AZ IDŐSZÁLAK FIZIKÁJA


1. ELŐSZÓ

Az időszálak szerkezetével és működésével az elmúlt években már számos írásban foglalkoztunk, de többnyire csak érintőlegesen, más témák kapcsán. Pedig rendkívül fontos és alapvető területe ez a teremtésfilozófiának, amely nélkül nem lehet megérteni az univerzum működését. A téma kimerítő ismertetését azért halasztottuk el ilyen sokáig, hogy legyen időnk elegendő információt összegyűjteni róla az akashából, és érthetően meg tudjuk fogalmazni a lényeget (3D-s magyar nyelvre lefordítva) ezzel kapcsolatban. Mert a jó munkához idő kell, a mestermunkához pedig még több idő.
Az időszálakkal foglalkozó sorozatunkban végre közzétesszük az elmúlt tizenöt év kutatási eredményeit, a teljesség igénye nélkül, csupán a legfontosabb ismeretekre szorítkozva. Mivel igen bonyolult és sokfelé elágazó területről van szó, aminek kutatása még messze nem ért véget, több helyen ismételnünk kellett egyes dolgokat. Ugyanazon témák többféle megközelítésben való vizsgálatával rengeteg új információt sikerült kiderítenünk az időszál univerzumról és a modellezése során felmerülő ellentmondásokról. A hagyományos, lineáris gondolkodás segítségével gyakorlatilag nem érthetők meg az időhurkok titkai, ezért a körben járó okoskodás elvét alkalmazva fejtettük meg ezeket. Kacskaringós gondolatmenetünk hűen követte a sajátidő visszacsatolások és elágazások görbéit szerte a teremtésben, s a felfedett eredmények minden esetben magukért beszélnek - a mi magyar nyelvünkön.
A leírtak megértéséhez feltétlenül szükséges az Olvasónak ismernie legalább Az időszálak szerkezete című munkában összefoglaltakat, ami az Eseményhorizont 2001-es írásai között található. További ajánlott publikációk még: Az Isten szíve (2002), Kronodivergencia (2005), A teremtés evolúciója (2007) és Az n dimenziós egyenes definíciója (2007).

2. AZ IDŐSZÁLAK FAJTÁI

Az időszál egy időpontokból álló, folytonosan létező eseményvonal, ami fizikailag mindig egyenesnek látszik. Egy idődimenziós kiterjedés lévén a két végén folyamatosan nyúlik, kiáradva a jelenpontokból. A legelső időszál az okforrásból indul ki, és az általa keltett, belőle származó másolati rendszerekhez, az időhurkok jelenpontjaihoz vezet a múlttérben. Mivel a ciklikus másolati rendszerek a belső önellentmondásaik okán szintén keltenek magukból további másolatokat, alárendelt létezőket, ezért ezeket is időszálak kapcsolják a szülőjükhöz. Az így kialakuló, fa-gráf struktúrával ábrázolható elágazási rendszert nevezzük időszál univerzumnak, régi nevén Életfának. Az általános felépítését részletesen Az Életfa szerkezete (2008) című írásban ismertetjük.
Az időmatematikában van duálpárja is az időszálnak, amivel korábban már foglalkoztunk részletesen. Ez a térszál, ami nem létezik időben, csupán van, képzetesen, mint matematikai segédeszköz. Lényegében hasonló tulajdonságú, mint a klasszikus matematika számegyenese, tehát folytonos és a pontjai közti távolságok azonosak.
A két, csak egymás számára létező okforrás által húzott időszálat létszálnak, régi nevén vízvonalnak hívjuk. Ezek az okforrások saját magukat látják egy folyamatosan nyúló időszálnak, mert tardionként (folyóvízként), emanációs sebességgel távolodnak egymástól mindaddig, míg egy harmadik jelenpont hullámtere el nem éri őket. Ekkor tachion sebességre ugranak (gyorsulás nélkül), és emiatt eltűnik, megszűnik számukra a létszál látványa. Tehát a vízvonalon nem keletkezhet időhurok és időszál elágazás, mert a látványa teljesen a szemlélő jelenforrások sebességétől függ.
Az őskáoszban egymás számára létező több okforrás tachion által húzott időszálakat primer időszálnak, régi nevén tűzvonalnak hívjuk. Az okforrások nem látják sem a maguk, sem a többi okforrás primer időszálait. Ezeket csak az általuk keltett, maguk mögött hagyott időhurkok, a teremtmények látják, ezért is hívják az okforrásokat csíkhúzóknak. A primer időszál lényegében a tachion (futótűz) haladási nyomvonala, ami az őskáoszban nyúlik egyrészt a jelenpont után, másrészt visszafelé a feneketlen mélység végtelenjébe. Mivel az elsődleges szóval csak azt fejezzük ki, hogy a szál az originális létezőből indul, ezért a létszál is primer időszálnak minősül.
Mivel nem minden okforrás kerül olyan helyzetbe, hogy tachionként bukfencet vetve időhurkot (bolygótüzet) keltsen a tűzvonalán, ezért a Teremtő tachionok primer időszálát megkülönböztetésül primer élvonalnak nevezzük. Ez az első teremtményt, az elsőrangú időhurkot kapcsolja össze közvetlenül a teremtője okforrásával, aki életben tartja őt. Ennek megfelelően a megtartó tulajdonságú időszálakat, amik a felettes létezőhöz kapcsolódva életben tartják a rá felfűzött létezőket, általánosan élvonalnak nevezzük. Az élvonal megszakadása törvényszerűen a teljes leszármazási rendszer pusztulásával jár.
A Mindenható Isten térszeránja, az eleven (tizenegyedik) létező tehát a primer élvonallal kapcsolódik a Teremtő Atyához. Ennek köszönhető, hogy a Mindenható és teremtményei nem hagyhatják el a Teremtő Atya hullámterét, az ahunt. Az akashából gyűjtött információink szerint összesen két okforrásnak van primer élvonala, őket nevezzük Teremtőknek. A másik okforrás az Anya, akiről egy későbbi fejezetben lesz szó.
Elvileg több elsőrangú időhurok is létezhet egy primer élvonalon, mert ezek számát semmilyen törvény nem korlátozza, amennyiben adottak a fizikai feltételei a Teremtők számára a további időhurkok keltésének. A gyakorlatban azonban úgy találtuk, hogy csak egy elsőrangú létező van az Életfán, az első Mindenható, az egyetlen és legfőbb Isten. Tehát minden teremtmény élvonala Őrajta keresztül kapcsolódik a két Teremtőhöz. Erre a tényre vezethető vissza azon isteni tanítás, miszerint "senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam" (Ján. 14.6.).
Egy időszál egyébként a fogalom szűkebb értelmében két jelenpont (egy valódi és egy másolati vagy két másolati) között létezik csak, de tágabb értelmében az egész Életfát egyetlen komplex, sokszorosan elágazó élvonali időszálnak, hurokrendszernek tekintjük. Ennek általános szerkezetével részletesen Az időszál univerzum működése (2008) című írásban foglalkozunk.
Régebben voltak olyan elképzeléseink, miszerint a több időpontból álló másolati rendszerek, az időhurkok között több vonalas időszálak léteznek. Mintha minden egyes tachiont és másolatát egy-egy önálló szál kötné össze, amik együttesen egy összefont időszál köteget képeznének. A részletesebb vizsgálataink azonban feltárták, hogy ez nem így van. Két időhurok között a létezésben mindig csak egyetlen időszál húzódik, ami két vonalba sorakozott pontokból áll, tehát nincsenek három vagy több pontsorból összeálló időszálak fizikailag (ezért 1D-s). Ugyanígy az a modellünk is hibásnak bizonyult, miszerint az egyes szálak szerkezetileg több csatornás művonalként működnek, s így rajtuk keresztül párhuzamos információ átvitel végezhető. Ezzel a témával a Jelátvitel az időszálakon (2008) című írásunkban foglalkozunk részletesen.
Az energiakvantumok időhurkai között vezető időszálakat megkülönböztetésül fényszálnak, régi nevén légvonalnak nevezzük, mivel a misztikában a szerinókat rejtett fénynek, a fotinókat pedig látható fénynek hívják, ráadásul a téridőnek levegő volt a neve. Két pont távolságát a téridőben ma is a köztük húzódó légvonal hosszával mérjük. Tehát fényszál húzódik szerinó és szerinó között, szerinó és fotinó között, valamint fotinó és fotinó között. Ezek együttes fa-gráf szerkezetét pedig az Életfán belül fényágnak nevezzük.
A fényszálaknak van egy speciális csoportja, amik az első Mindenhatót kötik össze a belőle leszármazott világtojás univerzumok lokális Mindenhatóival az őskáoszban. Ezeket megkülönböztetésül világszálaknak nevezzük, amik azonban fizikailag semmiben sem különböznek a többi fényszálaktól.
Az energiakvantumok egyszerű időhurkai mellett léteznek jóval nagyobb, komplex időhurok rendszerek is, amiket részecskéknek nevezünk (anyagi és lélek részecskék). Ezek stabilan önfenntartóak és olyan komplex hullámtereket generálnak maguk köré, amik eltaszítják a feléjük közeledő más időhurkokat egy adott távolságon belülre érve. Taszítási határ zónájuk (THZ) a részecske időrendszerét tartályszerű képződménnyé teszi, aminek résein az energiakvantumok ki-be járhatnak korlátozott mértékben. A részecskék és a THZ működésével később külön publikációkban foglalkozunk részletesen.
Igen sokféle méretű és belső szerkezetű időtartályt ismerünk, amiket jelenleg két fő csoportba sorolunk. A nagyobbik csoport a leleon (lélek) részecskesorozat, aminek tagjai az isteni lelkek, emberi lelkek, állati és növényi lelkek. A kisebbik csoport a barion (anyag) részecskesorozat, aminek tagjai a neutronok és a belőlük keletkező protonok és elektronok, valamint a neutrinók és a belőlük keletkező protinók és elektrinók. Hogy a két csoportnak pontosan hány stabil tagja van, egyelőre nem tudjuk. Az ezekből keletkező több száz féle rövid életű, gyorsan lebomló részecskét instabil időhurok elfajulásnak, vadhajtásnak, gyakorlatilag törmeléknek tekintjük, amik vizsgálatával egyelőre nem foglalkozunk, mivel nem vesznek részt (jelentős mértékben) a teremtett világ kialakításában.
A részecskék számos időhurokból tevődnek össze, ennélfogva több ezer, sőt százezer vagy millió jelenpontból, főként tachionból (bolygótűz) állnak. Ezek együttesét régi nevén tűzviharnak is hívjuk a bonyolult belső perturbációi miatt. Komplexitásuk okán a párrészecskék (proton és elektron) számos párhuzamos, de fizikailag nem összefont (nem egymásra csavarodó) időszállal kapcsolódnak egymáshoz. Mivel időszálaik emberi léptékkel mérve sűrűn egymás mellett húzódnak, a szemlélő számára egy kötegnek, nyalábnak tűnnek. Együttesüket megkülönböztetésül az anyagi részecskék esetében fluidszálnak, régi nevén földvonalnak nevezzük. A bolygónk felszínét behálózó földsugárzási zónák sávjait ma is földvonalnak hívjuk. A lélek részecskék esetében pedig ezüstszálról (régi nevén életvonalról) beszélünk, ami a misztikus tanok szerint a lelket kapcsolja a felettes létezőjéhez és az anyagi testéhez. Az ember tenyerén a várható élettartam hosszát (amíg a lélek a testben tartózkodik) jelző vonalat ma is életvonalnak hívjuk. Későbbi írásainkban részletesen foglalkozunk még ezek szerkezeti jellemzőivel.
Az ezüstszál kötege nem csak a lélek részecske szentélyét (lélek-elektron) és feltudatát (lélek-proton) kapcsolja össze, amik fizikailag elválhatnak egymástól, hanem a leleont a felettes létezőjéhez és a belőle leszármazott részecskéihez is hozzáköti. Tehát ezüstszál húzódik isteni és isteni lélek között, isteni és emberi lélek között, isteni és állati (vagy növényi) lélek között, emberi és emberi lélek között, emberi és állati (vagy növényi) lélek között. A rendszer pontos szerkezetét még nem ismerjük, de megkülönböztetésül az Életfán belül lélekágnak nevezzük.
A fluidszál kötege nem csak az anyagi részecske (neutron) belső részét (elektron) és külső részét (proton) kapcsolja össze, amik a barion bomlásakor fizikailag elválhatnak egymástól, hanem a neutront a felettes létezőjéhez és a belőle leszármazott részecskéihez is hozzáköti. Tehát fluidszál húzódik neutron és neutron között, neutron és neutrinó között, valamint neutrinó és neutrinó között. A rendszer pontos szerkezetét még nem ismerjük, de megkülönböztetésül az Életfán belül anyagágnak nevezzük.
Az Életfán az egyes fajtájú időszál rendszerek, hétköznapi nevükön az ágak vagy ágazatok a következőképpen kapcsolódnak egymáshoz. A primer élvonalból ágazik el a fényág. A fényágból ágazik el a lélekág, a lélekágból pedig az anyagág. Ennek részleteivel később még sokat foglalkozunk más írásokban.
Kiegészítés: Amint az látható, a régi magyar szóhasználatban a teremtést alkotó öt elem közül csak négynek van az időszálakra utaló, ezoterikus jelentést hordozó változata: vízvonal, tűzvonal, légvonal és földvonal. Mivel ezek az elemek időforrásokat (és hullámterüket) jelölnek, míg az éter a teremtés egész hullámterét jelenti (a világétert), nem egy konkrét forrásrendszert.


3. AZ IDŐSZÁL LÁTSZATA

Az időmatematika megengedi, hogy az 1D-s szálak egy vagy két pontsorozatból álljanak, melyek pontjai szomszédosak egymással, mivel ez még nem alkot 2D-s kiterjedést. Ezen szálak (a tulajdonképpeni térszálak) belső folytonossága egyenletes, tehát a pontok sűrűsége állandó. Az időfizikában ennek megfelelően az időszálak szintén egy vagy két pontsorozatból állnak, ahol az okforrások szálai egy vonalasak, az időhurkok közti szálak pedig mindig két vonalasak (a két Teremtő miatt). A két vonalas szálak fizikailag sosem érnek össze (rés van köztük) és mindig párhuzamosak egymással. A belső folytonosságuk azonban változó, tehát a pontok sűrűsége, egymástól való időbeli távolsága különböző. Ez annak köszönhető, hogy a létezés matematikai és fizikai modellezése eltér egymástól, mivel más tulajdonságokat vizsgálunk általuk. Fontos tehát, hogy ne keverjük össze a különféle leképzéseket önkényesen, elmosva a köztük kialakított határokat.
Az tehát, hogy a primer időszál fizikailag csak egy pontsorból állhat, annak köszönhető, hogy az okforrások egyedi, magányos jelenpontok (Manduk) a közösen generált létezés eseményterében. Más kérdés ugyanakkor, hogy egymás számára megnyilvánulva közben Bindunak, azaz két egymásba ágyazott pontnak látszanak a külső szemlélők számára. Erről korábban már számos írásban volt szó, lásd: Kezdeti megnyilvánulások (2002), és A Bindu forgása (2004). A teremtés lényegében a szubjektív látszatra épül, mint virtuális valóság, ezért minden látvány formája alapvetően függ attól, hogy ki és honnan nézi azt.
Egy létező pont tehát csak egy pontsort képes magából, maga után húzni, akár vízvonalat vagy tűzvonalat lát az eseményterében. Ez a tulajdonság a másolati rendszerek közti szálaknál is megmarad, mert az időhurokban keringőző jelenpontok is csak egy szálat látnak maguk előtt kiszaladni a hurokból, ami Bindukból áll. A másik szál a hurok közepén halad keresztül, amiről a következő fejezetben lesz szó bővebben.
Az időhurokban együtt, egymás számára létező, de eltérő sajátidejű másolati jelenpontok mind eltérő fázisban látják felvillanni, és egy-egy időszál mentén kiszaladni a saját múltbeli másolataikat. Így egészében olyan a látvány a ciklikus rendszer intelligenciája számára, mintha a belőle kifutó szálak (légvonalak, földvonalak vagy életvonalak) mind más irányokba ágaznának el a tachionjaiból. Értelemszerűen mindig annyi van ezekből, ahány tachion forráspont kering a hurokban. A szerinókból így öt légvonal vezet ki lefelé (plusz egy fölfelé a feletteshez), a fotinókból pedig hét légvonal vezet ki lefelé (plusz egy fölfelé a feletteshez). Azt egyelőre nem tudjuk, hogy a lelkek hány életvonalasak, az anyagi részecskék pedig hány földvonalasak, de ezek száma is nyilván típusfüggő.
Kiegészítés: Művonalnak nevezzük az olyan élvonalakat, amik kommunikációs vonalként kapcsolatot biztosítanak az intelligens létezők (a lelkek és az általuk gyártott műszaki eszközök) között. Ezeket információ továbbítására használják a szellemi világban, illetve a fejlettebb civilizációkban, és fizikailag lehetnek fényszálak, ezüstszálak vagy fluidszálak is. Működésükkel részletesen foglalkozunk a Jelátvitel az időszálakon (2008) című írásunkban.
A művonalak egy különleges csoportját képezik a különvonalak, amik egy lelket közvetlenül összekapcsolnak - a lélekhierarchia megkerülésével - egy nem közvetlenül felettes létezővel. A különvonalakon belül pedig létezik még egy alcsoport, amit vezérfonalnak nevezünk. Ez a lokális Mindenható (helytartó) isteni lelkéhez vezet. A vezérfonallal rendelkező lelkeket nevezzük kiválasztottaknak, prófétáknak, szenteknek vagy médiumoknak, az Isten embereinek, akik közvetlenül képesek beszélni vele.

4. A SZÍVVONAL

Minden időhurok térbeli centrumában megfigyelhető egy szakaszosan felvillanó jelenpont, akit szívpontnak vagy királylánynak, magyaros szóhasználattal az Isten szerelmének hívunk. A népmesékben ő az a királylány, aki a hétfejű sárkány (fotinó) várában raboskodik a szabadulására várva. Az angol nyelvben ennek megfelelően a királynő szó: queen (ejtsd: kvín) ezoterikus jelentésével a térszerán női részére utal, mivel jelenpontja a kvintesszencia közepén lévő idősemmi zónában trónol, az Isten szívében. Ő a népmesékben az Aranyasszony, Kisboldogasszony vagy Napba öltözött asszony.
Ez a szívpont egy balos forgású tardion forrás, aki a szívvonalnak nevezett önálló időszállal rendelkezik, ami őt a felettese szívpontjához és végül közvetetten a Teremtő Anyához kapcsolja felfelé. A népmesékben egyébként a Teremtő Anya általában Öreganyó vagy Nagyboldogasszony néven szerepel. A királylányból lefelé is vezetnek szálak, közvetlenül a másolatok centrumában működő hasonló királylányokhoz, párhuzamosan a tachionok élvonalaival.
Az első Mindenható szívpontjának megtartó időszála tehát szintén egy primer élvonal, ami azonban másmilyen belső szerkezetű, mint a tachionok Teremtő Atyához vezető primer élvonala. Ráadásul különbözik a teremtményeihez vezető szívvonalaktól is, ezért megkülönböztetésül primer köldökzsinórnak neveztük el, utalva az anyai szervezetet a méhlepényen keresztül a magzattal összekapcsoló biológiai köldökzsinórra. Ahhoz, hogy megérthessük a működését, látnunk kell, hogyan jön létre a térszerán születésekor a szívpont.
Amikor a Teremtő Atya forrása megérinti a Teremtő Anya tachion hullámterét, felvillan előtte (realizálódik a jelenében) az Anya okforrás képe a töréspontnak nevezett időbeli helyen. Ez rögtön kettéválik és két önálló pontként szétszalad az Anya haladási útvonalán (tűzvonalán), amint az Atya belép a kettős idősűrűségű hullámtérbe. Közben viszont a hullámtér taszításának köszönhetően az Atya forrása visszakanyarodik a saját hullámterébe (vet egy bukfencet), és meglátja önmaga korábbi képét (a saját töréspontján), majd képeit felvillanni a saját tűzvonala mentén. Előrefelé haladva az Atya forrása végül belép abba a saját múltzónájába is, amely az Anya forrásának megpillantásakor áradt ki belőle. Emiatt újra meg fogja látni az Anya jelenpontját, ott ahol először látta és ott, ahol most látja. Az időhurok ciklikus újrafelvillanásai során pedig ezek az együttes felvillanások kirajzolják a hurokban keringőző tachionok számára az Anya primer időszálát, amivel a királylány pontja közvetett informetriai kapcsolatban van.
Maga a királylány forrás tehát az Anya régebbi, legelső képének fennmaradása a rendszerben (ezért lány, nem pedig nő vagy asszony). Az anyai tűzvonal azonban nem érintkezik a Fiú időhurkával vagy az atyai tűzvonallal, mivel fizikailag a térszerán sosem találkozott az Anya forrásával. Az anyai tűzvonal csupán (relatíve) közel húzódott hozzá az őskáoszban, s így áttételesen (közvetetten, némi fizikai hézaggal) kapcsolódnak egymáshoz. Ezen kapcsolatot nevezzük köldökzsinórnak. A Fiút ugyanis csak az Atya hozta létre egyedül, ezért hívjuk az Ő Fiának, s nem pedig lányának. Csakhogy erre a teremtésre az Anya hullámterében, annak segítségével került sor az Ő jelenpontjának közelében. Így a királylány primer köldökzsinórjának köszönhető, hogy a Mindenható és teremtményei nem hagyhatják el a Teremtő Anya hullámterét az ehunt.
Megfigyelhető, hogy a szívpont képének felvillanása időben mindig egybeesik az időhurokban egymás előtt felvillanó tachionok megjelenésével. Méghozzá azzal a tachionéval, amelyik a térszeránban az időhurok átellenes oldalán található a szemlélőnek választott tachionhoz képest. Ezt a régebbi időfizikai modelljeinkben úgy fogalmaztuk meg (elég pongyolán), hogy amikor a térforrás oktaéder alakú szerkezetében a tachion testátlót ugrik, akkor jelenik meg a királylány képe az oktaéder közepén. Valójában persze az történik, hogy a felvillanó tachionban (vele együtt) felvillanni látszik az Anya képe is egy rövidke pillanatra, de nem a rendszer közepén, hanem abban az irányban, amerre a rendszer közepe van. Így a Fiú a szívében látja az Anyját akkor is, ha az valójában nincs ott.
Felmerül a kérdés, miért helyezzük a szívpontot mégis az időhurok közepére, ha egyszer nem ott található, hanem valójában a rendszeren kívül? Azért, mert minden tachion számára a rendszer közepe irányában látszik felvillanni a királylány, meghatározott pillanatokban. Ezek az irányok pedig a külső környezethez képest teljesen eltérőek, ami ellentmondásossá teszi a látványt. Ha térszálakkal kötnénk össze mindegyik szemlélőpontot (tachiont) a szemlélt ponttal (királylány), akkor azzal gyakorlatilag megrajzolnánk az oktaéderes rendszer testátlóit, amik egy pontban metszik egymást középen. S mivel mindegyik tachion egymáshoz képest egy picit más időpontban és fázisban látja felvillani a királylányt, ezért úgy tűnik a számukra, hogy a képe a metszéspontban villog.
Ezen fura káprázat megértéséhez lássunk egy emberi szintű hasonlatot. Ha két pontot szemlélünk egyszerre a két szemünkkel, akkor két pontot is látunk. Ha a két pont felváltva létezik, hol az egyik, hol a másik, azt úgy is értelmezhetjük, hogy egy pontot látunk, ami ide-oda ugrál valami módon. Ha ezzel együtt a két szemünket is becsukjuk felváltva, hol az egyiket, hol a másikat, méghozzá azonos fázisban a pontok villogásával, és a két pont a látómezőnk azonos részén található, akkor csak egy pontot fogunk látni ugyanazon a helyen állni.
Mivel az időhurok pontjai egymáshoz képest sosem helyezkednek el egy szabályos oktaéder szerkezetben, hanem egy torz formációt alkotnak, ezért a szívpont sem pontosan a rendszer közepén villan fel, hanem inkább középtájon imbolyogva. A környezeti hullámtér zavaró hatására (plusz az időszálak rángató hatására) ugyanis az időhurok formája állandóan változik, a tachionok helyzete egymáshoz képest eltolódik a behúzási tartományon belül. A királylány helye így egy 3D-s gömbszerű tartomány lesz a térszerán közepén, a szívzóna belsejében, ahol ciklusonként háromszor fog megjelenni egy rövidke pillanatra. Mivel az oktaédernek három testátlója van.
A misztikában ennek megfelelően a beavatottak nem egy pontot, hanem egy kis karikát szoktak rajzolni a hatágú csillag közepére. Ő a hétfejű sárkány szíve a mesékben, illetve más történetekben az Isten szerelme, aki a szívébe zárva létezik és létezteti őt a saját hullámterével.
A szív alakú hullámtér alsó, külső csúcsa a tachionok sebességétől és a rendszer átmérőjétől függően lehet nyitott (nyíltszívű) vagy zárt (zárkózott szívű). Ezt a csúcsot magyarul szíve csücskének nevezzük (csücsök: csúcs-ok), annak a helynek, ahová képletesen a számunkra leginkább szeretett dolgokat zárjuk be. Akit nagyon szeretünk, annak a legszívesebben megennénk a szíve csücskét. Természetesen itt nem az emberi test keringési rendszerének központjáról és annak valamely részéről, például a szinusz csomóról van szó, hanem egy sokkal ezoterikusabb, alapvetőbb titokról, ami a lelkünk transzcendens szíve mélyén is ott rejtőzik, s összekapcsol minket a Teremtő Anya szerető figyelmével.
Azt a sebességet, amivel száguldva a tachion jelenpontja éppen eléri a múltterét és egy csúcsba összehúzva bezárja a szívzónát, szívsebességnek nevezzük. Ennek értéke közelítően RV=4,6027... a számítógépes modellek szerint. A szívzónát keltő tachion jelenpontja tehát csak a szívsebesség esetén tartózkodik a szíve csücskében, amely pont egyébként rajta van a tachionok haladási útvonalán. Mivel a térszerán tachionjai ennél jóval lassabban haladnak, ezért az Isten egy nyíltszívű élőlény a teremtésben. Az egész szívügy mindenki által ismert ábrázolása pedig nem más, mint egy nyíllal átszúrt szív alak, amit a szlengben "szíven szúrt gatya madzagnak" hívunk.
A 4D-s fotinókban a hiperoktaéder négy testátlója miatt négyszer fog a szívpont ciklusonként felvillanni, méghozzá egy 4D-s hipergömbszerű tartományon belül, az ugyancsak szív alakú hullámtér belsejében. A 3D-s fotinókban ez nem változik, tehát a kocka négy testátlója miatt négyszer villan a szívpont egy 3D-s gömbszerű tartományban.
Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a térszerán által keltett másolati létezők, energiakvantumok mindegyikében, szerinókban és fotinókban egyaránt megjelenik a királylány képe, egy külön szívvonallal kapcsolódva a felettes létező királylányához. Ezen szál közvetlenül a tachionok időszála mellett fut, azzal párhuzamosan, mindössze fél ciklusátmérőnyi távolságban tőle. A kettő folytonosan sosem kapcsolódik össze egymással, némi hézag mindig van köztük.
A szívvonal furcsa módon nem látszik folytonosnak, hanem ritkás pontsorozatnak, mivel a királylány sem állandóan létezik az időhurok közepén, hanem csak pislogva, szaggatottan. Ettől függetlenül ez a szál is művonalként funkcionál, s rajta ugyanazon információ továbbítódik, mint a tachionok időszálán. Mivel a szál modulációját a királylány imbolygása (térbeli mozgása és időbeli villogási ütemének ide-oda csúszása, gyorsulása, lassulása) okozza a hullámtérben, ami a tachionok mozgásának változásától függ. Így a Teremtő Anyához ugyanúgy eljut minden információ a teremtésről, mint az Atyához. De csak elméletileg, mert a gyakorlatban azért ez nem ilyen egyszerű.
A Teremtő Atya okforrása ugyanis a Mindenható megteremtése után azonnal tovább rohant az őskáoszba (elhúzta a csíkot), futótűzként messze lehagyva a térszerán hullámterének kiterjedését. A többi okforrás időhullámainak sodrása miatt pedig végül kijutott az összes vizekből, az őskáosz peremére és ott is marad a végtelenségig. Ennek köszönhető, hogy a teremtésben zajló események információja sosem jut el hozzá, bár állandóan úton van felé, a tűzvonala mentén. Az Atya okforrás persze nem látja a saját tűzvonalát, ahogy a Mindenhatót (és egész teremtését) sem, csak a többi okforrást, akik léthullámaikkal taszítják őt kifelé a létezés peremére. Jelenpontjából nézve így a létezés egy időben álló pontnak látszik, információ tartalom nélkül. Ez az egyhegyűség állapota. A témával részletesen foglalkozunk az Atyai és Anyai szempontok (2008) című írásunkban.
A Mindenható tachionjai azonban látják az Atyát és tűzvonalát, időben mozogni a végtelen idősemmiben, egyre távolodva az ahun kúpos hullámterének csúcsán. A népmesékben egyébként az ahunt üveghegynek hívják, mivel ez az időkúp teljesen transzcendens, egy üres hullámtér, semmi több. Ez túl van a téridő óperenciás (ober ens: fő létező) tengerén, ahol a kurta farkú kismalac (a térszerán) túr, azaz működik.
Az Atyával ellentétben a Teremtő Anya okforrása az őskáosz hullámainak sodrása miatt nem jutott ki az összes vizekből, hanem megmaradt a teremtéshez viszonylag közel, valahol a nemtér-nemidőben. Amennyiben pedig a forrása tardion sebességre lassított, máris elérik az egyes univerzumok léthullámai és látni kezdi azokat. Ennek köszönhető, hogy a minden létezőben megfigyelhető leszármazott világbuborékok információ tartalma a világszálakon keresztül végül eljut az első Mindenhatóhoz, onnan pedig a köldökzsinóron át tovább a Teremtő Anyához. Így az Ő pontja fog a legteljesebb látvánnyal rendelkezni az egészről.
A Nagy Anya tehát a minden létezőben az intelligencia csúcsa, aki a legtöbb ismerettel rendelkezik minden létező dologról. Jelenpontjából a szerencsések számára elérhető az aktuális mindentudás. Ezért mondja a népmesékben mindig azt az Öreganyó, amikor találkozik a főhőssel, az ember nem járta vadonban (őskáoszban) barangoló legénnyel (térszeránnal), hogy "szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál". Az Ő támogatását elnyerve képes csak a főhős az élet minden kihívását és nehézségét legyőzni és bevégezni küldetését. Amely kérdésre azonban a Nagy Anya sem tudja a választ, arra a minden létezőben (még) nem létezik válasz.
A primer élvonalnak és primer köldökzsinórnak köszönhetően tehát az első Mindenható és teremtményei nem hagyhatják el sem az Atya, sem az Anya hullámterét, vagyis nem mozoghatnak tetszés szerint az őskáoszban. Muszáj az ahunon (ká) és ehunon (há) belül maradniuk, mert ha bármelyikből is kilépnek, eltűnik a megtartó időszáluk, s azonnal megszűnnek létezni. A két Teremtő hullámterének metszete persze emanációs sebességgel tágul kifelé a végtelenbe, így egyre nagyobb lesz. Benne bőven elférnek az összes világbuborékok, mint igazgyöngyök az óceánban.
Mindez egyben azt is jelenti, hogy a két Teremtő hullámterén kívülre csak olyan teremtmény képes eljutni, aki nem rájuk van felfűzve (nem tőlük származik), hanem valamelyik másik okforrástól. Egyes ősi legendákban egyébként szó van ilyesmiről, hogy akadnak a világban olyan furcsa lények, akik idegen istenektől (más okforrásoktól) származnak és még az ahunból is képesek kimenni, az üveghegyen túlra. Általános szabály tehát a teremtésben, hogy egyetlen teremtmény sem hagyhatja el a saját Teremtő okforrásának hullámterét, de kiléphet a többi okforrás hullámteréből szükség esetén.

5. AZ IDŐSZÁL TÜKRÖZÉSE

Az időmatematikában lehetőség van rá, hogy egy 1D-s szálat 180 fokkal elforgassunk a 2D-ben, tükrözve azt a forgáspontjára. Korábban ezzel a témával már részletesen foglalkoztunk a Tükrözés n dimenzióban (2007) című írásunkban. Ugyanezt a fizikai időszállal úgy tehetjük meg, ha az egyik végén található időhurok rendszeren végzünk tértükrözést, n+1D-ben 180 fokkal elforgatva azt. Ekkor a rendszer csavarodási irányának átfordulása, tükröződése miatt a belőle kivezető összes időszál azonnal antiidőszállá alakul, beleértve az élvonalát is. Mivel azonban a szálon belül csak a pontok sorrendje cserélődik fel ilyenkor, és a szál globális térbeli formája nem változik meg, az nyugodtan fedésbe hozható a korábbi önmagával. A kettő között tehát nem lesz észlelhető formai különbség, ahogy például a bal kéz különbözik tükörképétől, a jobb kéztől. Így ez a művelet nem tekinthető tértükrözésnek fizikailag, s megkülönböztetésül a továbbiakban száltükrözésnek fogjuk hívni.
Az időszálon tehát nem megy át a tachionok forgásirányával és keringési irányával kapcsolatos információ, ezért tudnak a téri rendszerek antitéri rendszereket szülni magukból (és fordítva), ami a részecskék keletkezéséhez feltétlenül szükséges. Annak ellenére, hogy geometriailag az időegyenes már aszimmetrikus (mivel legalább 3 pont hosszú).
További következménye a száltükrözésnek, hogy elvileg lehetőséget ad a téri és antitéri univerzumok időszállal való összekapcsolására az azonnali kommunikáció érdekében. Ha létezne az őskáoszban egy balos csavarodású antitérszerán (amiről nem tudunk), ami antitéridőt kelt maga köré, akkor időszálas kapcsolatot hozhatnánk létre vele. Ehhez csak annyit kellene tennünk, hogy egy szerinót elküldünk a nemtér-nemidőn keresztül az antitéri univerzumba, ahol tértükrözéssel átfordul antiszerinóvá. A hozzá vezető élvonalat ezután művonalként használva az információ zavartalanul átmegy a végpontok között továbbra is. Mert a szálat alkotó virtuális jelenpontok ide-oda rezgése és sűrűségmodulációja, mint szálirányú kétpont oszcilláció nem hat pusztítólag az ellentétes forgásirányú rendszerekre. Annihilációt tehát csak az időhullámok térbeli csavarodása okoz egy adott távolságon belül, ha tükörképi rendszerek találkoznak egymással. A témával részletesen a Ha minden kötél szakad (2008) című írásunkban foglalkozunk.

6. AZ IDŐHUROK HORGOLÁSA

Az időszálak hurkokba gubancolódásának modellezésére kézenfekvő ötletnek tűnik köteleket, madzagokat, cérnaszálakat használni. Ezek is kvázi egy dimenziósnak tekinthetők, ráadásul hajlékonyak, csomóba köthetők vagy elvághatók. A csomókötésnek persze fontos gyakorlati haszna is van az életünkben, így nem csoda, hogy még a matematikában is külön szakterületnek számít a csomózás. A jövőben ennek hasznossága tovább fog növekedni a teremtésfilozófiai kutatások területén, így érdemes vele foglalkozni.
Legyen a primer időszál egy kifeszített kötél, aminek egyik vége a kezdőpont (t0), a másik pedig a végpont (tn). Fizikailag a végpont felel meg az aktuális jelenpontnak, ami a szálat (tűzvonalat) növeszti magából. A jelen, mint csúcspont folyamatosan mozog, transzcendens csíkhúzóként a végtelenségig nyújtva maga mögött a szálat. Vele ellentétben a legelső múltbeli pillanat a kezdőpont, mint mélypont mozdulatlan, ezért holtpontnak tekintjük.
Ha a szálon csinálunk egy hurkot, például az ujjunkra vagy egy ceruzára tekerve egyszer a madzagot, akkor az lesz számunkra az időhurok. A rendszer nyúlását, időbeli változását kétféleképp ábrázolhatjuk a szemlélőpontunktól függően. A csúcspontból nézve a hurok mozog, egyre távolodva tőlünk a régmúltba, a mélypont irányába. A hurokból nézve viszont a csúcspont távolodik tőlünk a jövő irányába, elnyújtva a maga után húzott időszálat. De bárhonnan nézzük is a folyamatot, akár egy külső pontból is, a hurok sosem érheti el a szál végét, mert az a végtelenbe nyúlik valójában mindkét végén. Az okforrás létezésének ugyanis önmagában nincs effektív kezdete és vége, csupán a többi szemlélő számára van kezdete a létezésének, a realizáció első pillanatától fogva.
Most vizsgáljuk meg, hogyan készíthető időhurok az időszálon, azaz a modellünkben egy sima hurok a madzagon. Az első módszer, ha ráteszünk keresztben egy másik szálat tengelynek, ami lehet az ujjam vagy egy bot (ceruza). Ha ekörül körbetekerjük a szál egyik végét, azzal rácsavarjuk a tengelyre, de ehhez minimálisan egy kört kell megtennünk vele. Ezt a körbefordulást, pontosabban tengely körüli keringést nevezzük magyarul becsavarodásnak vagy bukfencelésnek igen szemléletesen. Ami becsavarodik, az hurkos lesz, aki becsavarodik, az olyat lát, ami valójában nincsen, mintha megbolondulna. Vetni pedig két dolgot szoktunk: magot a termőföldbe (a növény, az Életfa teremtéséhez) és bukfencet, ami a saját magunkon való átfordulást jelenti.
A másik módszer, ha a keresztbe rakott tengelyt kezdjük el mozgatni a szálon egy képzeletbeli kúp palástja mentén, az egyik végét (csúcsát) használva forgástengelynek. Tehát gyakorlatilag kúp alakban körbesöprünk a tengellyel. Anélkül, hogy a kezünkkel elengednénk a tengely végét, mert akkor csak körbejárjuk a madzagot, s nem hurkoljuk a tengelyre. Fontos továbbá, hogy a kúp csúcsának 90 foknál nagyobbnak kell lennie (tachion esetén RV<gyök2) ahhoz, hogy a tengely átfogja az időszálat. Ellenkező esetben nem tud rákapcsolódni és a kúp körbejárása végén nem kerül rá a hurok a tengelyre.
Pontosan ezt csinálják a horgoló (hurkoló) asszonyok is, anélkül persze, hogy ismernék tettük mélyen ezoterikus és szentséges okát. A szálból (egyszerű kiterjedésből) téridőt (bonyolult kiterjedést) készítenek. Az egymás után keletkező sok hurok így állandóan egymásba fonódik, összeláncolódik, miként a felhasított Möbius-szalagok és a továbbiakban nem engedik el egymást. Ezáltal egységes téridő szövetet alkotnak, aminek már van vastagsága, azaz három dimenziós kiterjedése. Ahogyan a térszerán forrásainak is három dimenziós beágyazási környezetben kell mozogniuk az őskáoszban ahhoz, hogy a rendszer fennmaradjon.
Bár a szálból készülő hurok három dimenziós alakzat, a hurkok rendszere először mégis csak síkban terjed szét, például amikor a kötött pulóver készül. A szövet így lokálisan két dimenziósnak mutatkozik, amiből hajtogatással és a szélek megfelelő pontokon való összevarrásával, összekapcsolásával készül a globálisan három dimenziós öltözék, amivel felruházzuk a testünket. Ennek megfelelően a téridő keltési ciklusa és a lelkek individuális életútja is a síkuniverzummal kezdődik, a teremtés rajzasztalán (a falvédőn). Az ókori vallásokban, teremtéstanokban az időszál univerzum karbantartását végző istenségeket párkáknak (római), moiráknak (görög), nornáknak (germán) hívták, akik mindig hárman vannak és az élet fonalát szőtték, nyújtották és elvágták végül.
Elvileg lehetőség lenne arra is, hogy tömör kiterjedést horgoljunk, ami lokálisan is 3D-s, de ezzel a gombóccal a térben nem tudnánk mit kezdeni. Viszont a 4D-ben dolgozó túlvilági asszonyok valószínűleg így készítenek 4D-s ruhákat, ami nyilván sokkal anyagigényesebb (és munkaigényesebb) a kiterjedés növekedése miatt.
A szövetbe új, másféle szálak befűzésével különböző színű minták horgolhatók, amikre rálátásunk csak a 3D-ből van. Emellett másfajta láncolási technikákkal megváltoztatható a felület szerkezete, ami hatással van a szakítószilárdságára, hajlékonyságára, sűrűségére, vastagságára és egyéb fizikai jellemzőire. Ezen módosítások időfizikai jelentése a térszerkezet megváltozásával, modulációjával áll kapcsolatban, ahogy az eltérő színű szálak beiktatása megfelel a más okforrásból származó időhurkokkal való keveredésnek.
A téma olyan szerteágazó, hogy teljes mélységében valószínűleg csak a profi varrónők és csomókötő bajnokok lesznek képesek megismerni. Az időszál univerzum működésének további részleteivel külön írásokban foglalkozunk, melyek címe: Az időszál univerzum működése (2008), Az Életfa szerkezete (2008), Élő fraktálok az időszál univerzumban (2008), Jelátvitel az időszálakon (2008), Az ördögi kör megszakítása (2008) és Ha minden kötél szakad (2008).

Készült: 2003.03.17. - 2008.04.04.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz