok, megváltók, különféle rendű és rangú istenek minden evolúciós, jobbító törekvése, amivel egyre jobb, és persze komplikáltabb teremtéseket próbálnak létrehozni, ráerőszakolni a hanyatló, dekadens világra. Az alapvető trenden semmi sem változtathat.
A nirvánában persze a szenvedés mellett a boldogság is megszűnik. Minden paraméter, állapotjelző nullára kioltódik, így erről semmit sem mondhatunk. A teremtést a boldogság illúziója, az utána való törekvés és reménykedés létezteti, tartja fönn, mígnem a szenvedéstől való menekülésnek, a reménytelenség tapasztalatának ereje el nem pusztítja azt. A pusztítás lényege feledésbe taszítani a múltat, elmosva a kudarcok emlékét, hogy az új tapasztalatok emlékezetének helye legyen a folytatáskor.
A valóság tehát szenvedés. Ha el lehetne viselni, pláne élvezni, akkor máris értelmét vesztené, ami nem lehetséges. Így nyugodtan mondhatjuk, hogy a mazochizmus sem megoldás, mert a szenvedést élvezni próbálók is éppen úgy szenvednek, mint bárki más. Az élet problémájára a megoldás tehát csak a halál lehet.

6. FELÉBREDÉS A SZAMSZÁRÁBÓL

A szamszárából kijutni úgy lehet, ha az énem vonatkoztatási pontját áthelyezem a létezés centrumába, az okforrásba. Normálisan az ember (lélek) úgy tekint magára, hogy vagyok én, a földi ember, aki kapcsolatot keres fölfelé az Istenhez, a Felettes Énjéhez, a léteztetőjéhez.
A megvilágosodás során az én, mint viszonyítási pont először úgy tekint az Istenre, mint egy rajta kívül álló nagyobb rendszerre, amivel kapcsolatba lehet lépni, és különféle információkat lehet megtudni tőle, amik áthozhatók az emberek világába. Az emberek világa az én valóságom, az Isten világa a megvilágosodás valósága. Oda én csak kirándulok, mint egy valóságosnak tűnő álomvilágba. Ellenben ha áthelyezem a viszonyítási pontomat (szemlélő pontom) az Isten pozíciójába, akkor onnantól kezdve azt a helyet tekintem az énemnek. Tehát én, az Isten rendszeresen megnyilvánulok a Földön emberként, és ebbe az álomvilágba bizonyos információkat küldök magamról, magamnak.
Így amikor az emberi életem véget ér, akkor nem az történik velem, hogy meghalok és visszatérek az Istenhez, hanem én, az Isten kilépek abból az álmomból, amiben földi embernek képzeltem magam. Az ember (lélek) tehát eltűnik és csak én maradok (az Isten). Azok a lelkek, akik embernek vagy individuális léleknek (az Istenből kivált, tőle különböző lénynek) képzelik magukat, megőrzik az identitásukat a haláluk után, s vele a karmájukat is, ami ott marasztalja őket a szamszárában. Ezért kell újraszületniük. Nekem, az Istennek nem kell újraszületnem, mert nem vagyok benne a szamszárában, csupán ideiglenesen "bekukkantottam" oda.
Ez a viszonyítási pont áthelyezés a lélek hamis énjének, személyiségének felszámolása, az igazi megszabadulás az emberi lét álmából. Ilyenkor a lélekbarion visszaolvad a teremtőjébe (belém), mert a szelleme (információs mátrixa) egyesült az Isten szellemével. A folyamatot hívják alkímiai mennyegzőnek, gnózisnak, nirvánának is, kultúrkörtől függően. Erre csak akkor kerülhet sor, ha az ember személyiségének elég sok tudása van az egészről (Istenről) és kész önként feladni az identitását (önálló életét).
Az önfeladásra általában akkor kerül sor, ha a lélek már öreg. Sokfelé járt, sokmindent tapasztalt a teremtésben, sok különféle bolygón, sokféle testben reinkarnálódott és megértette a világ működését (a pokoltól a mennyekig). Ezzel együtt kellően sokat szenvedett a világ igazságtalanságai miatt és kész megválni önmagától, hogy megváltást nyerjen az önálló létezésből. Persze az Isten számára az életnek ezzel még messze nincs vége, mert a teremtésben számtalan további énje, lélekszikrája van, akik különállónak képzelik magukat tőle. Ezeket megváltani évmilliárdokra elegendő feladat - az ő számukra.
Még az univerzum teremtési ciklusának végén - amikor minden teremtmény visszaolvad a Mindenhatóba - sem ér véget az önálló lelkek vándorlásának folyamata. Ilyenkor az Isten átgondolja az összegyűjtött tapasztalatait és meghatározza a következő teremtésének menetét. Aztán újból létrehozza a világot, teleszórva azt a frissen teremtett lelkekkel és a szamszára működik, forog tovább.
A megvilágosodás legfontosabb titka éppen ezért egy mondatban kifejezhető: "Az én az a hely, ahonnan a világot nézem, és semmi több!"

7. A NIRVÁNA

Fizikai szempontból a nirvána, mint megnyilvánulatlanság igazából tökéletesen elérhetetlen, mert a másolati források eltűnésekor a szemlélő helye áthelyeződik vissza, a keltőjükre. A visszahelyeződés végül eléri az okforrásokat, akik viszont nem tudnak egymás hullámteréből kilépni, egymás számára nem létezni. Így a teremtés sosem ér véget teljesen, csupán ciklikusan leredukálódik szerényebb méretekre, hogy aztán újra kezdhesse az egészet.
A biológiai testem sejtjei nem tudnak kilépni a testből, hogy önállóan tovább létezzenek, mert rajta kívül meghalnak az ellenséges környezetben. Ez alól különleges kivételek a transzplantáció (vérátömlesztés, szervátültetés), a szaporodás (belső megtermékenyítés) vagy az, ha egy tudós petricsészében növeszti a kivett sejteket valamiért egy darabig. A testből egyetlen alkotó, a lélek tud kilépni, ami az egész növesztését kezdeményezte és irányította.
Ugyanígy a teremtmények sem tudnak kilépni igazából a teremtésből (az ember sem életképes a társadalom nélkül). Nem képesek elhagyni az univerzumot, aminek hullámterében léteznek. Nem képesek leszakadni az Életfáról, amire fel vannak fűzve időszálasan. De az Isten fel tud ébredni a teremtésből és el tudja azt hagyni, hogy más teremtésbe reinkarnálódjon (másikat növesszen maga köré). Így a nemtér-nemidőbe (tisztítótűzbe) kiszinkronizálódó lélek sincs igazán a nirvánában, mert ott is érik perturbáló, külső hatások (térszennyezés és az időszálain befutó jelek).

8. AMINEK NEM LÁTOM MAGAMAT

Az Eseményhorizont 2000. évi anyagai között olvasható A harmadik című írás, aminek lényegi mondanivalója, hogy a szemlélőpont sosem látja magát, csak a szemlélt pontokat. Ezek szerint a tudatalattim, amit nem ismerek, mert nem látom, az én vagyok. A feltudatom meg, amit ismerek, mert látom, az nem én vagyok (csak annak képzelem magam). A tudatalattiban található az árnyék személyiségem is, az énem elfolytott, sötét, rossz oldala, valamint minden olyan emlékem és tapasztalatom, amit kizártam a feltudatomból, hogy megszabaduljak tőle és ne zavarjon.
Mindezek alapján felmerül a kérdés, hogy akkor a pokolban élni (oda reinkarnálódni) és rossznak (ördögnek) látni magamat vajon azt jelenti, hogy ilyenkor a mennyországból nézem magamat? És a mennyországban élni és jónak (angyalnak) látni magam vajon azt jelenti, hogy ilyenkor a pokolból nézem magamat?
Ha mindig az vagyok, aminek éppen nem látom magamat, akkor örökké kereshetem magam az önmegismerés útján. Legfeljebb arra jöhetek rá, hogy ha mindig másmilyen vagyok (a körülményektől függően), akkor minden megnyilvánulásom csak látszat és lényegében semmilyen sem vagyok. Így az önismeret és a valóság kutatását a megvilágosodásom után fel kell váltania a látszatismeret és a káprázat, az illúzió kutatásának, hogy megértsem a teremtés működését. Vagyis a megvilágosodás nem az út vége, hanem a kezdete lesz, mert ekkortól kezdem el csak igazából tanulni a teremtést.
A buddhák a mája létrehozásának és irányításának művészetét tanulják. Ez végül a mennyország megteremtésében és élvezésében fog kicsúcsosodni, ahol kedvük szerint elszórakozhatnak a világukkal.

9. FELJEBBVALÓK ÉS ALATTVALÓK

A feltudatom (éntudatos személyiségem) számára az életem (a testem élete, amivel azonosítom magam) a születésemmel kezdődik és a halálomig tart. Ennélfogva az előző életeimből származó információk és mindenféle külső hatások (karma) a számomra kívülről jönnek, a tudatalattimból vagy a külvilágból. Mind idegen eredetűek, nem tőlem származnak.
Az altudatom (lelki énem) számára az életem (a lelkem élete, amivel azonosítom magam) a felettes létezőmből (Istenből) való kiválásommal kezdődik és a halálomig, a lelkem megszűnéséig vagy visszaolvadásáig tart. Ennélfogva az egyes életeimből származó információk mind az énem részét képezik. Belül vannak a saját életemen (a tudatosságom folytonosságán), tehát az életem részét képezik. Az altudatomat érő mindenféle külső hatások (karma) pedig a számomra is kívülről jönnek, a külvilágból. Mind idegen eredetűek, nem tőlem származnak.
A lelkemet fenntartó istenség, felsőbb szintű létező, mint lélekcsoport vezető számára, aki sok lelket teremtett és irányított, az élet az ő felettes létezőjéből való kiválásával kezdődik és a haláláig, a bele való visszaolvadásig tart. Ennélfogva az egyes teremtéseiből származó információk, amiket a lelkei gyűjtenek, mind az énje és élete részét képezik. A teremtési rendszeremet (például a Naprendszert) érő külső hatások pedig a számára is kívülről jönnek, a külvilágból. Mind idegen eredetűek, nem tőle származnak.
A sor fölfelé folytatható az okforrásig és a minden létezőig. Ennek a láncnak köszönhetően kapcsolódik össze mindenki karmikusan, beágyazódva a környezetébe. Tehát közvetve mind felelősek vagyunk egymásért és azért, ami velünk történik. Így mindenki kénytelen elszenvedni (valamilyen aszimmetrikus mértékben) annak a következményeit, ami másokkal történik, és ez alól senki sem vonhatja ki magát. Pont ezen általános kölcsönhatási jelenség miatt lesz általános értelemben igazságtalan az élet. Mert senki sem azt kapja, amit vár és érdemel, hanem ami éppen jut neki, az egész rendszer bonyolult és igazából átláthatatlan változásainak megfelelően.

10. AZ ÖNAZONOSSÁG VIZSGÁLATA

Minden öntudattal rendelkező lény felteszi magának a kérdést: ki vagyok én? Aztán különféle válaszokat ad rá. A vallások válasza erre az általános kérdésre az, hogy az ember lelkes lény. Ennél jobb választ eddig csak a megvilágosodottaknak sikerült adniuk, akik az önazonosságuk vizsgálata közben eljutottak a legáltalánosabb megfogalmazáshoz, és az énre azt mondják, hogy a létező, aki szemléli önmagát.
A lelkes lény kifejezés többféleképp értelmezhető, ha a környezetéhez való kapcsolódása alapján próbáljuk meg pontosítani a jelentését.:
1. Olyan fizikai (vagy másféle) testtel rendelkező élőlény, aminek van vezérlő lelke (a belsejében).
2. Olyan transzcendens lény, aminek nincs teste. Ez egy kis energiakvantum, ami körül van egy lélekbarion. Ebből a szempontból nézve a különféle gépek, robotok, vírusok, baktériumok, anyagok lelketlenek, de a fotinók, szerinók és okforrások többsége is.
Ha a fizikai testemmel azonosítom magam (én, a szemlélőpont), akkor egy olyan halmazt (rendszert) tekintek magammal azonosnak, ami térben és időben folyton változik. Az életfolyamatok eredményeként állandóan ki és bekerülnek elemek (anyag, energia, információ) a halmazba. Közben változik a halmaz mérete (elemszáma), alakja (deformáció), helye (mozgás) a közegben (beágyazási környezet). Minden meghatározható paramétere, ami alapján egyedileg azonosítható, lokalizálható (más dolgokkal, élőlényekkel összetéveszthetetlenül), az keletkezett és szükségképpen el fog pusztulni. Felmerül a kérdés: akkor a testem kialakulása előtt hol voltam én és mi voltam én? És a testem halála után mi lesz énvelem? Hová kerülök és mivé leszek?
Ha a halmaz (a testem) nem én vagyok, akkor vajon valamelyik része vagy eleme vagyok én? Ha igen, akkor melyik? A létezésben a legkisebb elem a 0D-s pont, ami magát nem látja, de képes a többi pontot szemlélni. Ha én egy pont vagyok, akkor a halmazt alkotó számtalan pont közül melyik lehetek én?
Minden, ami körülöttem van a halmazban: a testem, lelkem, információ tartalmam, személyiségem, emlékeim csak a perifériáim, amik körülöttem mozognak, változnak. Az, hogy én mozgok a környezetemben vagy a környezetem mozog körülöttem csak nézőpont kérdése, mert a kettő végeredményben egyenértékű.
Ha én nem egy pont, hanem egy halmaz vagyok, akkor az elemeim egymáshoz képest is folyton mozognak. Változik a szerkezetem, az információ tartalmam, mert a pontjaim a fizikai kölcsönhatások miatt szitálnak (n-1D-s rezgést végeznek) a hullámtérben. Ha én (mint komplex halmaz) változom, akkor jogosan merül fel az önazonosságom elvesztésének lehetősége. Ha a testem meghal, meghal az énem? Ha a lelkem lebomlik, meghal az énem? Ha az információ tartalmam letörlése kerül vagy elfelejtődik, elzajosodik, akkor meghal az énem? És akkor ami marad belőlem, az hová kerül? Mi tartja meg az énpontomat (pontjaimat) a testemben? A lelkemben? Az információs mátrixomban? A környezeti hullámtér kényszerítő ereje?
Az ilyen kérdések szembesítik az énemet azzal a veszéllyel, hogy elveszíthetem magamat, vagyis megszűnök létezni, lenni. Ettől az én szükségképpen fél, mert önfenntartó rendszerként működik, ami a saját tudatossága megőrzésére és növelésére, kiterjesztésére törekszik. Ezért hiába változom állandóan, mégis úgy tekintek önmagamra, mint kvázi változatlan rendszerre, stabil énre. Tehát mindig azt tekintem énemnek, amilyen éppen vagyok. Állandónak hiszem magam, holott nem vagyok az. Ez pedig önbecsapás.
A saját változásaimat csak úgy tudom detektálni, ha a környezetemben megfigyelem a tükörképemet, annak visszajelzései alapján. A világot tükörnek, kivetítésnek használom az önismerethez. Ezért reinkarnálódom sorozatosan fizikai testekbe, és ezért vetítek a lelkem köré asztráltestet. Ugyanezért generál a centrális fotinóm (isteneknél szerinó) maga köré lélekbariont. A karma, mint ok-okozati viszony a környezettel megkönnyíti az önismeretet, mert lekorlátozza a lehetséges eseményeket a szükségszerűen következő eseményekre. Így a szemlélőnek (nekem) csak néznem kell az életemet, mint valami műsort, s mindent megtudhatok belőle önmagamról.
Ha én egyetlen szemlélőpontnak tekintem önmagamat, akkor minden halmaz, aminek részét képezem (a legkisebbtől a legnagyobbig) szintén a környezetemmé válik, tehát tükörképpé. Ebből következik, hogy egyetlen halmaz sem azonos velem, tehát a halmaz karmája (ok-okozati viszonyrendszere) nem az én karmám többé. Csak a környezetem karmája, amit én eszközként, perifériaként használok a megismerés érdekében. Ez a tény rejti magában a felszabadulás útját, a szamszárából való kilépés lehetőségét.
A pont önmagában állandó, mert minden mozgása csak a környezetéhez képest értelmezhető. Így én stabilan nem változom, csak a világ mozog, szitál körülöttem állandóan. Mivel egy pont gyakorlatilag nem látható, bár észlelhető (a pontnyi hatása miatt) mint létező, a világ sosem fog olyan tükörképet adni nekem magamról, ami alapján pontosan megismerhetném magam. Hisz egy ponton nincs mit nézni, önmagában nulla az információ tartalma. Semmilyen.
Én tehát megismerhetetlen vagyok, a világ pedig csak káprázat, illúzió körülöttem. Én nem vagyok azonos vele. Ennélfogva nem vagyok se bűnös, se ártatlan, se jó, se rossz. Nem élek, nem halok, nem mozgok, nem változok, csak vagyok. Csak szemlélem a minden szemlélhetőt. Nekem ennélfogva nincs információ tartalmam, tehát semmit sem tudok semmiről, sőt nem is gondolkodom. A tudás, a gondolkodás és minden egyéb megnyilvánulás is a környezetem játéka.
Ezen modell szerint nincs értelme más szemlélőpontok létezésének, hisz azok igazából elkülöníthetetlenek tőlem. Nem állok több pontból, tehát egyedül vagyok, időtlenül és abszolút létezőként. Ugyanis a többi szemlélőpont is a környezetem része, tehát nem lehet azonos velem. Így nem tekinthető szemlélőpontnak sem, mert nem én vagyok. Engem, az abszolút egyet hívnak (hívom) a világban Istennek. Mindenhol keresnek (keresem magam), de sehol nem találnak. Ki az, aki keres? Ki az, aki talál? A végső konklúzió, hogy nekem nem kell megkeresnem önmagam, hisz el sem veszhetek magamtól, magamnak. "Amikor elérem a teljességet, nincs többé szükségem az Istenre".
A te szót a másik énre használjuk, aki ránk ugyanezt használja. Ha csak egy Isten és egy szemlélő én van, nincs olyan, hogy te meg ő. Ennélfogva a létezés nem osztható fel énre és külvilágra (te). Ami van, az én vagyok. Az van, amit szemlélek, észlelek. Az egyetlen szemlélő, mivel információtlan, csak egyféleképpen képes szemlélni önmagát, a környező tükörképrendszerét. Egyféle szemléletmódom létezik. Emiatt az Isten nem tudja örömmel, szomorúan, boldogan, nyugtalanul, jól, rosszul, elfogultan, elfogulatlanul, optimistán, pesszimistán, igazságosan, hamisan, stb. szemlélni önmagát. Még az is teljesen mindegy, hogy mit szemlélek.
A környezetemnek (lélek) van információ tartalma, ezért aszimmetrikus a szerkezete (ellentétben a ponttal). Sokféle szemléletmódra (objektív, szubjektív) képes, ezért nagyon nem mindegy neki, hogy mit szemlél és azt milyennek látja, hogyan ítéli meg. Az élmények különbözősége miatt kénytelen mozogni és változni, alkalmazkodni a környezetéhez. Ez teszi intelligens élőlénnyé - és persze múlandóvá.
Az Isten a fizikai tulajdonságai miatt tűnik a teremtményei (lelkek) számára teljesen közönyösnek és megérthetetlennek. Mert gyakorlatilag nem foglalkozik a teremtésével, nem is csinálja azt aktívan. A teremtés jelensége valamiért, valahogyan csinálódik benne, neki, általa, miatta, ő pedig nézi azt és kész. A szemlélőpont környezetei (szerinó, fotinó, lélek, ember, stb) azok, akik csinálják és manipulálják a teremtést, a saját elfogult nézőpontjuknak megfelelően. Így aki nem közönyös, az nem az Isten (létező), hanem az isteni lélek (részecske).
Ez a struktúra a gondolkodó, cselekvő, beavatkozó, irányító, elfogultan viselkedő Isten, a Mindenható (az univerzum parancsnoka), ami úgy viszonyul a rendszeréhez, mint lélek a testéhez. Őhozzá érdemes a többi teremtményeknek imádkozniuk, mert ő tehet értük bármit is. Neki van személyi kultusza, mennyországa, ő ítélkezik, mint a létező Istenpont hivatalosnak tekintett (választott) képviselője, megtestesülése.
Ilyen Istenlélekből lehet több is az Istenpont által szemlélt létezésben, ezért beszélhetünk "istenekről", "istenségekről" meg "félistenekről", stb. Akik persze szövetkezhetnek egymással a közös alkotás, irányítás érdekében, de háborúzhatnak is ha úgy döntenek, hogy valami nagyon kell nekik (a másik kárára). Ezek az istenek pont olyanok (hasonlatosak), mint a teremtményeik: változóak és tökéletlenek. Mert amilyen lent, olyan fent. Az ilyen istenlelkek, bár halhatatlanok, mégis időbeli létezők, tehát nem időtlenül örökké létezők.

11. AZ IDENTITÁSTUDAT SZEREPE A VISZONYULÁSBAN

Azok a határok, amik segítségével meghatározzuk önmagunkat, birtokainkat és egész világunkat, meglehetősen átjárhatóak és önkényesek. Emiatt valójában egyek vagyunk az egész mindenséggel, nem különülünk el tőle ténylegesen. Aki megvilágosodott, az nem egy térben és időben lokális halmazként (az egész valamely részeként) tekint önmagára, hanem teljességként. És ennek megfelelően is gondolkodik, szól és cselekszik.
A teljesség - akárcsak elemi alkotója a pont - összességében nulla információ tartalommal bír. Információ hiányában nincsenek meghatározható paraméterei, vagyis semmit sem mondhatunk róla. Ennek a ténynek komoly következményei vannak (sok más mellett) az ember társas viselkedésére nézve is. A tudatlan emberek saját magukat az észlelhető paramétereikkel azonosítják. Így ezen paraméterek megváltozása vagy megszűnése esetén azt képzelik magukról, hogy megváltoztak, meghaltak, megszűnt létezni az identitásuk. A megvilágosodott személy viszont halhatatlan, mert ő az okforrás pontjával azonosítja magát, és az e körül megnyilvánuló paraméterei, összes tulajdonságai csak felvett burkolatok, ideiglenes külsőségek.
Amikor a számunkra jó embereket igyekszünk magunkhoz vonzani, akkor azt nézzük, hogy a mi paramétereinkhez kinek a paraméterei illeszkednek. Ki felel meg az igényeinknek, elvárásainknak, szükségleteinknek, illetve hogy tudunk mi másoknak megfelelni. Az életünk ezért folyton arról szól (és szinte semmi másról), hogy eladjuk magunkat és megveszünk másokat. Ez számunkra a társas élet.
Mindenkit az észlelt paraméterei, tulajdonságai miatt szeretünk, tartunk vonzónak, s nem a belső lényege miatt, ami mindenkiben azonos (a létező pont) és lényegében jellegtelen. Arra reagálunk, amit tudunk a másikról, nem arra, amilyen valójában. Emiatt válik a teremtés egy sajátos maszkabállá, színdarabbá, ahol mindenkinek az a célja, hogy saját magát minél vonzóbbá, előnyösebbé tegye mások számára. Ezt a felvett, magunkra aggatott kellékekkel, csábító dolgokkal érjük el. Emellett a vonzó (pontosabban annak látszó) embereket igyekszünk megszerezni, jóban lenni velük, célirányosan keresve a társaságukat.
Mindezek miatt ott van bennünk az állandó félelem, hogy elveszíthetjük a múlékony vonzerőnket, fontosnak tartott paramétereinket, s eladhatatlanná válunk az emberpiacon. Ami eladhatatlan, az senkinek nem kell, tehát fölösleges, értéktelen, szemétre való. Elkerülhetetlen ezért, hogy megakadályozzuk az elavulásunkat, minden lehetséges eszközzel. Így jelenik meg a lelkünkben a nagy kísértés, hogy fenntartsuk a látszatot. Szépségápolással, plasztikázással, takargatással, reklámmal, hazudozással, csellel, csalással, ígérgetéssel, zsarolással, erőszakkal, pénzzel, stb.
A társadalmunk legfőbb mozgatórugója emiatt az értékesnek tartott tulajdonságok előállítása, feljavítása, növelése és megőrzése. Ennek pedig semmi köze az önismerethez, csupán az önteremtéshez. Az senkit nem érdekel, hogy mások milyenek valójában vagy hogy ő maga milyen valójában. Mert mindenkit csak az érdekel, hogy mások milyen vonzónak látszanak vagy hogy ő maga milyen vonzónak látszódik.
Aki tisztában van önnön lényegével (létező pont), az egyben a vágyait is elveszti arra, hogy bármilyenné is válni akarjon. Csak így kerülhet ki az illúziók csapdájából, hogy megállapodjon az egységben, egyedüllétben, teljességben és nyugalomban. A pontállapot nem tűnik ideális állapotnak, pedig nagyonis az. Ezért olyan nehéz megvalósítani.
A mennyországban (ami az önteremtés mekkája) a kívánatos paramétereket mindenki könnyen és gyorsan megszerezheti magának és kedve szerint birtokolhatja, élvezheti ameddig csak akarja. Ezért itt könnyű megvilágosodni, de nehéz belépni a pontállapotba (nirvánába).
A pokolban (ami az önismeret mekkája) a kívánatos paraméterek megszerzése számtalan akadályba ütközik, ezért a lelkek rá vannak kényszerítve, hogy meglássák (akár tetszik, akár nem) önmagukat. Az illúziók elvesztésének való ellenállásuk lesz az, ami az állandó szenvedésre kényszeríti őket. Ezért itt nehéz megvilágosodni, de ha sikerül, akkor könnyű belépni a pontállapotba, mert nincs semmi vonzó a külvilágban, ami visszatartana ettől. A nirvánába vezető út tehát a pokol fenekén át vezet.

12. SZEMLÉLETI MÓDOK

A létezésem során általában több pontból szemlélem a teremtést, mint ponthalmazt. Ezzel a ponthalmazzal (lélek, emberi test) azonosítom magam, az énemnek tekintve azt. Az énem használom viszonyítási pontnak, ahonnan kiindulok a környezetem megismerése során és ide is térek vissza, mint a világom közepéhez.
Ha az énem egy rendszer, ami több elemből áll, akkor egyes részeim lecsatolásával bármely részébe, alkotó pontjába áthelyezhetem, leszűkíthetem magam (a szemlélőt). Feltéve, hogy képes vagyok elszakadni azon információktól (tudástól), melyek elhitetik velem, hogy a teljes rendszerhez tartozom, csak az vagyok és nem lehetek más. Ehhez persze információra van szükségem önmagamról. Ezzel a témával foglalkozik a pszichológia, filozófia és számos vallási tanítás, amik az én rendszerét boncolgatják, keresve a lényegét, centrumát annak a káprázatnak, amivel a szemlélő azonosítja magát.
Végeredményben a leszűkítést addig folytathatom, míg egyetlen pontra redukálódik az énem, amit szinte tetszés szerint választhatok ki a ponthalmazból. A folyamat vége mindenképpen az lesz, hogy nem sikerül biztos és minden kétséget kizáróan hiteles tudást szereznem arról, pontosan mi is vagyok én. Nem fogom tudni eldönteni, hogy melyik pontját tekinthetem a tágabb énrendszerem lényegi énjének.
Ha az énem, mint rendszer része a környezetemben található többi rendszernek, perifériáknak, akkor ezek felcsatolásával kitágíthatom magam (a szemlélőt). Feltéve, hogy képes vagyok elszakadni azon információktól (tudástól), melyek elhitetik velem, hogy csak a kiindulási halmazhoz tartozom, csak az vagyok és nem lehetek más. Ehhez persze információra van szükségem önmagamról.
Végeredményben a kitágítást addig folytathatom, míg az érzékelhető, belátható világ egészére kivetítődik az énem, amihez szinte tetszés szerint hozzácsatolhatok bármit. A folyamat vége mindenképpen az lesz, hogy nem sikerül biztos és minden kétséget kizáróan hiteles tudást szereznem arról, pontosan mi is vagyok én. Nem fogom tudni eldönteni, hogy hol van az énem határa, mit tekinthetek a legtágabb énrendszerem felületének.
Minél több pontból szemlélem az egészet, vagyis minél több pontra kiterjesztem az énem határait, annál többet tudhatok meg a világról és persze önmagamról. Annál bonyolultabbnak és szerteágazóbbnak fogom látni a teremtést, ami megnehezíti a megismerési folyamatot. Mivel a világ túl nagy, szinte lehetetlenség az egészet megérteni és átlátni véges idő alatt.

13. A LOGIKUS MEGÉRTÉS KORLÁTAI

A megértés lényege az, hogy a megtapasztalt dolgokról egyszerűsített modelleket képzünk le az információs mátrixunkba, melyek logikai kapcsolatokon keresztül szerveződnek egységes (vagy annak tűnő) világképpé. A különféle (időbeli és térbeli) nézőpontokból leképzett rendszerek részben vagy egészben átfedik egymást. Az elemzésük, feldolgozásuk során ezért szükségszerűen különbségek jelentkeznek. Ellentmondások, logikai hibák, összeférhetetlen kapcsolatok a mátrixban. Ezek egy idő után kezelhetetlenné válnak, és a megérthetetlenség látszatát keltik a szemlélő számára, ami végül megfojtja az elemző logikát. Megoldás híján a szemlélő feladja a megismerési próbálkozásokat, tehetetlenségében misztikusnak minősítve a kérdéses problémákat. Elmegy a kedve a megoldhatatlannak rémlő feladattól, s logikátlannak minősít egyes jelenségeket.
A logikai rendszer, ami alapján összekapcsoljuk egymással a tapasztalatokat, hasonlósági műveletek egy meghatározott csoportjára épül. Ezek mind egyszerű igaz-hamis döntésekből állnak, hasonlóan az algebrai műveletekhez. Az viszont, hogy az egyszerű döntésekből milyen komplexebb döntési folyamatokat, programokat építünk fel magunkban, tehát milyen logikai rendszert tekintünk érvényesnek, már egyáltalán nem egyértelmű. Tekintve, hogy ez is a tapasztalatainktól (és a tanultaktól, másoktól átvett hitrendszerünktől) függ. Az értelmes lények között minden vita és konfliktus abból a tényből fakad, hogy eltérő logikával dolgozzák fel az élményeiket és ezért eltérő világképet használnak a környezetük modellezésére. Ezek sokszor nem kompatibilisek egymással.
Arra az emberre mondjuk, hogy okos és intelligens, aki a mi saját logikai rendszerünknek megfelelően látszik gondolkodni és viselkedni. Aki nem a mi elképzeléseink, elvárásaink szerint cselekszik, az a bolond, őrült, ostoba vagy másként gondolkodó. Az efféle hozzáállás gyakorlatilag a Turing-teszt hétköznapi alkalmazásának szép példája: az az intelligens, aki a saját értékrendünk és logikánk szerint intelligensnek látszik. A tudomány számára az a tudományos, ami a tudomány dogmarendszerével szinkronban épül fel és működik. Ha valami a tudomány szerint nem lehetséges, akkor az nincs, illetve tudománytalan ha mégis van. Nem hibáztathatjuk ezért a tudósokat, hisz ők is a saját hitrendszerüknek (vallási dogmáiknak) az áldozatai, mint mindenki más.
A megvilágosodás során az egyik legnagyobb kihívás az, amikor az embernek szembe kell néznie a saját logikai rendszerétől totálisan eltérő struktúrákkal és ezeket egyenértékűként kell kezelnie a sajátjával. Csak így lehet megfelelő kapcsolatot kiépíteni más lényekkel (szellemekkel, idegen lényekkel, Istennel), a szükségszerűen felmerülő konfliktus elkerülésével. Mert a másik intelligencia logikai struktúráját a magunké alá rendelni, ledegradálni, hibásnak tekinteni gyakorlatilag támadás az illető ellen. Ilyen ideológiai harcokkal van tele az emberiség történelme. Az egyes vallások és filozófiák egymás elleni harcai, missziói, térítései, a politikai ideológiák, közgazdasági modellek, etikai rendszerek mind lényegében erről szólnak. Az ilyen harcnak pedig sosem az a lényege, célja, hogy mi az igazság, hanem az, hogy kinek van igaza. Ki tudja ráerőszakolni a maga igazát a másikra.
Nagyon sok parajelenség van (távolba, múltba, jövőbe látás, gondolatolvasás), amik jól modellezhetők tudományos logikával, míg mások (örökmozgó, Isten) csak rosszul vagy egyáltalán nem. Ezért mondjuk azt, hogy a misztikus és ezoterikus dolgok nem tudományosak és ezeket csak a hit segítségével szabad megközelíteni. Pedig ez szintén csak egy dogma, semmi több. A logikai rendszer megfelelő megváltoztatásával simán kezelhetővé tehetők azok a tapasztalatok, amiket korábban elhittünk vagy nem hittünk el. Az már csak a dogmarendszer önfenntartó viselkedésének köszönhető, hogy a másféle logikákat a hagyományos logika logikátlannak minősíti.
Ha van bátorságunk szembenézni az ismeretlennel, és főként kíváncsiak vagyunk a logika határán túl található dolgokra, akkor paratudományos kutatást kell végeznünk. Ehhez pedig paralogikus rendszereket kell létrehozni, amik révén kezelhetővé, modellezhetővé válnak. Ha ezt megengedjük magunknak, akkor máris egy fontos lépést tettünk előre a megvilágosodás végtelenbe vezető útján. Mert idővel rá fogunk jönni, hogy ezen a módon gyakorlatilag minden (kivétel nélkül) magyarázható és integrálható az információs mátrixunkba, s ezen keresztül az énünk részévé tehető. Ez az én nagy egyesülési folyamata az egésszel, a minden létezővel.

14. PONTOS SZEMLÉLETEK

A minden létező, mint teljes halmaz olyan nagy és bonyolult, hogy nem átlátható egyetlen pontjából szemlélve sem a rendszere. Sőt, akár tetszőlegesen sok (véges számú) pontjából egyszerre szemlélve sem, mivel ekkor a látvány ellentmondásossá válik a különböző nézetek összeegyeztethetetlensége miatt. Ezért nem képes a tudomány logikusan magyarázni a természet kaotikusnak nevezett jelenségeit, és nem tudja előre kiszámolni, megjósolni a jövőt (például az időjárást). A témát bővebben lásd még a: Gondolatok a jóslásról című írásban.
Van azonban egy másik szemléleti módja is a teljes ponthalmaznak, ami ugyan nem logikus módszer, de feltétlenül eredményre vezet és minden megvilágosodott ismeri a módját. Amikor minden pontból egyszerre szemlélem a létezés minden pontját, tehát nem korlátozom le a szemléletem részhalmazokra, akkor nem hagyok ki egyetlen elemet sem. Ezt hívjuk teljes összpontosításnak, ami determinisztikus eredményre vezet és minden kérdésre képes azonnal megadni az összes lehetséges választ. Ebben az állapotban nincs idő, mivel a szemlélő nem képes egyik pontról a másikra váltani, új nézőpont után kutatva.
Ha minden pont én vagyok, akkor csak önmagamat tudom szemlélni, mert nincs környezetem. Ha lekorlátozom a megfigyelést egy vagy több pontra, akkor önmagamat és másokat is tudom szemlélni, vagyis lesz környezetem. A két szemléleti mód között alapvető különbség van: az összpontosítás az egység állapota, a részpontosítás (vagy egypontosítás) pedig a sokaság állapota. Ha megpróbálom a semmit szemlélni (ami nem lehetséges), akkor igazából azt látom (nem látom), amit a megnyilvánulatlan pont (a nem létező). Ezt hívjuk pontatlanságnak (ami rossz megoldást, téves eredményt jelent).
Ha összképem van önmagamról, semmit sem látok magamon kívül. Ez egyenértékű, de nem azonos a megnyilvánulatlansággal, amikor nincs idő, tér, aszimmetria, ellentmondás, változás, bizonytalanság, információ. Azért nem azonos a kettő, mert a megnyilvánulatlan önmagáról sem tud, az összpontosító létező viszont csak önmagáról tud.
Az összpontosítás fő nehézsége, hogy mivel minden megtalálható benne, nagyon nehéz, de nem lehetetlen bármilyen konkrét információt kiemelni belőle és transzportálni egy tetszőleges részhalmazba, célpontba. Ilyenkor én, az Isten megtehetem azt, hogy önmagam egyik részét (egy teremtményemet), lokális szemlélőmet felvilágosítom, megvilágosítom valamivel kapcsolatban. Vagy nem.
Ha szemlélőként teljes összpontosítást végzek, gyakorlatilag megszűnök pontszemlélő lenni. Ilyenkor én, mint teremtmény eltűnök és csak a létező, az Isten marad. A teremtmény eltűnése azonban nem jelent szószerinti megszűnést, mivel az alkotó pontjai megmaradnak az egészben (térben és időben valahol), így a szemlélete is. Tehát ilyenkor inkább azt lehetne mondani, hogy a teremtmény egyesül az Istennel és azt látja, amit Ő. Így később van lehetősége a visszatérésre a saját lokális ponthalmazához. Ha közben ez a ponthalmaz megszűnik létezni, akkor nincs hová visszatérni, tehát a szemlélő "ott ragad", megmarad az egység állapotában. Ezt hívjuk nirvánának.
Mivel azonban a teremtmények többnyire azért világosodnak meg, hogy megértsék és lássák az igazságot, tehát a tudásért egyesülnek a létezővel, általában innen (miután elérték céljukat) vissza is fordulnak. Számukra a tudás olyan dolog, ami mindig valahol kívül van. Az Isten állapotából kifelé nézve azonban semmi sem látszik, tehát csak az ürességet szemlélik (a meditáló szerzetesek). Ebből arra következtetnek, hogy a teremtés és a létezés lényege az üresség, amiről nem lehet megtudni semmit.
Ebből is látszik, hogy nem elég megvilágosodni. Azt is tudni kell, hogy lehet az összpontosítást valamire használni, úgymond helyesen szemlélni az egészet. Az Istennel való egység állapotában lehet úgy figyelni befelé (önmagamra), hogy abból bármilyen tudást meríthessek. Mivel ezt kevesen tudják, a Földön csak kevés "gyakorló" buddha van a sok megvilágosodott között.

15. A TEREMTÉSI GRÁF

Ha minden pontból egyszerre nézem magamat, egy idő után feltűnik, hogy érdekes módon akkor sem látok minden pontból minden pontot. Mert az csak egy teljes gráfban lenne lehetséges, ami viszont szimmetrikus és ezért információtlan. Ebből következik, hogy az Isten (minden létező) nem alkot teljes gráfot. Minden eleme nagyon sok másik elemével van közvetlen kapcsolatban (kölcsönhatásban, összeköttetésben), de nem mindegyikkel. Ez teszi fizikailag lehetővé, hogy a minden tudásból egyáltalán kinyerhessünk bármit is.
A létezés teljes ponthalmazának gráfjából képzett komplementert (kiegészítő gráfot) hívjuk "minden nem tudásnak", ami az ismeretlen, de megismerhető része a világnak. A komplementer az, ami nem létezik, de a létezésének lehetősége elvileg adott a rendszerben, mivel fizikailag bármely két pont közvetlenül összeköthető egymással a gráfban (valahogy).
A megismerhetetlen az, ami a gráfon kívül van, tehát nem létezik a gráf egyetlen pontja számára sem, nem áll vele semmilyen összeköttetésben. Ezt a témát fejtegeti a Gondolatok a valóságról című filozófiai munka is (lásd az Eseményhorizont Könyvajánlójában).

16. AZ ÉLET FONTOS DOLGAINAK ELVESZTÉSE

A szabadsághoz az önzéstől és az élet fontos dolgaitól való megszabaduláson keresztül vezet az út. A fontos dolgokhoz való ragaszkodás a fontoskodás, ami az ember értékrendjéből fakad. Az értékrendet a világkép alakítja ki, ami a tapasztalatokból és azok elemzéséből (értékítéletekből) származik. Ezt tudással és bölcsességgel, belátással lehet módosítani, de alapjaiban nem változtatható meg.
Az ember (a káprázat világának szülötte) nem képes rá (tartósan), hogy ellenálljon a saját tapasztalatainak. A tapasztalat az, ami történni látszik körülöttünk. Ezt figyelmen kívül hagyni veszélyes és bolond dolog, ami könnyen pusztuláshoz vezethet. Éppen ezért nem lehet alapvetően ellentmondó értékítéleteket alkotni a tapasztalatok alapján. Nem lehet alapvetően ellentmondó értékrendet kialakítani az ítéletek segítségével. Nem lehet alapvetően ellentmondó világképet kialakítani az értékrend segítségével. Nem lehet nem ragaszkodni bizonyos dolgokhoz, amik feltétlenül szükségesek az életbenmaradáshoz. És végül: nem lehet eljutni a szabadsághoz az élet fontos dolgaitól való megszabadulás útján. Ennek köszönhető, hogy az emberek túlnyomó többsége képtelen elérni a megvilágosodást. Mert túl nagy áldozatot kellene hozniuk érte.
Erre csak az képes, akinek már minden megvolt. Mindent kipróbált, mindenben csalódott, mindig tovább lépett és ezért mindenre kész a legvégső cél érdekében. Aki képes mindent kockára tenni, és szükség esetén elveszíteni azért, hogy valami bizonytalan és nehezen megfogható dolog után vesse magát. Aki nem hagyja magát megállítani, mert nincs vesztenivalója az életben. Mert aki ragaszkodik az életéhez, az elveszíti azt, aki pedig kész elveszíteni az életét, az megtalálja azt.

17. EMBERCSOPORTOK

A földi emberek nagy többsége az alábbi csoportokba sorolható az önmagához és környezetéhez való viszonyulása alapján.:
1. A rabszolga ember az, akiből a legtöbb van a Földön. Ők alkotják a társadalom gerincét, akik fenntartják az emberiséget. Nekik mindig sok feladatuk, kötöttségük van. A rabszolga állandóan elfoglalt, az élete bonyolult, nehéz és problémás, mert sok mindent szeretne elérni, amire a körülmények rákényszerítik. Ilyenek a tényleges (fizikai és adós) rabszolgák, hadifoglyok, karrieristák és élmunkások, valamint a családos emberek többsége.
2. A visszavonult ember az, akivé a rabszolgák többsége válik ha szerencséje van. A visszavonult ember számára kevés fontos dolog akad az életben, és úgymond csak éli az életét, arra várva, hogy leteljen az ideje. Ilyenek az öregek, a háttérbe szorítottak, a perifériákon élők, a szinglik és a szakemberek többsége.
3. A beszűkült ember a visszavonultaknak az a ritka fajtája, akinek csak egy-két dolog fontos az életben, és a többivel egyáltalán nem törődik. Ilyenek a monomániások, szerelmesek, fanatikusok, megszállottak és az együgyűek.
4. Az egoista ember az, aki minden csoportban előfordul, mint általános jelenség. Az ő számára csak önmaga fontos és az, ami vele közvetlenül kapcsolatos. Ilyenek az önimádók, önzők, nárcisztikusok, önboncolgatók és introvertáltak.
5. A kötetlen ember az, akiből a legkevesebb van. Aki a körülményeinek köszönhetően mindentől megszabadult, kiégtek belőle a vágyai, eloldódott a környezete kötelékeitől, ezért csupán szemlélője a dolgoknak. Az ilyen ember a nyugodt, bölcs, ráérő, önzetlen és szellemi szabadságban létező egyén.

18. A SZENTSÉG

Megfigyeltem, hogy a vallási szentmisék (például egy keresztelő) során a résztvevőket jól láthatóan és érzékelhetően átjárja a szentlélek energiája. Mintegy átszellemülnek, megszentülnek ettől a kifinomult, magas szintű rezgéstől, ami valósággal elkábítja a lelküket, hogy némelyek beszélni is alig tudnak.
Ilyenkor azt is látni szoktam, hogy engem is átjár ez a rezgés, mégsem érzek közben semmit. Az ok a megszokásban rejlik. A megvilágosodás egyik természetes mellékhatása, hogy a szentségre érzéketlenné válik az ember. Mert állandóan benne van, benne él, így a számára nem okoz érzékelhető változást az, amikor ezen energia célirányosan is átjárja a testét, lelkét. Kicsit olyan ez, mint amikor valaki életében először találkozik egy híres emberrel vagy akár az Istennel. A számára ez egy nagy élmény, ami különös és magasztos érzéssel jár. Aki viszont állandóan vele van (például a híres ember személyi titkára vagy az Isten egyik munkatársa), annak ez fel sem tűnik.

19. A BÖLCSEK

A bölcsek onnan ismerhetők fel a szenvedés világaiban, hogy alapvetően nem akarnak semmit. Nem beszélnek és nem cselekszenek, sőt igyekeznek minél inkább kimaradni az életből. Remeteként tengődnek, visszavonulva a társaságtól, hogy minél több rossz dologból kimaradjanak és ne szenvedjenek. Tudják, hogy a fő konfliktusforrást számukra a többi ember jelenti. Ezért kerülik a társaságot, nem alapítanak családot és nem gyűjtenek maguk köré tanítványokat és rajongókat, hogy megkíméljék magukat és másokat a szenvedéstől. Igyekeznek annyira visszavonultan élni, amennyire csak lehetséges és nem vállalnak társadalmi tisztséget. Kerülik a rangot és a közösség által az emberre ruházott felelősséget, valamint a hírnevet. A szabadságuk érdekében tehát mindenről lemondanak, hogy végül az életüktől is könnyebben meg tudjanak válni.
Az ember csak névtelenül rejtőzködve tud igazán szabad maradni. A bölcsek nem akarnak másokon segíteni, mert tapasztalatból tudják, hogy abból is csak a baj van és ritka a köszönet a beavatkozásért. Ha mégis be kell avatkozniuk, odafigyelnek arra, akinek segíteniük kell, s megvizsgálják mire van valójában szüksége. A bolond azt állítja: jót akarok neked. A bölcs viszont azt kérdezi: jót teszek veled?
A bölcsek fő célja a szabadság és az öröm, valamint a szenvedés és a konfliktusok kerülése. Mindezt egyedül lehet a leghatékonyabban és legkönnyebben elérni. Miután a cél eléretett, a következő lépés az önmagunkban rejlő, szenvedést okozó (belső) tényezők leküzdése. Miután a külvilágot (látszólag) leküzdöttük, a belvilágunkat kell leküzdenünk. Persze ez a két dolog mindig együtt zajlik, megvalósulásuk egymást feltételezi. A bölcsnek látnia kell, hogy a szenvedés belőle, magából a létezésből fakad. Ezért nem szabad önmagához ragaszkodnia, önmagára (önképére, identitására) vágynia.
A legvégső cél tehát a megszabadulás önmagunktól, a megfigyelő és szenvedő éntől. Mivel a szenvedés minden létező dologban jelen van, csak a létező megszüntetéséig tart. Amikor a létező megszűnik, a megnyilvánulatlan vanás marad helyette, az Isten nirvánája.

Készült: 2003.05. - 2007.03.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz