A PONTMINDENSÉG HATÁRAI


1. A MÚLT MÉRETE

Az időfizika geometriai modelljében minél régebbi egy időforrás kibocsátott múltszférája, annál nagyobb méretű fizikailag a felfúvódási törvény miatt. Ez azt jelenti, hogy a jelenpontból szemlélve a távolodó múltszférákat, minél régebbi múltat nézünk, az annál távolabb látszik a jelentől. Ennek alapján azt gondolnánk, hogy az idő múlása egyenlő a méretek szakadatlan növekedésével, és minél idősebb valami, annál nagyobb az átmérője. De ez csak a kibocsátott hullámtérre igaz, a jelenforrásokra nem. A jelen mindig pontszerű, akkor is, ha egy másik jelen számára múltbeli képként realizálódik. Tehát egy jelen egy másik jelent mindig csak pontként lát, sosem felfúvódó gömbként. Így a múltszféra gömbszerű leképzése csupán praktikus modell, nem objektív fizikai valóság (hisz észlelhetetlen a szemlélők számára).
A véges méretű, téridőben létező dolgok fontos tulajdonsága, hogy a távolság növekedésével exponenciálisan egyre kisebbnek látszódnak, mígnem pontnyi méretűvé zsugorodnak. A témát részletesen lásd még az Optikai navigáció az űrben című írásban. Bár a jelenpontok véges méretűek és a téridőben léteznek, mégsem látszik csökkenni a méretük a távolság növekedésével, vagyis egy pont minden távolságból egyformán pontnak látszik. Ez azért van, mert a valódi véges méretű dolgoknak van kiterjedése, a pontnak viszont nincs. Tehát a távolság növekedésével a kiterjedés mérete csökken exponenciálisan. Ez persze csak egy időpillanatra vetítve igaz, hisz időben előrehaladva minden kiterjedés kiterjed, növekszik, dinamikus létezése okán.
A kiterjedés maga, mint dimenzió elsősorban időbeli távolságot, vastagságot jelent, másodsorban pedig térbeli távolságot, vastagságot (leképzéstől függően). Aminek térbeli kiterjedése van, annak formája van, tehát információ tartalommal bír. A pontnak nincs térbeli kiterjedése, tehát nincs formája (fizikailag), ezért nincs információ tartalma sem. Egy időben létező pontnak viszont mégis van információ tartalma, mivel a külső szemlélő számára időben mozogni látszik, azaz időbeli kiterjedése van. A pályagörbéje (amit leír) a pont időbeli formája, s mivel a teremtésben minden létező dolog lényegében időpontokból áll, ezért semminek sincs valódi térbeli kiterjedése, csak időbeli kiterjedése. Ezért a teremtés időbeli létező, nem térbeli vanás.
A térbeli távolság növelése - ami tehát megfeleltethető az időbeli távolságnak - azt eredményezi, hogy a létező dolgok pontszerűvé zsugorodnak. Ez a jelenség fordítva is érvényes, a közeli, de kicsiny kiterjedésekre. Egy pontra ezért lehet rámondani, hogy egy olyan véges méretű rendszer, ami a kicsinysége miatt tűnik pontnak, de kellő nagyítás mellett feltárul a belső struktúrája. Valódi pontnak ezért csak az a létező rendszer tekinthető, ami kvázi nulla távolságból is pontnak látszik, vagyis megőrzi kiterjedés nélküliségét.
Kár, hogy a létező dolgok nem szemlélhetők nulla távolságból. Egyrészt, mert a hullámterükkel taszítják egymást, másrészt mert ha két pont (szemlélő és szemlélt) egymástól nulla távolságra van, akkor nem különböztethetők meg egymástól, vagyis egy pontról van szó (összeolvadnak). A szemlélőpont viszont sosem látja önmagát, mivel önmaga számára, önmagában nem létezik, csak van, megnyilvánulatlanul. Így valójában sosem dönthető el egyetlen pontról sem egyértelműen, hogy tényleg egyetlen pont-e vagy pontok piciny halmaza a létezésben.

2. A TUDÁS ELVESZTÉSE

Ha a létrendszerek (ponthalmazok) információ tartalma a formájukban van, ami a távolság növekedésével pontszerűvé zsugorodik, akkor ez azt jelenti, hogy elvész a kivehető információ tartalmuk (a távolodó szemlélő számára). A fizikában ezt elzajosodásnak, illetve szóródásnak nevezzük, állandó és elkerülhetetlen információ veszteségnek, ami a térnek és az időnek egyaránt sajátja. A térben távoli (messzi) dolgokról mindig kevesebb az információnk, mint a közelebbiekről. Az időben távolabbi (régmúlt) dolgokról is mindig kevesebb az információnk, mint a közeliekről (közelmúlt).
A teremtésnek tehát alaptulajdonsága, hogy benne az információ a rendszer növekedésével (kiterjedésével) párhuzamosan egyre nő, miközben egyre elérhetetlenebbé (kivehetetlenebbé, zajosabbá) válik a két szélén lévő, illetve benne bárhol (középen) lévő szemlélők számára. Amennyiben tehát az univerzum mérete meghaladja azt a határértéket, ameddig még a szemlélők a rendelkezésükre álló legkorszerűbb technikákkal (műszerekkel) és trükkökkel (szemléletmód változtatásokkal) képesek ellátni, és onnan információt kinyerni a maguk számára, úgy a rendszer átláthatatlanná és egészében megérthetetlenné válik. Túl nagy ahhoz, hogy fel tudjuk fogni.
Ez a szabály az Istenre is érvényes lesz, nem csak a teremtményeire (ránk). Talán ezért mondjuk azt, hogy a fák nem nőnek az égig, mert az Isten csak addig képes létben tartani és irányítani a teremtését, ameddig átlátni és felügyelni tudja azt. Tehát lesz egy korlátja az általa teremtett világ méretének, ahogy minden általunk ismert, létező dolognak a világegyetemben van egy határa. A határtalanság nem látható (észlelhető) jelenség.
A térbeli kiterjedés mellett ez a szabály az időbeli kiterjedésre is érvényes. Ha tehát a teremtés életkora meghalad egy kritikus értéket, az Isten már olyan idős lesz (Öreg Isten), hogy maga sem tudja, mikor és hogyan kezdődött az egész (időskori szenilitás). A múlt feledésébe vesznek a kezdetek, így tapasztalati úton már nem deríthető ki, hogyan indult az egész. Csupán a logika és a tudomány marad, a puszta spekuláció az eredetünket illetően.
A felejtésben rejlő fő probléma az, hogy amennyiben a teremtés irányításához és hatékony (kellemes) működtetéséhez szükséges tudás mennyisége nagyobb, mint amennyit a rendszer még tárolni és visszanyerni képes, úgy megoldhatatlanná válik az egész irányítása. Mire az Isten elég tudást gyűjtene össze önmagáról, már elfelejti egy részét, így reménytelenül alul marad a saját irányításáért folytatott küzdelemben a saját fizikai törvényeivel szemben. Ez pedig hosszabb távon a rendszer halálát eredményezheti, hisz menet közben felléphetnek olyan problémák, amiket a meglévő, megmaradt tudásával nem képes kezelni. Ezt láthatjuk rendszeresen az egyes teremtményeinek sorsán keresztül, akik mindig alulmaradnak az életüket veszélyeztető tényezőkkel szemben és idővel meghalnak, elpusztulnak, lenullázódnak a világban. Hiába reinkarnálódik új testbe a teremtmények lelke, ha nem emlékszik az előző életeiben összegyűjtött tudására. Mindent elölről kell kezdenie, s így a természet törvényei arra ítélik, hogy megismételje korábbi hibáit. A felejtés tehát egyfajta büntetés ebből a szempontból.
Ha az Isten sem emlékszik már önnön létezésének kezdeteire, akkor elvileg abban sem lehet biztos, hogy ő maga vajon halandó-e, mint a részei. Azaz képes-e összeszedni annyi tudást, ami már elegendő a számára a túléléshez, az optimális teremtési feltételek fenntartásához. Lehet, hogy az Isten halhatatlan, de ebben az esetben ezt nem tudja egyértelműen igazolni önmaga számára, tehát csak hihet benne, remélheti, de sosem tudhatja meg biztosan.

3. A TUDÁS VISSZANYERÉSE

Mivel a jelenpontot elhagyó múlthullámok a modulációjukban hordozzák, viszik magukkal a pont időbeli elmozdulási jellemzőit, azaz információ tartalmát, s ezen hullámok a végtelenségig terjednek, sosem szűnve meg, az információnak fizikailag a végtelenségig meg kell maradnia a létezésben. Ha a teremtés (a másolati jelenpontok halmaza) véges méretű az irányítási korlát miatt, akkor a kiárasztott hullámtere, benne a régmúltjának információival hozzá képest egy sokkal nagyobb kvázi gömb lesz körülötte. Ahonnan már nem nyerhető vissza, egyrészt mert nincsenek abban a távolságban szemlélőpontok, másrészt mert a távolság miatt minden dolog pontnak látszik.
Az Isten számára tehát idővel elérhetetlenné válik a saját tudása, hacsak meg nem őrzi valahogy a ponthalmazában elzajosodás nélkül. Erre a célra szolgálnak a lelkek, mint elsődleges transzcendens adattárolók, melyek kvázi zajvédett módon tárolják a beléjük írt (szűrt és erősített) információkat, ellentétben az egyszerűbb ciklikus rendszerekkel (szerinó és fotinó). A lélekbarion adattároló képességével majd egy külön írásban foglalkozunk, most maradjunk meg a ponttal kapcsolatos problémák boncolgatásánál.
Vizsgáljuk meg azt, hogy egy nagyon távoli pont hullámteréből, amely az információ tartalmát csak a komplex modulációjában, sűrűségváltozásában őrzi (mérhető görbület nélkül), hogyan nyerhető vissza az információ. Az nyilvánvaló, hogy a szemlélőpontunkhoz közeledő véges méretű dolgok az exponenciális észlelési görbéjük miatt egyre nagyobb, részletesebb alakot öltenek. Láthatóvá, kivehetővé válnak a részeik a számunkra. Tehát lennie kell egy relatív hatósugárnak, amelyet elérve a tárgy elsődleges információ tartalma teljes egészében kivehetővé válik.
Az elsődleges információ tartalom alatt itt természetesen a tárgy hullámterének domináns részét értjük. Az erre rátelepedő, rászuperponálódó háttérzaj, mint másodlagos információ tartalom annyira finom elmozdulásokat jelent, hogy azokat még kvázi nulla távolságból sem lehet teljes pontossággal kinyerni. Ezért hívjuk őket zajnak, kaotikus rezgéseknek. Ennek köszönhető tehát, hogy tökéletes élességgel semmi sem látható a létezésben, a szemlélt látvány élessége csupán közelítő pontosságú élmény. Így a dolgokról begyűjthető tudásunk is csak közelítő lehet, vagyis korlátozott és relatív (távolság és műszerfüggő). Ez megfelel a látszólagos információ vesztés törvényének, vagyis a felejtésnek. A fizikában mindez határozatlansági elv néven közismert.
Egy tárgyról tehát akkor lehet pontos képünk, ha a domináns hullámtere által hordozott információ tartalmát teljes élességgel képesek vagyunk észlelni. Mivel a domináns hullámtér fizikailag az alkotó időforrások időhurokban megtett pályagörbéiből adódik (ezen mozgások lenyomata), ezért emberileg ez a pontos kép nem érhető el. Sem az érzékszerveink, sem a műszereink nem elég jó felbontásúak hozzá, hogy az ennyire kicsiny (szubnukleon méretű) dolgokat észlelni tudjuk. Viszont az emberi lélek centrumában egzisztáló fotinó, a fénylény, aki legbelső lényegünknek felel meg, elég kicsi hozzá, hogy tudatosan észlelje a többi időhurok rendszer domináns hullámterét. Aki tehát megvilágosodik, s a lélekbarionját ledobva magáról felszabadult fénylénnyé válik, az eléri a megismerhetőség határát és az észlelés maximális élességét. Ehhez persze éles elmére és teljes tudatosságra (odafigyelésre) van szükség.
Minél közelebb van a szemlélőpontom a vizsgált jelenséghez, annál pontosabb képet kapok róla. Ebből következik, hogy ha el akarok felejteni valamit, akkor el kell tőle távolodnom, míg ha meg akarom ismerni, rá kell közelítenem. Sőt, bele kell merülnöm a belsejébe (elmélyedni benne), hogy a hullámterének görbülete is észlelhető nagyságú legyen az érzékszervemre (pontomra) nézve. A görbültség ugyanis mindig plusz információt jelent (egy több pontból álló szemlélő időhurok számára), mert térbeli mélységet ad a képnek, ahogy a parallaxis is.
Azt tudjuk a korábbi kutatásainkból, hogy minden teremtmény kétféle mozgást végez az élete során alapvetően. A számára rossz dolgoktól eltávolodik (kiveti őket magából), a jó dolgokra pedig ráközelít (bekebelezi őket). Ennek köszönhető, hogy a rossz dolgokról hajlamosak vagyunk megfeledkezni (adósságok, amiket kiadnunk kellene), a jó dolgokat pedig felemlegetjük, felidézzük (ajándékok, amiket kaptunk). A tapasztalatoknak ez a fajta szelektív elfelejtése, törlése persze azzal jár, hogy a következő találkozáskor újra meg kell tapasztalnunk a rossz dolgokat.
Az intelligens lények megőrzik emlékezetükben a múltjuk rossz tapasztalatait, hogy azzal megvédhessék magukat a jövőbeli rossztól (immunvédettség), viszont ez azzal jár, hogy több szenvedésnek (rossznak) teszik ki magukat. A bölcsek tehát tisztában vannak az élet árnyoldalaival, míg az ártatlanok még védtelenek velük szemben. Másként megfogalmazva: a pesszimista csak abban különbözik az optimistától, hogy több az információja a helyzetről. Így az emlékezés és a felejtés kényszerű egyensúlyt fog tartani a lelkek és fénylények emlékezetében, vagyis a felhalmozható tudásnak ugyanúgy lesz egy korlátja, ahogy az Isten önmagáról való tudásának is van korlátja. Ezzel visszajutottunk az előző fejezet végéhez logikailag.
A vizsgált jelenséghez való legkisebb közelség az a távolság, ami egy időhurkon belül fennáll az egymás számára létező időforrások között. A létrehozható legkisebb időhurokban a szomszédos jelenpontok vannak tehát egymáshoz a legközelebb, így ők képesek a legkisebb kivehető részlet megfigyelésére a másikon. Ez még mindig túl messze van a teljes pontossághoz, mivel a források mozgásmodulációja nem szaturálódik, tehát kvázi végtelen bonyolultsági fokot képes megvalósítani fizikailag. Így azt tapasztaljuk, hogy a megismerésnek (a létező dolgokból való információ kinyerésének) van egy alsó és egy felső határa a méretskálán, ami között az észlelésünk működik. Nem tudjuk, mert nem tudhatjuk, mi van ez alatt, illetve efölött a valóságban. Ez a két észlelési eseményhorizont határolja fizikailag az általunk ismert pontmindenséget.
A megismerhető világ így lényegében a jelenpontok domináns hullámterére korlátozódik, mely az észlelési eseményhorizont felé közeledve fokozatosan elmosódik, belevész a háttérzajba. Az, hogy hol van a határ a domináns modulációk és az idővisszhangok mérete között, a személőpontként használt rendszer méretétől és rugalmasságától függ. Minél nagyobb a holtjátéka (érzéketlensége, tehetetlensége) egy létrendszernek, annál kevésbé érzékeny a finom rezgésmodulációkra egészében. A jelenlegi ismereteink szerint a létezés minden szinten (mérettartományban) élő és intelligens, bár az eltérő reakcióidők és észlelési korlátok miatt nem nagyon tudunk egymással kommunikálni.
A legkisebb ismert élőlény, akiről tudunk, a fénylény (szerinó és fotinó), aki a jelenpontjaival látja környezetét. Ő sokkal élesebb képet kap a világról, mint egy lélek, aki a barionja időhurkait használja a látásra. A fizikai test anyagi érzékszervein keresztül figyelő ember még életlenebb képet alkot a világáról, amit a fizikai műszereivel képes valamelyest kiterjeszteni. Egy bolygó vagy csillag, mint élőlény az emberhez képest sokkal elnagyoltabb világképpel rendelkezik, ahogy a galaxis vagy az univerzum világbuboréka is egyre messzebbre lát, de egyre életlenebbül. Óriások és törpék ettől függetlenül ugyanúgy kíváncsiak a környezetükre, és próbálják tanulmányozni a belátható mérettartományokban működő kisebb-nagyobb szomszédaikat, élettársaikat.
A teremtés dinamikus változása miatt a létrendszer mozgási paraméterei állandóan bonyolódnak minden szinten, ahogy a jelenpontok egyre komplexebb rezgésekre kényszerülnek a kölcsönös perturbáció miatt. Így a rendszerben keletkező információ folyamatosan folyik, szivárog kifelé a teremtésből, fölfelé (a végtelenül nagy távolságok irányába) és lefelé (a végtelenül kicsiny távolságok irányába).
Mivel a folyamat irreverzibilis, azt gondolnánk ennek alapján, hogy az információ mennyisége folyamatosan csökken a létezésben, ami a rendezetlenség növekedésével kellene, hogy járjon. De az információs entrópiának makacsul ellenállnak az élő rendszerek, akik intelligenciájuk folytán állandóan frissítik és megújítják a számukra fontos információkat önmagukban. Ez hosszú távon azzal jár, hogy az Isten tudása a lényegre, fontosra és jóra koncentrálódik (redukálódik), míg a lényegtelen, hibás és rossz megoldásokat folyamatosan elfelejti, hagyja kifolyni az emlékezetéből. Az efféle haszonelvű viselkedés teszi lehetővé a teremtés uralását, ami a rendszer folyamatos fejlesztésében, kiterjesztésében és javításában nyilvánul meg. A végeredmény egy közös munkával fenntartott mennyország lesz, amin belül ugyan rendszeresen felbukkannak működési zavarok, hibák és pokolian rossz helyzetek, de ezek csupán átmeneti állapotok lesznek hosszú távon.

4. PONTOK AZ IDŐSEMMIBEN

A teremtést elindító okforrások, amennyiben tachion sebességgel elhagyják a létrehozott káprázatvilágot (a téridőt), egyre jobban eltávolodnak tőle a végtelenbe. A hátuk mögött hagyott teremtésük így idővel ponttá zsugorodik a hullámterükben, amivel csak a primer időszál kapcsolja össze őket még sokáig (örökké). A pontnyinak látszó teremtések, univerzum buborékok tehát beleolvadnak az időszál pontsorába, kiterjedésük nullára zsugorodik az okforrás szemében. Az információ tartalmuk viszont örökké megmarad az idősemmibe kiárasztott hullámterükben, teljesen elzajosodva a Teremtőjük számára.
A teremtmények azért léteznek, mert másolati pontjaik látszódnak a teremtőjük pontja számára az összekötő időszálon keresztül. Elvileg végtelen távolságból is működik ez a fenntartó hatás, gyakorlatilag azonban úgy tudjuk, hogy van egy korlátja a léteztetésnek. Amikor a teljes teremtés ponthalmaza egészében is egyetlen ponttá omlik össze az okforrás számára, már semmit sem képes kivenni belőle és ezáltal kiterjedését veszti a káprázat világa. Mivel az időhurkok már igen kis távolságból is egyetlen pontnak látszódnak, ezek önmagukban a végtelenségig képesek megmaradni az idősemmiben (az időszál részeként), de a Teremtő számára az összes másolata, időhurka együttesen is egy nagy időhurkot alkot. Hisz a másolatok között az Ő szempontjából nincs különbség. Mindegyik egyaránt virtuális, akik egymás hullámterében léteznek. Mivel pedig a teremtés ponthalmaza nem nőhet korlátlanul, idővel csökkenni kezd a látszó mérete az okforrás számára. Ez a hanyatlás, pusztulás korszaka, amikor a káprázat összeomlik, kiterjedése zsugorodni kezd és végül sorra megszűnnek az univerzumok.
Hogy bekövetkezik-e ez a pillanat, és a sajátidőnk szerint mikor, lényegében attól függ, hogy az okforrás távolodik-e a teremtésétől és milyen gyorsan teszi ezt. A sebessége ismeretében kiszámolható az összes általa teremtett és hátrahagyott létező megszűnésének határideje, a rendszer halála. A látszatvilágot két Teremtő (Atya és Anya) keltette, így a fenntartásához arra van szükség, hogy ők ketten elég közel legyenek hozzá (látótávolságon belül). Úgy tudjuk, az Atya tachionként távolodik a teremtéstől, az Anya viszont tardionként továbbra is a közelében tartózkodik. Azt viszont nem tudjuk, hogy az egyik szülő megléte önmagában elegendő-e ahhoz, hogy fenntartsa gyermekeit. Ha igen, akkor az Anyaforrás befogásával elvileg a végtelenségig fenntartható marad a teremtés, miközben az Atyaforrás az összes vizek szélén kisodródik a végtelenbe. Minderről korábban már volt szó A teremtés evolúciója című írásban.
A fenti gondolatmenet alapján tehát nyilvánvaló, hogy nem az történik, amiről a korábbi időfizikai írásokban szó volt, hogy az idősemmi hullámtere egy távolságon túl alkalmatlanná válik a teremtmények fenntartására, hanem a puszta időbeli távolság az, ami nullára redukálja a téridőbeli kiterjedést, ponttá omlasztva össze a másolati rendszereket. A pontállapotban ugyanis értelmezhetetlenné válnak a távolságok és kölcsönhatások, vagyis a rendszer futása az ellentmondások miatt leáll, az Istenfiú befejezi működését (életciklusát).

5. AZ ÉRZÉKELÉS MÓDJAI

A környezetünk érzékelésére használt műszereink többsége a térbeli és időbeli távolságok csökkentése céljából lett kitalálva. Mivel a tér és az idő a létezés két praktikus leképzése, ezek határolják a szemlélők észlelését elsősorban, minden mérettartományban (föfelé és lefelé). Próbáljuk meg most ennek alapján csoportosítani a műszereinket, amik eltérő működési módjaik ellenére ugyanazt a célt szolgálják: közel hozni a messze lévő dolgokat.
1. A térben és időben egyaránt messze lévő, nagy méretű dolgok közelebb hozása, lekicsinyítése távcsövekkel történik (optikai, rádiós, gravitációs). Ezek mind a fénysebességgel terjedő információt gyűjtik össze. Az ennél gyorsabb észleléshez időugrásra (időgép) és az időablakon keresztül való átlépésre lesz szükségünk.
2. A térben és időben egyaránt közel lévő, kis méretű dolgok közelebb hozása, felnagyítása mikroszkópokkal történik (optikai, elektron, gravitációs). Ezek mind a fénysebességgel terjedő információt gyűjtik össze. Az ennél gyorsabb észleléshez időlassító és időgyorsító, valamint időmegállító gépre lesz szükségünk.
3. A térben messzire, de időben közel lévő dolgokról információkat a fénynél is sebesebb módszerekkel szerezhetünk. Ilyenek az időszálas távközlés (időtelefon), a térugrással való felderítés és a térablakon keresztül való átlépés.
4. A térben közelre, de időben messze lévő dolgokról információkat eddig a régészet, történelem kutatás, a könyvek és más adathordozók elolvasása révén szereztünk. A jövőben azonban építhetünk majd kronovizort (időnéző) és időszálas távközlést (időcsúszásban lévő időtelefont) az időbeli távolságok áthidalására, valamint használhatunk időugrást és időablakot.
Az egyes berendezések működési alapelveivel kapcsolatos részletesebb kutatási anyagainkat más írásokban fogjuk közzé tenni.

6. A TAKARÁSI JELENSÉG

A gyakorlatban azt látjuk, hogy a környezetünkben található dolgok, tárgyak és jelenségek a térben úgy helyezkednek el, hogy részben vagy egészen takarják egymást. A takarás azt jelenti, hogy a szemlélőpont és a szemlélt objektum közé húzott egyenesre más objektumok pontjai is ráesnek, részben vagy egészen. Így a sugárirányban terjedő információra szükségképpen rászuperponálódik a közbülső ponthalmaz saját rezgésképe, elzajosítva azt. A témával részletesen már foglalkoztunk az Érzékelés n dimenzióban című írásunkban.
Elvileg azt gondolnánk, hogy mivel a tárgyakat alkotó időpontoknak nincs térbeli mérete, ezért nem is képesek eltakarni egymást a teremtésben. Egy nulla méretű pont semekkora felületet sem fed le a szemlélő számára a környező térből. Így korlátlanul látnunk kellene a dolgokat, tetszőleges távolságig, ami a gravitációs hullámokkal történő (közvetlen, lelki) érzékelésnél így is van, mivel azok mindenen akadálytalanul áthatolnak. A rádióhullámok (speciálisan modulált gravitációs hullámok) és a fénykvantumok azonban a tulajdonságaik miatt szeretnek elzajosodni, elakadni a közeg ponthalmazaiban, előidézve a takarás jelenségét.
Mivel az érzékelés időbeli állapotváltozás, a szemlélőpont mozgásának megváltozása az őt elérő időhullámok sűrűségmodulációinak hatására, ezért minden pontot időben látunk magunk körül. Az időbeli látvány viszont nem pont lesz, hanem egy görbe, melyet a pont ír le a sajátterében. A komplex rezgése, szitálása miatt a pont pályagörbéje inkább egy gomolyagra, gombócra hasonlít, mint görbült vonalra, s így véges kiterjedéssel látszik rendelkezni. Az érzékelésünk élesítése során tehát folyton beleütközünk a határozatlansági elvbe, ami miatt a környező pontokat kis gombócoknak látjuk még közvetlenül (lélekkel) is. Ezek pedig szépen eltakarják egymást, mivel van felületük és térfogatuk.
A térdimenziószám növelésével a dolgok takarása csökken, de sosem szűnik meg teljesen, így bár egyre messzebbre és egyre élesebben látunk el magasabb dimenziókban, ezzel csak kitolódik az észlelésünk határa, de nem szűnik meg. Ennek is köszönhető, hogy az intelligens szemlélők a világ megismerése során mindig kénytelenek utazni, mozogni, helyet változtatni, hogy közelebb kerüljenek az ismeretlen, távoli dolgokhoz. A kíváncsiság, a teremtés felfedezésének vágya tehát állandó és teljességében kielégíthetetlen szükségletként hajt bennünket mindig tovább, a pontmindenségünk határai felé.

Készült: 2005.04.17. - 2006.08.29.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz