ŰRSTRATÉGIAI ELGONDOLÁSOK
Cikksorozat az űrhadseregről 1. rész
(Csillagrendszerek, bolygók és űrállomások védelme)

1. ELŐSZÓ AZ ŰRHÁBORÚKHOZ

Az emberiség ősidők óta vívja háborúit a Földön. A technika fejlődésével a hadszíntér a szárazföldekről és a tengerek felszínéről kiterjedt a tengerek mélyére, a levegőre, legújabban pedig a világűrre is. A jövőben, ahogy az emberiség terjeszkedni kezd a Naprendszerben, majd azon túl a szomszédos csillagok körül, illetve a térváltással elérhető párhuzamos univerzumokban, egyre nagyobb szerepet kap a hadviselésben az űrhajózás. Ez valószínűleg alapjaiban fogja átalakítani a hadseregeket és a katonaság, mint területvédő és támadóerő intézményét.
Ebben az írásunkban szeretnénk tömören felvázolni a közeli és távolabbi jövő valószínű űrstratégiáit, vagyis a kozmikus hadviselés alapelveit - a teljesség igénye nélkül. A fantasztikus filmekben és regényekben sok érdekes dolgot mutattak már be a szerzők, de ezek általában meglehetősen tudománytalan ötletek voltak, melyek nélkülözték a technikai, fizikai és főként katonai ismereteket. A sok rossz elképzelés után itt az ideje, hogy reálisabban próbáljuk meg értékelni az előttünk álló feladatokat, amikkel az emberiségnek meg kell küzdenie a környező világűr, mint territórium (vagy inkább kozmitórium) fegyveres védelmezése során.
A legfőbb nehézséget mindenképpen az fogja okozni a katonáknak, hadvezéreknek, hogy amennyiben nem belháborút kell megvívniuk (embercsoport az embercsoport ellen), hanem valamely idegen civilizáció, tőlünk eltérő faj az ellenség, úgy a hadviselésnek totálisan új körülményekkel, kihívásokkal kell szembesülnie. A "külföldiek" idegen elgondolások alapján fognak harcolni, idegen eszközökkel, idegen célokért, aminek kiismerése fogja jelenteni az elsődleges nehézséget a védelem megszervezésekor.
Az emberek közti háborúknak megvannak a maguk közismert okai, stratégiai szabályai és korlátai. Az idegen lényekkel szemben azonban mindezek valószínűleg nem sokat fognak érni. Hogy egy ilyen összecsapás hogyan fog lezajlani, azt természetesen még elképzelni is nehéz lenne előre, de egy biztos: miatta teljesen újra kell írni a katonai doktrínákat és átszervezni a hadsereget (feltéve, hogy túléljük).
Egy külső, idegen ellenség érkezése esetén csak akkor van esélyünk a győzelemre, ha azonnal félretesszük a belső ellentéteinket és generációk óta tartó torzsalkodásainkat, s egységesen, közös erővel lépünk fel a támadókkal szemben. Összefogás hiányában, egységes, bolygószintű kormányzat és jogrendszer, globális űrhadsereg nélkül nem lehet hatékonyan fellépni az idegen hódítók ellenében. A földi embercsoportok hagyományos és makacs szembenállása tehát az elsődleges akadály, amit le kell küzdenünk a siker érdekében. Minden más probléma megoldása csak ezután következhet. Az alábbiakban így az emberiség régóta várt egyesülése, közös világállammá szerveződése után felmerülő technikai nehézségeket szeretnénk részletezni, melyek egy űrhadsereg felállításakor jelentkeznek majd.
A múltban az egymás ellen induló hadseregek fölkészülését az ellenség képességeinek, technikai lehetőségeinek ismerete szabta meg. A különbségek általában nem voltak túl nagyok, de az elmondható, hogy az újdonságok szinte mindig átmeneti sikert hoztak az alkalmazó fél számára. Gondoljunk itt a puskapor feltalálására, a géppuskára, tengeralattjáróra, léghajózásra, katonai repülésre, rádió és radartechnikára, rakétafegyverekre, stb.
Az idegen fajokkal szembeni háborúk legfőbb törvénye az lesz, hogy ismeretlen ellenséggel szemben kell fölkészülni a fizikailag lehetséges és valószínű támadások elhárítására. Ismeretlen fegyverek, harcjárművek, zavaró és elhárító eszközök, kommunikációs rendszerek, taktikai elgondolások fogják próbára tenni a védekező képességünket egy olyan, számunkra ma még alig ismert fronton, mint a kozmosz. Ennek megfelelni lényegesen nehezebb feladat, mint a civil űrhajózás, ezért óriási kihívást fog jelenteni a fejlesztőknek, tervező hadmérnököknek és stratégáknak egyaránt.

2. TECHNIKAI KÖVETELMÉNYEK

Egy űrháború megvívása során kulcsfontosságú a minél nagyobb sebességű technikai harcászat alkalmazásának képessége a katonaság számára. A sebesség az idő és távolság függvénye, melyek minden űrhajózó faj számára egyforma, objektívnek tekinthető korlátokat szabnak a gyakorlatban. A téridőben nem lehet a fénysebességnél gyorsabban közlekedni, sem célpontra tüzelni. Ezt megkerülve azonban a térugrás segítségével relatíve sokkal nagyobb manőverezési sebesség érhető el. A térugrás gyorsaságának szintén vannak fizikai korlátai, melyekről még viszonylag keveset tudunk, lásd az ide vonatkozó kutatási anyagokat az Eseményhorizonton.
A technikának hármas feladata van az űrhadviselésben. Az első a fegyverzet és a csapatok minél gyorsabb mozgatása a világűrben és a különféle égitestek felszínén. A második a csapásmérő, romboló képesség nagyságának és pontosságának növelése a fizikailag lehetséges határokig. A harmadik a védekező, elhárító képesség hatékonyságának javítása az ellenség különféle fegyvereivel szemben.
Mindezen követelmények mellett valószínűleg háttérbe fognak szorulni a katonák olyan egyéni jellemzői, mint a fizikai és pszichikai állóképesség, a szakképzettség, gyorsaság, helyzetelemző és feladatmegoldó készség, valamint a klasszikus hősiesség és önfeláldozás. Az efféle tulajdonságoknak csak egyenlő erőviszonyok vagy közel egyforma technikai fejlettség esetén van jelentőségük a harcban. Arra azonban nem szabad stratégiát építeni, hogy háború esetén ez lesz a helyzet. A természet ritkán bánik igazságosan a teremtményeivel, a gyakorlatban tehát inkább az ellenfelek közti aszimmetria lesz a jellemző és a támadó fél technikai fölénye. A műszaki fejlettségnek a harc kitörésekor mindenképpen döntő jelentősége van, ami szerencsés esetben teljesen meghatározhatja a háború kimenetelét.
Lényegében tehát tényként kezelhetjük azon alapelvet, hogy a harcot (az egyes összecsapásokat, illetve a háborút) az nyeri meg, akinek jobb technikája van és jobban ki tudja használni az ebből fakadó helyzeti előnyét. A múltban emberek harcoltak egymás ellen, a jövőben technikák fognak összecsapni. Az alábbiakban felsoroljuk, konkrétan mit kell "jó technika" alatt érteni.
Jobb technikája van annak, akinek...:
1. Gyorsabbak az űrhajói a téridőben mozogva. Jobban képesek megközelíteni a fény határsebességét, illetve nagyobb gyorsulásra, lassulásra képesek.
2. Gyorsabban tudnak az űrhajói térugrást végezni. Nagyobb távolságra, rövidebb idő alatt képesek ugrani, illetve több ugrásra képesek egységnyi idő alatt.
3. Gyorsabban képesek az űrhajói manőverezni, irányt váltani harc közben. Ez nem csupán a nagyobb gyorsulást jelenti, hanem a minél élesebb szögű kanyarodást, tetszőleges irányú kitéréseket egy támadás elől.
4. Gyorsabb, erősebb és nagyobb hatósugarú a támadó fegyverzete, valamint jobb a találati pontossága és a fegyvereinek átütő képessége.
5. Gyorsabban képes aktiválni a védelmi és elhárító fegyverzetét. Erősebb és nagyobb hatósugarú a védelmi fegyverzete, jobb ezek találati pontossága és erősebb védőpajzsokat képes generálni maga köré.
6. Jobbak, hatékonyabbak a zavaró, álcázó és felderítő berendezései rövid és hosszú hatótávolságon egyaránt. Az álcázásnak persze csak akkor van jelentősége, ha az ellenfél nem használ gravitációs érzékelőket, amik elől nem lehet elbújni (a téren belül).
7. Jobban védi a kommunikációs és adatfeldolgozó hálózatát, ami a harci egységek közti együttműködéshez és az irányításhoz kulcsfontosságú. A parancsnoki láncon két irányban végigfutó információk terjedési sebessége szintén döntő fontosságú, ami gondolatvezérléses interfészekkel (telepatikus kommunikációval) és időszálas kommunikátorokkal fokozható a maximumra.
8. Gyorsabbak és nagyobb kapacitásúak az irányító számítógépei. Jobban védettek a külső zavaró tényezőkkel, hardveres és szoftveres támadásokkal szemben (elektromágneses impulzusok, vírusok). Rugalmasabb a programozásuk a váratlan helyzetek kezelése terén.
9. Nagyobb az űrhajóinak térbeli és térugrással elérhető hatótávolsága.
10. Nagyobb az űrhajóinak időbeli hatótávolsága, vagyis tovább tudnak a hajói utántöltés, karbantartás nélkül cirkálni és harcolni.

3. ÁLTALÁNOS STRATÉGIAI SZÜKSÉGLETEK

Egy háború megnyeréséhez persze mindezek mellett még rengeteg más tényező is szükséges, melyek képesek döntően meghatározni a hadvezetés által követendő stratégiákat. Ezek közül a legfontosabbak a következők.:
1. Gyorsabban tudja pótolni a háborús veszteségeit, azaz nagyobb a hadianyag és hadihajó gyártó és javító kapacitása. Több gyára, üzeme van és nagyobb készleteket halmozott fel raktáron még a háború előtt.
2. Nagyobb katona (ember) utánpótlással rendelkezik a civil lakosságából és az újoncok kiképzésének ideje rövidebb, ugyanakkor hatékonyabb. Itt nagy jelentősége van a tudatmanipulációs oktató rendszereknek, amik szó szerint beletöltik az információt a katonák fejébe, hogy utána csak a gyakorlással kelljen foglalkozniuk.
3. Jobb a lakosságának harci morálja, általános pszichikai állapota, mert például a saját területén harcol a fennmaradásáért és több vesztenivalója van (erősebbek az agressziós motivációi).
4. Nagyobb nyersanyag készlettel és több energiával rendelkezik a hadiipara számára. Ez egyrészt a felhalmozott készleteket, másrészt a könnyen és gyorsan kitermelhető nyersanyagokat jelenti, de ide tartozik az újrahasznosítás mértéke is.
5. Földrajzilag decentralizált az ipara. A hadiiparának és a katonai termelésre átállítható civil iparának egyaránt több önálló körzete van, amik egyedül is teljes értékűen tudnak működni. A teljes értékűség azt jelenti, hogy a nyersanyag kitermelésétől a bevethető hadihajók és fegyverek kibocsátásáig teljesen önállóan működik a körzet (nem szorul más körzetekre). Így a civilizációt nehezebb egy csapással megverni, tönkretéve a hadseregének utánpótlását.
6. A civilizáció által uralt területek földrajzilag összefüggőek. Nincs közöttük idegen beékelődés vagy túl nagy távolság, ami megnehezítené a közlekedést és a csapatok átirányítását háború esetén. Egy bolygót könnyű megvédeni, mert földrajzilag összefüggő objektum a térben. Egy bolygórendszert védeni nehezebb az égitestek mozgása miatt, mivel változik a köztük lévő távolság. A több csillagrendszerre kiterjedő civilizációnak még nehezebb dolga van a sok fényéves távolságok miatt. Ezen a gondon sokat segíthetnek a térkapuk, amin át a hadihajók és az utánpótlás gyorsan átdobható bárhová, gyakorlatilag másodpercek alatt.
7. A hadsereg technikai fejlesztő és kutató részlege gyorsan képes új haditechnikai fejlesztésekkel előállni, eltanulni az ellenség által használt módszereket. A hadvezetés képes minél gyorsabban, innovatív módon bevezetni az új technikákat és eljárásokat, tehát nem ragaszkodik a régi sémákhoz.
8. Jobb a hadsereg felderítése, kémszolgálata és így többet tud az ellenségről, annak erőiről, mozgásáról, lehetséges szándékairól és uralt területeiről, valamint a hadiiparáról és technikai fejlettségéről. Az ellenség erős és gyenge pontjainak ismerete alapvető a védekezés és az ellentámadás megtervezéséhez.
9. A hadsereg elsődleges feladata, hogy minél hatékonyabban megvédje a civil lakosságát, a nagyobb városait, az utánpótlást biztosító iparát és bányászatát, a mezőgazdasági területeit a pusztítástól. Csak ezek biztosítása után végezhet offenzív műveleteket a civilizáció kozmitóriumán kívül.
10. A civilizáció vezetése politikailag és katonailag egységes, összeszokott és felkészült. Képes a gyors reagálásra és tisztában van a háború esetén meghozandó döntésekkel, főként mert van gyakorlata az ilyesmiben és rendelkezik részletes készenléti tervekkel. Ehhez arra is szükség van, hogy a vezetők képzettek és tapasztaltak legyenek és ne cserélődjenek túl sűrűn a kulcsfontosságú posztokon. A veteránok harci tapasztalatai felbecsülhetetlen értékűek mindenféle háború esetén.

4. A FÖLD ŰRVÉDELME

Egy bolygó (alapesetben a Föld) megvédelmezéséhez az űrvédelmi erőket egy gömbfelület mentén kell elhelyezni a térben, részben a felszínen, részben a világűrben. Az ellenség bármilyen irányból érkezhet, tehát nincsenek kitüntetett támadási szektorok, amelyek felé koncentrálni lehetne a fegyverzetet. A fő cél a védelem áthatolhatatlanná tétele, akár a térben, akár azon kívülről érkezik a támadás. Az elhárításnak alapvetően a sündisznó taktikát kell alkalmaznia minden védmű kialakításánál.


A bolygót védő hadihajóknak és űrállomásoknak, automatikus műholdaknak célszerű több, koncentrikus gömbszféra mentén elhelyezkedniük az űrben, hogy a védelem mélységében tagolt, lépcsőzött legyen. (1. ábra) Egyetlen védelmi vonal nem tekinthető hatékony védelmi rendszernek, mert ha benne bármelyik egység megsérül (harcban vagy műszaki hiba miatt), azonnal rés nyílik a csatárláncban. Ezen az sem segít, ha az egységek tüzelési szektorai átfedik egymást, hogy a kieső védmű feladatait legalább részben pótolni tudják, mert mindenképpen gyengülni fog az elhárítótűz, amit az ellenség azonnal kihasználhat.
A támadóknak a bolygó eléréséhez mindenképpen meg kell szerezniük az űri és légifölényt. Rést kell ütniük a védelmi rendszeren legalább időlegesen, hogy csapást mérhessenek a felszínre. Egy rés (betörési zóna) nem csupán a három dimenziós téren keresztül keletkezhet a védelmi rendszeren, hanem más irányokból is. A több dimenziós űrharcászat ezért fontos részét fogja képezni a hadsereg jövőbeli tevékenységeinek. A témáról további részletek olvashatók Az űrharcászat alapjai című írásban.
Mivel a Föld négy dimenziós bolygó, nem elég a három dimenzió irányából védeni. A négy dimenziós világokból azonban több is létezik párhuzamosan, ezért a fegyverzetnek mindegyikben működnie kell, hogy ne lehessen megkerülni, illetve átugrani azt a paralel világok irányából. A mi térhatosunkban öt párhuzamos, négy dimenziós téresszencia van, plusz egy nemtér-nemidő zóna, amiben a térugrások zajlanak. A térhatos mellett létezik még két párhuzamos térhatos (hipertéri univerzum) is, ahová azonban technikailag lényegesen nehezebb feladat átjárni. Ha képesek leszünk átmenni oda is, muszáj lesz a hipertéri (négy dimenziós) univerzumokba is telepíteni védműveket a Föld pozíciójával szinkronban. Ez összesen (a miénkkel együtt) tizenhat párhuzamos, négy dimenziós világot jelent, illetve a Föld saját négy dimenziós kiterjedésén belül öt párhuzamos, három dimenziós világűrt. Ebből normálisan mi csak egyet észlelünk, amelyikben élünk. Az optimális védelemhez tehát legalább huszonegy fronton kell tudnunk harcolni egyszerre, nem szólva a nemtér-nemidőben megvívható csatákról. Ez 21 önálló, párhuzamos védelmi rendszert jelent, amik működését ugyanakkor össze kell hangolni, hogy ha a támadó űrhajók bárhová ugranak, mindenhol azonnal hatékony elhárítótűz fogadja őket.
A négy dimenziós térkiteljesedés fontos jellemzője továbbá, hogy az öt dimenziós világ irányából is sebezhető. Ezért képesnek kell lennünk oda is kijutni valahogy (lásd a térkonverter fejlesztéseket). Tudnunk kell harcolni egy, a miénktől totálisan eltérő szerkezetű világban, ahol mások a fizikai törvények és kölcsönhatások. A témával részletesen a dimenziógeometriai publikációk foglalkoznak az Eseményhorizonton.
A nemtér-nemidőbe nincs értelme fegyverzetet telepíteni, mivel ott semmi sincsen (a Föld sem létezik ott). Viszont képesnek kell lennünk arra, hogy minél korábban észleljük a térugrással közeledő, a térben feltűnő, majd eltűnő és máshol előtűnő űrhajókat. Az észlelő és nyomkövető rendszer hatósugarát ezért a térugrások lehetséges legnagyobb sebessége és hatótávolsága fogja megszabni. A témát részletesen a következő fejezetben tárgyaljuk.
Most vizsgáljuk meg, hogy milyen védelmi rendszert kellene alapból (először) kiépíteni a három dimenziós Föld körül, s egyelőre tekintsünk el a négy és öt dimenziós védművek fejlesztésének távlati problémáitól. Bolygónk légköre kb. 200 kilométeres magasságba nyúlik a felszíntől. 400-600 kilométer között keringenek a felszínt megfigyelő műholdak (időjárás, térképezés, kommunikáció, tudományos kutatás). Így 600-800 kilométer között célszerű elhelyezni a civil feladatú orbitális űrállomásokat. Ezek fölött, 800-1000 kilométer magasan keringhetnek a katonai űrállomások és szerelődokkok, ahol a járőrgépek állomásoznak és a flotta különféle hadihajói. (2. ábra) Az űrvédelmi rendszernek ezen magasságon túl kell elhelyezkednie. Hogy a négy és öt dimenziós térkiteljesedésben ezek a határok hol helyezkednek el, illetve hová célszerű meghúzni őket, azt ma még nem tudjuk.


A Föld körül keringő különféle űrállomások és szondák összeütközésének megakadályozása érdekében célszerű őket legalább 10 kilométeres pályamagasság különbségekkel kihelyezni az űrbe. Ez az egyenként 200 kilométer vastag keringési zónákban legalább 20 objektum számára elegendő helyet jelent. Szükség esetén egy pályára kettő vagy maximum négy állomást is ki lehet helyezni, egymástól azonos távolságokra. Fontos, hogy minden űrállomásnak legyenek saját manőverező hajtóművei, amikkel pozícióban tarthatja magát, ellensúlyozva a felsőlégkör fékező hatását.
A 10 kilométeres pályamagasság különbség nem tűnik túl soknak, de itt gondoljunk arra, hogy még egy 1 kilométer átmérőjű óriás űrállomás is olyan kicsi, hogy közelítés esetén is legalább 8-9 kilométerre elkerüli a szomszédjait. Ez a közel azonos orbitális sebesség miatt elegendőnek tűnik az ütközések elkerüléséhez. A világűrben jelenleg megtalálható rengeteg űrszeméttől, mint zavaró tényezőtől most tekintsünk el, mert feltételezzük, hogy mire idáig jutunk, az űrtechnikánk képes lesz tisztára söpörni a kozmoszt. A "takarítás" témájával a vonósugár technológiai publikációkban és a térablakok porszívóként való használatát taglaló anyagokban részletesen foglalkozunk.
A katonai állomások fölött, kb. 1100-1200 kilométeren lenne célszerű elhelyezni a planetáris védőpajzs dupla rétegű erőtérbuborékát, amin csak meghatározott pontokon nyitnak lyukat az átkelő hajók számára. (3. ábra) A pajzs akkor ér valamit, ha állandóan működik, aminek hasznos mellékhatása, hogy a meteoroktól és napviharoktól is védi a bolygót és az alatta keringő űreszközöket. Ennek kialakítása technikailag attól függ, hogy a pajzsgenerátorok mekkora teljesítményre képesek. Azaz milyen erejű pajzsot milyen messzire tudnak létrehozni maguktól és meddig képesek egyenletesen fenntartani. A témát részletesen lásd az erőtérpajzs technológiával foglalkozó publikációkban.


Az erőtér dupla rétegzettsége azt jelenti, hogy két párhuzamos, teljes értékű pajzs veszi körbe a bolygót, melyeket az alattuk keringő pajzsgenerátor műholdak sugároznak ki. A két pajzsfelszín zsilipszerűen működik, tehát egyszerre csak az egyiket szabad megnyitni. Az ablakok helyét bójákkal célszerű jelölni, nehogy (véletlenül is) rossz helyen próbáljon átjutni a pajzson egy űrhajó és nekiütközzön. Az ablakok nem eshetnek a felszínről nézve ugyanoda (egy irányvektorra). Így még véletlenül sem történhet meg, hogy a külső és belső ablak egyidejű nyitása esetén közvetlen út nyílik a mélyűrből a felszín irányába.
Célszerű továbbá az átkelő ablakokat olyan helyekre telepíteni, ahol alattuk a Föld felszínén semmilyen emberi létesítmény nincsen. A legjobb ha az északi és déli sarkvidékek fölé vagy a Csendes-óceán területére esnek az ablakok. Egy meglepetésszerű támadás, szabotázs esetén így nincsenek kitéve a felszíni települések, ipartelepek az űrbombázás (rakétatámadás) veszélyének.
A pajzsok közti kb. 100 kilométeres zóna a határőrség területe, ahol a bejövő űrhajók pályára állhatnak, megvárva, amíg gravitációs szkennerekkel a távolból vagy személyesen átszállva megvizsgálják őket. Az utasokat és a rakományt: csempészárú és biológiai szennyezések után kutatva. Itt lehet ugyanakkor emberi vagy robot révkalauzt vételezni érkezéskor vagy leadni távozáskor. Az idegen (nem megbízható) űrhajók és az óriás űrhajók, amik nem képesek rá, hogy leszálljanak a felszínre, szintén itt parkolhatnak le külön kijelölt keringési pályákon. A nagyobb hajókról a rakományt kisebb kompokkal, leszállóhajókkal lehet áthordani az űrállomásokra vagy levinni a felszínre.
A dupla pajzsrendszer mellett célszerű még a fontosabb felszíni objektumokat (katonai bázisokat, gyárakat, városokat) saját erőtérbuborékkal ellátni, ami nem csak váratlan légitámadás ellen nyújt védelmet (ha áttörnék a planetáris pajzsokat), hanem a viharoktól, erős széltől, esőtől, hótól és villámcsapástól is védi az épületeket. Ugyanígy minden űrállomást és űrhajót is fel kell szerelni velük, valamint a komolyabb (nagyobb és drágább) műholdakat és az űrben dolgozó robotokat.
Mivel a hagyományos erőtér pajzsok csak az anyagból készült dolgokat képesek visszatartani, a fény és minden transzcendens hullámtér zavartalanul áthatol rajtuk. Így a nagy teljesítményű lézernyaláboktól nem képesek önmagukban megvédeni a felszínt. Egy ellenséges hadihajó akár a Hold pályáján túlról is célzott lövéseket adhat le a Földre és szisztematikusan felperzselheti a felszínt, gyakorlatilag másodperceken belül. Mire a védelmi rendszer hadihajói odaérnek, már jóvátehetetlen károkat okozott a civil és katonai létesítményekben. Szerencsére azonban a lézerlövések ellen is lehet védekezni.
Ha a fontos objektumokat védő erőtérpajzsokat két rétegűre csináljuk (1-2 méteres rés van köztük), akkor a közéjük nyomott füstgránátokkal másodpercek alatt átlátszatlanná tehető a buborék, amin a lézernyalábok sem mennek át. A füst részecskéi szétszórják, elnyelik, legyengítik a lézersugarakat, megbontva koherenciájukat. Ezután már csak a transzcendens hullámfegyverektől kell félnünk: a gravitációs rezonancia fegyverektől és annihilációs fegyverektől, amiket igazából lehetetlen megállítani. Ezeket csak úgy lehet elhárítani, ha a szállító eszközeiket (űrhajókat) távol tartjuk a bolygótól.
Visszatérve a Föld űrvédelmi rendszeréhez: 1300 kilométer körül (a külső planetáris pajzson kívül) célszerű elhelyezni a légvédelmi műholdak belső láncát, amik automata vagy távirányításos módban egyaránt működhetnek. Ezeknek minimum a stacionárius pályamagasságig képesnek kell lenniük arra, hogy lelőjék a kisebb-nagyobb célpontokat. A stacionárius magasságon (35810 kilométeren) kell elhelyezni a középső védelmi láncot, ugyanilyen műholdakkal, amik befelé, oldalra és kifelé is képesek tüzelni. (4. ábra) A tüzelési szektorok átfedését úgy kell megoldani, hogy bármely pontjára az űrnek egyszerre legalább két-három műhold tudjon lőni a belső és középső láncból egyaránt.


A középső lánc fegyverzetének kifelé legalább a Hold pályavonaláig kell hatásosnak lennie, ahol a harmadik, külső védelmi lánc kering. Ezek mellett természetesen a Hold köré is kell legalább egy műhold láncot kihelyezni külön, az ottani támaszpontok védelmére. A külső védelmi lánc tűztávolságát kell a legnagyobbra szabni. Ez természetesen a pontosság rovására megy, mert minél messzebb van a cél, annál nagyobbnak kell lennie ahhoz, hogy esélyünk legyen eltalálni.
Mivel az egyes műholdak tüzelési szektorai átfedik egymást, a lövegek célkövető berendezéseit el kell látni idegen-barát felismerő rendszerrel, nehogy harc közben egymást lőjjék ki vagy az űrvédelmet ellátó vadászgépeket és cirkálókat, illetve a civil hajókat. A lézernyaláboknak ugyanis van egy olyan tulajdonsága, hogy nagyon sokáig (milliárd kilométereken át) képesek terjedni az űrben, mielőtt szétszóródnának. Az ebből fakadó problémákat A katonai űrhajók felépítése és működése című írásban tárgyaljuk.
A több lépcsős védelmi rendszeren túl, kb. 1 millió kilométerre a Földtől kell elhelyezni a legkülső műholdláncot, ami alapvetően nagy hatósugarú érzékelőkből áll. Ezek csak HÉM-ek (Hosszú Élettartamú Megfigyelőbóják) fegyverek nélkül, amikkel legalább 10 millió kilométeres távolságig nyomon lehet követni minden mozgást. A cél az, hogy 10 millió kilométeren belül az űrvédelmi rendszer észleljen és nyomon kövessen minden 10 centiméternél nagyobb tárgyat, a Hold vonalán belül pedig legalább 1 centiméter legyen az érzékelők felbontása.
Az ellenség persze küldhet ennél kisebb eszközöket is felderítésre vagy szabotázs akciók végrehajtására (mikro és nanorobotokat), de ezek a planetáris pajzson nem jutnak át. Legjobb esetben is csak a védőpajzs nélküli űreszközöket rongálhatják meg. Az elhárításuk érdekében a határőrségnek folyamatosan szkennelnie kell az űrt ilyen apró szerkezetek után kutatva, hogy megakadályozzák a beszivárgásukat a pajzsokon nyitott ablakokon keresztül vagy az űrhajók törzsére tapadva.
Ez a sok lépcsős, bonyolult és drága rendszer lenne a Föld közvetlen űrvédelme, ami a legfejlettebb technikájú ellenségtől ugyan nem véd meg, de még a részleges védelem is jobb a semminél. Ha tökéletes védelmet akarunk, akkor az egész Naprendszert a térbúráig tele kell szórnunk érzékelők billióival (minden négy dimenziós, párhuzamos téresszenciában) és nagyon gyors elfogó vadászgépekre van szükségünk, amik a búrán belül sikerrel érhetik utól a leggyorsabb támadókat is. Az ekkora méretű, valamint sebességű nyomkövető és elhárító rendszer működéséből fakadó technikai problémákkal a következő fejezetben foglalkozunk.

5. A REAKCIÓIDŐ PROBLÉMÁJA

Az orbitális űrállomások (és aszteroidákra telepített támaszpontok) közelkörzetének biztosítása gyakorlatilag ugyanolyan feladat, mint egy bolygó űrvédelme. Támadás bármikor, bármilyen irányból érkezhet, a fénysebesség sokszorosával ugráló űrhajók vagy robotszondák formájában, ezért a következőkben vizsgáljuk meg az észlelésükhöz minimálisan szükséges reakcióidőből fakadó nehézségeket.
Egy bolygó vagy űrállomás körül kialakítandó ellenőrzött zóna mérete a saját, és főként az ellenséges térugró űrhajók ugrási távolságától és sebességétől függ. A rendszernek olyan messziről kell kvázi azonnal (egy másodpercnél kisebb késedelemmel) észlelnie az érkező járműveket, hogy ha azok teljes sebességgel is jönnek, mire elérik a centrumot (lőtávolba érnek hozzá), a védelmi rendszer teljes gőzzel üzemeljen. Így nem érheti meglepetésszerű támadás az objektumot.
Békeidőben nem lenne sem praktikus, sem olcsó, ha állandó harckészültségben kellene tartani a védelmi erőket (erőtérpajzsokat, űrvédelmi ágyúkat, vadászgépeket és cirkálókat). A nyugalmi állapotból való riadóztatás azonban relatíve sokáig tart, legyen bármilyen alacsony is a rendszer reakcióideje (10-20 másodperc). Fizikai okokból nem lehet tetszőlegesen rövidre venni egy komplex fegyverrendszer aktivációs idejét. Gondoljunk itt az erőtérpajzs generátorok bekapcsolására, az elhárító ágyúk energia alá helyezésére és célra fordítására, illetve a készenléti vadászgépek indítására.
A fő gondot tehát az jelenti, hogy ha túl gyors az ellenség, túl nagy sugarú gömbön belül kell figyelni a teret (nagy érzékenységgel), ami töméntelen mennyiségű adat valósidejű feldolgozását jelenti. Ehhez óriási számítógép kapacitás szükséges, főleg ha a zavaró jeleket is ki akarjuk szűrni (meteorok, civil űrhajók, robotszondák, téranomáliák, szándékos zavaró tevékenység a figyelem elterelésére, stb).
A megfigyelő szondáknak időszálas kommunikátoron keresztül kell a védelmi rendszerhez csatlakozniuk, mert ez a távolságtól független, azonnali jelátvitelt tesz lehetővé: leárnyékolhatatlanul, zavarhatatlanul és lehallgathatatlanul. Csak így érhető el, hogy a fénysebesség sokszorosával közeledő űrhajókról időben tudomást szerezzen az űrtérfigyelő rendszer a több fénypercnyire lévő szondák segítségével. Mivel azonban a szondák érzékelői a térben működnek, nem lehetnek egymástól túl messze. A teret úgy kell kitölteniük, hogy bármely pontjába ugrik is be egy űrhajó, lehetőleg egy másodpercen belül elérje az eseményhorizontja a legközelebbi szondát. Ez azonban a több fénypercnyi sugarú védelmi zóna esetében sok ezer szondát jelent, amikhez hatalmas időszálas telefonközpontra (és számítógépes feldolgozó és adattároló rendszerre) van szükség.
Itt most tekintsünk el attól a reakcióidőtől, ami a szondát elérő információ helyi feldolgozása és időszálon való átküldése között van, illetve amennyi a központ jelfeldolgozó ideje. A rendszer akkor tekinthető emberileg valósidejűnek, ha az ellenséges hajó térbe való belépésének pillanatától számítva maximum egy másodpercen belül már az irányítóközpontban ülő ügyeletes tiszt monitorán van az objektum azonosítási jele és a mozgási koordinátái (várható útiránya).
A méretek és a feladat bonyolultságának érzékeltetésére egy egyszerű példa.: Ha fénymásodpercenként csak egy szondát helyezünk ki az egy fényperc sugarú gömbön belül, akkor az kb. 904778 db űrszondát jelent. Az ezen gömb szélén megjelenő űrhajó mindössze hatvanszoros fénysebességgel ugrálva éri el a középpontot egy másodperc alatt. Hogy hányszoros fénysebességre lehetnek képesek fizikailag az idegen fajok űrhajói, arról rövidesen szó lesz, de előbb vizsgáljunk meg egy másik problémát az előrejelző rendszer felépítésével kapcsolatban.
Az időszálas átviteltechnikának van egy gyenge pontja: az időcsúszás. Ezt elvileg lehet minimalizálni, de nullára csökkenteni szinte lehetetlen a gyakorlatban. A legszerencsésebb eset az, ha a megfigyelőszonda időszálas csatlakozó dugasza kicsit előrébb van a sajátidejében, mint a központban lévő párja, mert így az érzékelő állandóan a jövőbe lát. Arról tudósít, mi fog történni néhány másodperc múlva, s ezzel megnöveli a reakcióidőt. Technikailag megoldható, hogy a dugaszok szándékosan el legyenek tolva a jövő irányába, s ez ad néhány plusz másodpercet a védelemnek a felkészüléshez. Az már nehezebb feladat, hogy mind a sokszázezer szonda dugaszai pontosan ugyanakkora idejű és irányú elcsúszásban legyenek a központhoz képest, de ennyire most ne menjünk bele a technikai részletekbe. Nézzük meg inkább a térugrás lehetséges (valószínű) csúcssebességét és az egy ugrással megtehető legnagyobb távolságból fakadó problémákat.
A földönkívüliektől szerzett jelenlegi információk szerint a galaxisunkban tevékenykedő legfejlettebb fajok űrhajói maximálisan kb. 27000-szeres fénysebességű ugrásra képesek. Ha másodpercenként csak egyszer ugranak, az 8100 millió kilométeres térbeli távolság áthidalását jelenti a kilépési és belépési pont között. Ez jóval több, mint a Plútó Naptól való távolsága (7350 millió kilométer aféliumban). Ha egy ilyen gyors ellenséggel szemben kellene védekeznünk, igencsak nagy bajban lennénk az érkezésének előrejelzésében. Még ha le is tudnánk gyártani annyi érzékelőszondát, amivel az egész Naprendszert teleszórhatjuk a térbúra határáig (ez kb. 82 billió darab csak a mi három dimenziós téresszenciánkban!), ennyi adatot valósidőben feldolgozni (értsd: 1 másodpercen belül) szinte a lehetetlenséggel határos. Legalább 30-60 másodperces időcsúszásban kellene lenniük a szondáknak ahhoz, hogy elég időnk maradjon riadóztatni és felkészülni a látogató fogadására.
Azt egyelőre nem tudjuk, mennyi az egy ugrással átszelhető legnagyobb térbeli távolság, de tehetünk bizonyos becsléseket vele kapcsolatban. A Föld légterében mozgó ufókról készült amatőr videofelvételeken jól látható, hogy egy térugrás kb. 1/20-ad másodpercig tart. Így elméletileg az ugrási távolság 405 millió kilométerre csökken, ami már kezelhető méretűvé csökkenti a védelmi rendszer észlelési hatósugarát. Mindössze ezerszerese a Föld-Hold távolságnak, tehát lényegében a Naprendszer belső területére korlátozza a megfigyeléseinket (kb. a Jupiter pályájáig).
Az igazán hatékony védelemhez a nyomkövetés mellett az aktív elhárításra is nagy szükség van. Nem a legjobb stratégia egyhelyben ülve várni, mikor csap le az ellenség. A járőröző vadászgépeknek azonban szintén szükségük van valamennyi időre ahhoz, hogy megkapják a riasztást, elinduljanak a készenléti pozícióikból és a behatoló valószínű belépési pontjához ugrálva várják a megérkezését. Az elfogás után, ha a járőrgépek felvették a harcérintkezést, már a fegyvereké a szó. Egészen addig, míg az egyik fél föladja és menekülni nem kezd, kiugorva a térből.
Térugrással üldözni valakit a nemtér-nemidőn keresztül persze rendkívül nehéz feladat, amire csak akkor van esélye egy űrhajónak, ha lényegesen jobb és gyorsabb technikával rendelkezik, mint az ellenfele. A csúcstechnikát használó fajokkal szemben tehát az üldözés egyértelműen kizárható a taktikák sorából. A váratlan támadások megelőzésének leghatékonyabb módja így a kölcsönös stratégiai elrettentésre korlátozódik. Kiegészítésként meg kell jegyezzük, hogy a fenti tényből az is következik, hogy a civil űrhajóink csak akkor lesznek biztonságban az idegen támadásoktól és elfogástól, ha a nemtér-nemidőben követhetetlen sebességgel tudnak vektoron ugrani.
Ha mindkét fél tudja, hogy a másik szinte kivédhetetlen gyorsasággal képes csapást mérni a rosszul védhető bolygóira és helyhezkötött létesítményeire, akkor valószínűleg egyik sem fog támadást kezdeményezni a megtorlás veszélyétől tartva. Az valószínűleg túl nagy áldozat (politikailag vállalhatatlan) lenne egy civilizáció egésze számára, ha a lakható bolygóit fel kellene adnia a biztonsága érdekében. Azért, hogy a teljes népességet és a kiszolgáló infrastruktúráját elfoghatatlanul gyorsan mozgó térugró űrhajókra telepítse.
Az űrvédelmi rendszerek hatékonyságát persze megnövelhetik az olyan találmányok, mint a térzavarás, amivel megakadályozhatók a vektoron ugrások vagy a térzárvány képzés, amivel a téridőbe való beszinkronizálódás gátolható, de mint minden technikának, úgy ezeknek is van ellenszere. Tökéletes támadó és elhárító fegyverzet tehát nem létezik, így a védelem kialakításának legolcsóbb módja az, ha a hadseregünket mindig a valószínű ellenségek képességeihez igazítjuk, s nem a fizikailag lehetséges legjobbra törekszünk.

6. EGY NAGYOBB ŰRÁLLOMÁS VÉDELMI RENDSZERE

Egy nagy és legalább részben önellátó űrállomásnak feltétlenül rendelkeznie kell önálló űrvédelmi rendszerrel, hacsak nem kering egy jól védett planéta biztonsági zónáján belül. Az ilyen rendszernek - hasonlóan a bolygóvédelemhez - részei az erőtérpajzs, az űrelhárító lövegek, a kihelyezett robotszondák és járőröző vadászgépek. Az alábbiakban az ezek működtetéséből fakadó technikai problémákat részletezzük.
A térvédelmi rendszer lövegeit célszerű két csoportra osztani a hatótávolságuknak megfelelően. A közeli térvédelem lézerágyúi és hagyományos fémlövedékvető gépágyúi a relatíve közel kerülő űrhajókat, rakétákat, repeszeket és meteorokat lövik szét. Közelinek számít az a távolság, amin belül egy 1 centiméteres objektum bemérhető és eltalálható teljes pontossággal. Erre azért van szükség, hogy a támadó űrhajók és robotok mellett a rakéták, páncéltörő lövedékek és egyéb tárgyak is megsemmisíthetők, illetve lökésekkel eltéríthetők legyenek, mielőtt elérnék az űrállomás burkolatát.
A távoli térvédelem lézerágyúi a messzi célpontokra tüzelnek, melyek viszonylag nagyok (több méteresek) és lassan mozognak. Nagy távolságra nincs értelme fémgolyókat vagy repeszeket kilőni a viszonylag lassú torkolati sebesség miatt. A célpontok gyors mozgása esetén gyakorlatilag képtelenség velük találatot elérni, annak pedig semmi értelme, hogy tonnaszám teleszórjuk szanaszét száguldó lövedékekkel a világűrt, melyek még hónapok múlva is az eredeti sebességükkel rohannak a végtelenbe, veszélyeztetve minden útjukba eső dolgot. Így a pár kilométernél nagyobb távolságokra egyedül a lézernyalábok lehetnek hatásosak mindenféle célpont ellen.
Ezen a problémán még a távirányításos vagy önállóan manőverező (térbeli) rakéták sem képesek javítani, melyek mit sem érnek egy térugró űrhajó ellen. A térugró hajtóművel felszerelt rakéták elvileg megfelelnének a célnak, de csak akkor, ha követni is tudják a menekülő, kitérő célpontot. Az viszont kérdéses, hogy képesek-e elég közel kerülni hozzá ahhoz, hogy felrobbanva komolyan kárt tegyenek benne.
Térben mozgó rakétákat, torpedókat, irányított bombákat használni tehát csak nagy és eltéveszthetetlen célpontok ellen érdemes. Ilyenek a bolygók és nehezen mozgó űrállomások vagy ugrásképtelen űrhajók. De ezek ellen is csak akkor lehet őket bevetni, ha nincs erőtérpajzsuk, ami megfogja az anyagi tárgyakat és csillapítja a robbanásuk során felszabaduló kinetikai energiát. A nukleáris és annihilációs fegyverek persze ez alól is kivételt jelentenek, mert a sugárzásuk zavartalanul áthatol a pajzsokon, s ezek még akkor is nagy pusztítást okoznak, ha pajzsok közé szorított füstréteggel próbáljuk árnyékolni a villanásukat.
Egy űrállomás körül legalább egy aktív védelmi vonalra van szükség. A felfegyverzett robotszondákat célszerű a közeli térvédelmi ágyúk hatósugarán kicsivel túl elhelyezni, maximálisan egy fénymásodpercnyi távolságra az állomástól. Az elhárító lövegeket természetesen úgy kell programozni, hogy még véletlenül se lőjjék ki a saját szondákat, ahogy az elfogó vadászgépeket se. Az állomást övező gömbfelszínen a szabályos testek csúcspontjainak megfelelő alakzatban helyezhetők el a leghatékonyabban a szondák. (5. ábra) Hat szonda egy oktaéder csúcspontjain helyezhető el, nyolc egy kockáén, tizenkettő egy ikozaéderén. Az ikozaéder alakzat nagy előnye, hogy bármerről közelíti is meg az ellenség, mindig legalább 3-6 űrszonda tüzelési szektorain kell átverekednie magát.


A robotszondákat a hatékony működésükhöz igencsak sokmindennel föl kell szerelni. Többféle spektrumban működő teleobjektíves kamerákkal, radarokkal, gravizorokkal, idegen-barát azonosító rendszerrel, védőpajzs generátorral, téri és térugró hajtóművel, plusz az automatikus és távirányításos üzemmódban egyaránt használható fegyverzettel. A szondák működését egy központi harcirányító számítógéppel kell összehangolni, mely az űrállomás teljes védelmi rendszeréért felel.
Mivel a robotszondák harc esetén gyorsan fogyóeszközzé válnak, nem árt az űrállomás fedélzetén legalább annyi tartalék szondát tárolni, ahány odakint van (ikozaéderes elhelyezkedésnél egy tucat). Ezeknek képesnek kell lenniük rá, hogy a saját (téri és térugró) hajtóműveikkel maximum 10-20 másodperc alatt kirepüljenek a védelmi vonalba, hogy pótolják az elpusztult vagy harcképtelen szondákat. A sérült egységeket célszerű szondarakó vagy szervízhajókkal, esetleg manipulátor szondákkal behozni a hangárba javításra, hacsak nem tudunk teremtőgéppel azonnal újakat gyártani a helyükre.
Az aktív védelmi vonalon túl, több fénymásodpercnyi távolságra célszerű egy passzív megfigyelő rendszert is kihelyezni, legalább egy gömbszféra mentén, mely a közeledő hajók mozgását követi nyomon. Egy űrállomás sokkal kisebb objektum, mint egy bolygó, ezért bemérni és a helyzetét meghatározni is nehezebb a támadók számára az űr végtelenjében. Különösen akkor, ha az állomás időnként megváltoztatja a pályáját, hogy aktuális helyzete kiszámíthatatlan legyen a nagy távolságú csapásméréshez.
Emiatt a térugrással közeledő ellenség a meglepetésszerű támadáshoz kénytelen több, rövid hatótávolságú ugrással fokozatosan ráközelíteni az állomásra. Nem ugorhatnak a lehető legmesszebbről, mert a belépési pontatlanság miatt valószínűleg rossz helyen szinkronizálódnának be a téridőbe. Így többször kell belépniük és méréseket végezni, ami alatt máris láthatóvá válnak és ez időt ad a védelemnek felkészülni ellenük.
Mindezen fortélyok miatt valószínűsíthető, hogy az ellenség hajói civil járműnek álcázva próbálnak meg közelebb férkőzni az űrállomáshoz, hogy gond nélkül átjussanak a megfigyelőrendszeren. Az ilyen problémák ellen csak a normál űrforgalom szigorú szabályozásával lehet hatásosan védekezni, melynek egyszerűbb módszereit az alábbiakban részletezzük.
A védett zóna határára ki kell helyezni egy kisebb határőr állomást vagy őrhajót, mely az űrállomáshoz vezető, civil gépek számára engedélyezett űrfolyosó bejáratát őrzi. A járművek csak ezen a folyosón belül közelíthetik meg vagy hagyhatják el az űrállomást, tehát nem kószálhatnak el a környező űrben kedvük szerint. Aki kilép a folyosóból, az azt kockáztatja, hogy a járőröző vadászgépek elfogják vagy gyanús manőverek esetén tüzet nyitnak rá az űrelhárító fegyverek (kérdezősködés nélkül).
A határőr egység emberi személyzete dönti el, a bejövő űrhajó távolsági szkennelése és esetleges személyes átvizsgálása után, hogy beléphet-e az űrfolyosóba vagy nem. Ezen a módon az űrállomás hangárjainak és dokkjainak túlzsúfolódása is elkerülhető, mert ha nincs több hely, az újonnan érkező hajóknak odakint kell várniuk, biztonságos távolban a kikötőtől. A határőrhajót természetesen nem árt fölfegyverezni és néhány (legalább kettő) vadászgéppel megtámogatni, hogy támadás esetén az odakint sorban álló hajókat is meg tudják védeni ha azokra csapna le az ellenség. A bejövő hajók szükség esetén robot vagy emberi révkalauzt is kaphatnak a fedélzetükre, ha nem képesek együttműködni a navigációs rendszereik a kikötő dokkolásirányító berendezéseivel.
Az űrforgalom ilyen korlátozása esetén az elhárító lövegeknek nem fog nagy gondot jelenteni az űrállomás környékének biztosítása, s az sem történhet meg, hogy egy ellenséges hajó egy civil jármű mögé rejtőzve osonjon közel a bázishoz. A védelmi zónán belüli térugrásokat a legjobb teljesen betiltani, vagyis az űrfolyosón (a kikötőtől a határőrségig) csak téri meghajtással közlekedhetnek a civil járművek.
Kiegészítő védelemnek nem árt, ha legalább négy vadászgép járőrözik folyamatosan az űrállomás körül, a védelmi zóna határa mentén. A két párt a zóna két átellenes végében célszerű tartani, meghatározott pályákon, s fő feladatuk a nem megfelelő irányból érkező űrhajók elterelése a határőrség irányába. Támadás esetén ezek azonnal ráugorhatnak az ellenségre és feltarthatják, amíg a védelmi rendszer működésbe lép és felszállnak a vadász századok és nagyobb hadihajók.
Ha egyszerre hat vadászgép járőrözik az űrállomás körül, a folyamatos fedezet biztosításához ennek többszörösére (két vagy háromszorosára) van szükség. Az állomás védelméhez további (készenlétben tartott) vadászgépek kellenek, valamint több nehéz hadihajó háború esetén. A hadihajó flották irányításával kapcsolatos problémákat Az űrharcászat alapjai című írásban foglaltuk össze.
Az ilyen szigorú űrtérbiztosítási rendszerrel elkerülhető, hogy bármikor meglepetésszerű támadás érje az állomást (vagy bolygót, aszteroidára telepített támaszpontot). Az idegen-barát azonosító rendszerrel nem rendelkező űrhajók, például idegen (külföldi) járművek semmilyen körülmények között nem léphetnek a védelmi zónán belülre. Odakint kell parkoló pályára állniuk és megvárni, hogy az állomás kiküldjön hozzájuk saját szállító kompot.

7. A NAPRENDSZER ŰRVÉDELME

A Naprendszerben számtalan kisebb-nagyobb égitest van, melyek közül elsősorban azokat kell majd megvédenünk, melyeken emberi települések lesznek a jövőben. Ilyenek a Föld, a Hold és a Mars, valamint legalább egy tucat további bolygó és hold a későbbiekben. Minél szétszórtabban helyezkedik el az emberiség a Naprendszerben, annál nehezebb rá egyszerre csapást mérni, ugyanakkor a védelméért felelős űrflotta dolga is nehezedik, mert erőit meg kell osztania az égitestek között.
A hadsereg speciális szükségletei miatt előbb-utóbb biztosan szükség lesz rá, hogy legalább egy égitestet a katonaság számára tartsunk fenn, mint kiképző és gyakorló támaszpontot, szigorúan védett hadműveleti főparancsnokságot és hadianyag raktárt. Ide érdemes telepíteni a hadihajó építő és javító dokkokat, kísérleti fegyver fejlesztő központokat és lőtereket is, ahol az okvetlenkedő civilek és űrkörnyezetvédők pillantásaitól távol készülhet a hadsereg egy esetleges honvédő háborúra.
A számba jöhető helyek között van első lépésben természetesen a Hold, ahonnan a Föld jól védhető távolságra van. A Mars esetén ilyen a Phobos és Deimos, a Jupiternél a külső holdak némelyike, a Naprendszer egészét tekintve pedig a kisbolygó övezet valamelyik aszteroidája, például a Ceres.
Az alapvető rendszervédelmi stratégiát úgy kell kialakítani, hogy a Naprendszer legfontosabb bolygóit, a Földet és a Marsot, ahol valószínűleg a legtöbb ember fog élni a jövőben, valamint a főparancsnokságul szolgáló égitestet külön flottákkal kell védelmezni. Ezek mellett szükség van még legalább egy önálló flottára, ami tetszőlegesen bárhol tud tevékenykedni és lecsapni az ellenségre a térbúrán belül.
Az eltérő feladatok miatt a védelmi flottákat másfajta hajókkal és fegyverzettel kell ellátni, mint a szabadon mozgót, ami elsősorban támadó műveleteket végezhet az ellenség flottája, támaszpontjai és utánpótlási vonalai ellen. Ennek technikai részleteit lásd a Katonai űrhajók felépítése és működése, valamint a Katonai űrhajó típusok című írásokban.

8. TÖBB CSILLAGRENDSZER VÉDELME

A világűrben hatalmasak a távolságok, s benne minden objektum (bolygó vagy űrhajó) igencsak parányinak mondható. Nem emberi léptékekről van szó, amit a Föld felszínén mostanáig megszoktunk. A puszta távolság már önmagában is olyan grandiózus nehézségeket jelent az űrvédelem számára, hogy valószínűleg évezredekre elegendő kihívással szolgál majd a fejlesztőknek.
Amennyiben az emberiség rászánja magát, és a Naprendszer határait elhagyva kilép a csillagközi térbe, ott nagyságrendekkel nagyobb messzeségekkel lesz kénytelen megbírkózni. A térbúrán belüli távolságok térugró űrhajókkal másodpercek vagy percek alatt leküzdhetők, de a csillagok között még a legkorszerűbb csúcstechnikával is napokig (ha nem hetekig) tart az utazás. Ilyen körülmények között minden bolygórendszernek alapvetően önállóan kell megvédenie magát és ellenállni a lehetséges támadásoknak, mindaddig, míg ki nem fejlesztjük a térablak technológiát.
A térablakok azonnali és közvetlen összeköttetést biztosítanak a kozmosz két tetszőlegesen távoli pontja között. A két összekapcsolt átjáró hardver elemeit azonban az űrben kell a helyszínre szállítani, térbeli utazással vagy térugrásokkal. Az ezzel kapcsolatos műszaki problémákat lásd a térablakokról szóló publikációkban az Eseményhorizonton.
Az egymástól távoli helyszínek közé telepített térablakok olyan forradalmi fejlődést és változást fognak okozni az űrstratégiában, mint amekkorát a térugrás bevezetése jelentett korábban a hagyományos téri űrhajózással szemben. Az űrflották és űrvédelmi rendszerek feladatai közé bekerül az átjárók feltétlen oltalmazása a megsemmisítéssel vagy elfoglalással szemben, mert ennek híján megszakad az azonnali összeköttetése a kérdéses bolygórendszernek a civilizáció többi részével.
Egy megfelelő méretű kapun keresztül szinte percek alatt átdobhatók egész űrflották fényévnyi távolságokra, és ezáltal rendkívül gyorsan össze lehet majd vonni a rendelkezésre álló erőket a fontos területek védelmére. A hadászati előnyök miatt valószínű, hogy a civilek által használt átjárókat is a hadsereg fogja védeni és ellenőrzése alatt tartani, valamint saját céljaira külön átjáró hálózatot fog kiépíteni az uralt rendszerek között. Mivel a térablakok fölöslegessé teszik a csillagközi térugrásokkal való közlekedést, az ellenség nem támadhatja meg az úton lévő magányos hajókat a mélyűrben, ami ellen egyedül a konvoj rendszerrel lehetett előtte hatásosan védekezni. Így az űrháborúk a lakott rendszerek területére fognak korlátozódni és elsősorban a térkapuk uralása és/vagy megsemmisítése körül fognak bonyolódni.
Nyilvánvaló, hogy minden fejlett civilizáció saját térablak hálózat kiépítésére törekszik, melyet csak a saját hajói és esetleges szövetségesei használhatnak. Az egyes hálózatok éppen ezért nem lesznek összekapcsolva és egészen biztosan nem lesznek kompatibilisak egymással, vagyis szigorúan szabályozzák a használatukat a fenntartóik. Nyilván rendelkeznek majd önmegsemmisítő rendszerrel is végszükség esetére és semmiképpen sem hagyják magukra őket az építőik ha elköltöznek egy bolygórendszerből.
Több csillagrendszerre kiterjedő nagy háború esetén létfontosságú, hogy megakadályozzuk az ellenséget abban, hogy a védett területeinkhez közel térablakokat telepítsen a saját hadihajóinak átdobásához. Ennek érdekében a bolygórendszert védő flottának folyamatosan járőröznie kell az uralt zónában és annak határán, több milliárd kilométerre a védett planétáktól, hogy időben észrevegye az ilyen próbálkozásokat. Egy már telepített térablak ellen szükségszerű azonnal minden csapásmérő erőt bevetni és felszámolni a léket, mielőtt átömlene rajta a feltehetően túlerőben lévő ellenség. Ennek megfelelően minden bolygórendszer védelmi erőihez hozzá kell rendelni egy külön térablak támadó flottacsoportot, mely speciális fegyvereivel képes elvégezni a feladatot.
Fordított esetben, ha nekünk kell új helyre térablakot telepíteni, kulcsfontosságú, hogy a kaput szállító űrhajót erős fegyveres kíséret védje. Az ellenség által uralt és megfigyelt zónába térablakot telepíteni csak nagy körültekintéssel szabad, ha biztosak vagyunk benne, hogy hamarább át tudunk dobni rajta egy támadó flottát, minthogy kilőhetnék a kaput. Enélkül okosabb az ellenfél kozmitóriumán kívülre telepíteni, lehetőleg rejtett módon az átjárót valahová a mélyűrbe. A térablak elrejtésének legkézenfekvőbb módja, ha egy üstökös, aszteroida vagy plomet belsejében helyezzük el a berendezést, gondosan álcázva, ahonnan csak használatkor bújik elő.
Az efféle csillagközi sakkjátszmára hasonlító taktikázást csak bonyolítja az a tény, hogy a térablakok a párhuzamos univerzumok bármelyikébe telepíthetők, s emiatt minden téresszenciát egyforma figyelemmel kell őrizni. A háborút így végsősoron az nyeri meg, aki korszerűbb technikával rendelkezik és nagyobb erőbedobással képes küzdeni a céljaiért.

Készült: 2006.10.18. - 2007.02.03.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz