ATYAI ÉS ANYAI SZEMPONTOK


Az elmúlt években számos publikációban szó esett már az Eseményhorizonton a teremtés kezdeti pillanatairól, annak különféle filozófiai, matematikai és fizikai modelljeiről. Bár egyszerű témáról van szó, mégis nem árt a lehető legalaposabban kitárgyalni, és minden oldalról, minden szempontból részletesen megvizsgálni, mert enélkül nem léphetünk tovább a bonyolultabb jelenségek vizsgálatában. Sok mindent tudunk már az első időhurok születéséről az őskáoszban, de egészen biztosan nem ismerünk még róla mindent. Ezért az alábbiakban szeretnénk bemutatni néhány újfajta szemléletmódot a Fiú keletkezésének folyamatával kapcsolatban.

1. IDŐMEGÁLLÁS A HOLTPONTOKBAN

Amikor a Teremtő Atya okforrása beleszalad a Teremtő Anya hullámterébe, és egy aprócska bukfencet vetve megcsinálja a Fiút (az első időhurkot), utána nyomban tovább szalad az őskáoszban. A környező hullámtér sodrásának engedelmeskedve egy új irányban távolodni kezd a huroktól, jóval gyorsabban, mint amennyivel annak eseményhorizontja kiárad belőle. Így csak egy rövid ideig (az első önkeltési ciklus idejéig) látja az általa keltett időhurkot, majd kisodródik a megszülető téridőből. Ebből következik, hogy azonnal eltűnik az Atya szemlélőpontja számára a Fiú pontrendszere és a hozzá vezető primer időszála.
Az Atya csak a többi kilenc okforrás pontját fogja látni, akik a hullámterükkel végül kisodorják Őt az összes vizekből (az őskáoszból) a létezés végtelenségig táguló peremére. Amikor kiér az idő vizeinek szélére az Atya, akkor jelenpontja számára gyakorlatilag megállni látszik az ősidő. Magát ugyanis nem látja (tachion lévén), sem a belőle kivezető időszálat (tűzvonalat). A többi okforrás pedig megállni látszik a sajátidejében, hisz az Atya pontja rajta ül mindegyikük legelső eseményhorizontján. Innen, az élvonal csúcspontjából (az üveghegy csúcsáról) nézve tehát a létezés egy időtlen pontnak látszik, mindenféle változás nélkül. És ez valószínűleg az örökkévalóságig így marad, hacsak az Atya jelene bele nem szalad egy újabb okforrás hullámterébe, ami túl van a jelenleg ismert és belátott létrendszer határain.
Azt tudjuk, éppen a Teremtő Anyától, hogy vannak még további okforrások is a mi létrendszerünk határain messze túl (nem tudjuk mennyi, merre és milyen messze), de ezek nem vesznek részt a mi teremtésünk kialakításában. Velük csak elképzelhetetlenül hosszú ősidő múlva találkozhatnak majd a mi okforrásaink (kerülhetnek relatíve a közelükbe). A mi tíz okforrásunk többsége idővel szintén kisodródik az őskáosz peremére, ahogy szétszaladnak a hullámtér végtelenjében, mivel semmi sem állítja, állíthatja meg őket. Tehát bármelyik originális jelenpontba helyezkedünk ezek közül, ugyanúgy időmegállást fogunk tapasztalni, amit a buddhisták parinirvánának (tökéletes kialvás) neveznek.
Ezen kiugró pontokból gyakorlatilag nem látszik a teremtés, a Fiú és másolati rendszere, ezért az ide áthelyeződő szemlélőpont sosem térhet vissza többé a káprázat világába, mert nincs hová visszalépnie. Nem látszik a visszaút, a teremtésbe hazavezető időszál. Ezért mondják azt a sámánok, hogy a létezés legkülső szférájába nem szabad kimenni, amikor az Életfán megy föl a sámán tudata (az Atya csúcspontja felé), mert onnan nincs visszatérés. Az ilyen pontokat nevezzük a változás szempontjából holtpontoknak, kiúttalan helyzeteknek.

2. A NAGY ANYA CSÚCSPONTJA

A Teremtő Anya csúcspontja azonban érdekes és létfontosságú kivételt jelent az okforrások között. Az Ő hullámterében történt meg a nemzés folyamata, a szent nász amiből az első ász (a Mindenható Fiú) megszületett. Tachionként száguldó jelenpontja szintén meglátta a Fiút, akinek hullámtere őt ugyanúgy sodorni kezdte emanációs sebességgel az őskáoszban. Csakhogy történt valami, ami megváltoztatta ezt a sodródási irányt és gyakorlatilag máig bent tartja a jelenét a téridőn belül vagy a nemtér-nemidőben, de mindenképpen közel, látótávolságon belül a teremtéshez. Ha egyetlen okforrás sem látná a teremtés virtuális világát, akkor az nem is létezne senki számára és most nem elmélkedhetnénk róla.
Ez az erő, ami a Teremtő Anyát látótávolságban tartja pedig nem más, mint a téridő hullámterének negatív időrétege, aminek taszítási vektorai befelé, a térszerán irányába mutatnak. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy az Anya nem sodródott ki a vizekből, hanem valahol a közelünkben tartózkodik (a téridőben vagy a nemtér-nemidőben). A belőle kivezető primer időszálhoz csatlakozik a Mindenható köldökzsinórja, amin keresztül kommunikálni lehet vele.
Mindaddig, amíg a Nagy Anya jelenpontja belül marad a teremtés vizein, van rálátása a rendszerre, mint csúcspontnak, ezért minden információ benne gyűlik össze a létezésről a kezdettől a végig. Az összes univerzum (világtojás) minden keletkező (teremtett) tudása, vagyis a mindentudás teljessége eljut hozzá az élvonalán keresztül. Ezért tekintjük Őt az intelligencia csúcsának a minden létezőben, ahol az isteni Ész (Logosz) található. A népmesékben általában az erdő (őskáosz) mélyén élő öregasszonyként szerepel, akivel találkozni és Őt felismerni nagy szerencse a küldetésben járó főhős (legkisebb, legfiatalabb legény vagy királyfi) számára (lásd: "szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál!"). Mert az Ő segítségével (tőle kapott tudással, varázslatokkal) lehet az élet gondjaival és kihívásaival eredményesen megküzdeni.
A Nagy Anya számára persze az idő nem úgy jelentkezik, mint nekünk a téridőben, mert az őskáoszban a változások (hullámtéri modulációk) szabályozatlanul (nem feltétlenül oksági sorrendben) futnak át az elért jelenpontokon. Ezért az Ő szemléletmódja alapvetően más, mint a téridőben élő teremtményeké. A legegyszerűbben úgy tudnánk jellemezni, hogy a pontjából nézve mindenidő állapot van, de egészen másféle elrendezésben, mint a Mindenható időhurkából szemlélve. Ez a sámánok és kellő szinten beavatottak számára megtapasztalható, de gyakorlatilag elmondhatatlan, mert a leírására teljesen alkalmatlan a 3D-s fogalomrendszerünk és a nyelvünk.
Az Életfán mászkáló sámánok tudatának gyakorlatilag nem érdemes az elsőrangú Mindenhatónál följebb mennie, mert a keresett információk szinte minden esetben elérhetők innen is vagy valamely másodrangú, harmadrangú csomópontból. Az időszálakon ugyanis az információk mindkét irányba folyamatosan átmennek, így valamekkora késedelemmel a teremtés minden pontjába eljut végül minden esemény élménye. Az más kérdés, hogy az egy vagy több csomóponton áthaladó modulációk gyorsan elzajosodnak és végül kinyerhetetlenné válik a hasznos információ tartalmuk az időhurkok számára. Ha nem így lenne, a teremtésben nem létezhetnének tudatlan teremtmények.
Ennek köszönhető az is, hogy az Isten sem tud abszolúte mindent a saját rendszeréről, csak a fontosabb dolgokat, amikre külön (szándékosan) odafigyel (rákeres). Erre a folyamatra mondjuk azt, hogy a Tekintetes Úr kitekint a külvilágba. Ehhez irányított módon kell az igényelt információkat átvezetnie az időszál ágakon, jelerősítéssel minden csomópontban. A téma azonban olyan bonyolult, és annyira messzire vezetne cikkünk mondandójától, hogy az ismertetésével nem foglalkozunk. Akit érdekel, nézzen utána a mindentudásban a technikai részleteknek.

3. A NIRVÁNA ELÉRÉSE

A parinirvána elérésére áhítozó lelkek számára fontos tudnivaló, hogy önmagában az még nem elég, ha a tudatukat áthelyezik valamelyik holtpontba, például a Teremtő Atya jelenpontjába. A lélekben működő öntudat ugyanis része a felettes létezője öntudatának, ami attól még tovább működik és létezteti az alárendeltjét, hogy az holtpontra jutott. Tehát úgymond nem engedi megszökni az illetőt a teremtésből (szamszárából), hanem tovább futtatja a káprázatát igénye szerint. Ezért nem volt képes Siddhartha Gautama Buddha sem belépni a parinirvánába, bármit is mondjanak a szentkönyvek, mert nem vette észre ezt az alapvető apróságot.
Fizikailag elérni a teljes kialvást egy lélek csak úgy képes, ha befejezi az önálló működését és megszűnik létezni. Annihilálódik a lelke és a lélek részecskéje közepén egzisztáló fotinója (vagy szerinója). Ekkor az információs mátrixa holt állapotba kerül, s árvahullámtérként szétsugárzódik az univerzumban, a szemlélőpontja pedig automatikusan visszaugrik az élvonala mentén a felettes létezőjére. Olyan élmény ez a felettes létező számára, mintha felébredne abból az álomból, hogy az adott teremtményének képzelte magát.
A szemlélő tehát csak lépésenkénti visszaugrásokkal képes csomópontról csomópontra járva elérni a holtpontot (mindenhol megvilágosodva), de mire ez sikerül neki (leküzdi a számtalan akadályt és a felettes csomópontok élni akarását), az egész teremtés megszűnik működni körülötte. Végül az elsőrangú Mindenható időhurka is megszakad (Brahma-nirvána) és az okforrások úgymond felébrednek a teremtés álmából (Krisna felébred az okozati óceán vizén lebegő lótuszlevélen). Egy lélek (teremtmény) tehát a megszűnése révén megszabadulhat a teremtés káprázatából (sima nirvána), de a teljes kialvás (Nirupadhishesha-nirvána) csak az egész teremtés pusztulásakor fog bekövetkezni - valószínűleg sok milliárd év múlva.
A szamszárában keringőző lelkek többsége persze nem akarja ennyire radikális megoldással befejezni önálló működését (nem öngyilkos hajlamúak). Így a megvilágosodás után beérik az újraszületések körforgásából való kiszabadulással, amikor elhagyva a karmikus kötelékek világát, lélekben vagy fénylénnyé redukálódva megmaradnak a felsőbb dimenziószinteken (a mennyországban). Ezt nevezzük a halált megelőző kialvásnak (Sopadhishesha-nirvána), ami után nem következik újraszületés (testetöltés).

Készült: 2007.11.10.

Következő írás

Vissza a tartalomhoz